Hall-effektus

A Hall-effektus különböző áram- és mágnesestér-irányok esetén. Jelölések: 1. elektronok, 2. a vezető (Hall-érzékelő), 3. mágnesek, 4. mágneses tér, 5. feszültségforrás. Amerre az elektronok kitérülnek, arra lesz negatívabb a vezető. (Az ábra az elektronok mozgásirányát tünteti fel, amely az áram irányával ellentétes)

A Hall-effektus Edwin Hall által 1879-ben felfedezett jelenség, mely szerint, ha egy vezetőben vagy félvezetőben áram folyik, és azt mágneses térbe helyezzük, akkor az áramot hordozó részecskékre (fémeknél elektron) Lorentz-erő hat, ami azzal jár, hogy a vezető két oldalán potenciálkülönbség lesz. Ezt a feszültséget Hall-feszültségnek nevezik.

A Hall-feszültség éppen akkora, hogy a töltéshordozókra ható Lorentz-erőt semlegesítse:

Az Ohm-törvénnyel összhangban definiálhatjuk a Hall-állandót: .

Ez esetben az előző képlet a következő alakot ölti:

Ha figyelembe vesszük a töltéshordozók kölcsönhatását a kristályrácsot képező atomokkal, a Hall-állandó módosulni fog (és így sokkal jobban egyezik a mért értékekkel)

Alaptípusok

Alkatrészként háromféle működési módú eszközzel találkozhatunk leggyakrabban:

Alkalmazásai

Források

Kapcsolódó szócikkek