A labancok (laboncok, loboncok) a 17–18. században, elsősorban a Thököly vezette felkelés és a Rákóczi-szabadságharc idején Magyarországon tartózkodó, többségében német Habsburg-hű csapatok és a dinasztia magyar párthíveinek elnevezése volt. Velük szemben álltak a kurucok.
A labanc név eredetére számos elképzelés él:
A kurucokkal szemben a labanc szó a kora újkori Habsburg-ellenes rendi függetlenségi harcok idején nem vált önelnevezéssé. A kuruc felkelők labancok alatt elsődlegesen a Habsburgok külföldi katonaságát értették (a Csínom Palkóban „Az labancság takarodjék / Nemes országunkból” szerepel), majd a szót némi jelentésmódosulással a bécsi udvar magyarországi híveire is alkalmazni kezdték.
A labanc szó a 19. század óta, a nemzeti történetírás intézményesülésétől fogva negatív jelentéstartalommal bírt, és ezen jelentését gyakorlatilag mindmáig megőrizte. A labanc szó a köznemesi-protestáns szellemű történetírás képviselői számára a gyávaság, ravaszság és hazafiatlanság szinonimája lett. Szekfű Gyula történész írásaiban ugyanakkor az okosan politizáló labanc pozitív alakként jelent meg. A legújabb történelmi munkák általában kerülik a labanc szó használatát, azt az aulikus, udvarhű és királyhű szavakkal helyettesítik.
A 21. századi magyar közéletben továbbra is megtalálható a kuruc-labanc párhuzam, és egyfajta reneszánszként alakulnak kuruc és labanc érzelemvilágot magukénak valló szerveződések.
|
Bujdosó kuruc rigmusa - részlet Kergettem a labanc-hordát, |