Kulturkampf

A Kulturkampf (németül: „kultúrharc”) az 1870-es években Poroszországban és a Német Császárságban az állam és az egyház kibontakozó konfliktus neve. A küzdelem fő szereplői Otto von Bismarck birodalmi kancellár, a porosz állam, a nacionalista-liberális politikusok, a római katolikus egyház, a német Centrumpárt, a német katolikus püspökök és a Szentszék voltak. A konfliktus a katolikus egyház oktatási, társadalmi, jogi és politikai szerepének állami korlátozásáról, az ultramontanizmus megítéléséről, a német nemzetállam egységéről, valamint a pápasághoz kötődő katolikus identitásról szólt.

A politikai küzdelem leginkább a polgári házasság(wd) intézményének bevezetése körül zajlott. Az egyházak, túlnyomórészt a katolikus egyház, erősen ellenezték ezt, mert befolyásuk csökkenésétől tartottak. A vallásilag megosztott Németországban ez a harc a jól szervezett katolikus kisebbség aránytalanul nagy állami befolyásának visszaszorításáról is szólt. Bismarck kemény eszközökkel lépett fel a katolikus egyház ellen, ami idővel még a protestánsok és a liberálisok kritikáját is kiváltotta. A katolikus egyház ellen diszkriminatív törvényeket hoztak, betiltották a jezsuiták, ferencesek, domonkosok rendjét.

A katolikus egyház és a hívők számára a Kulturkampf elsősorban vallási szabadságjogok elleni állami támadásként jelent meg. A katolikus értelmezés szerint a törvényhozás a lelkiismereti szabadságot, a szülők nevelési jogát, az egyház belső autonómiáját, a püspöki kormányzatot és a pápai primátushoz való hűséget sértette. A modern történetírás a konfliktust egyszerre tárgyalja államépítési, felekezeti, liberális-antiklerikális, nemzetiségi és egyháztani kérdésként.

Szoros értelemben a Kulturkampf a porosz és német birodalmi egyházpolitikai törvények 1871 és 1878 közötti időszakát, valamint ezek 1880-as évekbeli fokozatos enyhítését jelöli. Tágabb értelemben a 19. századi európai államok és a katolikus egyház közötti konfliktusokra is használják, különösen azokban az országokban, ahol a liberális vagy nemzetállami politika az oktatás, a házasságjog, a szerzetesrendek, a püspöki kinevezések vagy az egyházi vagyon felett kívánt erősebb állami ellenőrzést gyakorolni.

A németországi Kulturkampf egyik következménye a katolikus politikai és társadalmi önszerveződés megerősödése volt. A konfliktus idején és utána a Centrum Párt, a katolikus sajtó, az egyesületek és a katolikus nagygyűlések a német katolikus közélet tartós intézményeivé váltak.

Bismarck politikája végül is várakozásaival ellentétes eredményt hozott, mivel megerősítette a katolikusok elszántságát, akik komoly politikai erővé válva megalakították a Centrum Pártot. A Kulturkampf 1880 körül ért véget, amikor az új pápa hajlandó volt tárgyalni Bismarckkal, az antikatolikus liberálisok pedig kiléptek koalíciójából. Bismarck engedett, és így elnyerte a katolikus Centrum Párt támogatását a feltörekvő szocialisták ellen.

A szó eredete és jelentése

A Kulturkampf kifejezést a porosz politikai vitákban Rudolf Virchow orvos, természettudós és liberális politikus tette ismertté. Virchow 1873. január 17-én a porosz képviselőházban a papság képzéséről és alkalmazásáról szóló törvényjavaslat vitájában beszélt „nagy Kulturkampfról”. A kifejezés 1873. március 23-án a Német Haladópárt választási felhívásában is megjelent.

A szó eredetileg nem semleges leírás volt, hanem politikai mozgósító és propagandisztikus kifejezés. A nacionalista-liberális nyilvánosságban azt fejezte ki, hogy az állam és a haladás hívei a „kultúra” és a modern polgári rend védelmében küzdenek az egyházi befolyással szemben. A katolikus sajtó gyakran ironikusan vagy elutasítóan vette át a kifejezést, mert a katolikusok többsége nem civilizációs harcként, hanem az egyház szabadsága és a vallási jogok elleni állami fellépésként élte meg a konfliktust.

A 20–21. századi magyar és nemzetközi használatban a kultúrharc szó általánosabb jelentést is kapott. Politikai vitákban vallási, erkölcsi, oktatási vagy identitáspolitikai konfliktusokat is jelölhet. A történeti szócikkekben a nagy kezdőbetűs Kulturkampf többnyire az 1870-es évekbeli német állam-egyház konfliktusra utal.

Fogalmi háttér

A Kulturkampf megértéséhez több 19. századi egyházi és politikai fogalom is szükséges.

• Ultramontanizmus: a katolikus egyházon belüli irányzat, amely a pápai primátust, a római központtal való egységet és az egyház államtól való szabadságát hangsúlyozta. A német liberálisok és Bismarck szemében az ultramontán katolicizmus sokszor a nemzetállami lojalitással versengő, Rómához kötődő politikai-vallási erőnek tűnt.
• Pápai primátus: a római pápa elsőbbsége a katolikus egyházban. Az első vatikáni zsinat 1870-ben dogmatikusan meghatározta a pápa egyetemes joghatósági primátusát és meghatározott feltételekhez kötött tévedhetetlenségét.
• Ókatolicizmus: az I. vatikáni zsinat pápai primátusról és tévedhetetlenségről szóló döntéseit elutasító mozgalom. A Kulturkampf idején több német állam támogatta az ókatolikusokat, mert bennük a római pápaságtól függetlenebb katolikus alternatívát láttak.
• Centrum Párt: 1870-ben megalakult német katolikus politikai párt, amely felekezeti, regionális és alkotmányos jogvédelmi célokat képviselt. Vezetője a Kulturkampf időszakában Ludwig Windthorst volt.
• Egyház szabadsága (latinul libertas ecclesiae): a katolikus gondolkodásban annak elve, hogy az egyház saját hitéleti, szentségi, tanítási és kormányzati ügyeiben ne legyen az állam puszta közigazgatási alárendeltje. A Kulturkampf idején a katolikus püspökök és hívek gyakran ebből a szempontból értelmezték a papképzés, kinevezések, iskolák és szerzetesrendek állami ellenőrzését.
• Májusi törvények (Maigesetze, Falk-törvények): az 1873-ban elfogadott porosz egyházpolitikai törvények gyűjtőneve. A törvények Adalbert Falk porosz kultuszminiszterhez kapcsolódtak, és az állam felügyelete alá vonták a katolikus papképzés, kinevezések és egyházi fegyelmi ügyek több területét.
• Kanzelparagraph vagy szószékparagrafus: az 1871-ben bevezetett büntetőjogi rendelkezés, amely politikai ügyekben korlátozta a lelkészek és papok nyilvános, különösen szószéki megszólalásait.
• Kenyérkosártörvény (Brotkorbgesetz): az 1875. április 22-ei porosz törvény közkeletű neve. Lehetővé tette az állami járandóságok megvonását olyan egyházmegyéktől és egyházi személyektől, amelyek vagy akik nem engedelmeskedtek a Kulturkampf-törvényeknek.

Történeti háttér

A konfliktus okai

A Kulturkampf nem egyetlen törvényből vagy eseményből keletkezett. A konfliktus fő okai közé tartozott:

• a porosz vezetésű német nemzetállam centralizációja;
• a katolikus kisebbség politikai megszerveződése a Centrum Pártban;
• az ultramontán katolicizmussal szembeni liberális és protestáns bizalmatlanság;
• az I. vatikáni zsinat pápai primátusról és tévedhetetlenségről szóló döntéseinek politikai félreértelmezése vagy elutasítása;
• a lengyel katolikusok germanizációjával kapcsolatos állami törekvések;
• a nacionalista-liberális állam oktatási és házasságjogi reformprogramja;
• az állam és egyház szétválasztásának olyan liberális értelmezése, amely a gyakorlatban az egyház belső ügyeinek állami alárendeléséhez vezethetett;
• Bismarck törekvése arra, hogy a birodalmi kormányzással szemben álló katolikus politikai erőt visszaszorítsa.

Bismarck a Centrum Pártban és a pápasághoz kötődő katolicizmusban a birodalmi egységre veszélyes politikai tényezőt látott. A katolikusok ezzel szemben azt sérelmezték, hogy az állam a papképzésbe, az egyházi kinevezésekbe, a püspöki joghatóságba, az oktatásba és a szerzetesi életbe avatkozik be. A nacionalista-liberális nyilvánosság gyakran civilizációs vagy kulturális küzdelemként írta le a konfliktust, a katolikus közegben viszont az egyház szabadságának védelme került előtérbe.

A katolikus érvelésben a konfliktus nem csupán intézményi hatásköri vita volt. Az állami beavatkozást a hívek lelki életét érintő kérdésnek tekintették, mert a paphiány, a bezárt szemináriumok, a szerzetesi közösségek feloszlatása és a katolikus iskolák korlátozása a gyónás, a szentmise, a betegellátás, az oktatás és a gyermeknevelés mindennapi rendjét is érintette.

A Kulturkampf kezdetei

A májusi törvények

A Kulturkampf központi jogszabályai az 1873. május 15-én elfogadott porosz májusi törvények voltak. Nevüket elfogadásuk hónapjáról kapták, és Adalbert Falk porosz kultuszminiszterhez kapcsolódnak. A törvények a papság képzését, az egyházi hivatalok betöltését, az egyházi fegyelmi jogot és az egyházból való kilépést szabályozták állami szempontok szerint.

A májusi törvények szerint egyházi hivatalt csak az tölthetett be, aki német egyetemen vagy államilag elismert szemináriumban hároméves teológiai képzést végzett, és állami vizsgát tett. A püspökök kötelesek voltak a megüresedett egyházi hivatalokat meghatározott időn belül betölteni, a jelöltet pedig az illetékes állami hatóságnál be kellett jelenteni. A hatóság a kinevezés ellen rövid határidőn belül kifogást emelhetett.

A törvények az egyházi fegyelmi ügyeket is állami ellenőrzés alá vonták. A külföldi, így római egyházi hatóságok fegyelmi befolyását korlátozták, és létrehozták a porosz állami felügyelet alatt álló királyi bíróságot az egyházi ügyek kezelésére. Az állam szempontjából ez a jogrend egységét és a papság állami lojalitását szolgálta. A katolikus püspökök és a Szentszék ezt az egyház belső kormányzatába való beavatkozásnak tartották.

A porosz püspökök 1873 elején tiltakoztak a készülő törvények ellen, majd közös pásztorlevélben indokolták a passzív ellenállást. A papság nagy része követte a püspökök álláspontját. A törvények megszegése miatt pénzbírságokat, börtönbüntetéseket, elmozdításokat és száműzetéseket alkalmaztak.

A konfliktus csúcspontja 1874–1875-ben

1874-ben újabb jogszabályok tették lehetővé az ellenálló püspökök és papok elmozdítását vagy száműzését. Több püspököt letartóztattak vagy száműztek. A legismertebb esetek közé tartozott Mieczysław Halka Ledóchowski gnieznói–poznańi érsek ügye, akit a lengyel katolikusokkal és az iskolai nyelvhasználattal kapcsolatos konfliktusok miatt is sújtottak. A kölni érsek és a trieri püspök szintén állami kényszerintézkedések alá került.

A lengyel katolikusok esetében a Kulturkampf a germanizációval is összekapcsolódott. Posen tartományban és más keleti területeken a katolikus hit védelme, a lengyel nyelvű vallásoktatás és a nemzeti identitás kérdései egymást erősítették. Ledóchowski letartóztatása ezért nemcsak egyházi, hanem nemzetiségi-politikai jelképpé is vált.

IX. Piusz pápa 1875. február 5-én kiadott Quod numquam kezdetű enciklikájában egyházi szempontból semmisnek nyilvánította a májusi törvényeket, és erkölcsileg elítélte azokat. A dokumentum a katolikus püspökök és papok ellenállását nem pusztán politikai tiltakozásként, hanem lelkiismereti kötelességként értelmezte. A porosz állam ezt nem fogadta el, és további szankciókat vezetett be.

1875. április 22-én elfogadták a kenyérkosártörvényt. A jogszabály lehetővé tette az állami támogatások megvonását azoktól az egyházmegyéktől, püspököktől és papoktól, akik nem működtek együtt a Kulturkampf-törvények végrehajtásában. 1875. május 31-én a kolostortörvény a betegápolással foglalkozó rendek kivételével a katolikus szerzetesrendek és rendhez hasonló kongregációk nagy részét kitiltotta Poroszországból vagy feloszlatta. 1875-ben Poroszországban kötelezővé tették a polgári házasságot is.

A konfliktus 1875-ben érte el csúcspontját. Több egyházmegyében sok plébánia maradt pap nélkül, a püspöki hivatalok működése akadályozottá vált, és a katolikus intézményrendszer jelentős része állami nyomás alá került. A hívők számára ez sok helyen a szentségek rendes kiszolgáltatásának akadályoztatását, paphiányos plébániákat, bezárt vagy elvett iskolákat és a karitatív intézmények elvesztését jelentette. Katolikus források több száz kolostor, gyermekintézmény, iskola és nevelőintézet megszűnését vagy kényszerű átalakulását említik.

A kenyérkosártörvény gazdasági nyomást is gyakorolt az ellenálló papokra és egyházmegyékre. A támogatások megvonása nemcsak az egyházi igazgatást, hanem papok, alkalmazottak, családok és helyi katolikus közösségek megélhetését is érintette. A katolikus sajtó és egyesületek ezért gyakran segélyezési akciókkal és adománygyűjtésekkel támogatták a büntetett vagy állásuktól megfosztott lelkipásztorokat.

Katolikus ellenállás és társadalmi mobilizáció

A katolikus ellenállás több szinten zajlott. A püspökök egyházi joghatóságuk védelmében tiltakoztak, a papok jelentős része megtagadta az állami kinevezési és felügyeleti szabályok végrehajtását, a hívek pedig egyesületekben, sajtóban, választásokon és katolikus nagygyűléseken szerveződtek. A konfliktus idején a pápasághoz való kötődés a német katolikus identitás egyik fontos elemévé vált.

A katolikus ellenállás nemcsak pártpolitikai önszerveződés volt, hanem lelki és erkölcsi ellenállás is. A püspököket és papokat követő hívek jelentős része akkor is kitartott a római és püspöki álláspont mellett, ha ez bírságot, hivatalvesztést, iskolai hátrányt vagy helyi hatósági nyomást vont maga után. A katolikus nyelvhasználatban a bebörtönzött és száműzött papokat gyakran hitvallóként mutatták be, akik az egyház szabadságát védték az állami kényszerrel szemben.

A laikusok, köztük a nők, fontos szerepet játszottak a katolikus közösségek fenntartásában. Adománygyűjtések, sajtó-előfizetések, iskolai és karitatív egyesületek, zarándoklatok és helyi vallási társulatok segítették a paphiány és az intézményi veszteségek átvészelését. A korabeli katolikus nagygyűlések hivatalos küldöttei jellemzően férfiak voltak, de a plébániai és családi vallásosság fenntartásában a nők munkája különösen jelentős volt.

A Centrum Párt 1870-es megalakulása a katolikus politikai önszerveződés legismertebb formája volt. A párt nemcsak katolikus felekezeti érdekeket képviselt, hanem a tartományi jogok, az alkotmányosság, a kisebbségi jogok és a parlamenti ellenzék szerepét is hangsúlyozta. Vezetője, Ludwig Windthorst, Bismarck egyik legfontosabb parlamenti ellenfele lett.

Vesztfália és Münster különösen fontos katolikus régiók voltak. A Kulturkampf idején Münsterben és környékén a katolikus választói szervezettség, a Centrum Párt támogatottsága és a katolikus egyesületi élet erősen megnőtt. A konfliktus helyi szinten nemcsak törvényhozási vitákban, hanem iskolai ügyekben, egyházi ünnepségekben, rendőri engedélyezésben és választási küzdelmekben is megjelent.

Az 1885-ös münsteri Katholikentag már a Kulturkampf enyhülésének időszakában zajlott. Wilhelm Ribhegge szerint a münsteri katolikus nagygyűlés azt mutatta, hogy a német katolikusok korábbi kisebbségi helyzetükhöz képest jelentős társadalmi szervezettséget szereztek: egyesületekkel, sajtóval, parlamenti képviselettel és nagygyűlési kultúrával rendelkeztek.

A népi vallásosság is politikai jelentést kapott. Az 1876-os marpingeni Mária-jelenések híre nagy tömegeket vonzott, és a hatóságok éberen figyelték a zarándoklatokat. David Blackbourn értelmezése szerint Marpingenben a vallási élmény, a helyi közösségi önvédelem és a Kulturkampf idején erősödő katolikus identitás kapcsolódott össze.

Bismarck, Falk és a Szentszék

A májusi törvények Adalbert Falk porosz kultuszminiszter nevéhez kötődnek, de Bismarck politikai felelőssége meghatározó volt. A korabeli katolikus feldolgozások és későbbi történeti kutatások egyaránt kiemelik, hogy Falk a törvények jogi kidolgozásában fontos szerepet vitt, Bismarck pedig a konfliktust a birodalmi politika, a Centrum Párt és a katolikus egyház feletti állami kontroll összefüggésében kezelte.

A Szentszék IX. Piusz alatt élesen elítélte a porosz intézkedéseket. XIII. Leó 1878-as megválasztása után a diplomáciai tárgyalások lehetősége nőtt. A konfliktus lezárása nem egyszerű kétoldalú engedmény volt, hanem összetett tárgyalási folyamat Poroszország, a római kúria, a német püspökök és a Centrum Párt között.

A Vatikáni Államtitkárság és a rendkívüli egyházi ügyekkel foglalkozó kongregáció iratai szerint a béketárgyalásokban nemcsak porosz–vatikáni diplomáciai kérdések, hanem belső katolikus politikai dilemmák is szerepeltek. A tárgyalások érintették a Centrum Párt viszonyát Bismarckhoz, a szocializmussal szembeni katolikus politika kérdését és a német püspökök mozgásterét is.

Enyhülés és lezárás

A Kulturkampf 1878 után fokozatosan enyhült. Ebben több tényező játszott szerepet: IX. Piusz halála és XIII. Leó megválasztása, Falk 1879-es távozása, a nemzeti liberálisokkal kötött bismarcki szövetség gyengülése, a szociáldemokrácia elleni kormányzati politika előtérbe kerülése, valamint a Centrum Párt parlamenti súlyának növekedése.

Az első enyhítési törvény 1880. július 14-én mentesítette a püspököket bizonyos állami eskükötelezettségek alól, helyreállította egyes állami kifizetéseket, és lehetővé tette több püspöki szék betöltését. Az 1882-es és 1883-as enyhítési törvények további korlátozásokat oldottak fel. 1882-ben helyreállították Poroszország diplomáciai képviseletét a Szentszéknél.

Az 1886. május 21-ei és az 1887. április 29-ei törvények a májusi törvényeket a katolikus fél számára elfogadhatóbb formára módosították. Bismarck több állami igényt fenntartott, különösen az iskolafelügyelet és bizonyos kinevezési bejelentések terén, de engedett az egyházi képzés, az egyházi fegyelmi jog, a nyilvános istentisztelet és a szentségek rendes kiszolgáltatása terén. XIII. Leó 1887. május 23-án a bíborosi konzisztórium előtt befejezettnek nyilvánította a Kulturkampf fő szakaszát.

A konfliktus néhány maradványa tovább élt. A jezsuitákra vonatkozó tilalom részben csak 1904-ben enyhült, teljesen 1917-ben szűnt meg. A szószékparagrafus Németországban jóval tovább fennmaradt, a polgári házasság és az állami iskolafelügyelet pedig tartós eleme lett a modern állami jogrendnek.

Következmények

A Kulturkampf Bismarck számára csak részleges sikert hozott. Az állam megerősítette befolyását az oktatás, a házasságjog és több közjogi terület felett, de lényegi céljaiban vereséget szenvedett: nem tudta megtörni a katolikusok hűségét püspökeikhez és Rómához, nem tudta felszámolni a politikai katolicizmust, és nem gyengítette meg tartósan a Centrum Pártot. A Centrum a konfliktus következtében erősebbé vált, és a Reichstagban tartósan jelentős szerepet kapott.

A katolikusok számára a Kulturkampf egyszerre jelentett intézményi veszteséget és identitáserősítő tapasztalatot. A püspökök, papok és hívek ellenállása a katolikus közösségi tudatot, a sajtót, az egyesületeket és a politikai képviseletet is erősítette. A konfliktus hozzájárult a 19. századi német katolikus „miliő” kialakulásához: ez a saját sajtóval, iskolai és egyesületi hálózattal, párttal, ünnepekkel és társadalmi intézményekkel rendelkező katolikus közeg a császárság későbbi évtizedeiben is fennmaradt. A katolikus miliő sok hívő számára nemcsak politikai érdekvédelmi rendszer, hanem spirituális és kulturális védőbástya is volt a szekularizációval, a felekezeti elszigetelődéssel és az állami nyomással szemben.

A liberális politika számára a Kulturkampf ellentmondásos örökséget hagyott. Több állami modernizációs cél, például a polgári házasság és az egységes állami nyilvántartás tartósan fennmaradt. A kényszerítő eszközök, a papok és püspökök elleni büntetések, a rendek feloszlatása és a katolikus kisebbség politikai megbélyegzése azonban sok liberális és protestáns körben is aggodalmat keltett a szabadságjogok korlátozása miatt.

Kulturkampf más német államokban és Európában

A Kulturkampf nem korlátozódott szigorúan Poroszországra, bár ott volt a legélesebb. A Német Birodalom más államai eltérő mértékben vették át a porosz mintát. Badenben már az 1860-as években születtek katolikusokat korlátozó intézkedések, és később a papképzésre, kinevezésekre, felekezetközi iskolákra és az ókatolikusok támogatására vonatkozó szabályok is megjelentek. Hessen-Darmstadt szintén bevezette a felekezetközi iskolákat. Bajorországban Johann von Lutz liberális kultuszminiszter a porosz politikához hasonló irányt követett, támogatta az ókatolikusokat és erősítette az állami egyházfelügyeletet.

Ausztriában a liberális kormányzat már 1868-ban polgári bíróságokhoz utalta a házassági ügyek jelentős részét, állami irányítás alá vonta az iskolapolitikát, majd 1870-ben az I. vatikáni zsinatra hivatkozva felmondta az 1855-ös konkordátumot. Az 1874-es osztrák májusi törvények az egyház jogi helyzetét, a szerzetesrendeket, az egyházi alapokat és a kinevezések bejelentési kötelezettségét érintették.

Svájcban a Sonderbund 1847-es veresége után több kantonban katolikusellenes intézkedések születtek. A jezsuitákat kitiltották, kolostorokat zártak be, az I. vatikáni zsinat utáni ókatolikus mozgalmat több helyen állami támogatásban részesítették. Basel püspökét, Eugène Lachat-t elmozdították, és Berni-Jura több plébániáján az állam által támogatott ókatolikus papok kerültek katolikus plébániák helyére.

A kisebb porosz tartományokban a konfliktus helyi egyházkormányzati és iskolai ügyekhez kapcsolódott. A Hohenzollern tartományokról szóló korabeli egyháztörténeti feldolgozás külön tárgyalta az 1870-es évek előtti és alatti feszültségeket, köztük a plébániai, iskolai és hatósági vitákat.

Franciaországban, Olaszországban és Belgiumban is kialakultak olyan konfliktusok, amelyeket a történetírás a tágabb európai kulturkampfok körébe sorol. Ezek az oktatás, a szerzetesrendek, az állami iskola, a polgári házasság, az egyházi vagyon és a pápasághoz való viszony kérdései körül forogtak.

Történeti értelmezés

A Kulturkampf történeti értelmezése több irányból közelíthető meg. Az állami-liberális nézőpont a modern állam, a jogegység, a polgári házasság és az oktatás állami felügyeletének kiépítését emelte ki. A katolikus egyházi nézőpont az egyház önkormányzatának, a pápával való közösségnek, a püspöki joghatóságnak és a vallásszabadságnak a megsértését hangsúlyozta. E nézőpont szerint a Kulturkampf nem szimmetrikus „kultúrharc”, hanem az állam részéről indított kényszerpolitika volt, amely a katolikus hitéletet és közösségi intézményeket is sújtotta. A modern történetírás a konfliktust a nemzetállami építkezés, a felekezeti identitás, a liberalizmus, az antikatolicizmus, a politikai katolicizmus és a vallásszabadság történetével összefüggésben tárgyalja.

Michael B. Gross értelmezésében a német Kulturkampf nem csupán jogi konfliktus volt, hanem a liberális antikatolikus képzeletvilág része is. A katolicizmust a liberális középosztályi nyilvánosság gyakran a modernitás, a nemzeti egység és a férfias polgári autonómia ellenképévé tette. Manuel Borutta a német és olasz antikatolicizmus európai összefüggéseire hívta fel a figyelmet, Christopher Clark és Wolfram Kaiser pedig a Kulturkampfot több európai államra kiterjedő 19. századi konfliktustípusként tárgyalták.

A katolikus történetírás régebbi munkái, például Johannes B. Kissling és Heinrich Brück írásai, a Kulturkampfot főként az egyház elleni üldözésként mutatták be. Ezek a művek fontos korabeli és forrásközeli adatanyagot őriznek, de értelmezésükben erősen katolikus, apologetikus nézőpontot képviselnek.

Későbbi szóhasználat

A Kulturkampf szó a német konfliktus után általános politikai kifejezéssé vált. A 20–21. században gyakran használják világnézeti, vallási, oktatási, erkölcsi és identitáspolitikai vitákra. A történeti használatban azonban különbséget kell tenni az 1870-es évekbeli porosz–német Kulturkampf és a későbbi, általános „kultúrharc” jelentés között.

Jegyzetek

Források

• Kulturkampf – Catholic Encyclopedia
• Kulturkampf – Encyclopaedia Britannica
• Kulturkampf – Deutsches Historisches Museum, LeMO
• Gross, Michael B.: The War against Catholicism: Liberalism and the Anti-Catholic Imagination in Nineteenth-Century Germany. University of Michigan Press, Ann Arbor, 2004.
• Kissling, Johannes B.: Geschichte des Kulturkampfes im Deutschen Reiche. 3 kötet. Herder, Freiburg im Breisgau, 1911–1916.
• Pfaff, Adolf: „Der Kulturkampf in Hohenzollern”, in: Freiburger Diözesan-Archiv, Neue Folge, 16. kötet. Herder, Freiburg im Breisgau, 1915.
• Ribhegge, Wilhelm: Der Kulturkampf, Windthorst und die Entstehung der Zentrumspartei. Der Katholikentag in Münster 1885, in: Westfälische Zeitschrift 167 (2017), 101–126.
• Valente, Massimiliano (szerk.): Vatikanische Akten zur Geschichte des deutschen Kulturkampfes. Edition der Sitzungsprotokolle der „Sacra Congregazione degli Affari Ecclesiastici Straordinari“ 1880–1884. Deutsches Historisches Institut in Rom, 2009.

További információk

• Anderson, Margaret Lavinia: Practicing Democracy: Elections and Political Culture in Imperial Germany. Princeton University Press, Princeton, 2000.
• Bennette, Rebecca Ayako: Fighting for the Soul of Germany: The Catholic Struggle for Inclusion after Unification. Harvard University Press, Cambridge, 2012.
• Blackbourn, David: Marpingen: Apparitions of the Virgin Mary in Nineteenth-Century Germany. Oxford University Press, Oxford, 1993.
• Borutta, Manuel: Antikatholizismus. Deutschland und Italien im Zeitalter der europäischen Kulturkämpfe. 2. kiadás. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2011. ISBN 978-3-525-36849-7
• Brück, Heinrich: Geschichte der katholischen Kirche in Deutschland im neunzehnten Jahrhundert. 4. kötet. Münster, 1907.
• Clark, Christopher – Kaiser, Wolfram (szerk.): Kulturkampf in Europa im 19. Jahrhundert. Leipziger Universitätsverlag, Leipzig, 2003.
• Franz, Georg: Kulturkampf. Staat und katholische Kirche in Mitteleuropa. Verlag Georg D. W. Callwey, München, 1954.
• Grisar, Herman: Kulturkampf, in: The Catholic Encyclopedia. Robert Appleton Company, New York, 1910.
• Lamberti, Marjorie: „Religious conflicts and German national identity in Prussia, 1866–1914”, in: Philip G. Dwyer (szerk.): Modern Prussian History: 1830–1947. Longman, London, 2001, 169–187.
• Lill, Rudolf (szerk.): Der Kulturkampf. Ferdinand Schöningh, Paderborn, 1997.
• Ross, Ronald J.: The Failure of Bismarck's Kulturkampf: Catholicism and State Power in Imperial Germany, 1871–1887. Catholic University of America Press, Washington, D.C., 1998.

Kapcsolódó szócikkek

• Gallikanizmus
• Febronianizmus
• Jozefinizmus
• Állam és egyház szétválasztása