A chiaroscuro (ol. = fény és árnyék, fr.: clair-obscur) a fényviszonyok és hatásaik hangsúlyos ábrázolása a festészetben, grafikákon, nyomatokon.
A chiaroscuro (ol. = fény és árnyék, fr.: clair-obscur) a fényviszonyok és hatásaik hangsúlyos ábrázolása a festészetben, grafikákon, nyomatokon.
A középkori festészet még megelégedett az egységes világítással. A reneszánsz idején azonban már felfedezték az árnyék térképző és a színeket változatosabbá tevő hatását. Az árnyékot vető test fénnyel ellentétes oldalán levő sötét foltot önárnyéknak, az általa okozottat vetett árnyéknak nevezik. Az önárnyékon belül felfedezhető a szomszédos felületekről odavetődő fények és színek hatása, ezek a reflexek. A világosabb és sötétebb részek közti átmenetet félárnyéknak nevezik, ennek finomabb megoldása a sfumato. A reneszánsz festészet, majd a barokk festészet is gyakran felhasználta a sötét árnyékok és a világos, esetleg ragyogó foltok együttes alkalmazásából adódó drámai hatásokat, a chiaroscurót, illetve franciásan clair-obscurt. A chiaroscuro első legnagyobb mesterei a festészetben Leonardo da Vinci, Caravaggio, Georges de La Tour és Rembrandt voltak. Caravaggio képein a fény és árnyék éles ellentéte drámai hatású, Rembrandt az ábrázolt jelenetek főalakjaira összpontosítja a fényt.
A chiaroscuro kifejezés a reneszánsz idején született a 15., 16. századi Itáliában, a színespapírra készült rajzokra használták, ahol a művész a papír alaptónusánál világosabb részeket fehér gouache technikával emelte ki, a sötétebbeknél pedig tintával vagy akvarell festékkel dolgozott. Ezeket a munkákat nevezik chiaroscuro rajznak. A chiaroscuro rajzok gyakorlata viszont egészen a késő római kortól a középkorig bíborszínű pergamenre – vellum – készült díszes okiratok hagyományáig vezethető vissza.
A 16. századi sokszorosított grafikák különleges típusa a chiaroscuro rajzokat utánzó chiaroscuro fametszet. A több, egyenként kifaragott fadúc egymásra nyomtatásával létrehozott színes fametszetekkel a legelemibb és legrégebbi grafikai eljárás új vizuális hatásokra képes műfajjá vált. A chiaroscuro fametszetek néhány kivételtől eltekintve művészi együttműködés eredményei: a fametsző legtöbbször egy festő rajza vagy más meglévő grafikai alkotás alapján dolgozott.
A technikát különböző felfogások szerint alkalmazták a művészek a 16. század folyamán. Ugo da Carpi, a chiaroscuro itáliai atyja, valamint egyik első követője, Niccoló Vicentino általában nem használtak önálló vonaldúcot. Így a tónusdúcokról nyomtatott foltszerű részletek egymást szervesen kiegészítve és egymással kölcsönös függésben alkotják az ábrázolást. Ettől eltérő szemléletet képviselnek azok a művek, melyeken a kompozíció teljességét kirajzoló vonaldúc szerepel. Az önmagában is értelmezhető vonalrendszert a művészek jellemzően egy vagy két élénk színnel egészítették ki. A színes dúcok funkciója itt nem a részletek hozzáadása, hanem a vizuális hatás fokozása volt, mint például Antonio da Trento és Hendrick Goltzius művein.
A chiaroscuro fametszetek technikáját használó kiemelkedő művészek között említhető Ugo da Carpi, vagy a német területekről Hans Baldung, ill. Id. Lucas Cranach.
A chiaroscurót a filmművészetben extrém sötét és nagy kontrasztú megvilágításhoz használják, így a filmekben – különösen a fekete-fehér filmekben – különálló világos és sötét területeket hoznak létre.
A fény-árnyék mint kompozíciós elem a festészetben:
_-_An_Allegory_(F%C3%A1bula)_-_NG_2491_-_National_Galleries_of_Scotland.jpg)
.jpg)
.jpg)
Chiaroscuro rajzok és fametszetek:
A Wikimédia Commons tartalmaz Chiaroscuro témájú kategóriát.