Különböző vallási vezetők a Világgazdasági Fórum 2009-es találkozóján
A klérus valamely vallási közösség hivatalos, vallási szolgálatra elkülönített személyeinek testülete. A kifejezést leggyakrabban a kereszténységben használják, ahol a klerikusok a felszentelt vagy hivatalosan beiktatott egyházi szolgák. A klérus fogalma vallásonként és felekezetenként eltérő: egyes hagyományokban szentségi felszenteléshez, másutt tanítói, jogi, liturgikus vagy közösségvezetői megbízatáshoz kapcsolódik.
A kereszténységben a klérus és a laikusok megkülönböztetése a közösségen belüli szolgálatok eltérő jellegét fejezi ki. A katolikus egyházjog szerint az Egyházban isteni rendelés folytán vannak szent szolgák, akiket a jog klerikusoknak nevez, a többi krisztushívő pedig laikus. Ez nem azt jelenti, hogy a laikusok az Egyházon kívül vagy alacsonyabb vallási értékű állapotban volnának. A második vatikáni zsinat tanítása szerint minden megkeresztelt hívő részesedik Krisztus küldetésében, de a szolgálati papság és a hívők közös papsága különböző módon kapcsolódik ehhez a küldetéshez.
A magyar köznyelvben a klérus szót többnyire a katolikus papságra használják. Tágabb értelemben azonban más vallások vallási vezetőire vagy hivatalos szolgáira is alkalmazható, bár nem minden vallásban van a keresztény papsághoz hasonló, szentségi vagy hierarchikus rend.
Etimológia
A „klérus” szó a latin clerus, illetve clericus szavakon keresztül a görög klērosz (κλῆρος) szóra vezethető vissza. Ennek jelentése „sorsrész”, „osztályrész”, „örökrész” vagy „kiválasztott rész”. A keresztény szóhasználatban a kifejezés kapcsolatba került azzal a bibliai gondolattal, hogy a léviták külön örökség helyett az Urat kapták osztályrészül.
A latin clericus eredetileg a vallási szolgálatra elkülönített személyt jelölte. A magyar „klerikus” ennek megfelelően szent szolgálatot teljesítő vagy egyházi rendbe tartozó személyt jelent. A középkori latin és az ófrancia nyelvben a rokon szavak az írástudással is összekapcsolódtak, mivel Európában sokáig főként az egyházi személyek voltak rendszeresen írástudók.
A keresztény latin nyelvben a klérus fogalma nem egyszerűen foglalkozást jelentett. A klerikus olyan személy volt, akit az Egyház meghatározott szolgálatra különített el, és aki ehhez megfelelő jogokat és kötelességeket kapott. A régi nyugati egyházjogban a klerikusi állapot kezdete a tonzúra volt; a jelenlegi latin katolikus jogban a klerikusi állapot a diakonátus felvételével kezdődik.
A klérus és a papság fogalma
A „klérus” és a „papság” szavakat gyakran egymás szinonimájaként használják, de nem minden egyházi rendszerben fedik pontosan egymást. A katolikus egyházban a klérus a diakónusok, papok és püspökök összessége. A pap szó szűkebb értelemben az áldozópapot vagy presbitert jelöli, tágabb értelemben azonban a püspökökre is alkalmazható, mivel a püspökség az egyházi rend teljessége.
A diakónus klerikus, de a katolikus és ortodox teológiában nem pap az eucharisztikus áldozat bemutatásának értelmében. Feladata az ige, az oltár és a szeretetszolgálat szolgálata. Ezért a „klérus” pontosabb gyűjtőfogalom, ha a diakónusokat is bele kell érteni.
A klérus fogalmát meg kell különböztetni a szerzetességtől is. Egy szerzetes vagy apáca nem attól klerikus, hogy szerzetesi fogadalmat tett. A katolikus jogban a szerzetes férfi csak akkor klerikus, ha felszentelt diakónus, pap vagy püspök. A női szerzetesek és a fel nem szentelt férfi szerzetesek nem tartoznak a klérushoz, bár az Egyház megszentelt életének fontos formáit képviselik.
Kereszténység
A keresztény egyházakban a klérus elnevezései és feladatai felekezetenként eltérnek. Több történeti egyházban a klérus a püspök, presbiter vagy pap, valamint diakónus hármas rendjéhez kapcsolódik. Más közösségekben a lelkész, prédikátor, presbiter, vén vagy pásztor kifejezéseket használják.
A klérus feladatai a keresztény hagyományokban rendszerint az igehirdetéshez, a liturgikus vagy istentiszteleti vezetéshez, a szentségek vagy szertartások kiszolgáltatásához, a közösség vezetéséhez, a tanításhoz és a lelkipásztori gondozáshoz kapcsolódnak. A jogi és teológiai értelmezés azonban eltérő. A katolikus és ortodox egyházakban a felszentelés szentségi jellegű; sok protestáns közösségben az ordináció inkább egyházi megbízatás vagy hivatalos szolgálatba állítás.
Katolikus egyház
A katolikus egyházban klerikus az, aki az egyházi rend szentségének valamely fokozatában részesült: diakónus, áldozópap vagy püspök. A klérus nem önálló társadalmi kaszt a hívők közösségén kívül, hanem az Egyház szolgálatára rendelt állapot. A klerikusok feladata a tanítás, a megszentelés és a pásztori vezetés, mindegyikük a saját rendje és megbízatása szerint.
A katolikus tanítás szerint minden megkeresztelt hívő részesedik Krisztus közös papságában. A felszentelt szolgálat ettől nem egyszerűen rangban különbözik, hanem más módon szolgálja az Egyház életét. A szolgálati papság a hívők közösségéért van: az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása, a liturgia vezetése és a lelkipásztori kormányzás által.
Ige, oltár és szeretetszolgálat; keresztelés, esketés, temetés, evangéliumolvasás és prédikáció meghatározott feltételek mellett.
A latin egyházban 1972 előtt a klerikusi állapotba a tonzúra vezetett be. Ezután következhettek a kisebb rendek: ajtónálló, lektor, exorcista és akolitus, majd a nagyobb rendek. VI. Pál pápaMinisteria quaedam kezdetű rendelkezése után a latin egyházban a tonzúra, a kisebb rendek és a szubdiakonátus megszűntek a rendes jogi formában. A klerikusi állapot kezdete azóta a diakonátus felvétele.
A katolikus klerikusoknak saját jogaik és kötelességeik vannak. Ilyen például az engedelmesség az egyházi elöljárók iránt, az egyszerű életvitel, a hivatáshoz illő öltözet, az állapotukhoz illő tanulmányok folytatása, valamint a lelkipásztori szolgálatra való készség. A latin egyházban a papok és a püspökök rendszerint cölibátusban élnek; az állandó diakónusok között házas férfiak is lehetnek, ha házasságukat a szentelés előtt kötötték.
A klerikusok valamely egyházmegyéhez, személyi prelatúrához, szerzetes intézményhez vagy más erre jogosult egyházi közösséghez tartoznak. Ezt nevezik inkardinációnak. Az inkardináció célja, hogy ne legyenek olyan „gazdátlan” klerikusok, akik nem tartoznak egyházi elöljárói felelősség alá.
A katolikus jog megkülönbözteti az egyházmegyés és a szerzetesi klérust. Az egyházmegyés pap vagy diakónus rendszerint egy egyházmegye szolgálatában áll. A szerzetesi klerikus valamely szerzetes intézmény tagja, és elöljárói révén tartozik az egyházi rendbe és az adott szerzetesi közösségbe. A két forma nem két külön papságot jelent, hanem kétféle jogi és életállapotbeli kötődést.
Ortodox és keleti keresztény egyházak
Az ortodox egyházakban a klérus alapvető fokozatai a püspök, a pap és a diakónus. A felszentelés kézrátétellel és imával történik, és az apostoli utódlás rendjéhez kapcsolódik. A püspökök a helyi egyházak vezetői, a papok a püspök munkatársai, a diakónusok pedig liturgikus és szeretetszolgálati feladatokat látnak el.
A keleti egyházakban alsóbb szolgálatok vagy kisebb rendek is fennmaradtak, például az olvasó vagy a szubdiakónus. Ezek nem mindenben azonosak a latin egyház korábbi kisebb rendjeivel. A keleti gyakorlatban a tonzúra gyakran az olvasói vagy más alsóbb szolgálathoz kapcsolódik.
A keleti ortodox és keleti katolikus egyházakban házas férfiak is felszentelhetők pappá, ha házasságukat a szentelés előtt kötötték. Püspököket a keleti hagyományban is a nőtlen vagy szerzetesi életállapotú papok közül választanak. A felszentelés után új házasságkötés általában nem megengedett.
Anglikán közösség
Az anglikán közösségben a klérus hagyományos fokozatai a diakónus, a pap és a püspök. A gyakorlat országonként és tartományonként eltérhet. Sok anglikán egyházban nők is lehetnek diakónusok, papok, illetve egyes tartományokban püspökök.
Az anglikán klérus feladata az istentisztelet vezetése, az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása és a gyülekezet lelkipásztori gondozása. Az anglikán teológia a felszentelt szolgálatot a történeti püspökséghez és az egyházi rendhez kapcsolja, de a katolikus egyház saját tanítóhivatali álláspontja az anglikán rendelések érvényességéről eltér az anglikán önértelmezéstől.
Protestáns egyházak
A protestáns felekezetekben a „klérus” szó használata változó. Több közösség inkább lelkész, prédikátor, pásztor, presbiter, vén vagy szolgálattevő kifejezést használ. A reformáció hagyományai hangsúlyozzák a hívők általános papságát, vagyis azt, hogy minden hívő Krisztus által közvetlenül járulhat Istenhez, és a keresztény tanúságtétel nem kizárólag felszentelt személyek feladata.
Ez nem jelenti azt, hogy a protestáns egyházakban ne volna rendezett szolgálat. A lutheránus, református, metodista, baptista és más közösségekben van lelkészi vagy presbiteri hivatal, egyházi képzés, ordináció vagy beiktatás. A különbség főként abban áll, hogy ezt rendszerint nem a katolikus értelemben vett eltörölhetetlen szentségi papságként értelmezik.
A lutheránus hagyományban az igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatásának nyilvános hivatala kiemelt helyet kap. A református és presbiteriánus egyházakban gyakran megkülönböztetik a tanító presbitereket, vagyis lelkipásztorokat, és a kormányzó presbitereket. A baptista gyülekezetekben a pásztorok és diakónusok szerepe különösen fontos, de a gyülekezeti önállóság hangsúlyosabb.
Más vallásokban
A „klérus” kifejezést a vallástudomány tágabban olyan vallási tisztségviselőkre is alkalmazhatja, akik egy közösségben rítusokat vezetnek, tanítanak, jogi döntéseket hoznak vagy vallási tekintéllyel bírnak. A szó ilyenkor összehasonlító értelemben szerepel, és nem mindig felel meg pontosan a keresztény papság fogalmának.
Buddhizmus
A buddhizmusban a szerzetesi közösség neve szangha. A férfi és női szerzeteseket több hagyományban bhikkhunak és bhikkhunínak nevezik. A buddhista szerzetesi élet a fegyelmi szabályokhoz, a tanuláshoz, a meditációhoz és a közösség tanításához kapcsolódik.
A buddhista közösségekben a vallási vezető szerepe hagyományonként eltér. A théraváda buddhizmusban a szerzetesi fegyelem és a kolostori élet erősebb hangsúlyt kap. A mahájána és vadzsrajána hagyományokban a lámák, mesterek, apátok vagy tanítók szerepe változatosabb lehet. A buddhista klérus fogalma ezért csak tágabb, vallástudományi értelemben használható.
Iszlám
Az iszlámban nincs a keresztény papságnak megfelelő szentségi klérus. A vallási tekintély elsősorban a Korán, a prófétai hagyomány és az iszlám jog ismeretéhez kapcsolódik. A közösségi imát vezető imám, a vallásjogi szakvéleményt adó mufti, a bíróként működő kádi, illetve a vallástudósok, az ulamá különböző szerepeket tölthetnek be.
A szunnita iszlámban általában nincs központi hierarchia a keresztény püspöki rendszerhez hasonlóan. A síita iszlámban a vallástudósok rangjai és tekintélyi fokozatai erősebben szerveződhetnek; ilyen cím például az ajatollah és a mardzsa at-taklíd. Ezek azonban tudományos és jogi tekintélyi formák, nem szentségi papsági fokozatok.
Judaizmus
A judaizmusban az ókori templomi kultuszhoz a kohaniták, vagyis papi családok és a léviták kapcsolódtak. A jeruzsálemi templom pusztulása után a rabbinikus judaizmus központi vallási vezetője a rabbi lett. A rabbi elsősorban tanító és a zsidó jog tudósa, nem a keresztény pap megfelelője.
A zsinagógai istentiszteletben fontos szerepe lehet a kántornak is. A zsidó közösségekben a világi vezetés, a rabbinikus tanítás és a liturgikus szolgálat intézményei felekezetenként és országonként eltérő módon szerveződnek.
Hinduizmus
A hinduizmusban a templomi szertartásokat gyakran pudzsári vagy archaka végzi. A családi és életfordulós rítusoknál a purohita szerepe lehet fontos. A bráhmanák történetileg jelentős papi és tanítói szerepet töltöttek be, de a hindu vallási élet rendkívül változatos, és régiónként, iskolánként, valamint közösségenként eltérő formákat mutat.
A hindu aszkéták, szannjászik, guruk és szerzetesi közösségek nem mindig papi szerepet töltenek be. Egy részük tanítóként, lelki vezetőként vagy aszketikus példaként működik, mások templomi rituális feladatokat látnak el.
Történeti és társadalmi szerepe
A klérus történeti szerepe a vallási szertartások vezetésén túl gyakran oktatási, jogi, kulturális és szociális feladatokat is magában foglalt. A középkori Európában az egyházi személyek jelentős része írástudó volt, ezért a kolostorok, káptalanok és egyházi iskolák fontos szerepet játszottak a könyvkultúra és az oktatás fenntartásában.
A keresztény egyházakban a klérus feladatai az idők során változtak. A korai közösségekben a püspök, presbiter és diakónus szolgálata fokozatosan különült el. A középkorban a latin egyházban kialakult a kisebb és nagyobb rendek rendszere. A 20. században a katolikus egyházjog és liturgia több ponton módosította a klerikusi állapothoz vezető intézményeket, miközben megőrizte a püspök, pap és diakónus hármas rendjét.
A modern társadalmakban a klérus helyzete országonként eltér. Egyes államokban a vallási vezetők közjogi szerepe nagyobb, máshol szigorúbb az állam és vallási közösségek intézményes elválasztása. A keresztény egyházakban a pap- és lelkészutánpótlás, a klerikusok képzése, a lelkipásztori szolgálat területi eloszlása és a laikus munkatársak szerepe sok helyen külön figyelmet kap.
Klérus és antiklerikalizmus
A klerikalizmus és az antiklerikalizmus a klérus társadalmi és politikai szerepéhez kapcsolódó fogalmak. Klerikalizmusnak általában azt nevezik, amikor a vallási vezetők vagy intézmények a sajátos vallási illetékességen túlzottan túllépve kívánnak társadalmi vagy politikai befolyást gyakorolni. Antiklerikalizmusnak a klérus, illetve az egyházi intézmények társadalmi befolyásával szembeni ellenállást nevezik.
Ezek a fogalmak különböző történeti helyzetekben eltérő jelentést kaptak. A felvilágosodás, a francia forradalom, a 19. századi liberális államok, valamint a 20. századi diktatúrák más-más módon viszonyultak az egyházakhoz és a klérushoz. Egy enciklopédikus leírásban ezért a klérus vallási fogalmát el kell választani a klérussal kapcsolatos politikai vitáktól.
