Canal Grande

Az első települések

A Canal Grande a Giudecca-csatornával párhuzamosan kanyargó ősi folyó a végső szakaszon, az Una vagy Prealtum, mint a Medoacus Maior kisebb ága, ami átszivárgott a lagúnán, az árapálysíkságon, sós mocsarakon, kis szigetek között, és a Lido kikötőjén. A Rivus Altus (a. m. Magas Part) oldalán, ahogy korábban hívták, már a római időkben, az ősi velenceiek cölöpökre épült házaikban, elsősorban halászatból és sókereskedelemből éltek. A Római, majd a Bizánci Birodalom alatt a lagúna lakott volt, s akkor tett szert bizonyos jelentőségre, amikor a 9. század elején a dózse a Malamoccóról, a Csatorna védettebb Rivoaltus (Rialto) részére tette át székhelyét.

Amikor a doge Rialtóra költözött, egyre több jelentős vállalkozás számára találták megfelelőnek a Canal Grande mély kikötőcsatornáját, biztonságosnak, akadálymentesnek, nagy hajók számára is. Mint a város többi része, ez a terület sem szilárd, a folyamatos talajjavítás folytán a mára legnagyobb kiterjedésű csatorna partja, akkoriban kis szigetekből állt, amelyek a dagály alatt, fából készült hidakkal voltak elérhetők.

A Ca’ Fondaco

Ahogy elkezdtek szaporodni a csatorna mentén a raktárházak, épületek célja a kereskedelem, de egyesítik a raktár, illetve a kereskedő lakóhelyét is.

A földszinten van egy, a vízre nyitott veranda (a curia), amely lehetővé tette az árunak hajóból való közvetlen kirakodását. Ebből kétoldalt raktárak nyíltak, amelyek általában a hátsó udvarral közlekedtek. Hasonlóképpen, az első emeleten volt egy tornác, olyan széles, mint a veranda, világos nagy hall, amelyből a kereskedő szobái nyíltak. A homlokzat háromoldalú központi része a tágas, két oldalán gyakran teljesen márvánnyal borított. Egy alacsony félemeleten helyezkedtek el az irodák.

A kereskedőházon kétoldalt gyakorta két torony (torreselle) díszlik, mint a Fontego dei Turchin (13. századi, a 19. században felújították). Együtt a Fondaco dei Tedeschivel, arról tanúskodik, hogy a külföldi kereskedőket tárolási- és szálláslehetőséggel támogatta Velencében a Köztársaság, azzal a céllal, hogy jobban kontrollálhassa a forgalmukat.

A Rialto területén emeltek egyéb fontos középületeket is a kereskedelem és a pénzügyi tisztviselők számára (Palazzo dei Camerlenghi, Palazzo dei Dieci Savi, amelyeket az 1514 tűzvész után újjáépítettek), a kereskedelmi fórumot, és pénzverdét. A 12. század második felében az építész Nicolò Barattiero a korábbi csónakhidat állandó fahíddal váltotta fel, hogy a Rialto területét, a többi perifériális liszt- és sóraktárral összekösse.

A venét-bizánci stílus

A Bizánci Birodalomból az árukkal együtt szobrok, frízek, oszlopok, oszlopfők is érkeztek a patríciusházak díszítésére. A bizánci művészettel egyesülve a korábbi tendenciákkal jött létre a venét-bizánci stílus, amelynek építészetére elsősorban jellemző a hosszú, nyitott galéria a boltívek hatos csoportja, és a rengeteg sokszínű márvány.

A Canal Grandén ezeket az elemeket különösen jól a Ca’ Farsetti(wd), a Ca’ Loredan(wd) (mindkettőben most a városháza irodái működnek) és a Ca’ da Mosto őrizték meg, mindegyikük a 12–13. században épült. Ez az az intenzív épületfejlesztési időszak a Rialtón, amely meghatározza a Csatorna, valamint a szomszédos épületek szerkezetét. Velencében szinte mindig újrahasznosítják az értékes építőanyagot, a későbbi restaurálások során az épületek eredeti jellegét igyekeznek megtartani, amennyire csak lehetséges, a meglévő venét-bizánci stílust keverve az új trendekkel (Palazzo Morosini Sagredo, Palazzo Bembo). A homlokzat sokszínűsége és hármas tagolása, az erkélyek, a nagy ablakok, s általában a környezet ad ízelítőt a velencei stílusból, a továbbiakban is.

A negyedik keresztes hadjárat hatalmas zsákmánya, Konstantinápoly kifosztása (1204), valamint más történelmi helyzetek biztosították, hogy Velence a Kelet felé fordult a művészet terén, a késő 14. századig.

A velencei gótika

A gótikus építészet Velencében formáját tekintve inkább a gyönyörű késő gótikus, fejlett arcát mutatja, kezdve a tizennegyedik századi Dózsepalota déli homlokzatán. A gótika vertikalitása, világossága kimutatható az árkádok, a kereskedőházak a természetes közegükben: több karcsú oszlop, boltívek hatosával, csúcsívek, illetve a boltívek alatt többszöget alkotva. A boltívek enyhén felfelé, egymásba fonódó, áttört márvány alagutakkal, mint a négylevelű lóhere, amely szimbóluma a velencei gótikus stílusnak. A homlokzatokat élénk színűekre vakolták.

Az úgynevezett „hármas” vagy „csipkézett” perforált szalagok gyorsan terjedtek végig a Canal Grande mentén. Az épületek között a 15. században épült, gótika eredeti megjelenését leginkább a híres Ca’ d’Oro és a Palazzo Bernardo mutatják. Körülbelül 1450-ben építették újjá a gótikus stílust még mindig őrző Santa Maria della Carità-templomot és kolostorát, amelyet a 19. században elhagytak, s most az Accademia Galériának ad otthont.

A stílus betetőzése a század második felében leginkább a Csatorna utolsó szakaszára koncentrált épületek közül a Palazzo Pisani Moretta, a Ca’ Foscari (ma az Egyetem székhelye), a Palazzo Barbaro San Vidal, a Loredan-palota, és a Palazzo Cavalli-Franchetti a legfontosabbak.

A reneszánsz

A 15. század végén kezdtek megjelenni a reneszánsz kánonok az építészetben, például a Ca’ d’Oro és a Palazzo Corner Spinelli, az utóbbi Mauro Codussi alkotása, aki úttörője volt ennek a stílusnak Velencében. A Ca’ Vendramin Calergi az ő remekműve, most a Kaszinó működik benne, nagy, ötös osztatú dupla ablakkal áttört falakkal, az oszlopok a három klasszikus oszloprendet mutatják.

A klasszikus építészetre a leginkább Jacopo Sansovino munkássága emlékeztet, aki Róma városából 1527-ben érkezett ide: a Canal Grandén, a rialtói Fabbriche Nuove tömbjén kívül, ő tervezte a Palazzo Corner della Ca’ Agostinót, a Palazzo Dolfin Manint, amely nagyságával, vízszintes fehér homlokzatával, és egy központi udvar kialakításával különül el. Reneszánsz stílusban épült a Palazzo Papadopoli, a Gian Giacomo de'Grigi, a Palazzo Grimani di San Luca. Számos palotában az ebből az időszakból, a nagy festőktől (Il Pordenone, Tintoretto, Paolo Veronese) származó homlokzatfreskó, azóta mind tönkrement.

A velencei barokk

1582-ben Alessandro Vittoria működését a Palazzo Balbival kezdte (ma a Veneto Régió székhelye), amelyben a születő barokk díszítő motívumai pl. a párkányok, áttört timpanon jelennek meg.

A barokk építészet főalakja Velencében Baldassare Longhena, aki még fiatal volt 1631-ben, amikor a Punta della Dogana mellett a nagy Santa Maria della Salute-bazilika, az egyik legszebb templom, a Canal Grande egyik jelképe építését elkezdte. A homlokzat, a klasszikus kor óta gazdagodott díszítésében, a sok szobor túlzón kavarog a legmagasabb kupola körül.

Longhena ezután a két gyönyörű épület, a Ca’ Pesaro és a Ca’ Rezzonico tervezésével tűnt ki (ahol a bőséges szobordekoráció a chiaroscuro remeke), majd a Palazzo Belloni-Battagliát és a Scalzi-templomot alkotta meg. Különböző okok miatt, az építész sosem látta készen ezek egyikét sem, a Salutén kívül mindegyiküket bizonyos mértékig megváltoztatták. Különösképpen a Scalzi-templom homlokzatát, amelyet Giuseppe Sardi fejezett be.

Longhena ihlette a Palazzo Labia legősibb két homlokzatát, amelyeket Giambattista Tiepolo híres freskóciklusa ékesít. Követői Domenico Rossi, a San Stae (1710), majd a Ca’ Corner della Regina templomok homlokzatának megalkotója, és Giorgio Massari.

A 16-17. században kezdetét vette a Serenissima hanyatlása, de ebben a korszakban mégis megnőtt az építkezések intenzitása a Canal Grande mentén. Ez részben magyarázható az ún. „pénzes” patrícius családok (pl. a Labiák) rohamos gyarapodásával, amelyek a címekért lenyűgöző összegeket fizettek a Köztársaságnak, a gazdasági válság idején. Miután befurakodtak az nemesség aranykönyvébe, hozzáláttak, hogy „rangjukhoz illő” rezidenciájukat kialakítsák a Csatornán, gyakran ősi patrícius családokét megszerezve.

Klasszicista építészet

A Palazzo Grassival Massari felépítette (1750), Velence egyik első neoklasszicista stílusú palotáját. Korábban (1718–1738) Giovanni Antonio Scalfarotto megépítette a San Simeon Piccolo-templomot, központi lenyűgöző korinthoszi oszlopcsarnokkal, illetve a rézbevonatú magas kupolával, tetején kis, templomalakú lanternával.

Az elmúlt két évszázadban

A Köztársaság 1797-es bukása az építkezés "befagyasztásához" is vezetett a Canal Grandén, mint a San Marcuola-templom és a Palazzo Venier dei Leoni (ma a Peggy Guggenheim gyűjtemény otthona) befejezetlen homlokzata is jelképez, mivel csak a földszintjük épült meg. A patríciuscsaládok elvesztették saját felmagasztalásuk lendületét, sokuk ki is halt. Sok történelmi épületet lebontották (például a Fondaco dei Persianit), de a legtöbbjük fennmaradt, köszönhetően a gondos felújításoknak szinte mindig megőrizték a tizennyolcadik század végi kinézetüket. A legfontosabbak állami tulajdonba kerültek, és intézményeket illetve múzeumokat helyeztek el bennük.

Kevésbé szerencsések voltak a vallási épületek: Napóleon Itáliai Királysága alatt sok szerzetesrendet feloszlattak, a templomokat kiürítették, vagy lebontották, berendezésüket és műtárgyaikat más célokra elkobozták (például a Santa Maria della Carità). A későbbi osztrák időszakban a Szent Kereszt-templom, amely a Santa Croce sestiere nevét adta, a Papadopoli-kertek része lett, a Santa Lucia (részben Andrea Palladio által tervezett) templom helyét a Velencei Santa Lucia Pályaudvarnak kellett átadnia (1860).

Az Olasz Királyság (1861–1946) alatt helyreállt a bizalom a városban, ami fellendülést hozott a Canal Grande mentén épült paloták rendbehozatalának, ám tisztelve szépségüket, gyakran neogótikus stílusban felújítva őket, mint a Rialtón vasszerkezetre épült Halpiacot, amelyet erősen utált a polgárság, le is bontották néhány év múlva.

Vízbuszok, vízitaxik

Nem várhatók korlátozások a menetrendszerű vízibuszokon (vaporetto), amelyek a lakosság fő közlekedési eszközei. Egyes vonalak a teljes csatornán végighaladnak, amelynek szélén a kikötőstégek bójapóznákhoz vannak erősítve. A Canal Grande megállói: Piazzale Roma, Ferrovia, Riva de di Biasio, S. Marcuola, s. Stae, Ca’ d’Oro, Rialto-piac, Rialto híd, San Silvestro, Sant'Angelo, San Tomà/Frari, Ca’ Rezzonico, San Samuele/Palazzo Grassi, Accademia, Santa Maria del Giglio, Salute, S. Marco Vallaresso.

A Csatornát keresztül-kasul átszelő motorcsónakok taxiszolgáltatást végeznek.

Gondola

Sok turista a Canal Grandét gondolán szereti bejárni, amelyről nyugodtan megcsodálhatják a hidakat, épületeket, felfedezhetik a helyeket, ahol hírességek éltek.

Átkelőhajók

A Canal Grandén még gondoloni (nagy gondolák), más néven barchette (kis bárkák) is az utasok rendelkezésre állnak a két part közötti átkeléshez legfeljebb 14 személy számára. A múltban, amikor még a gondola általánosabb közlekedési eszköz volt, útvonala a következő állomásokat érintette: Ferrovia – San Simeon Piccolo, San Marcuola – Fondaco dei Turchi, Santa Sofia – Pescaria, Fondamenta del Vin, Riva del Carbon (Rialto), San Tomà – Sant'Angelo, San Barnaba – San Samuele, San Gregorio – Santa Maria Zobenigo.

Történelmi Regatta

Minden év szeptember első vasárnapján kerül sor a Történelmi Regattára, amelyen a felvonultatják a velencei hajókat, a velenceiek és turisták tömegeinek örömére. A Történelmi Felvonulás a Velencébe érkező I. Katalin ciprusi királynő fogadásának állít emléket, aki 1489 után lemondott, az evezősök 16. századi jelmezben követik a Bucintorót, a dózsek gályáját.

A Madonna della Salute-ünnepség

November 21-én a velenceiek köszönetet mondanak Szűz Máriának az 1630-31-es pestisjárvány elmúltáért, zarándoklattal a bazilikában. Az ünnep előestéjén a Campo di Santa Maria Zobenigo magasságában összeállítanak egy ideiglenes hajóhidat a Canal Grandén, amelyen át a sok zarándok átmegy a Salute-bazilika terére ünnepelni és a standokon castradinát (füstölt koscombleves kelkáposzta, hagyma és bor összetevőkből) enni.