Lucifer

A „Lucifer” lehetséges további jelentéseiről lásd: Lucifer (egyértelműsítő lap).

Lucifer latin eredetű szó, jelentése „fényhozó” vagy „fényt hordozó”. A latin lux, lucis („fény”) és ferre („vinni, hordozni”) elemekből áll. A klasszikus latinban köznévként és költői névként is használták a Vénusz bolygóra, különösen annak hajnalcsillagként való megjelenésére. A keresztény hagyományban a szó részben ebből az asztronómiai és költői háttérből, részben a Vulgata Iz 14,12-ben szereplő fordításából vált ismertté.

A mai köznyelvben Lucifer gyakran a Sátán vagy ördög egyik neveként szerepel. A bibliai és teológiai használat azonban összetettebb. A héber Biblia Iz 14,12-ben nem tulajdonnevet, hanem a Babilon királyának bukását gúnyoló költői képet használ: a „hajnal fia”, „hajnalcsillag” vagy „ragyogó csillag” motívumát. A keresztény patrisztikus és középkori értelmezés ezt a szakaszt tipológikusan a bukott angyalok fejére, a Sátánra alkalmazta, így lett a Lucifer név a keresztény démonológiában a bukott angyal, illetve az ördög egyik hagyományos megnevezése.

A „lucifer” szó a keresztény latin nyelvben nem kizárólag a Sátán neve. A hajnalcsillag a Szentírásban és a liturgiában pozitív jelképként is előfordul: a 2Pt 1,19-ben a hívők szívében felkelő hajnalcsillag, a Jel 22,16-ban pedig Krisztus „a fényes hajnalcsillag”. A húsvéti örömének, az Exsultet latin szövege is használja a lucifer szót Krisztus feltámadásának jelképes nyelvében. Emiatt a Lucifer név és a lucifer köznév jelentését történeti és szövegösszefüggés szerint kell megkülönböztetni.

Etimológia és klasszikus használat

A latin lucifer eredeti jelentése „fényhozó”. A szó az ókori latin irodalomban elsősorban az égitestként megfigyelt Vénuszra, vagyis a hajnalban vagy alkonyatkor látható fényes bolygóra vonatkozott. A görög nyelvben hasonló szerepű szavak a phósphoros („fényhozó”), eósphoros („hajnalthozó”) és hesperos („alkonycsillag”). Az antikvitásban a hajnalcsillag és az esthajnalcsillag azonos égitestként való felismerése fokozatosan alakult ki; a hagyomány ezt gyakran Püthagorasz nevéhez kapcsolta.

A klasszikus költészetben Lucifer nem démoni alak, hanem asztronómiai és mitológiai költői név. A hajnalcsillag a napfelkelte előhírnöke, a fény közeledésének jele, ezért a római irodalomban pozitív vagy semleges képként szerepelhetett. A későbbi keresztény démonológiai használat nem ebből a klasszikus jelentésből következik közvetlenül, hanem a Vulgata Izajás-fordításának és a patrisztikus tipológiai értelmezésnek az összekapcsolódásából.

A szó kisbetűs, köznévi alakja a keresztény latinban megmaradt eredeti jelentésében is. Több liturgikus, bibliai és himnikus szövegben egyszerűen hajnalcsillagot vagy világosságot hozó égitestet jelöl. A tulajdonnévvé válás tehát másodlagos, és főként a Sátán bukásának keresztény értelmezési hagyományában rögzült.

Izajás könyve 14,12

A Lucifer név keresztény történetének legfontosabb bibliai helye Izajás könyve 14,12. A héber szövegben a hêlēl ben šaḥar kifejezés áll, amelyet több modern fordítás „hajnalcsillag, hajnal fia”, „fényes csillag” vagy hasonló módon ad vissza. A szakasz közvetlen irodalmi összefüggése Babilon királya elleni gúnyének. A prófétai szöveg egy földi uralkodó gőgjét és bukását a magasba törő, majd alázuhanó hajnalcsillag képével fejezi ki.

A Septuaginta görög fordítása a heōsphoros vagy rokon jelentésű kifejezéssel adja vissza a képet, a Vulgata pedig a latin lucifer szót használja: quomodo cecidisti de caelo, lucifer, qui mane oriebaris. A Vulgata használata eredetileg nem szükségképpen tulajdonnév, hanem fordítói megoldás: „fényhozó”, „hajnalcsillag”. A későbbi keresztény olvasatban azonban a vers a bukott angyal történetének egyik kulcshelyévé vált.

A modern katolikus és történeti egzegézis általában megkülönbözteti a szöveg szó szerinti, történeti értelmét és a későbbi tipológiai vagy spirituális alkalmazást. A szó szerinti értelemben Iz 14 Babilon királyának bukásáról beszél. A patrisztikus és középkori hagyomány viszont a földi király gőgjének és bukásának képében a Sátán ősbukásának előképét vagy típusát látta.

A Vulgata és a név kialakulása

Szent Jeromos latin bibliafordítása, a Vulgata jelentős szerepet játszott abban, hogy a lucifer szó a nyugati kereszténységben ismertté vált. A Vulgata azonban nem kizárólag Iz 14,12-ben használja a szót. A latin lucifer más helyeken is jelenthet hajnalcsillagot vagy világosságot hozó égitestet. Ezért a Vulgata önmagában nem azonosítja minden előfordulásban a lucifert a Sátánnal.

A név démonológiai tulajdonnévként való megszilárdulása patrisztikus és középkori folyamat eredménye. A keresztény szerzők Iz 14-et olyan újszövetségi helyekkel olvasták együtt, mint Lk 10,18 („Láttam a sátánt: mint villám bukott le az égből”), Jel 12,7–9 (Mihály és angyalai harca a sárkánnyal), 2Pt 2,4 és Júd 6 (a vétkező angyalokról). E szövegek összeolvasása alapján alakult ki az a hagyomány, hogy Lucifer a bukott angyalok feje volt, aki gőgje miatt letaszíttatott.

A név használatát ugyanakkor óvatosan kell kezelni. A Szentírásban a bukott angyal fejedelmének leggyakoribb neve nem Lucifer, hanem Sátán, ördög, vádló, kísértő, e világ fejedelme, sárkány vagy kígyó. Schütz Antal dogmatikája is úgy fogalmaz, hogy a Szentírásban a név elsősorban „sátán”, diabolosz, Belzebub és „e világ fejedelme”, míg az Iz 14,12 tipikus értelmezése alapján a későbbi hagyományban lett gyakori a Lucifer név.

Lucifer, Sátán és ördög

A Sátán héber eredetű szó, jelentése „ellenfél”, „vádló”. A görög Újszövetségben a satanas mellett gyakori a diabolosz, vagyis „rágalmazó”, „szétdobáló”, „szembeállító”. A magyar „ördög” szó általánosabban a bukott angyalra vagy gonosz lélekre vonatkozik. A keresztény tanításban e nevek és címek nem mindig egyszerű szinonimák, de a személyes gonosz fejedelmére, illetve a bukott angyalok vezetőjére irányulnak.

A Lucifer név ebben a rendszerben inkább a bukás előtti méltóságot, a hajnalcsillagból alázuhanó gőg képét és a fényből sötétségbe fordulást emeli ki. A név teológiai jelentése nem az, hogy a gonosz valódi fény forrása volna, hanem az, hogy a teremtett szellemi lény eredeti jóságát és méltóságát elveszítette. A keresztény értelmezésben a Sátán nem ellenistenség, nem Isten egyenrangú ellentéte, hanem teremtmény, aki szabad döntéssel fordult el Istentől.

A katolikus dogmatika szerint a démonok eredetileg jó angyalokként teremtettek, de saját szabad döntésükkel buktak el. A IV. lateráni zsinat megfogalmazása szerint az ördögöt és a többi démont Isten természetük szerint jónak teremtette, de ők önmaguktól lettek gonosszá. Ez az állítás kizárja mind a dualizmust, amely a gonoszt Istennel egyenrangú örök princípiumnak tartaná, mind azt a felfogást, amely a démonokat pusztán szimbolikus vagy mitológiai alakokká oldaná fel a dogmatikai tanítás szintjén.

A bukott angyalok tana

A keresztény angelológia szerint az angyalok tiszta szellemi teremtmények, akik értelemmel és szabad akarattal rendelkeznek. A bukott angyalok tana arra a hitre épül, hogy egyes angyalok szabad döntéssel elfordultak Istentől. Az Újszövetség több helyen utal bukott angyalokra: 2Pt 2,4 szerint Isten nem kímélte a vétkező angyalokat, Júd 6 pedig azokról az angyalokról beszél, akik nem őrizték meg méltóságukat. A Jel 12,7–9 képes-apokaliptikus nyelven beszél a sárkány és angyalai letaszításáról.

Előd István katolikus dogmatikája szerint a bukott angyalok bűnének mibenléte nem határozható meg teljes bizonyossággal a kinyilatkoztatásból. A hagyomány több magyarázatot adott: gőg, Istennek való engedelmesség megtagadása, az ember szolgálatának vagy a megtestesülés rendjének elutasítása. A középkori és újkori szerzők közül többen feltételezték, hogy az angyalok próbatétele valamiképpen Krisztushoz, a megtestesüléshez és az ember üdvrendben elfoglalt helyéhez kapcsolódhatott; ez azonban teológiai vélemény, nem dogmaként meghatározott részlet.

A bukott angyalok döntésének véglegességét a katolikus teológia az angyali természet szellemi egyszerűségével és a döntés teljesebb átlátásával magyarázza. Az ember döntései időben, érzéki és testi feltételek között alakulnak; a tiszta szellemi lény döntése a hagyományos tanítás szerint sokkal teljesebb, koncentráltabb és véglegesebb aktus. Ezért a megváltás a keresztény tanításban az emberre vonatkozik, nem a bukott angyalokra.

Újszövetségi szöveghelyek

A keresztény Lucifer-hagyomány nem egyetlen bibliai versből, hanem több szentírási hely későbbi együttolvasásából alakult ki.

Jézus kijelentése a Lk 10,18-ban — „Láttam a sátánt: mint villám bukott le az égből” — a tanítványok ördögűzéseinek összefüggésében hangzik el. A szöveg Jézus győzelmét és a gonosz hatalmának megtörését fejezi ki. A későbbi hagyomány ezt a mondatot gyakran összekapcsolta Iz 14,12 hajnalcsillag-képével.

A Jel 12,7–9 Mihály és angyalai harcát írja le a sárkánnyal szemben. A sárkányt a szöveg „őskígyóként”, ördögként és Sátánként azonosítja, aki félrevezeti az egész világot. A részlet apokaliptikus képnyelvet használ, és nem egyszerű történeti krónikaként olvasandó; teológiai tartalma a gonosz bukása és Krisztus győzelmének eszkatologikus összefüggése.

A Jn 8,44 az ördögöt „kezdettől fogva gyilkosnak” és „a hazugság atyjának” nevezi. Az 1Jn 3,8 szerint Isten Fia azért jelent meg, hogy az ördög műveit lerombolja. A Mt 25,41 „az ördögnek és angyalainak készült örök tűzről” beszél. Ezek a szakaszok a keresztény hagyományban megerősítették, hogy a Sátán nem csupán emberi rossz elvont jelképe, hanem személyes szellemi ellenfél, akinek hatalma Krisztusban véglegesen megtört.

Ószövetségi és zsidó háttér

A héber Bibliában a Sátán alakja fokozatosan jelenik meg. Jób könyvében a sátán még az isteni udvartartásban szereplő vádló, aki megkérdőjelezi Jób igaz voltát (Jób 1–2). Zak 3,1-ben vádlóként áll a főpap mellett. Az 1Krón 21,1-ben már kísértőként jelenik meg, aki Dávidot népszámlálásra indítja. A későbbi zsidó apokaliptikus és apokrif irodalomban a gonosz angyali fejedelmek alakja részletesebb formát kap, különböző nevekkel, például Masztema, Beliál, Samael vagy Azazel.

Az Iz 14,12-ben szereplő hajnalcsillag-képet a történeti értelmezés elsősorban Babilon uralkodójára vonatkoztatja. A későbbi zsidó és keresztény hagyományban azonban a magasba törő és lezuhanó csillag motívuma könnyen kapcsolódott az angyali bukás képzetéhez. Ez a kapcsolat különösen a késői zsidó apokaliptikus irodalomban és az ókeresztény szerzőknél vált termékennyé.

Az Azazel név külön hagyománykörhöz tartozik, különösen Lev 16 bűnbak-szertartásához és az Énók-irodalom bukott angyalokról szóló elbeszéléseihez. A keresztény köznyelvben olykor összekapcsolják Luciferrel, de a bibliai és vallástörténeti adatok alapján nem egyszerűen azonos névről vagy személyről van szó.

Patrisztikus értelmezés

Az egyházatyák Iz 14,12-t gyakran a Sátán bukására alkalmazták. Órigenész, Tertullianus, Szent Jeromos, Szent Ágoston és más szerzők műveiben a hajnalcsillag alázuhanása a gőg, az önfelmagasztalás és az isteni renddel szembeni lázadás képeként szerepel. A patrisztikus olvasat nem pusztán filológiai magyarázat volt, hanem tipológiai és spirituális értelmezés: a földi zsarnok bukása mögött a gonosz szellemi mintáját látták.

Szent Ágoston a De civitate Dei című művében az angyalok bukását a teremtés és a két város, Isten városa és a földi város szellemi ellentétének összefüggésében értelmezte. A világosság és sötétség elválasztását egyes középkori szerzők az angyalok próbájával és bukásával hozták kapcsolatba. Ez az értelmezés nagy hatást gyakorolt a középkori ikonográfiára is.

A patrisztikus hagyományban Lucifer neve így fokozatosan a gőg és bukás jelölőjévé vált. A hangsúly nem azon volt, hogy a Sátán fényt adna, hanem azon, hogy a teremtett fényhordozó elveszítette eredeti világosságát, mert saját nagyságát akarta Isten rendje fölé emelni.

Középkori teológia és irodalom

A középkori skolasztika részletesen tárgyalta az angyalok természetét, tudását, akaratát, próbatételét és bukását. Aquinói Szent Tamás a Summa theologiae első részében külön kérdésekben foglalkozik az angyalokkal és a démonokkal. Tamás szerint a démonok bűne elsősorban a gőg volt: a teremtményi lény saját módján, rendetlenül kívánta azt a kiválóságot, amely csak Istennek jár, vagy amelyet csak Isten rendje szerint kaphatott volna meg.

A középkorban Lucifer gyakran az angyali rendek egyik legkiválóbb tagjaként jelenik meg, aki bukásával a démonok feje lett. Az a részlet, hogy melyik angyali rendhez tartozott, nem egységes a hagyományban és nem dogmatikai kérdés. A lényeg az volt, hogy a bukás nem teremtési hiba következménye, hanem szabad szellemi döntés.

A középkori irodalomban és prédikációban Lucifer alakja a gőg bűnének példája lett. Dante Isteni színjátékában Lucifer a Pokol legmélyén, a jégbe fagyva jelenik meg, ami nem a romantikus lázadó hőst, hanem az önmagába zárt, szeretetre képtelen gonosz végállapotát ábrázolja. A középkori misztériumjátékok és látomásirodalom gyakran dramatizálták az angyalok bukását.

Katolikus dogmatikai értelmezés

A katolikus tanítás szerint a Sátán és a démonok személyes, szellemi teremtmények, akik Isten ellen fordultak, de Isten hatalma alatt állnak. Nem minden részlet dogmaként meghatározott: a bukás pontos alkalma, Lucifer eredeti angyali rendje, a bukott angyalok száma vagy a próbatétel konkrét tárgya teológiai vélemények és hagyományos magyarázatok körébe tartozik.

A dogmatikai minimum a következő:

• Isten mindent jónak teremtett, a szellemi teremtményeket is;
• az ördög és a démonok nem természetüknél fogva gonoszak;
• gonosszá saját szabad döntésük által lettek;
• a Sátán és a démonok Krisztus megváltó művének ellenségei;
• hatalmuk teremtett, korlátozott és Isten gondviselése alatt áll;
• végső vereségük Krisztusban biztos.

A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint az ördög és a többi démon Isten által jónak teremtett angyalok voltak, de saját magukat tették gonosszá; bukásuk visszavonhatatlan választás, nem pedig az isteni irgalom hiánya miatt, hanem döntésük végleges jellege miatt. A katekizmus azt is hangsúlyozza, hogy Sátán hatalma nem végtelen: teremtmény, aki nem akadályozhatja meg Isten országának épülését.

A hajnalcsillag pozitív keresztény jelentése

A „lucifer” szó történetének egyik fontos sajátossága, hogy a hajnalcsillag a keresztény hagyományban pozitív jelkép is. A 2Pt 1,19 szerint a prófétai szó olyan, mint sötét helyen világító lámpás, amíg fel nem virrad a nap, és a hajnalcsillag fel nem kel a hívők szívében. A Jel 22,16-ban Krisztus önmagát nevezi „Dávid gyökerének és sarjának, a fényes hajnalcsillagnak”.

A latin liturgiában az Exsultet húsvéti örömének a hajnalcsillagot Krisztus feltámadásának fényével kapcsolja össze. E használatban a lucifer nem a Sátánt jelenti, hanem a feltámadt Krisztus győzelmes világosságának költői képét.

A katolikus népi és liturgikus jelképrendszerben a hajnalcsillag Máriára is vonatkozhat, különösen mint a Nap, vagyis Krisztus eljövetelét jelző csillag. Ez a használat megint csak mutatja, hogy a „lucifer” szó jelentését nem lehet egyetlen démonológiai jelentésre szűkíteni. A nagybetűs Lucifer mint tulajdonnév és a kisbetűs lucifer mint hajnalcsillag vagy fényhordozó köznév elválasztása enciklopédikus szempontból lényeges.

Lucifer az ikonográfiában

Lucifer és az angyalok bukása a keresztény művészetben gyakran Mihály arkangyal alakjával együtt jelenik meg. A Jel 12 képe alapján Mihály az égi seregek vezére, aki legyőzi a sárkányt és angyalait. A középkori és barokk művészetben Lucifer sokszor szépségét elvesztő, szárnyas, de torzuló angyalként látható; máskor már teljesen démoni alakként ábrázolják.

Az ikonográfia egyik visszatérő témája a jó és rossz angyalok szétválasztása. A középkori művészetben az angyalok bukását olykor a teremtéstörténet képei közé illesztették, különösen a világosság és sötétség elválasztásának szimbolikus értelmezésével. A barokk és ellenreformációs művészetben Mihály arkangyal győzelme gyakran az Egyház hitvédelmi és eszkatologikus győzelmének képe lett.

Guillaume Geefs liège-i Lucifer-szobra a 19. századi romantikus művészet egyik ismert példája, ahol Lucifer már nem kizárólag középkori démonként, hanem tragikus szépségű, bukott alak formájában jelenik meg. Ez a művészi megközelítés inkább a romantika esztétikai és irodalmi érdeklődését tükrözi, nem a dogmatikai démonológia közvetlen illusztrációja.

Lucifer az irodalomban

A nyugati irodalomban Lucifer alakja gyakran összekapcsolódik a lázadás, büszkeség, szabadság, tudásvágy és bukás motívumaival. A teológiai hagyományban ezek elsősorban a gőg és engedetlenség negatív példái, a modern irodalomban azonban több szerző újraértelmezte a figurát.

Dante Alighieri Isteni színjáték című művében Lucifer a Pokol középpontjában, a föld mélyén, jégbe fagyva jelenik meg. Három arca és hat szárnya torz ellentéte az isteni Szentháromság és az angyali szépség rendjének. Dante Luciferje nem felszabadító hős, hanem a szeretet és mozgás hiányának szimbóluma.

John Milton Elveszett paradicsom című eposzában Sátán-Lucifer nagy retorikai erővel megszólaló, tragikus és lázadó alak. Milton műve jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a modern képzeletben Lucifer a gőgös, de lenyűgöző lázadó képét kapja. A mű teológiai olvasata ugyanakkor nem egyszerűen dicsőíti Sátánt: bukása és önbecsapása a szabadság rendetlen használatának következménye.

A magyar irodalomban Madách Imre Az ember tragédiája című művének Lucifer-alakja filozófiai és drámai szereplő. Madách Luciferje nem azonosítható egyszerűen a dogmatikai Sátán-fogalommal; inkább a tagadás, kritika, kétely és történeti kísértés drámai megtestesítője. A mű vallási és filozófiai értelmezése sokrétű, ezért irodalmi alakját külön kell választani a katolikus démonológiától.

Johann Wolfgang von Goethe Faust című művében Mephistopheles tölti be a kísértő szerepét. Bár nem mindig azonosítják Luciferrel, a későbbi kultúrában a luciferi és mefisztói alakok gyakran összekapcsolódtak.

Új vallási és okkult értelmezések

A modern ezoterikus, okkult és újpogány irányzatok egy része pozitívan értelmezi Lucifert mint fényhozót, tudást adó vagy lázadó princípiumot. Charles Godfrey Leland 1899-ben megjelent Aradia, avagy a boszorkányok evangéliuma című művében Lucifer Diana testvéreként és Aradia apjaként szerepel. Ez az értelmezés nem keresztény dogmatikai hagyomány, hanem modern folklorisztikus, okkult és irodalmi konstrukció.

A luciferiánus irányzatok között is jelentős különbségek vannak. Egyesek Lucifert szó szerint szellemi lénynek tekintik, mások szimbolikusan a tudás, önállóság vagy lázadás jelképeként használják. Ezeket a mozgalmakat meg kell különböztetni a történeti keresztény Lucifer-fogalomtól, amely a bukott angyal és a Sátán hagyományos értelmezéséhez kapcsolódik.

A keresztény teológia szempontjából a Lucifer pozitív okkult újraértelmezése nem tekinthető a bibliai vagy patrisztikus hagyomány folytatásának. Inkább modern vallási és kulturális újraértelmezés, amely gyakran tudatosan fordítja meg a keresztény jelképrendszer értékelését.

Lucifer és Prométheusz

A modern irodalomban és eszmetörténetben Lucifert olykor Prométheusz alakjával kapcsolják össze. A párhuzam alapja a fény, tudás, lázadás és isteni renddel szembeni szembeszegülés motívuma. A hasonlóság azonban inkább irodalmi és romantikus értelmezés, mint történeti vagy dogmatikai azonosság.

Előd István dogmatikája kifejezetten óvatosan kezeli az ilyen párhuzamokat, és megjegyzi, hogy a későbbi népies elképzelések kellő alap nélkül hozzák összefüggésbe Lucifert a Prométheusz-mondával. A keresztény hagyományban Lucifer nem az emberiség jótevőjeként jelenik meg, hanem olyan bukott szellemi teremtményként, aki saját gőgjével és Istentől való elfordulásával a hazugság és kísértés forrásává lett.

Lucifer a népi vallásosságban és köznyelvben

A középkori és újkori népi vallásosságban Lucifer gyakran az ördög főneveként szerepelt. A prédikációk, népi elbeszélések, misztériumjátékok és vallásos képek a bukott angyal alakját didaktikus módon használták: a gőg, engedetlenség, lázadás és kísértés veszélyére figyelmeztettek.

A köznyelvben a „luciferi” jelző sokszor nem szigorú teológiai értelmű, hanem olyan emberi magatartást jelöl, amely hideg értelmességgel, gőggel, lázadással vagy romboló tagadással társul. Ez a használat főként irodalmi és kulturális, nem dogmatikai kategória.

Teológiai megkülönböztetések

A Luciferrel kapcsolatos félreértések elkerülése érdekében több megkülönböztetés szükséges.

1. A hajnalcsillag nem önmagában démoni jelkép. A Biblia és a liturgia pozitív értelemben is használja a hajnalcsillag képét, különösen Krisztusra vonatkoztatva.
2. Iz 14,12 szó szerinti történeti értelme Babilon királyának bukására vonatkozik. A Sátánra való alkalmazás tipológiai és hagyományos keresztény értelmezés, nem a történeti kontextus kizárólagos jelentése.
3. A Sátán nem ellenisten. A keresztény monoteizmusban nincs két egyenrangú isteni princípium. A démonok teremtmények, akik hatalmukban is Isten uralma alatt állnak.
4. Lucifer nem feltétlenül arkangyal a szigorú teológiai értelemben. A hagyomány gyakran kiváló angyalként beszél róla, de eredeti angyali rendjének pontos meghatározása nem dogma.
5. A bibliai és katolikus tanítás nem azonos a modern okkult, romantikus vagy irodalmi Lucifer-képekkel. Ezek a képek hatástörténetileg fontosak, de nem azonosak a keresztény dogmatikai fogalommal.

Kapcsolódó szócikkek

• Angyal
• Azázél
• Belzebub
• Démon
• Démonológia
• Gonosz
• Hajnalcsillag
• Iblísz
• Mihály arkangyal
• Ördög (mitológiai lény)
• Pokol
• Sátán
• Teodicea
• Vénusz

Jegyzetek

Források

• Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae, I, q. 63–64.
• Ágoston: De civitate Dei, XI.
• Dante Alighieri: Isteni színjáték.
• Denzinger, Heinrich – Hünermann, Peter: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Örökmécs Kiadó – Szent István Társulat, Bátonyterenye–Budapest, 2004.
• Előd István: Katolikus dogmatika. Szent István Társulat, Budapest, 1978.
• Kent, William: „Demonology”. In: The Catholic Encyclopedia. Robert Appleton Company, New York, 1908.
• Leland, Charles Godfrey: Aradia, or the Gospel of the Witches. London, 1899.
• Milton, John: Paradise Lost. London, 1667.
• Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. Szent István-Társulat, Budapest, 1937.
• Schütz Antal: A bölcselet elemei. 2. átdolgozott kiadás. Szent István-Társulat, Budapest, 1940.
• Magyar Katolikus Lexikon. Szent István Társulat, Budapest, 1993–2010. Lásd különösen: „Lucifer”, „hajnalcsillag”, „Sátán”, „ördög”, „angyalok bukása”.
• New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. Gale – The Catholic University of America, Detroit, 2003. Lásd különösen: „Demonology”, „Devil”, „Angels”, „Lucifer”.

További információk

A Wikimédia Commons tartalmaz Lucifer témájú médiaállományokat.

• Magyar Katolikus Lexikon: Lucifer
• Magyar Katolikus Lexikon: hajnalcsillag
• Catholic Encyclopedia: Demonology
• Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae, I, q. 63 – The malice of the angels with regard to sin
• Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae, I, q. 64 – The punishment of the demons