
A kerub (héberül כְּרוּב, kərūv; többes száma כְּרוּבִים, kərūvím) a Héber Biblia őrző, trónhordozó és az isteni jelenlétet kísérő mennyei lényeinek egyike. A bibliai szövegek az Édenkert bejáratának őrzőiként, a frigyláda és a jeruzsálemi templom jelképrendszerének részeként, Isten mennyei trónjának hordozóiként, valamint Ezékiel próféta látomásának négyarcú és négyszárnyú élőlényeiként mutatják be őket. Az Újszövetség név szerint egyszer, a frigyláda „dicsőség kerubjainak” említésekor hivatkozik rájuk (Zsid 9,5); a Jelenések könyvének négy élőlénye ugyanakkor több kerubi vonást is örököl Ezékiel látomásából.
A kerubokat a Héber Biblia nem nevezi rendszeresen מַלְאָךְ-nak (mal’ákh, „küldött, angyal”), ezért bibliai szerepük eredetileg megkülönböztethető a hírvivő angyalokétól. Az ókori Izrael vallási képvilágában mindenekelőtt a szent tér határát őrzik, az isteni dicsőség jelenlétét jelzik, és Isten láthatatlan trónjának vagy trónszekerének részei. A fogság utáni zsidó angelológia, majd a keresztény hagyomány fokozatosan a személyes mennyei szellemek és az angyali rendek közé sorolta őket.
A keresztény angelológiában a kerubok a szeráfokkal és a trónusokkal együtt az Istenhez legközelebb álló első hierarchiához tartoznak. Pszeudo-Dionüsziosz rendszerében a szeráfok után a második angyali kart alkotják, és az isteni igazság szemléléséhez, a bölcsességhez és a „tudás teljességéhez” kapcsolódnak. Ez a teológiai értelmezés nem a héber szó történeti-etimológiai jelentése, hanem a késő ókori keresztény szimbolikus névmagyarázat része. A kilenc angyali kar pontos felosztása és sorrendje hagyományos teológiai rendszer, nem minden részletében kötelező dogmatikai hittétel.
A nyugati művészetben a „kerub” szó később a szárnyas gyermekfejekre és a puttószerű „angyalkákra” is átterjedt. Ez a képtípus nem azonos a bibliai kerubokkal. A gyermekalakú kerub népszerű magyarázata egy késői rabbinikus szófejtéssel és az antik gyermekalakok reneszánsz átvételével függ össze, nem pedig a szó bizonyított héber etimológiájával.
A héber כְּרוּב (kərūv) szó eredete nem tekinthető teljes bizonyossággal tisztázottnak. Gyakran az akkád karābu („áldani, imádkozni, közbenjárni”) igével, illetve a kāribu vagy kurību elnevezésű, istenségek vagy uralkodók közelében álló védő- és közbenjáró lényekkel hozzák kapcsolatba. Föníciai és más északnyugati sémi forrásokban is előfordulhatott hasonló alakú szó szentélyekhez és uralkodói trónokhoz kapcsolódó lények megjelölésére.
A korábbi szakirodalomban a szót az akkád karābu „közel lenni” vagy „hatalmasnak lenni” vélt jelentéséből is magyarázták, ezek az etimológiák azonban nem váltak általánosan elfogadottá. A szó ókori használata és a hozzá kapcsolódó képi hagyomány arra utal, hogy a kerub valamely szent vagy királyi jelenlétet őrző, kísérő és hordozó lény lehetett. A bibliai jelentés ugyanakkor nem vezethető le egyszerűen egyetlen mezopotámiai szó vagy képtípus közvetlen átvételéből.
A Babilóniai Talmud egyik szófejtése a kərūv alakot a „mint egy gyermek” jelentésű arámi ke-ravyā kifejezéssel kapcsolja össze (Szukká 5b). Ez vallási-homiletikai névmagyarázat, nem történeti nyelvészeti etimológia. Jelentős hatást gyakorolt arra a későbbi elképzelésre, hogy a frigyláda kerubjainak gyermekarca lehetett, de a bibliai szöveg nem írja le a frigyláda kerubjainak arcát, és a puttó típusú nyugati ábrázolás sem ebből a talmudi szövegből fejlődött közvetlenül.
A magyarban az egyes számú „kerub” és a héber többes számot megőrző „kerubim” mellett a magyar többes számú „kerubok” használatos. A teológiai szaknyelv rendszerint „kerubokról”, a bibliafordítások pedig fordítási hagyományuktól függően „kerubokról” vagy „kerubokról/kerubimról” beszélnek.

Az ókori Közel-Kelet művészetében gyakran jelentek meg emberi és állati testrészeket egyesítő szárnyas lények. A mezopotámiai és szíriai–palesztinai paloták, városkapuk és szentélyek bejáratánál emberfejű szárnyas bikák vagy oroszlánok, madárfejű alakok, szfinxek és más hibrid őrzők álltak. Az asszír lamasszu például monumentális kapuőr volt, amely emberi értelmet, állati erőt és madárszerű mozgékonyságot egyesített.
A trónok oldalain elhelyezett szárnyas szfinxek és más keveréklények az uralkodói hatalom, az isteni oltalom és a szent tér határának jelképei lehettek. Egyes föníciai elefántcsont-faragványokon és dél-levantei pecséteken szárnyas lények kísérnek trónt, szent fát vagy uralkodót. Ezek a tárgyi emlékek segítenek értelmezni, hogy az izraelita szerzők és olvasók milyen képi típusokat kapcsolhattak a kerubokhoz.
A bibliai kerubokat mégsem lehet egyszerűen a lamasszukkal, szfinxekkel vagy valamely mezopotámiai kisebb istenséggel azonosítani. Az ókori Izrael a közös közel-keleti udvari és szentélyi jelképeket saját, monoteista teremtéshitében értelmezte át. A kerubok nem istenek, nem Jahve tanácsadói, és nem kapnak önálló kultuszt. Isten teremtményi kísérői, trónjának jelképes hordozói és a szent tér őrei.
Ez az átalakítás különösen jól látható a frigyláda esetében. Az ókori trónábrázolásokon a szárnyas lények az uralkodó vagy istenség látható alakját hordozhatják; az izraelita szentélyben a kerubok fölötti tér üres marad. A Biblia Istent „a kerubok fölött trónolónak” nevezi, de alakját nem ábrázolja. A kerubtrón így az isteni jelenlétet jelzi anélkül, hogy magáról Istenről kultikus képmást adna.
A kerubok első bibliai említése a bűnbeesés történetének végén található. Isten az embert kiűzi az Édenből, majd „keletre az Éden kertjétől odaállította a kerubokat és a mindenfelé villogó lángpallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat” (Ter 3,24). A szöveg többes számban beszél kerubokról, de számukat, alakjukat és a lángpalloshoz való pontos viszonyukat nem határozza meg.
A jelenetben a kerubok határőrök: elválasztják a profánná lett emberi világot az isteni élet terétől. Feladatuk nem önálló büntetés végrehajtása, hanem Isten rendelkezésének őrzése. Az élet fájához való kapcsolatuk párhuzamba állítható az ókori közel-keleti szentfa-ábrázolások szárnyas őreivel, de a bibliai történet a képet az ember teremtettségének, engedetlenségének és halandóságának összefüggésébe helyezi.
Ezékiel Tírusz uralkodójáról szóló költői ítéletében szintén megjelenik az Éden és az „oltalmazó kerub” képe (Ez 28,12–17). A szöveg közvetlenül egy földi király gőgjét és bukását ábrázolja mitikus, édeni képekkel. A keresztény hagyomány később a sátáni bukás előképét is látta benne, de a szakasz nem szolgáltat önálló, szó szerinti életrajzot egy bukott kerubról.
A Kivonulás könyve szerint két arany kerubot kellett készíteni a frigyláda fedelére, a כַּפֹּרֶת-re (kappóret, hagyományos fordításban „engesztelés fedele” vagy „irgalom trónusa”). A két alak a fedél két végén helyezkedett el, arccal egymás felé és a fedél felé fordulva; szárnyukat fölfelé és előre terjesztették, hogy beárnyékolják a kappóretet (Kiv 25,17–22; 37,6–9).
A bibliai leírás a szárnyakat és az egymással szembefordulást említi, de nem írja le az alakok testét, fejét vagy arcát. Ezért nem dönthető el bizonyosan, hogy emberalakú, állati vagy összetett, szfinxszerű szobrok voltak-e. Flavius Josephus az 1. század végén már úgy vélte, hogy senki sem tudja pontosan, milyen alakúak lehettek az eredeti templomi kerubok (A zsidók története, VIII, 3,3).
A kerubok közötti tér a kinyilatkoztatás helye: „Ott jelenek meg neked, és a fedél fölül, a két kerub közül szólok hozzád” (Kiv 25,22; vö. Szám 7,89). A kerubok tehát nem maguk közvetítik az üzenetet, és nem Isten képmásai. Az általuk kijelölt üres tér Isten láthatatlan, uralkodói jelenlétének jele.
A kerubok képmásait a találkozás sátrának szöveteibe és a szentek szentjét elválasztó függönybe is beleszőtték (Kiv 26,1.31; 36,8.35). Ezek a motívumok a legszentebb tér határát és mennyei jellegét hangsúlyozták. A kerubábrázolások jelenléte azt mutatja, hogy a bibliai képtilalom nem minden élőlény képi megjelenítését tiltotta, hanem elsősorban az isteni képmás bálványként való elkészítését és imádását. A kerubok nem részesültek önálló istentiszteletben.
Salamon király jeruzsálemi templomának szentek szentjében két nagy kerubszobor állt. Olajfából készültek, arannyal vonták be őket, és mindegyik tíz könyök magas volt. Egy-egy szárnyuk öt könyök hosszú volt; külső szárnyuk a falhoz ért, belső szárnyuk pedig a helyiség közepén érintkezett egymással. A frigyládát e kiterjesztett szárnyak alá helyezték (1Kir 6,23–28; 8,6–7; 2Krón 3,10–13; 5,7–8).
A templom falait és ajtóit kerub-, pálma- és virágmotívumokkal díszítették (1Kir 6,29–35). A pálmák és virágok az édeni kert, a termékenység és az isteni élet szimbolikáját idézhették. Ezékiel látomásos templomában szintén váltakozó kerub- és pálmamotívumok jelennek meg; ott a kerubok két arccal, ember- és oroszlánarccal fordulnak a pálmák felé (Ez 41,18–20.25).
A templomi kerubok a frigyláda kis arany alakjaitól különböző, monumentális szobrok voltak. A források alapján nem bizonyítható, hogy a két csoport külseje azonos lett volna. A bibliai szerzők a kerubmotívumot többféle kultikus és látomásos formában alkalmazták.
A Biblia több alkalommal nevezi Istent „a kerubok fölött trónolónak” vagy „a kerubokon ülőnek” (1Sám 4,4; 2Sám 6,2; 2Kir 19,15; 1Krón 13,6; Zsolt 80,2; 99,1; Iz 37,16). A cím elsősorban a frigyláda és a templom szimbolikájához tartozik. Isten láthatatlan királyként trónol a szárnyas lények által alkotott vagy jelzett trónus fölött.
Más szövegek mozgó trónként vagy mennyei hátasként jelenítik meg a kerubot. Dávid hálaénekében Isten „kerubon lovagolt és repült, a szél szárnyán suhant” (2Sám 22,11; Zsolt 18,11). A költői kép nem azt állítja, hogy Istennek közlekedési eszközre volna szüksége, hanem gyors és ellenállhatatlan megjelenését, mindenütt jelenvaló hatalmát érzékelteti.
Az 1Krón 28,18 a templomi arany kerubokat a „szekér” (מֶרְכָּבָה, merkává) képével kapcsolja össze. Ebből és Ezékiel látomásából fejlődött ki a zsidó merkaba-misztika trónszekér-szimbolikája. A kerubok ebben nem Isten helyettesítői, hanem dicsőségének hordozói és kísérői.
Ezékiel könyvének első fejezete a Kébár folyó mellett megjelenő isteni dicsőséget írja le. A próféta viharfelhőt, tüzet és ragyogást lát, majd négy „élőlényt” (חַיּוֹת, chajjót). Emberhez hasonló alakjuk van, de mindegyiknek négy arca és négy szárnya. Az első fejezet szerint arcaik ember-, oroszlán-, bika- és sasarcok; lábuk egyenes, talpuk borjúlábhoz hasonló, szárnyuk alatt emberi kéz látható (Ez 1,4–14).
Mindegyik élőlény mellett egy-egy különös kerék jelenik meg, „mintha kerék volna a kerékben”. A kerekek peremét szemek borítják, és az élőlényekkel együtt mozognak, mert „az élőlények lelke a kerekekben volt” (Ez 1,15–21). A szöveg nem egyszerűen azt mondja, hogy a kerubok kerekeken állnak; az élőlények és a kerekek egymáshoz rendelt, mégis megkülönböztethető részei a látomásos trónszekérnek.
Az élőlények kiterjesztett szárnyai fölött kristályszerű boltozat, azon zafírhoz hasonló trón, a trónon pedig emberalakhoz hasonló isteni dicsőség jelenik meg (Ez 1,22–28). A kép Isten királyi uralmát, mozgékonyságát és a jeruzsálemi templomtól való függetlenségét fejezi ki: az isteni dicsőség a babiloni száműzetés földjén is megjelenhet.
A 10. fejezet az első látomás lényeit kifejezetten kerubokként azonosítja (Ez 10,20). Itt az arcok felsorolása részben eltér: kerubarc, emberarc, oroszlánarc és sasarc szerepel (Ez 10,14), ahol a „kerubarc” valószínűleg az első fejezet bika- vagy borjúarcának felel meg. A kerubok szárnyainak hangja a Mindenható hangjához hasonló, testük és kerekeik szemekkel vannak tele, és Isten dicsősége fölöttük hagyja el a megszentségtelenített templomot (Ez 10,1–22; 11,22–23).
A látomás képei nem tekinthetők a kerubok fizikai anatómiájáról készült természettudományos leírásnak. Ezékiel ismételten „hasonlóságról”, „alakról” és látomásról beszél. A négy irányba néző arcok, a kerekek és a szemek Isten tudását, uralmának minden irányra kiterjedő mozgását és a mennyei szolgák éberségét fejezik ki. A különböző részletek pontos szimbolikus megfejtéséről a zsidó és keresztény magyarázók nem alakítottak ki teljesen egységes álláspontot.
Az Újszövetség egyetlen helyen használja a „kerubok” nevet. A Zsidókhoz írt levél a pusztai szentély berendezését felsorolva megemlíti a szövetség ládáját, fölötte pedig „a dicsőség kerubjait, amelyek beárnyékolták az engesztelés fedelét” (Zsid 9,5). A szerző nem fejti ki részletesen jelentésüket, mert célja az ószövetségi szentély és Krisztus főpapi művének összehasonlítása.
A Jelenések könyvének trónlátomásában négy élőlény áll Isten trónja körül (Jel 4,6–8). Az első oroszlánhoz, a második bikához, a harmadik emberhez, a negyedik repülő sashoz hasonlít. Mindegyiknek hat szárnya van, és kívül-belül szemek borítják őket. A négy arc külön lények között oszlik meg, a hat szárny pedig Izajás szeráfjait idézi. A látomás így Ezékiel kerubjainak és Izajás szeráfjainak motívumait egyesíti.
A négy élőlény szüntelenül Isten szentségét hirdeti, részt vesz a mennyei liturgiában, és a Bárány előtt hódol (Jel 4–5). A könyv nem nevezi őket kifejezetten keruboknak. A keresztény hagyomány mégis gyakran kerubi vagy szeráfi lényekként értelmezte őket, mert alakjuk és trón körüli szolgálatuk a prófétai látomásokhoz kapcsolódik.
A négy élőlényből fejlődött ki a tetramorf és a négy evangélista jelképrendszere. A keresztény szerzők az emberhez, oroszlánhoz, bikához és sashoz hasonló alakokat Mátéhoz, Márkhoz, Lukácshoz és Jánoshoz rendelték. A megfeleltetések kezdetben változtak; a nyugati művészetben Szent Jeromos rendszere vált általánossá: az ember vagy angyal Máté, az oroszlán Márk, a bika Lukács, a sas János jelképe. Ez alkalmazott, keresztény tipológiai értelmezés, nem Ezékiel szövegének közvetlen történeti jelentése.
A második templom korára a kerubok egyre világosabban a mennyei udvartartás és az angyali világ részévé váltak. A görög zsidó irodalom és Alexandriai Philón szimbolikus magyarázatokat kapcsolt a frigyláda kerubjaihoz. Philón többek között Isten alkotó és királyi hatalmának, illetve az isteni jóság és uralom jelképeit látta bennük. Ezek a filozófiai allegóriák nem egységes zsidó dogmák, hanem a hellenisztikus exegézis példái.
A rabbinikus irodalom a frigyláda kerubjainak egymáshoz való viszonyát Izrael és Isten szövetségi állapotával kapcsolta össze. A Bava Batra 99a szerint amikor Izrael teljesítette Isten akaratát, a kerubok egymás felé fordultak; máskor a szentély felé néztek. A Joma 54a olyan hagyományt őrzött meg, amelyben a zarándokoknak az egymás felé hajló kerubokat mutatták meg, mint Isten és Izrael szeretetének jelét. Ezek a midrási képek a bibliai leírás spirituális értelmezései.
A gyermekarcú kerubok gondolata a Szukká 5b szófejtéséhez kapcsolódik. A rabbinikus értelmezés a kerub szót „gyermekhez hasonló”-ként magyarázza. Mivel a történeti etimológia bizonytalan, ezt nem lehet a szó eredeti jelentéseként közölni, de fontos része a zsidó értelmezéstörténetnek.
A merkaba- és hekhalot-misztika Ezékiel trónszekerének lényeit, a chajjótokat, a kerubokat és az ofánokat a mennyei paloták liturgikus világában helyezte el. A fogalmak viszonya szövegenként változik: némely hagyomány megkülönbözteti, más egymáshoz rendeli őket. A hangsúly Isten felfoghatatlan dicsőségén és az őt körülvevő mennyei szolgálaton van.
Maimonidész a Misné Tóra elején tíz angyali fokozatot sorol fel. Rendszerében a kerubok a kilencedik, vagyis a második legalacsonyabb fokozatot alkotják; alattuk az isim állnak. Ez önmagában mutatja, hogy pontatlan a kerubokat általában „a zsidó angyalrend legmagasabb fokának” nevezni.
Más zsidó rendszerek eltérő helyet biztosítanak nekik. A középkori kabbalista művek az angyali rendeket a szefirákhoz, a mennyei palotákhoz vagy egyes arkangyalokhoz kapcsolták; a kerubok helye ezért iskolánként változhat. A zsidó hagyományban nincs egyetlen, minden irányzat számára kötelező kerubhierarchia.
A keresztény hagyomány a bibliai kerubokat valóságos, személyes mennyei szellemekként és az angyali világ tagjaiként értelmezte. Ez a besorolás nem azt jelenti, hogy a bibliai szöveg mindenütt hírvivő angyalnak nevezné őket. A teológiai angelológia tágabb értelemben „angyalnak” nevezte valamennyi jó, személyes szellemi teremtményt, még akkor is, ha saját rendjük neve és szolgálatuk nem a hírnöki feladatra utalt.
A kerubok személyes létének keresztény értelmezése a Ter 3,24 őrző lényeire, Ezékiel „élőlényeire”, a Jelenések könyvének trónállóira és a későbbi zsidó angelológiára támaszkodott. A bibliai szövegben szereplő szobrok és szőtt képek nem maguk a mennyei lények, hanem jelképes ábrázolásaik. A teológia ezért megkülönbözteti a kerubok szellemi valóságát a szentélyben alkalmazott kultikus művészeti formáktól.
A kerubok nem részesülnek isteni imádásban, és nem Istentől független közvetítők. A katolikus és ortodox teológia szerint tiszteletük a szent angyaloknak kijáró teremtményi tisztelet körébe tartozhat, de minden szolgálatuk Isten dicsőségére és Jézus Krisztus főségére irányul. A Zsidókhoz írt levél Krisztust minden angyal fölé helyezi (Zsid 1,4–14), a Jelenések könyve pedig elutasítja az angyal imádását (Jel 19,10; 22,8–9).
Pszeudo-Dionüsziosz A mennyei hierarchiáról című művében az angyalokat három, egyenként három rendből álló hierarchiába osztotta:
A kerubok ebben a rendszerben az első, Istenhez legközelebbi hierarchia középső rendjét, a teljes rangsor második karát alkotják. A szerző nevüket az isteni tudás és bölcsesség „teljességével”, a fény befogadásával és továbbadásával kapcsolta össze. Feladatuk nem pusztán őrzés vagy mozgás, hanem az isteni igazság szemlélése és az alacsonyabb rendek megvilágosítása.
A „tudás teljessége” vagy „a bölcsesség kiáradása” teológiai névmagyarázat. Nem állítja, hogy a kerubok mindentudók: teremtményi értelmük véges, és minden tudásukat Istentől kapják. A dionüszioszi rendszerben Istenhez való közelségük azt jelenti, hogy a többi teremtménynél közvetlenebbül és teljesebben részesednek az isteni megvilágosításban.
Nagy Szent Gergely és a latin középkor átvette a kilenc kar rendszerét. Gergely a kerubok nevét szintén „a tudás teljességével” magyarázta, mert közelről szemlélik Isten dicsőségét. Aquinói Szent Tamás a Summa Theologiae I. részének 108. kérdésében illesztette őket az angyali rendek metafizikai és gondviseléstani rendszerébe.
A kilences rendszer nagy tekintélyre tett szert, de a keresztény ókorban hét-, nyolc-, kilenc- és több rendet feltételező felsorolások is léteztek. Schütz Antal hangsúlyozta, hogy a kerubokat és szeráfokat magában foglaló kilenc kar pontos száma és sorrendje nem kötelező dogmatikai tanítás. A katolikus hit kötelező magja az angyalok teremtett, személyes és szellemi léte, nem valamennyi angyali rend részletes taxonómiája.
A keresztény értelmezésben a kerubok Isten dicsőségének szolgái, de Jézus Krisztus minden angyali hatalom fölött áll. A Kol 1,16 szerint benne teremtetett minden látható és láthatatlan, beleértve a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. A kerubok tehát nem a Logosz és a világ között álló, tőle független közvetítők, hanem általa teremtett és az ő üdvözítő művébe rendelt személyek.
Az egyházatyák Ezékiel trónlátomását és a frigyláda kerubjait olykor Krisztusra vonatkozó tipológiával értelmezték. A két kerub a két szövetség, a két Testamentum, Isten ismeretének két módja vagy az isteni és emberi valóság felé forduló szemlélődés jelképe lehetett. Ezek a magyarázatok lelki és allegorikus olvasatok, nem a bibliai szöveg kizárólagos történeti jelentései.
A keresztény szentély és liturgia nem a salamoni templom egyszerű másolata. A frigyláda kerubjainak képe mégis hozzájárult ahhoz, hogy az oltár, a szentély és a liturgikus tér mennyei trónteremként jelenjen meg a keresztény művészetben. A kerubok képei Krisztus, a Pantokrátor, az Istenszülő vagy az oltár körül az isteni dicsőség jelenlétét jelzik.
A bizánci liturgia egyik legismertebb éneke a Kerub-ének, amelyet az isteni liturgia nagy bemenete alatt énekelnek. Kezdősora szerint a hívek „titokzatosan a kerubokat ábrázolják”, és az életadó Szentháromságnak éneklik a háromszorszent éneket. Az ének nem azt állítja, hogy az emberek természetük szerint angyalokká válnak, hanem hogy a földi istentisztelet részesedik a mennyei liturgiában.
A kerubének a 6. században vált a konstantinápolyi liturgia részévé. A híveknek a világi gondok félretételét és Krisztus királyi fogadását hirdeti. A kerubok így a tiszta figyelem, az imádás és az isteni jelenlét előtti szolgálat példái. A bizánci templomképen gyakran a kupola, az oltártér vagy a Pantokrátor környezetében jelennek meg.
A római liturgia prefációi és himnuszai szintén említik a kerubokat az angyalok, szeráfok, trónusok és más mennyei rendek között. A Te Deum latin szövege a kerubokat és szeráfokat a szüntelen dicséret kórusaként nevezi meg. A Sanctus közvetlen bibliai forrása Izajás szeráfjainak éneke (Iz 6,3), de a liturgikus hagyomány az egész mennyei sereget, így a kerubokat is az Isten dicséretében részt vevő közösségnek tekinti.
A kerubok keresztény lelkiségi értelmezése főként az istenismerethez, a szemlélődéshez és a liturgikus szolgálathoz kapcsolódik. A „kerubi tudás” nem öncélú titkos ismeret, hanem az Istenhez való szeretetteljes odafordulás jelképe. A klasszikus teológia szerint az angyali szemlélődés minden fénye kegyelemből és teremtményi részesedésként származik.
A Korán nem használja a héber kerub szó közvetlen megfelelőjét egy meghatározott angyali rend neveként. Későbbi iszlám teológiai, filozófiai és misztikus szövegekben azonban előfordul az arab الكروبيون (al-karūbiyyūn) elnevezés, amelyet a közeli vagy Isten trónja körül álló angyalokra alkalmaznak. Gyakran az al-muqarrabūn, „az Istenhez közel állók” köréhez kapcsolják őket.
Az iszlám rendszerek nem alkotnak egységes kerubhierarchiát. Egyes szerzők a trón hordozóitól megkülönböztetett, a trón körül Istent dicsérő angyaloknak tekintik őket; mások a legmagasabb angyalokat, köztük Dzsibrílt, Míkáílt, Iszráfílt vagy más főangyalokat is közéjük sorolják. Az ilyen rangsorok a későbbi kalám, szúfi és kozmológiai irodalomhoz tartoznak, nem a Korán által rögzített egységes tanításhoz.
Az iszmáiliták egyes filozófiai kozmológiáiban hét kerubhoz hét égi szféra vagy hét szellemi princípium kapcsolódhat. E megfeleltetés nem az egész iszlám közös hite, és nem azonos a keresztény hét főangyal vagy kilenc angyali kar rendszerével.
A frigyláda és a salamoni templom eredeti kerubábrázolásai nem maradtak fenn. A bibliai szövegek alapján rekonstruált képek ezért szükségképpen hipotetikusak. A modern művészetben gyakran két térdelő vagy álló, emberalakú szárnyas angyal látható a láda födelén, de az Exodus csak a két, egymás felé forduló és szárnyaival a fedelet beárnyékoló alakot írja le.
Az ókori közel-keleti párhuzamok alapján sok kutató szárnyas szfinx- vagy oroszlánszerű lényekre gondol. Mások emberalakú, két szárnyú figurákat feltételeznek. Ezékiel négyszárnyú, négyarcú kerubjai nem bizonyítják, hogy a frigyláda szobrai ugyanilyen alakúak voltak. A Biblia különböző irodalmi és kultikus összefüggésekben eltérő kerubképeket használ.
A keresztény művészet egyik korai jelentős emléke az 586-ban készült szír Rabbula-evangélium mennybemenetel-miniatúrája, amely összetett, szárnyas és többarcú mennyei lényeket jelenít meg Krisztus dicsősége körül. A korai és bizánci művészet az Ezékiel- és Jelenések-látomás elemeit gyakran egyetlen teofánikus kompozícióban egyesítette.
A tetramorf négy alakja – ember vagy angyal, oroszlán, bika és sas – Ezékiel négy arcából és a Jelenések könyvének négy élőlényéből származik. A keresztény művészetben a négy evangélista jelképeivé váltak:
A tetramorf lehet négy különálló alak Krisztus trónja körül, vagy egyetlen, négyarcú, szárnyas lény. Az utóbbit gyakran „tetramorf kerubnak” nevezik. A négy evangélistával való megfeleltetés keresztény értelmezéstörténeti fejlemény; Ezékiel látomásában a négy arc a mennyei trónszekér lényeinek része, nem négy jövőbeli evangélista közvetlen ábrázolása.
A román kori templomok kapuzatain, apszisfreskóin és kódexeiben a mandorlában trónoló Krisztust gyakran a tetramorf veszi körül. A kompozíció a végidőbeli Krisztus és a mennyei udvartartás látomását jeleníti meg. A bizánci művészetben a kerubok és szeráfok sokszemű szárnykorongokként vagy arc köré rendezett szárnyakkal is megjelenhetnek.
A késő középkori és reneszánsz nyugati művészetben elterjedt a két, négy vagy hat szárny közé helyezett emberi fej, az úgynevezett kerubfej. Ez a rövidített képtípus a testetlen szellemi létet, a gyorsaságot és a mennyei szemlélődést kívánta érzékeltetni. Nem a bibliai kerubok szó szerinti anatómiai leírása.
A reneszánsz puttó meztelen vagy könnyedén öltözött kisgyermekalak, amelynek gyökerei az antik Erósz-, geniusz- és győzelemábrázolásokhoz nyúlnak vissza. A keresztény művészetben a puttók szárnyat kaphattak, és angyali kísérőkké válhattak. A köznyelv később ezeket is „keruboknak” nevezte, különösen az angol cherub szó hatására.
A puttó és a bibliai kerub azonosítása ezért művészeti és nyelvi átvitel, nem teológiai azonosság. A kerubok bibliai szerepe az őrzés, trónhordozás és az isteni dicsőség szolgálata; a pufók gyermekalak elsősorban dekoratív, örömöt, ártatlanságot vagy mennyei derűt kifejező művészeti motívum.
A magyar középkori és barokk templomművészetben kerub- és szeráfábrázolások főként az oltárok, szószékek, boltozatok és mennyezetképek mennyei kompozícióiban jelennek meg. A barokk kerubfejek gyakran felhők, sugarak vagy az isteni dicsőség jelképei között veszik körül a Szentháromságot, Krisztust, az Eucharisztiát vagy Máriát.
A máriapócsi kegyképen és több másolatán két szárnyas angyal- vagy kerubfej jelenik meg a kép felső részén. A motívum a bizánci és barokk ikonográfia találkozását mutatja, és kapcsolatba hozható a mennyei liturgia, illetve a kerubének szimbolikájával.
A magyar liturgikus művészet tetramorf-ábrázolásai rendszerint a négy evangélistához kapcsolódnak. Szószékeken, evangéliumoskönyveken és templomi freskókon az ember, oroszlán, bika és sas különálló szimbólumként jelenik meg. Bár e motívum végső bibliai forrása Ezékiel kerublátomása, a művek közvetlen témája többnyire az evangélium négyes tanúsága.
A kerubokról szóló szövegek értelmezésében több szintet kell megkülönböztetni:
A modern bibliatudomány ókori közel-keleti párhuzamokat vizsgál, de ebből nem következik, hogy a bibliai kerubok pusztán „kölcsönzött pogány hiedelmek” volnának. A kultúrák közös képi nyelve az izraelita vallásban új, monoteista jelentést kapott. Ugyanígy a történeti eredet vizsgálata nem dönti el önmagában a zsidó vagy keresztény teológia kérdését, hogy a képek mögött valóságos személyes mennyei lények állnak-e.
A keresztény tanításban a kerubok nem önálló isteni hatalmak, és nem a természet jelenségeinek helyettesítő magyarázatai. Teremtett szellemi személyek, akiknek bibliai ábrázolása jelképes nyelven fejezi ki Isten szentségét, tudását, királyságát és mindenütt ható gondviselését. A kerubokról szóló részletes formai és rangbeli következtetések teológiai vélemények lehetnek; az egész angelológia alapvető krisztológiai mértéke, hogy minden angyali szolgálat a teremtő Istennek és Krisztus egyetemes főségének van alárendelve.