Arius vagy görögösen Areiosz (görögül: Ἄρειος; kb. 256/260 – 336) alexandriai presbiter, a 4. századi krisztológiai és szentháromságtani viták egyik központi alakja, az arianizmus névadója. Tanítása szerint a Fiú vagy Logosz nem öröktől fogva létezik ugyanabban az isteni létben, mint az Atya, hanem az Atya akarata által lett: minden teremtménynél magasabb, a világ teremtése előtt létrejött, egyedülálló közvetítő, de nem az Atyával egylényegű örök Isten. Arius leghíresebb formulája ellenfelei közvetítésében maradt fenn: „volt, amikor nem volt” (görögül: ἦν ποτε ὅτε οὐκ ἦν), vagyis a Fiú nem öröktől való.
Arius tanítása Alexandriában került nyílt konfliktusba Alexandriai Sándor püspök tanításával. A vita hamar túlnőtt a helyi egyházon: keleti püspökök, császári tanácsadók és végül Nagy Konstantin is beavatkoztak. Az első nikaiai zsinat (325) elítélte Arius tanait, és a Fiúról kimondta, hogy az Atyával homoousziosz, azaz „egylényegű”. Ariust száműzték, majd később visszafogadását megkísérelték; 336-ban Konstantinápolyban, közvetlenül egy tervezett egyházi rehabilitáció előtt váratlanul meghalt.
A modern kutatás különbséget tesz Arius személyes tanítása és a később „ariánusnak” nevezett, egymástól is eltérő 4. századi nem-nikaiai irányzatok között. Sok olyan püspököt és teológust, akit Atanáz vagy más nikaiai szerző „ariánusnak” nevezett, nem lehet egyszerűen Arius követőjének tekinteni. A kifejezés már az ókorban is gyakran polemikus gyűjtőnév volt, amelyet a nikaiai formula ellenzőire, a homoiánusokra, a homoiusziánusokra vagy akár a radikális anomoiánusokra is alkalmaztak.
A kortársak számára a vita nem puszta filozófiai szócsata volt. A nikaiai teológusok szerint ha Krisztus nem valóban Isten, akkor nem tudja közvetíteni az embernek az isteni életet és a megváltást. Arius és támogatói viszont attól tartottak, hogy ellenfeleik nyelve elhomályosítja az Atya egyedülállóságát, és a korábban elítélt szabellianizmus vagy modalizmus irányába sodorja a keresztény hitet. Arius ezért egyszerre volt teológiai vitapartner, egyházi fegyelmi ügy szereplője és egy olyan késő antik konfliktus katalizátora, amely a keresztény Szentháromság-tan megfogalmazását döntően alakította.
Neve és forrásainak problémája
Arius nevének görög alakja Ἄρειος (Areiosz), latin alakja Arius. Magyarul mindkét névalak előfordul, de a szakirodalomban és a lexikonokban az Arius forma a gyakoribb. A nevéről alkotott „arianizmus” kifejezés azonban óvatosan kezelendő. Nem minden későbbi „ariánus” volt Arius közvetlen tanítványa, és nem minden nem-nikaiai püspök vallotta Arius sajátos tételeit.
Arius gondolatainak rekonstruálását megnehezíti, hogy írásai csak töredékesen maradtak fenn. Három forráscsoport különösen fontos: levele Nikomédiai Euszebioszhoz, levele Alexandriai Sándorhoz, valamint Thaleia című művének részletei. A Thaleia töredékei főként Alexandriai Szent Atanáz idézeteiből ismertek, aki Arius egyik legélesebb ellenfele volt.
Ez a forráshelyzet kettős óvatosságot kíván. Egyrészt Arius tanításának fő vonalai elég világosan kirajzolódnak: a Fiú nem öröktől fogva való, az Atya akarata által lett, és nem azonos lényegű az Atyával. Másrészt a róla kialakult kép jelentős részben ellenfelei polemikus irodalmán keresztül hagyományozódott. A modern patrisztikai kutatás ezért nem egyszerűen átveszi Atanáz minősítéseit, hanem megpróbálja elkülöníteni Arius tényleges állításait a későbbi nikaiai vitairodalom retorikájától.
Élete
Származása és képzése
Arius születésének pontos ideje és helye nem biztos. A legtöbb összefoglaló kb. 256 és 260 közé teszi születését, és líbiai vagy kürénaikai eredetet valószínűsít. Életének ismert szakasza Alexandriához kötődik, amely a késő antik kereszténység egyik legfontosabb teológiai és kulturális központja volt. Alexandria egyszerre volt görög nyelvű, bibliaértelmezésben gazdag, filozófiailag művelt és egyházi szempontból rendkívül tekintélyes város.
Ariust a források az antiokheiai Lukianosz köréhez kapcsolják. Saját levelében Nikomédiai Euszebioszt „társ-lukianistának” nevezte, ami arra utal, hogy ő és több keleti püspök valamilyen módon Lukianosz teológiai örökségére hivatkozott. Ezt nem szabad modern értelemben vett iskolai tagságként elképzelni. Lukianosz tanításából kevés maradt fenn, ezért bizonytalan, pontosan mit vett át tőle Arius. Valószínű azonban, hogy a bibliai szöveg szorosabb, történeti-grammatikai értelmezése, az Atya egyedülállóságának hangsúlyozása és a Fiú megkülönböztetett, de alárendelt szerepének gondolata fontos háttérelemek voltak.
A régebbi egyháztörténeti hagyomány Ariust olykor a meletiánus szakadással is kapcsolatba hozta. A modern kutatás ennél óvatosabb: bizonyos alexandriai egyházkormányzati feszültségek, a püspöki tekintély megerősödése és az önálló presbiteri tanítók szerepe valóban fontos háttér, de Arius közvetlen meletiánus kapcsolata nem bizonyítható egyértelműen.
Alexandriai presbiter
Arius Alexandriában presbiter volt. A presbiter a korai egyházban a püspök munkatársaként működő felszentelt egyházi vezetőt jelentette; mai szóval közelítően papnak vagy áldozárnak nevezhető, de nem volt püspök. Arius a Baukalisz nevű alexandriai templom vagy egyházi közösség vezetőjeként működött. Ez a kikötői környezetben fekvő városrész magyarázhatja, hogy tanítása gyorsan terjedhetett kereskedők, tengerészek és városi hívek között.
Arius műveltsége, szónoki képessége és aszketikus életmódja miatt tekintélyt szerzett. Kortárs ellenfelei is elismerték, hogy nem jelentéktelen egyházi személy volt. Ugyanakkor az ókori polemikus források jellemrajzait – például a hiúságra, becsvágyra vagy fondorlatosságra vonatkozó állításokat – a mai történetírás nem kezeli ellenőrizhető pszichológiai tényként. Ezek inkább a korabeli vitairodalom szokásos személyeskedő eszközei voltak.
Konfliktusa Alexandriai Sándorral
A vita kirobbanását a források eltérően adják elő, de a konfliktus lényege világos: Arius úgy vélte, hogy Sándor püspök tanítása az Atya és a Fiú egységéről túlságosan közel kerül a szabellianizmushoz. A szabellianizmus szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem valódi személyes különbségek az egyetlen Istenen belül, hanem ugyanazon isteni személy különböző megjelenési módjai. A keleti teológusok jelentős része ettől tartott, mert szerintük ez elnyelné a Fiú valóságos különbségét az Atyától.
Arius ezzel szemben az Atya abszolút egyedülállóságát és eredetnélküliségét hangsúlyozta. Ha az Atya valóban egyetlen kezdet nélküli Isten, érvelt Arius, akkor a Fiú nem lehet ugyanabban az értelemben öröktől fogva való. A Fiú „születését” Arius nem örök isteni nemzésként, hanem az Atya akarata által végbemenő létrehozásként értelmezte. Sándor és köre ezt a Fiú istenségének tagadásaként fogta fel.
A helyi alexandriai vita 318 és 321 között bontakozott ki. Sándor püspök zsinati úton elítélte Arius tanítását, Ariust és támogatóit pedig kiközösítették. Az anathéma itt egyházi átokkal, vagyis a közösségből való kizárással járó legsúlyosabb fegyelmi intézkedést jelentette. Arius nem fogadta el a döntést, hanem támogatást keresett más keleti püspököknél.
Keleti támogatói
Arius legfontosabb támogatója Nikomédiai Euszebiosz volt, aki a császári udvar közelében működő, jelentős politikai befolyással bíró püspök volt. Fontos megkülönböztetni őt Caesareai Euszebiosztól, a híres egyháztörténésztől. Nikomédiai Euszebiosz Arius ügyének egyik fő pártfogója lett; Caesareai Euszebiosz viszont inkább köztes, saját teológiai hagyományából kiinduló álláspontot képviselt, és a nikaiai zsinat után magyarázó levelet írt saját egyházának arról, miként tudta elfogadni a homoousziosz kifejezést.
Arius támogatói között voltak olyan püspökök is, akik nem feltétlenül osztották minden tételét, de Sándor püspök nyelvezetét veszélyesnek tartották. A számukra fő veszély nem Arius tanítása, hanem az volt, hogy a Fiú Atyával való egységét olyan módon fejezzék ki, amely szerintük megszünteti a személyi különbséget. Ez a háttér magyarázza, miért terjedt a vita gyorsan Palesztinába, Szíriába, Kis-Ázsiába és a császári udvar közelébe.
Tanítása
Alapelvei
Arius tanításának középpontjában az Atya egyedülálló eredetnélkülisége állt. Szerinte csak az Atya agennétosz, vagyis kezdet nélküli, nem-nemzett és teremtetlen. A Fiú ezzel szemben gennétosz, vagyis született vagy létrejött. Arius ebből arra következtetett, hogy a Fiú nem lehet ugyanabban az értelemben örök és isteni, mint az Atya.
A fennmaradt ariusi töredékek alapján Arius a Fiút nem egyszerű embernek és nem közönséges teremtménynek tartotta. A Fiú a világ teremtése előtt jött létre, az Atya legfőbb műve, „tökéletes teremtmény, de nem úgy, mint egy a teremtmények közül”, és rajta keresztül alkotta Isten a világot. Ezért Arius tanítását nem szabad egyszerű adopcionizmusnak tekinteni. Nem azt állította, hogy Jézus pusztán ember volt, akit Isten később fiává fogadott, hanem azt, hogy a megtestesült Krisztusban a világ előtt létrejött Logosz működött.
Ugyanakkor Arius szerint a Fiú nem az Atya saját lényegéből való. Nem örök isteni nemzés révén származik az Atyától, hanem az Atya szabad akarata hozta létre. Emiatt a Fiú nem ismerheti kimerítően az Atyát, és nem azonos módon birtokolja az isteni változhatatlanságot. A fennmaradt töredékek azt is sugallják, hogy Arius a Fiút potenciálisan változékony lénynek tartotta, még ha ténylegesen hűséges és dicsőséges közvetítőként beszélt is róla.
Teremtés és nemzés
A vita egyik kulcsa a „teremtés” és a „nemzés” megkülönböztetése volt. A nikaiai teológusok szerint ha valaki fiút nemz, akkor a fiú ugyanahhoz a természethez tartozik, mint az apa: emberi apától emberi fiú születik. Ha viszont valaki tárgyat készít, a készített dolog nem osztozik a készítő természetében. Arius a Fiú létét inkább a teremtés logikája szerint gondolta el: a Fiú az Atya akarata által jött létre. A nikaiai álláspont ezzel szemben azt vallotta, hogy a Fiú „született, de nem teremtmény”, vagyis az Atyától ered, de nem tartozik a teremtett dolgok közé.
Ez a különbség a modern olvasónak puszta szójátéknak tűnhet, de a 4. században a megváltás értelmezését érintette. A nikaiaiak szerint csak az képes az embert az isteni életbe bevezetni, aki maga is valóban Isten. Atanáz híres megfogalmazása szerint az Ige „emberré lett, hogy mi istenivé lehessünk”. Arius logikájában viszont a Fiú éppen közvetítői teremtményi helyzete miatt válhatott az engedelmesség és az Atyához való felemelkedés mintájává, bár a modern kutatás vitatja, hogy Arius rendszerét mennyiben kell elsődlegesen ilyen üdvösségtani modellként értelmezni.
Bibliai érvei
Arius és támogatói nem egyszerűen filozófiai fogalmakkal érveltek, hanem bibliai helyekre is hivatkoztak. Különösen fontos volt számukra a Példabeszédek könyve 8,22, amely a görög Septuaginta fordításában így hangzik: „Az Úr teremtett engem útjai kezdetéül” (görögül: ektisen me). A nikaiai szerzők szerint ez a szöveg nem a Fiú örök isteni eredetére, hanem a megtestesült Krisztusra vagy a bölcsesség teremtett rendben megnyilvánuló működésére vonatkozik. A vita filológiai hátteréhez tartozik, hogy a héber qanah ige jelentése tágabb: jelentheti azt is, hogy „birtokolni”, „létrehozni” vagy „megszerezni”.
Arius másik gyakori bibliai hivatkozása János evangéliuma 14,28 volt: „az Atya nagyobb nálam”. A nikaiai magyarázat ezt a Fiú megtestesült, szolgai állapotára vonatkoztatta, míg Arius az Atya és a Fiú örök viszonyának bizonyítékaként olvasta. Hasonló viták övezték a Fiú tudatlanságára, engedelmességére, küldetésére vagy szenvedésére utaló újszövetségi helyeket is.
Filozófiai és teológiai háttér
Arius gondolkodása a késő antik filozófiai és teológiai nyelv világában érthető. A középplatonikus és korai újplatonikus gondolkodás erősen hangsúlyozta az első isteni princípium transzcendenciáját, egyszerűségét és változhatatlanságát. Arius számára az Atya olyan abszolút, kezdet nélküli, közvetlenül megragadhatatlan Isten volt, akinek léte nem osztható meg másvalakivel azonos módon. A Fiú ezért szerinte nem lehet ugyanabban az értelemben Isten, hanem az Atya akaratából létező közvetítő.
Rowan Williams Arius értelmezésében rámutatott, hogy Arius nem pusztán „racionalista” romboló volt, hanem olyan teológus, aki a kor filozófiai és liturgikus kérdései között próbálta megőrizni az Atya egyedülállóságát. Más kutatók óvatosabbak a közvetlen újplatonikus hatás feltételezésével, és Ariust inkább a korabeli alexandriai és antiokheiai teológiai viták összefüggésében értelmezik.
Az Órigenész-örökség is összetett. Arius ellenfelei és későbbi értelmezői gyakran Órigenész szubordinacionista megfogalmazásait tekintették távoli előzménynek. Ugyanakkor a modern kutatás arra is rámutat, hogy Órigenész az örök isteni nemzés tanát is hangsúlyozta, és hatása nemcsak Arius, hanem a nikaiai és kappadókiai teológia irányában is kimutatható.
Művei
Arius művei közül kevés maradt fenn, és azok is töredékesen vagy ellenfelei idézeteiben. Legfontosabb ismert írásai:
Mű vagy irat
Tartalma és jelentősége
Levél Nikomédiai Euszebioszhoz
Arius ebben támogatást keresett, és Euszebioszt „társ-lukianistának” nevezte. A levél tanúsítja, hogy Arius saját ügyét szélesebb keleti teológiai hálózatba próbálta illeszteni.
Levél Alexandriai Sándorhoz
A fennmaradt hitvallásszerű szövegben Arius és társai megfogalmazták álláspontjukat a Fiú eredetéről, az Atyához való viszonyáról és a Fiú teremtés előtti létéről.
Thaleia
Verses vagy ritmizált teológiai mű, amelyből főként Atanáz idézetei révén ismerünk töredékeket. Populáris formája arra utal, hogy Arius nemcsak püspöki vagy iskolai köröknek, hanem szélesebb városi közönségnek is szánt teológiai üzenetet.
A Thaleia különösen fontos, mert Atanáz ebből idézve mutatta be Ariust mint az „ariánus” eretnekség forrását. A kutatás ugyanakkor figyelembe veszi, hogy Atanáz idézési módja vitapozícióhoz kötött: célja nem Arius tárgyilagos bemutatása, hanem tanításának cáfolata volt.
A hitvita kibontakozása
Alexandriai kezdetek
Arius és Sándor püspök vitája az Atya és a Fiú viszonyáról indult. A hagyomány szerint Sándor egy alkalommal a Szentháromság egységét hangsúlyozta, Arius pedig ezt szabellianizmussal vádolta. A történeti részletek bizonytalanok, de a teológiai helyzet jól kirajzolódik: Sándor az Atya és a Fiú örök kapcsolatát hangsúlyozta, Arius pedig az Atya egyedülálló eredetnélküliségét.
A helyi zsinati elítélés után Arius Palesztinában és Nikomédiában keresett támogatást. Nikomédiai Euszebiosz és más püspökök Arius mellé álltak, vagy legalábbis vitatták Sándor eljárását. Kisebb keleti zsinatok Arius álláspontját részben igazolni próbálták, míg Sándor körlevelekben figyelmeztette a többi püspököt Arius tanításának veszélyére.
Konstantin beavatkozása
Nagy Konstantin 324-ben, Licinius legyőzése után az egész Római Birodalom ura lett. Az alexandriai vita ekkor már a keleti egyház békéjét veszélyeztette. Konstantin először úgy vélte, hogy a vita túlzottan finom teológiai kérdésből nőtt ki, és közvetítő levélben békülésre szólította fel Sándort és Ariust. A közvetítéssel Hosius cordubai püspököt bízta meg, aki a császár egyik legfontosabb egyházi tanácsadója volt.
A kísérlet nem vezetett eredményre. A konfliktus túl mély volt ahhoz, hogy fegyelmi vagy személyes békítéssel lezárható legyen. Konstantin ezért 325-ben Nikaiába egyetemes zsinatot hívott össze. A zsinat célja nemcsak Arius ügyének kezelése volt: napirenden szerepelt a húsvét időpontja, a meletiánus szakadással kapcsolatos kérdés és más fegyelmi problémák is.
Az első nikaiai zsinat
Az első nikaiai zsinat későbbi ortodox falképen. A történeti Arius-kép jelentős részét a nikaiai és pro-nikaiai hagyomány alakította.
Az első nikaiai zsinaton hagyományosan 318 püspök részvételéről beszélnek; ez a szám valószínűleg szimbolikus is, a tényleges résztvevők számát a kutatás többnyire 250–300 körülire teszi. A zsinaton a keleti püspökök voltak többségben, de nyugatról is érkeztek képviselők, köztük Hosius. A római püspököt presbiterek képviselték. Konstantin személyesen is jelen volt, de nem püspökként, hanem császári pártfogóként és a birodalmi egység őreként.
A nikaiai zsinat egyik döntő kérdése az volt, milyen kifejezés zárja ki Arius tanítását. A pusztán bibliai vagy általános formulák – például hogy a Fiú „Istentől van”, „hasonló az Atyához” vagy „minden teremtmény előtt született” – Arius támogatói számára is értelmezhetők voltak. Ezért került előtérbe a homoousziosz szó és az a formula, hogy a Fiú „az Atya lényegéből” való.
A homoousziosz kifejezés elfogadása nem volt problémamentes. A szó korábban már vitákhoz kapcsolódott: a 268-as antiochiai zsinat Szamoszatai Pál ügyében elutasította egy bizonyos használatát, valószínűleg azért, mert modalista vagy materializáló értelmet társítottak hozzá. Ezért több keleti püspök nem Arius iránti rokonszenvből, hanem a szó korábbi terhelt használata miatt tartott tőle.
A zsinat végül elítélte Arius tanítását. A nikaiai hitvallás kimondta, hogy a Fiú „született, nem teremtmény”, „az Atya lényegéből való” és az Atyával „egylényegű”. A hitvalláshoz anathémák is kapcsolódtak azok ellen, akik azt állították, hogy „volt, amikor a Fiú nem volt”, vagy hogy a Fiú más lényegből van, mint az Atya. Ariust, valamint Theonas marmarikai és Secundus ptolemaiszi püspököt száműzték. Nikomédiai Euszebiosz és Nikaiai Theognis kezdetben aláírták a hitvallást, de később száműzetésbe kerültek, mivel a zsinati döntésekhez való viszonyuk gyanússá vált.
A közismert „egy ióta különbsége” történet félrevezető, ha Arius saját álláspontjára alkalmazzák. Arius nem egyszerűen azt tanította, hogy a Fiú homoiousziosz, vagyis „hasonló lényegű” az Atyához. A homoiousziosz későbbi mérsékeltebb keleti irányzatok jelszava lett. Arius álláspontja ennél radikálisabb volt: szerinte a Fiú nem az Atya lényegéből való, hanem az Atya akarata által lett.
Nikaia után
A nikaiai zsinat nem zárta le azonnal a vitát. Arius személye ugyan háttérbe szorult, de a zsinat nyelvezete körüli ellenállás tovább élt. Sok keleti püspök elfogadta Arius elítélését, de fenntartással viszonyult a homoousziosz szóhoz. Caesareai Euszebiosz saját gyülekezetének írt levelében úgy magyarázta a nikaiai kifejezést, hogy az ne jelentsen testi vagy anyagi megosztást az Atyában, és ne vezessen modalizmushoz.
A 325 utáni években Nikomédiai Euszebiosz és köre visszanyerte befolyását a császári udvarban. Arius maga is olyan hitvallást nyújtott be Konstantinnak, amely kerülte a legélesebb megfogalmazásokat, és alkalmasnak látszott a visszafogadásra. A császár számára a béke és az egység fontos szempont volt, ezért Arius rehabilitációját támogatta. Alexandriai Szent Atanáz, aki Sándor halála után alexandriai püspök lett, megtagadta Arius visszafogadását, mert szerinte a nikaiai zsinat által elítélt tanítás érdemben nem változott meg.
Arius ügye összekapcsolódott Atanáz ellenfeleinek törekvéseivel is. A 335-ös türoszi zsinat Atanázt fegyelmi és egyházkormányzati vádak alapján elítélte; a vádak történeti megítélése vitatott, mert jelentős részben ellenfelei politikai és egyházi érdekeihez kapcsolódtak. Atanázt Trierbe száműzték. Arius visszafogadásának kérdése ezután Konstantinápolyban vált sürgetővé.
Halála
Arius 336-ban Konstantinápolyban halt meg, közvetlenül azelőtt, hogy ünnepélyesen visszafogadták volna az egyházi közösségbe. Halálának körülményeit Szókratész Szkholasztikosz, Szózomenosz és más későbbi egyháztörténetírók drámai formában írták le: Arius hirtelen rosszul lett, félrevonult, és váratlanul meghalt.
A nikaiai hagyomány ezt Isten ítéleteként értelmezte, és a beszámolókban Arius halála teológiai jelentést kapott. A modern történetírás óvatosabb: a halálesemény ténye valószínű, de a részletek és a hozzá kapcsolt értelmezések a későbbi egyházi emlékezet és polemika részei. Arius halála után a vita nem ért véget, mert a 4. századi konfliktus ekkorra már nem egyetlen személy tanításáról, hanem több teológiai irányzatról, zsinati formuláról és császári egyházpolitikáról szólt.
Utóélete és az arianizmus Arius után
Arius halála után a nevét viselő arianizmus tovább élt, de egyre kevésbé Arius személyes tanításaként. A 4. század közepén az eusebiánus, homoiánus, homoiusziánus és anomoiánus irányzatok egymással is vitatkoztak. A homoiánusok a Fiút „hasonlónak” mondták az Atyához a Szentírás szerint, de kerülték a „lényeg” nyelvét. A homoiusziánusok, például Ankürai Baszileiosz, a Fiú lényegi hasonlóságát hangsúlyozták, miközben a homoousziosz szót elutasították vagy gyanakvással kezelték. Az anomoiánusok, köztük Aëtius és Eunomiosz, azt vallották, hogy a Fiú lényeg szerint nem hasonló az Atyához.
Atanáz a 340-es évektől kezdve egyre átfogóbb módon használta az „ariánus” címkét ellenfeleire. Ez hatásos polemikus stratégia volt: a sokféle nikaiaellenes vagy nem-nikaiai álláspontot egyetlen eredetre, Ariusra vezette vissza. Ez az értelmezési minta több mint másfél évezreden át befolyásolta az arianizmus történetírását.
A 381-es első konstantinápolyi zsinat megerősítette a nikaiai hitet, és a Szentlélekről szóló tanítást is kifejtette. A későbbi Nikaia–konstantinápolyi hitvallást elfogadó egyházak Arius tanítását eretnekségnek tekintették. A khalkédóni zsinat (451) már nem Arius tanait „számolta fel”, hanem a Krisztus két természetéről szóló későbbi krisztológiai vitákra adott választ. Az arianizmus birodalmi jelentőségű korszaka 381 után hanyatlott, de germán homoiánus ariánus egyházakban még évszázadokig fennmaradt.
A germán népek – különösen a gótok, vandálok, burgundok és longobárdok – között elterjedt ariánus kereszténység többnyire nem Arius saját tanításának közvetlen folytatása volt, hanem a 4. század közepi homoiánus kereszténységé. Wulfila gót püspök, aki 341 körül keleti homoiánus környezetben kapott püspökszentelést, döntő szerepet játszott a gótok kereszténységében és a gót bibliafordítás létrehozásában. A germán ariánus egyházak a 6–7. században fokozatosan beolvadtak a katolikus egyházba, például a vizigótok 589-es toledói fordulatával és a longobárdok lassú katolizálásával.
Megítélése a történetírásban
Arius megítélése a történelem során erősen változott. A nikaiai és katolikus-ortodox hagyományban az arianizmus az egyik legfontosabb ősegyházi eretnekség lett, Arius pedig az a tanító, aki tagadta Krisztus teljes istenségét. A középkori és kora újkori egyházi irodalomban gyakran az eretnek prototípusaként szerepelt.
A 19. századi liberális történetírás olykor Ariust racionalista reformerként vagy az egyházi dogmatizmus áldozataként láttatta. Ez az értelmezés a modern kutatás szerint ugyanúgy leegyszerűsítő, mint a pusztán démonizáló hagiografikus vagy polemikus kép. Arius nem modern racionalista volt, hanem késő antik keresztény presbiter, aki a Biblia, a korabeli filozófiai nyelv, az alexandriai liturgia és az anti-szabelliánus teológiai félelmek világában gondolkodott.
Rowan Williams Ariusról írt monográfiája különösen nagy hatással volt a 20–21. századi újraértékelésre. Williams szerint Ariust a maga alexandriai teológiai és liturgikus környezetében kell érteni, nem pusztán Atanáz polemikus leírásai alapján. R. P. C. Hanson az egész 4. századi vitát szélesebb keresésként írta le: a keresztény teológia azt próbálta megfogalmazni, hogyan beszélhet az egyetlen Istenről úgy, hogy közben Krisztus imádatát, a megváltást és a Szentírás tanúságát is komolyan veszi. Lewis Ayres pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a 325 utáni viták nem érthetők meg egyszerű „ariánus kontra nikaiai” sémával; a pro-nikaiai teológia maga is fokozatosan alakult ki.
Kronológia
Év
Esemény
kb. 256/260
Arius születése, valószínűleg Líbiában vagy Kürénaikában.
312 előtt/után
Arius alexandriai egyházi szolgálata; később a Baukalisz közösség presbitere.
318–321 körül
Vita Alexandriai Sándorral az Atya és a Fiú viszonyáról; Arius helyi zsinati elítélése.
321–324
Arius Palesztinában és Nikomédiában keres támogatást; Nikomédiai Euszebiosz és más keleti püspökök pártolják ügyét.
324
Konstantin közvetítési kísérlete Hosius cordubai püspök révén.
325
Az első nikaiai zsinat elítéli Arius tanítását, és kimondja a Fiú Atyával való egylényegűségét.
325 után
Ariust száműzik, majd később visszafogadását megkísérlik.
335
A türoszi zsinat elítéli Atanázt; Arius rehabilitációja császári támogatást kap.
336
Arius Konstantinápolyban, tervezett egyházi visszafogadása előtt váratlanul meghal.
381
Az első konstantinápolyi zsinat megerősíti a nikaiai hitet; az arianizmus birodalmi jelentősége fokozatosan megszűnik.
123Rowan Williams: Arius: Heresy and Tradition. 2. kiadás, Eerdmans, Grand Rapids, 2001.
12R. P. C. Hanson: The Search for the Christian Doctrine of God: The Arian Controversy, 318–381. T&T Clark, Edinburgh, 1988.
123Lewis Ayres: Nicaea and Its Legacy: An Approach to Fourth-Century Trinitarian Theology. Oxford University Press, Oxford, 2004.
↑Joseph T. Lienhard: „The ‘Arian’ Controversy: Some Categories Reconsidered”, Theological Studies, 48, 1987, 415–437.
12Khaled Anatolios: Retrieving Nicaea: The Development and Meaning of Trinitarian Doctrine. Baker Academic, Grand Rapids, 2011.
↑Athanasius Alexandrinus: Orationes contra Arianos; De synodis; De decretis Nicaenae synodi. A vonatkozó ariusi töredékekhez lásd még: Rowan Williams: Arius: Heresy and Tradition, 2. kiadás, 2001.
↑Lewis Ayres: Nicaea and Its Legacy, 2004, különösen a Lukianoszhoz és az eusebiánus körhöz kapcsolódó fejezetek.
↑Lewis Ayres: Nicaea and Its Legacy, 2004, 16–18. A Melétioszhoz fűződő kapcsolat bizonytalanságáról és az alexandriai egyházkormányzati háttérről.
12Eusebius Caesariensis: Epistula ad ecclesiam suam; vö. J. N. D. Kelly: Early Christian Creeds. 3. kiadás, Longman, London, 1972.
↑Khaled Anatolios: Retrieving Nicaea, 2011, az Arius leveleire és a Thaleia töredékeire vonatkozó részek.
↑Athanasius Alexandrinus: De incarnatione Verbi, 54,3.
↑Robert C. Gregg – Dennis E. Groh: Early Arianism: A View of Salvation. Fortress Press, Philadelphia, 1981; vö. Lewis Ayres kritikai értékelésével: Nicaea and Its Legacy, 2004.
↑Ilaria L. E. Ramelli: „Origen’s Anti-Subordinationism and its Heritage in the Nicene and Cappadocian Line”, Vigiliae Christianae, 65, 2011, 21–49.
Az anglikán, a lutheránus, a kálvinista és más protestáns felekezetek csak az első négy egyetemes zsinatot ismerik el, bizonyos megszorításokkal az első hetet. Más (neo)protestáns felekezetek más nézeten vannak.
Az antikhalkédóni egyházak ma az első három zsinatot fogadja el a „közösből”, az asszír keleti egyház az első kettőt.
