Gediminas 1275 körül született. Mivel erről a korról az írott források nagyon szűkösek, születésének pontos ideje, származása, 1316 előtti élete bizonytalanok és a történészek között vita tárgyai. A különböző elméletek szerint elődje, Vytenis nagyfejedelem fia, testvére, unokatestvére vagy akár csatlósa lehetett. A litvánok ellensége, a Teuton lovagrend jóval Gediminas halála után írt krónikája azt állítja, hogy Vytenis lovásza volt és megölte gazdáját, hogy elfoglalja a trónját. A 16. századi Litván krónika szerint Vytenis fia volt, ám mivel a köztük lévő korkülönbség kicsi volt, ez az állítás sem valószínű. 1974-ben Jerzy Ochmański közzétette elméletét, ami egy 14. századi orosz költeményen, a Zadonscsinán alapul. Ebben található egy sor, amelyben Algirdas két fia felsorolja őseit: "Testvérek vagyunk, Algirdas fiai, Gediminas unokái– Skalmantas dédunokái". Ochmański szerint a vers kihagyta Butvydas generációját és egyből a dinasztia legkorábbi ismert ősét említi, ám egy másik történész, Baranauskas szerint Skalmantas Butvydas testvére volt, így Vytenis és Gediminas unokatestvérek voltak. Gediminas 1316-ban, kb. 40 évesen lett nagyfejedelem és 25 éven át ő kormányozta Litvániát.
Uralkodása
Gediminas Európa utolsó pogány államát örökölte, amelyet nyugatról állandóan támadott a hódítási szándékát keresztes hadjárattal leplező Teuton lovagrend. Keleten és délen viszont a szétesett Kijevi Rusz kis utódfejedelemségei nem tudtak ellenállni a litván terjeszkedésnek. Elődei már meghódították a mai Belarusz nagy részét, Podláziát, Navahrudakot, Polockot és Minszket. 1319-ben Gediminas szövetséget kötött a tatár Arany Hordával a teuton lovagok ellen. 1322-ben felvette a kapcsolatot XXII. János pápával, hogy segítséget kérjen tőle a lovagrend támadásai miatt és ebben leírja, hogyan támogatta országában a ferences és dominikánus szerzeteseket és pápai legátust kért, hogy megkeresztelkedhessen. Kezdeményezését Frederic Lobestat rigai érsek is támogatta. Ezek után 1323. október 2-án a nagyfejedelem és lovagrend békét kötött.
A Litván Nagyfejedelemség legnagyobb kiterjedtsége idején, 1434-ben
Ezután Vilniusban összegyűltek a rigai érsek, a dorpati püspök, a dán király, a dominikánus és ferences rendek, valamint a Teuton lovagrend képviselői és Gediminas előttük megerősítette ígéretét, hogy amint a pápai legátus megérkezik, megkeresztelkedik.
Azonban ezután támadást intézett a lovagok által nemrég a lengyelektől elfoglalt Dobrzyń ellen, ami miatt elhatározását kétkedve fogadták. A poroszországi püspökök elbingi gyűlésükön kétségbe vonták szándékát közzétevő levele eredetiségét és a hit ellenségének nyilvánították. Másrészről viszont keleti ortodox alattvalói attól tartottak, hogy a latin eretnekséget akarja rájuk kényszeríteni, a régi hit hívei pedig szemére vetették az ősi istenek elhagyását. Emiatt értesítette a Rigába érkező pápai követeket, hogy szorult helyzete miatt kénytelen elhalasztani megtérését. A követek megbíztak a nagyfejedelemben és megtiltották a lovagrendnek, hogy a következő négy évben a litvánokra támadjon. A lovagok azonban nem törődtek a tilalommal és már 1325-ben meggyilkolták Gediminas Rigába küldött követét.
Gediminas és a lovagrend közötti békeszerződés
Gediminas eközben szövetséget kötött I. Ulászló lengyel királlyal és megkereszteltette lányát, Aldonát, hogy férjhez mehessen Ulászló fiához, Kázmérhoz.
A pápa és a katolikus hatalmak megnyerése érdekében engedélyezte, hogy katolikus alattvalói számára a papok szabadon misézhessenek, azonban a litván istenek megsértését vagy a nyílt térítést szigorúan büntette. 1339-40 körül kivégeztetett két ferences szerzetest akik nyilvánosan a régi vallás ellen prédikáltak. Utódja 1369-ben hasonló bűnért szintén megöletett öt szerzetest.
Támogatta a katolikusok (németek) betelepülését, 1325-ben levelet küldött a Hanza-városoknak, melyben szabad letelepülést ígért mindenféle rendű és foglalkozású polgáruknak. A bevándorlók eldönthették hol kívánnak élni és megtarthatták saját törvényeiket. A papok Vilniusban és Navahrudakban katolikus templomot emelhettek.
Keleti hódításai
Míg északnyugaton védekezni kényszerült, Gediminas 1316 és 1340 között kihasználta a rutén fejedelemségek egymással való torzsalkodásait és jelentősen kiterjesztette a nagyfejedelemség határait. Egyik legfontosabb szerzeménye a Halics-Volhíniai fejedelemség volt, amely békés úton, dinasztikus házassággal került Litvániához: Gediminas fia, Liubartas feleségül vette a halicsi fejedelem lányát.
Az 1320-as évek elején Kijevtől mintegy 23km-re, az Irpiny folyónál Gediminas győzelmet aratott Kijev utolsó Rurik-házbeli fejedelme, Sztanyiszlav és szövetségesei fölött, majd ostrommal elfoglalta a várost. Ezután elvileg egészen a Fekete-tengerig kiterjesztette Litvánia határát.
Bár kihasználta a formálisan tatár vazallus orosz fejedelemségek gyengeségét, Gediminas gondosan ügyelt arra, hogy nyíltan ne lépjen fel az akkor még nagyon is erős Arany Hordával szemben. Szövetséget kötött a feltörekvő Moszkvával is, lányát, Anasztáziát Szimeon fejedelemhez adta feleségül; ez azonban nem gátolta meg abban, hogy északon Moszkva érdekeivel szemben támogassa Pszkov elszakadását Novgorodtól.
Belpolitikája
Gediminas a vallás ügyében toleránsnak bizonyult; bár maga az ősi istenek híve maradt, egyaránt támogatta a katolikus és ortodox papokat. Háborúi miatt erős hadsereget tartott fenn és erődöket építtetett a határok és a főváros védelmére. Udvarát először Trakaiban tartotta, de 1320 körül átköltözött a hagyományos fővárosba, Vilniusba.
Gediminas 1341-ben halt meg, feltehetően összeesküvők gyilkolták meg. 1342-ben pogány szertartás keretében elégették testét és máglyán elégették kedvenc szolgája és néhány német rabszolga feláldozott holttestét is. Birtokai szétosztotta hét fia között; Vilnius és a trón Jaunutisnak jutott, de hatalmát testvére, Algirdas hamarosan megdöntötte.
Családja
A néphit szerint ez alatt a tölgy alatt kapott halálos sebet Gediminas
A Bychowiec-krónika szerint Gediminasnak három felesége volt: a kurlandi Vida, a szmolenszki Olga és a keleti keresztény Polocki Jevna (Jaunė). Az első két feleséget más forrás nem említi, ezért egyes történészek szerint csak kitaláltak. A hagyomány szerint hét fia és hat lánya született:
↑Vjachaslaў Nasevіch. Gedzіmіn // Vialіkaje kniastva Lіtoŭskaje: Encyklapedyja. U 3 t. / red. G. P. Paškoŭ і іnš. T. 1: Abalenskі — Kadencyja. — Mіnsk: Belaruskaja Encyklapedyja, 2005. S. 519.
12Baranauskas, Tomas (1996. november 23.). "Gedimino kilmė". Voruta (litván nyelven). 44 (278): 6. 2007. október 6. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2007. március 10.{{cite journal}}: Unknown parameter |deadurl= ignored (|url-status= suggested) (súgó)
12Slavonic and East European review, Volume 32; Published by the Modern Humanities Research Association for the School of Slavonic and East European Studies, University of London, 1953
↑"Letters of Gediminas". Lithuanian Quarterly Journal of Arts and Sciences. 1969. 2019-04-27 dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2011.{{cite web}}: Check date values in: |accessdate= (súgó)
↑Ivinskis, Zenonas (1953–1966). "Jaunė". Lietuvių enciklopedija. Vol.IX. Boston, Massachusetts: Lietuvių enciklopedijos leidykla. 335.o. LCC55020366.
↑Vytautas Spečiūnas, ed. (2004). "Jaunutis". Lietuvos valdovai (XIII-XVIII a.): enciklopedinis žinynas (litván nyelven). Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. 38, 46.o. ISBN5-420-01535-8.
Fordítás
Ez a szócikk részben vagy egészben a Gediminas című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Pelenski, Jaroslaw (1998). The contest for the legacy of Kievan Rus. East European Monographs. 325.o. ISBN0-521-54155-7. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
Tęgowski, J. (1999). The first generation of Gediminas. Poznań-Wrocław. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
Kiaupa, Zigmantas (2000). The history of Lithuania before 1795. Lithuanian Institute of History. 402.o. ISBN9986-810-13-2. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
The new encyclopædia Britannica: Volume 5. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
Akiner, Shirin (2009). Religious language of a Belarusian Tatar kitab: a cultural monument of Islam in Europe. Otto Harrassowitz Verlag. 457.o. ISBN3-447-03027-5. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
Slavonic and East European review, Volume 32. Modern Humanities Research Association for the School of Slavonic and East European Studies, University of London. 1953. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
Olins, Peter Z. (1928). The Teutonic knights in Latvia. B. Lamey. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
Lietuvos aukštųjų mokyklų mokslo darbai: Istorija, Volume 36 (litván nyelven). Alna litera. 1997. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
Christiansen, Eric (1980). The northern crusades: the Baltic and the Catholic frontier, 1100-1525. Macmillan. 273.o. ISBN0-333-26243-3. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
Ertl, Alan W. (2008). Toward an Understanding of Europe: A Political Economic Précis of Continental Integration. Universal-Publishers. 560.o. ISBN1-59942-983-7. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
Purton, Peter (2009). A History of the Late Medieval Siege, 1200-1500. Boydell & Brewer. 488.o. ISBN1-84383-449-9. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
Rutter, Owen (1925). The New Baltic States and Their Future. Methuen & co. ltd. 274.o. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
Jones-Bley, Karlene; Huld, Martin E. (1996). The Indo-Europeanization of northern Europe. Institute for the Study of Man. 362.o. ISBN0-941694-53-4. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
R. Turnbull, Stephen (2003). Tannenberg 1410: Disaster for the Teutonic Knights. Osprey Publishing. 96.o. ISBN1-84176-561-9. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
University of Colorado (1968). East European quarterly: Volume 2. University of Colorado. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
Grossman, Leonid Petrovich (1979). Confession of a Jew. Ayer Publishing. 191.o. ISBN0-405-12625-5. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
Metelsky, G. (1959). Lithuania, land of the Niemen. Foreign Languages Pub. House. {{cite book}}: Invalid |ref=harv (súgó)
.jpg)
.jpg)
