Lila

Lila
 
Ibolyák
Ibolyák
Spektrális koordináták
Hullámhossz380-435 nanométer
Színkoordináták
Hexa-hármas#8800ff
RGB (r, g, b)(136, 0, 255)
CMYK (c, m, y, k)(66, 79, 0, 0)
HSV (h, s, v)(272°, 100%, 100%)
CIELCh (L, C, h)(70.02 38.79 338.73°)

A lila a látható spektrum, vagyis a fény rövid hullámhosszú végén található szín. Ez egyike annak a hét színnek, amelyet Isaac Newton nevezett meg, amikor 1672-ben fölosztotta a látható fény spektrumát. A fénytanban a színt ibolyának nevezik, hullámhossza körülbelül 380 és 435 nanométer között van.

A számítógép- és televízióképernyőkön használt RGB színmodellben a lilát vörös és kék fény keverésével állítják elő, több kékkel, mint vörössel. A festők által történelmileg használt vörös-sárga-kék alapszíneiből ugyanúgy a vörös és kék festékek keverésével hozzák létre, és a színkörön a kék és a bíbor között helyezkedik el. A nyomtatásban használt CMYK színtérben a lilát magenta és cián pigmentek kombinációjával hozzák létre, több magentával, mint ciánnal. Az RGB/CMY(K) színkörön a lila a kék és a magenta között helyezkedik el.

A lila közel áll a bíbor színhez. Az optikában az ibolya egy spektrális szín, míg a bíbor a vörös és kék (és esetleg ibolya) fény különféle kombinációinak színe, amelyek közül néhányat az emberek a lilához hasonlónak érzékelnek. A köznyelvben elsősorban a lilát használják a kék és a vörös közötti különféle árnyalatok megnevezésére.

A középkorban lilát püspökök és egyetemi tanárok viseltek, és a művészetben gyakran Szűz Mária palástjának színeként használták. A kínai festészetben a lila szín a jin és jang dualitásán túlmutató egységet és a világegyetem végső harmóniáját képviseli. A New Age gondolkodásban a lilát a koronacsakrával társítják. Egy európai tanulmány szerint a lila színt az emberek leginkább az extravaganciával, az individualizmussal, a hiúsággal és a kétértelműséggel társítják.

Etimológia

A lila német jövevényszó, szín értelemben 1807-es az első ismert előfordulása.

A bíborhoz való viszonya

A lila szoros kapcsolatban áll a bíborral. A fénytanban a lila, illetve az ibolya egy spektrális szín: a látható spektrum rövid hullámhosszú végén található bármely egyes fényhullámhossz színére utal (körülbelül 380 és 435 nanométer között), míg a bíbor a vörös, a kék és az ibolya fény különféle kombinációinak színe, amelyek közül néhányat az emberek a lilához hasonlónak érzékelnek. A köznyelvben elsősorban a lilát használják a kék és a vörös közötti különféle árnyalatok megnevezésére. Aki különbséget akar tenni a lila és a bíbor között, a lilát inkább a kékebb, a bíbort pedig a vörösebb árnyalatokra lehet használni. A festők által használt hagyományos színkörben a lila és a bíbor egyaránt a vörös és a kék között helyezkedik el, a lila ugyanúgy közelebb van a kékhez.

A tudományban

A bíbor-vonal bekarikázva (Line of purples) a CIE színezeti diagramon. A bal alsó rész lila, ami bíborba, majd pirosba megy át.

Optika

V: ibolya/lila, B: kék, G: zöld, Y: sárga, O: narancs, R: vörös
V: ibolya/lila, B: kék, G: zöld, Y: sárga, O: narancs, R: vörös

Az ibolya (lila) a látható fény spektrumának egyik végén található, a hosszabb hullámhosszú kék (indigó) és a rövidebb hullámhosszú, az ember számára nem látható ultraibolya fény között. Az ibolya hullámhossza körülbelül 380 és 435 nanométer közé esik. Az ibolya szín sötétnek tűnik, mivel az S-csapok, amelyek alig járulnak hozzá a világosság érzékeléséhez, nem rendelkeznek nagy érzékenységgel az ibolya fényre. A normális színlátású (trikromát) emberek számára az ibolya fény kissé vörösesnek tűnik a spektrális kékhez képest annak ellenére, hogy a spektrális vörös a látható spektrum másik végén található. A színlátás ellentétfolyamat-elmélete szerint ennek oka az, hogy az S-csap (vagyis a rövid hullámhosszokra legérzékenyebb) némi vöröset ad hozzá a vörös-zöld ellentétes csatornához, amit a hosszabb kék hullámhosszaknál az M-csap ellensúlyoz. A számítógép- és televízióképernyők az RGB színmodell használatával nem képesek spektrális ibolya fényt előállítani, ehelyett nagy intenzitású kék fényt kombinálnak kisebb intenzitású vörös fénnyel.

Kémia – pigmentek és festékek

Az ember által használt legkorábbi lila pigmentek, melyeket történelem előtti barlangrajzokon találtak, mangánból és hematitból készültek. A mangánt ma is használják az ausztrál őslakos arandák hagyományos festőanyagként a bőr színezésére a szertartásaik során. Továbbá az arizonai hopi indiánok is alkalmazzák rituális tárgyaik festéséhez.

Az ókori világ leghíresebb bíbor-lila festéke a türoszi bíbor volt, amelyet a Földközi-tengerben honos bíborcsiga (murex) egy típusából nyertek. Ez a festékanyag többféle szín előállítására is alkalmas volt, nem csak a bíborra.

A középkorban a legtöbb művész vörös és kék pigmentek keverésével állított elő lilát a festményeihez; általában kék azuritot vagy lapis lazulit vegyítettek vörös okkerrel, cinóberrel vagy míniummal. Festéklakkokat is készítettek festék és por elegyítésével: csüllengből vagy indigóból kék, a bíbortetűből pedig vörös festéket kaptak.

A zuzmókból kinyert lakmusz egy másik gyakori alapanyag volt a lilához, amiből kémhatástól függően kék és piros festéket is elő tudtak állítani. Az ókori görögök és a zsidók is ismerték; a Földközi-tenger vidékén honos Roccella tinctoria zuzmóból készítették, ammóniával (általában vizelettel) vegyítve.

Az 1950-es években a kinakridonoknak nevezett lila szintetikus szerves pigmentek új családja került a piacra. Eredetileg 1896-ban fedezték föl, 1936-ban szintetizálták és az 1950-es években kezdték gyártani őket. A csoport színei a mélyvöröstől a liláig terjednek, molekulaképletük C20H12N2O2. Rendkívül ellenállóak a napfénnyel és a mosással szemben; olaj-, akvarell- és akrilfestékekben, valamint autóbevonatokban és más ipari bevonatokban használják őket.

Állattan

Növénytan

Történelem és művészet

Őskor és ókor

A lila az egyik legrégebbi szín, amelyet az ember használt. Nagyon sötét lila festék nyomai megtalálhatók a franciaországi Pech Merle mintegy 25 000 éves barlangrajzai között. Ezt őrölt ásványi mangán vízzel vagy állati zsírral történő összekeverésével állították elő, majd ecsettel vagy az ujjaikkal vitték föl a barlang falára. Nyomait megtalálták az Altamira- és a Lascaux-i barlangban is. Időnként a fekete faszén helyett használták. Rajzoláshoz használt mangánrudakat találtak neandervölgyiek által lakott lelőhelyeken Franciaországban és Izraelben. A különböző helyszíneken talált őrlőeszközök alapján úgy tűnik, hogy a test festésére és állatbőrök díszítésére is használhatták.

Újabb kutatások a barlangrajzok lehetséges legkorábbi dátumát több mint 35 000 évvel ezelőttre tették. Az ausztráliai sziklafalakon található kézlenyomatok még régebbiek lehetnek, akár 50 000 évre is visszanyúlhatnak.

A szeder nemzetségbe tartozó bogyós gyümölcsök, például a vadszeder, a festékanyagok gyakori forrásai voltak az ókorban. Az ókori egyiptomiak egyfajta lila festéket készítettek a szederfa levének és zúzott zöld szőlőnek az összekeverésével. Az idősebb Plinius római történész beszámolt arról, hogy a gallok fekete áfonyából készült lila festéket használtak a rabszolgák ruházatának színezésére. Ezek a festékek kielégítő lila színt adtak, de napfény hatására és mosáskor gyorsan kifakultak.

Középkor és reneszánsz

Lilát a középkori és reneszánsz királyok és hercegek ritkábban viseltek, inkább Európa számos új egyetemének professzorai hordták. Talárjaikat a papság öltözékeiről mintázták, és gyakran viseltek négyszögletű lila sapkát és talárt, vagy lila szegéllyel díszített fekete talárt.

A lila fontos szerepet játszott a reneszánsz vallásos festészetében is. Az angyalokat és Szűz Máriát gyakran ábrázolták lila köntösben. A 15. századi firenzei festő, Cennino Cennini azt tanácsolta a művészeknek: „Ha szép lila színt szeretnél készíteni, végy finom lakkot és ultramarin kéket (mindkettőből ugyanannyit)...” A freskófestőknek egy olcsóbb változatot javasolt, amely kék indigó és vörös hematit keverékéből készült.

18. és 19. század

Az első kobaltlila festőanyag, az intenzív vöröseslila kobalt-arzenát rendkívül mérgező volt. Bár néhány festékcsaládban egészen a 20. századig megmaradt, kiszorították a kevésbé mérgező kobaltvegyületek, mint például a kobalt-foszfát. A kobaltlila a 19. század második felében jelent meg, lila árnyalatainak választékával szélesítve a művészek palettáját. A kobaltlilát Paul Signac, Claude Monet és Georges Seurat is használta. Ma a művészek számára a kobalt-ammónium-foszfát, a kobalt-lítium-foszfát és a kobalt-foszfát érhető el. A három közül a kobalt-ammónium-foszfát a legvörösesebb. A kobalt-foszfát két változatban kapható: egy mély, kevésbé telített kékes típusban, valamint egy világosabb, élénkebb és valamivel vörösesebb típusban. A kobalt-lítium-foszfát egy telített, világosabb tónusú kékeslila. A kobalt-ammónium-foszfáthoz hasonló színt, a kobalt-magnézium-borátot a 20. század végén vezették be, de művészeti használatra nem tartották kellően fényállónak. A kobaltlila az egyetlen valóban fényálló lila pigment, amely viszonylag erős színtelítettséggel rendelkezik. Minden más fénystabil lila pigment fakó ehhez képest. A pigment magas ára és a kobalt mérgező hatása korlátozta a felhasználását.

Az 1860-as években hirtelen megugrott a lila színek használatának népszerűsége a festők és más művészek körében. Például Vincent van Gogh a színelmélet lelkes tanulmányozója volt. Az 1880-as években számos festményén használt lilát, beleértve az íriszekről készült képeit, valamint a Csillagos éj festményeinek gomolygó és titokzatos egét, és gyakran kombinálta komplementer színével, a sárgával. Az arles-i hálószobájáról készült festményén több komplementer színpárt is használt: lilát és sárgát, pirosat és zöldet, valamint narancssárgát és kéket. A testvérének, Theo-nak írt levelében így fogalmazott a képről: „A színeknek itt... általánosságban az alvást és a pihenést kell sugallniuk.... A falak halványlilák. A padló vörös téglából van. Az ágy és a székek fája friss vajsárga, a lepedő és a párnák világos citromzöldek. Az ágytakaró élénk skarlátvörös. Az ablak zöld. Az éjjeliszekrény narancssárga. A tál kék. Az ajtók lilák.... A festménynek pihentetnie kell a fejet vagy a képzeletet.”

1856-ban egy fiatal brit kémikus, William Henry Perkin szintetikus kinint próbált előállítani. Kísérletei során ehelyett egy váratlan maradvány keletkezett, amiről kiderült, hogy festésre is alkalmas. Ez lett az első szintetikus anilinfesték, egy mély lila szín, amelyet mauveinnek neveztek el, és egyszerűen csak mauve-nak rövidítettek. A festéket a mályvavirág [mauve] világosabb színéről nevezték el. Magyarul teljesen más színt neveznek mályvának. Az új ruhafesték rendkívül divatossá vált az európai nemesség és a fölsőbb osztályok körében, különösen miután Viktória királynő egy mauveinnel festett selyemruhát viselt az 1862-es Királyi Kiállításon. Perkin felfedezése előtt a lila olyan szín volt, amelyet csak az arisztokrácia és a gazdagok engedhettek meg maguknak. Perkin kidolgozott egy ipari eljárást, gyárat épített, és tonnaszámra állította elő a festéket, így szinte bárki viselhetett lila ruhát. Ez volt az első a modern ipari festékek sorában, amelyek teljesen átalakították a vegyipart és a divatot egyaránt.

A kultúrában

Népszerűség

Egy európai felmérésben a válaszadók 3 százaléka jelölte meg a lilát kedvenc színének, amely ezzel a kék, a zöld, a piros, a fekete és a sárga (ebben a sorrendben) mögött, a narancssárgával holtversenyben végzett. 10 százalékuk a legkevésbé kedvelt színének nevezte; a barna, a rózsaszín és a szürke még ennél is kevésbé volt népszerű.

Arisztokrácia és luxus

Mivel a bíbor és a lila a római császárok, uralkodók és hercegek színe volt, ezeket a színeket gyakran a luxussal hozzák összefüggésbe. Bizonyos luxuscikkeket, például órákat és ékszereket, gyakran lila bársonnyal bélelt dobozokba helyeznek, mivel a lila a sárga komplementer színe, és szépen kiemeli az arany színét.

Hiúság, extravagancia és individualizmus

Míg a katolikus egyház szimbolikájában a lila a szerénység színe, a társadalomban éppen ellenkező jelentéssel bír. Egy 2000-ben végzett európai közvélemény-kutatás kimutatta, hogy ezt a színt társítják a leggyakrabban a hiúsággal. Mivel a természetben ritkán fordul elő, és ezért vonzza a figyelmet, az individualizmus és az extravagancia színének tekintik.

Vallás

Anglikán pap lila miseruhában

A római katolikus egyház papjai lila miseruhát viselnek advent, nagyböjt idején és a második vatikáni zsinat után a halottakért celebrált gyászmiséken. A lila szín jelképezi a Jézus keresztre feszítésének ünnepére való várakozást és fölkészülést, illetve a bűnbánat és a gyász idejét.

A hinduizmusban a lila színt használják a hetedik, koronacsakra (szahaszrára) szimbolikus ábrázolására.

Japán, Heian korszak

Japánban a lila szín a Heian-korszakban (794–1185) vált népszerűvé a ruházatok terén. A festéket az orvosi atracél gyökéréből állították elő, amelyet japánul murasakinak neveznek. Körülbelül ugyanezen időben a japán festők is elkezdték használni az ugyanebből a növényből készült pigmentet.

New Age

Alice Bailey a New Age „prófétája”, a Hét Sugár nevű rendszerében, amely az embereket hét különböző metafizikai-pszichológiai típusba sorolja, a „szertartásos rend” „hetedik sugarát” a lila szín képviseli. Azokról, akik ebbe a metafizikai pszichológiai típusba tartoznak, azt mondják, hogy a „Lila Sugáron” vannak.

A Fölemelkedett Mesterek tanításaiban a lila színt Saint Germain fölemelkedett mester megjelenítésére használják.

A Lila Láng invokációja egy olyan meditációs gyakorlatrendszer, amelyet az „ÉN VAGYOK” (I AM) mozgalom és a Church Universal and Triumphant egyház (mindkettő a Fölemelkedett Mesterek tanításait követő vallás) alkalmaz.

Politika

A 20. század elején a lila, a fehér és az arany voltak az Egyesült Államokban a nők választójogáért küzdő mozgalom színei. Úgy tartották, hogy ezek a színek a szabadságot és a méltóságot szimbolizálják.

1908-ban Emmeline Pethick-Lawrence, a Női Társadalmi és Politikai Unió (Women's Social and Political Union) újságjának társszerkesztője megtervezte a brit és ír szüfrazsettmozgalom színeit: a lila a hűséget és a méltóságot, a fehér a tisztaságot, a zöld pedig a reményt szimbolizálta.

A páneurópai Volt Europa mozgalom és annak nemzeti leánypártjai egyenruhájukon lila színt használnak.

Leszbikusság

A lila virágok és azok színe szimbolikusan összekapcsolódott a leszbikussággal. A leszbikusok és biszexuális nők ezt egyfajta titkos jelként használták önazonosításra, valamint a szexuális irányultság iránti támogatásuk kifejezésére. Ez a kapcsolat Szapphó költőnőre és verstöredékeire vezethető vissza. Az egyik versében egy elvesztett partnerét írja le, aki a nyaka köré tekeredő, „lila tiarákból, összefont rózsabimbókból, kaporból és krókuszból” álló füzért viselt. Egy másik töredékben úgy emlékszik vissza partnerére, hogy az „sok viola- és rózsakoszorút öltött magára”.

A labrüsz leszbikus zászló, amelyet 1999-ben Sean Campbell grafikus tervező alkotott, egy lila háttér előtt álló, fordított fekete háromszögre helyezett labrüszt, vagyis kétfejű bárdot ábrázol.

Zászlók

Jegyzetek

  1. ↑ "Lila". Földvári Melinda. Hozzáférés: 2026. május 11.
  2. ↑ "4. fejezet - Színtan". 4. fejezet - Színtan. Hozzáférés: 2026. május 11.
  3. ↑ Georgia State University Department of Physics and Astronomy. "Spectral Colors". HyperPhysics site. Hozzáférés: 2017. október 20.
  4. ↑ P. U.P. A Gilbert és Willy Haeberli: Physics in the Arts. (hely nélkül): Academic Press. 2008. 112. o. ISBN 978-0-12-374150-9
  5. ↑ Louis Bevier Spinney (1911). A Text-book of Physics. Macmillan Co. 573. o.
  6. ↑ Elliot, Charlene (2008). "Purple pasts: Color codification in the ancient world". Law and Social Inquiry. 33 (1): 173–194. doi:10.1111/j.1747-4469.2008.00097.x. S2CID 145236881. Hozzáférés: 2021. június 26.
  7. 1 2 3 Anne Varichon: Colors:What They Mean and How to Make Them. New York: Abrams. 2006. 138. o.
  8. ↑ "Meanings of Purple/Violet - Color Wheel Artists". www.color-wheel-artist.com. 2017. május 8. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2022. január 15.
  9. ↑ Eva Heller, Psychologie de la couleur: effets et symboliques. p. 4. "La plus individualist et extravagant des coulours." ((a felmérésben részt vevők 26 százaléka társította az "extravaganciával", 22 százaléka az "individualizmussal", 24 százaléka a "hiúsággal", 21 százaléka pedig a "kétértelműséggel"))
  10. ↑ "Új magyar etimológiai szótár". Hozzáférés: 2026. május 12.
  11. ↑ J. W. G. Hunt (1980). Measuring Color. Ellis Horwood Ltd. ISBN 0-7458-0125-0.
  12. ↑ Georgia State University Department of Physics and Astronomy. "Spectral Colors". HyperPhysics site. Hozzáférés: 2017. október 20.
  13. ↑ Parkhurst, Charles; Feller, Robert L. (2007. március 15.). "Who invented the color wheel?". Color Research & Application (angol nyelven). 7 (3): 217–230. doi:10.1002/col.5080070302.
  14. ↑ Machado, G.M.; Oliveira, M.M.; Fernandes, L. (2009. november), "A Physiologically-based Model for Simulation of Color Vision Deficiency", IEEE Transactions on Visualization and Computer Graphics (angol nyelven), 15 (6), Institute of Electrical and Electronics Engineers (IEEE): 1291–1298, Bibcode:2009ITVCG..15.1291M, doi:10.1109/TVCG.2009.113, hdl:10183/27630, ISSN 1077-2626, PMID 19834201, S2CID 6200253 Figure 2 shows S-cones contributing +0.40 to the "r − g" opponent channel.
  15. ↑ Anne Carichon (2000). Couleurs: pigments et teintures dans les mains des peuples (francia nyelven). 133. o.
  16. ↑ Phillip Ball (2001), Bright earth- Art and the Invention of Colour, 84. o.
  17. ↑ Isabel Roelofs (2012). La couleur expliquée aux artistes (francia nyelven). 52–53. o.
  18. 1 2 Tager, A.; Kirchner, E.; Fedorovskaya, E. (2021). "Computational evidence of first extensive usage of violet in the 1860s". Color Research & Application (angol nyelven). 46 (5): 961–977. doi:10.1002/col.22638. S2CID 233671776.
  19. ↑ John Gage (2006). La Couleur dans l'art. 50–51, Van Gogh 554. levele Theonak. o.
  20. ↑ "Mályva". Földvári Melinda. Hozzáférés: 2026. május 11.
  21. ↑ Garfield, S. (2000). Mauve: How One Man Invented a Colour That Changed the World (angol nyelven). Faber and Faber, London, UK. ISBN 978-0-571-20197-6.
  22. ↑ Eva Heller, Psychologie de la couleur: effets et symboliques. p. 4. "La plus individualist et extravagant des coulours."
  23. ↑ Eva Heller, Psychologie de la couleur: effets et symboliques, 167. o.
  24. ↑ Bailey, Alice A. (1995). The Seven Rays of Life. New York: Lucis Publishing Company. ISBN 978-0-85330-142-4.
  25. ↑ Elizabeth Clare: Studies in Alchemy: the Science of Self-Transformation 1974:Colorado Springs, Colorado, USA Summit Lighthouse Pages 80–90 [Occult] Biographical sketch of St. Germain
  26. ↑ LaCroix, Allison (2015. október 26.). "The National Woman's Party And the Meaning Behind Their Purple, White, and Gold Textiles". National Woman's Party. Belmont-Paul Women's Equality National Monument. 2016. november 9. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2018. július 30.
  27. ↑ Eva Heller: Psychologie de la couleur: effets et symboliques. 75. kép
  28. ↑ "Dress & the Suffragettes". Chertsey Museum. 2021. június 24. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2021. szeptember 1.
  29. ↑ Blackman, Cally (2015. október 8.). "How the Suffragettes used fashion to further the cause". The Guardian. Hozzáférés: 2021. szeptember 1.
  30. ↑ "WSPU Flag". Parliament of the United Kingdom. Hozzáférés: 2021. szeptember 1.
  31. ↑ "The Pan-European Political Movement". Volt Europa. Hozzáférés: 2022. augusztus 5.
  32. ↑ "Gay Symbols Through the Ages". The Alyson Almanac: A Treasury of Information for the Gay and Lesbian Community. Boston, Massachusetts: Alyson Publications. 1989. 100. o. ISBN 0-932870-19-8.
  33. ↑ Myers, JoAnne (2003). Historical Dictionary of the Lesbian Liberation Movement: Still the Rage (1st ed.). Lanham, Maryland: The Scarecrow Press. 242. o. ISBN 978-0810845060. LCCN 2002156624.
  34. ↑ Horak, Laura (2016). "Lesbians Take Center Stage: The Captive (1926–1928)". Girls Will Be Boys: Cross-Dressed Women, Lesbians, and American Cinema, 1908-1934. Rutgers University Press. 143–144. o. ISBN 978-0-8135-7483-7.
  35. ↑ Barnard, Mary (1986) [1st pub. 1958]. Sappho: A New Translation (1st ed.). University of California Press. 42. o. ISBN 9780520223127. LCCN 58006520.
  36. ↑ Collecott, Diana (1999). H.D. and Sapphic Modernism 1910–1950 (1st ed.). Cambridge, UK: Cambridge University Press. 216. o. ISBN 978-0-521-55078-9.
  37. ↑ Fantham, Elaine; Foley, Helene Peet; Kampen, Natalie Boymel; Pomeroy, Sarah B.; Shapiro, H. A. (1994). Women in the Classical World: Image and Text (1st ed.). New York: Oxford University Press. 15. o. ISBN 978-0-19-506727-9.
  38. ↑ "Why don't lesbians have a pride flag of our own? - AfterEllen". 2015. szeptember 9. 2015. szeptember 9. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2023. április 9.
  39. ↑ Brabaw, Kasandra. "A Complete Guide To All The LGBTQ+ Flags & What They Mean". www.refinery29.com (angol nyelven). Hozzáférés: 2023. április 9.
  40. ↑ "Gay Symbols Through the Ages". The Alyson Almanac: A Treasury of Information for the Gay and Lesbian Community. Boston, Massachusetts: Alyson Publications. 1989. 99–100. o. ISBN 0-932870-19-8.
  41. ↑ Murphy, Timothy F., ed. (2000). Reader's Guide to Lesbian and Gay Studies (1st ed.). Chicago, Illinois: Fitzroy Dearborn Publishers. 44. o. ISBN 1-57958-142-0.

Fordítás

Fordító megjegyzése: a fordításból kihagytam azokat a képeket és leírásokat, amelyek nem a lila színre vonatkoztak.