| Kacsacsőrű emlős | ||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||
| Mérsékelten fenyegetett | ||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||
| ||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||
| Ornithorhynchus anatinus Shaw, 1799 | ||||||||||||||||
| Elterjedés | ||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||
A Wikifajok tartalmaz Kacsacsőrű emlős témájú rendszertani információt.
A Wikimédia Commons tartalmaz Kacsacsőrű emlős témájú médiaállományokat és Kacsacsőrű emlős témájú kategóriát.
|
A kacsacsőrű emlős (Ornithorhynchus anatinus) Kelet-Ausztráliában honos, vízben élő, tojásrakó emlős. Élő kövületként családjának (Ornithorhynchidae) egyetlen, ma is élő faja és a négy hangyászsünfajjal együtt a kloákások rendjét alkotják. Csőrével az iszapban turkálva keresi táplálékát és mivel a víz alatt bezárja szemeit, fül- és orrnyílásait, a zavaros vízben elektromos érzékelésével tájékozódik. A kevés mérgező emlős közé tartozik, a hímek hátsó lábaikon található sarkantyújukkal erős fájdalmat okozó mérget juttathatnak támadójukba.
Számos egyedi tulajdonsága (kacsacsőr, hódfarok, tojásrakás) miatt a természettudósok sokáig több állatból összefércelt csalási kísérletnek tekintették Európába került példányait. Később az evolúcióbiológusok kedvelt kutatási alanyává vált. A kacsacsőrű emlős az ausztrál őslakosok számos meséjében szerepel. Ma Ausztrália egyik jelképének számít, 1912 óta védelem alatt áll.

A hím kacsacsőrű emlősök kb. egyharmaddal nagyobbak a nőstényeknél. Teljes testhosszuk (csőrvégtől a farokvégig) 40–63 cm között mozog (átlagosan kb. 50 cm), súlyuk átlag 1,7 kg. A nőstények 37–55 cm-esek (43 cm átlagosan) és 0,9 kg-osak. A déli hűvösebb éghajlat felé haladva átlagos mérete kissé nő (követve a Bergmann-szabályt), bár a helyi variációk felülírhatják ezt a tendenciát.
Teste lapos, áramvonalas, némileg a hódéra emlékeztet. Szinte egész testfelületét rövid, sűrű, barna szőrzet borítja, amely lapított fedőszőrökből és göndör aljszőrökből áll. Vízlepergető, valamint a szőrszálak közé szorult levegőnek köszönhetően jó hőszigetelő tulajdonságokkal rendelkezik. Szőrzete az emlősök között a vidrák után a legsűrűbb. Szőrei ibolyántúli fény hatására kékeszölden fluoreszkálnak; rossz fényviszonyok között ezzel talán álcázni tudja magát az UV-fényt is érzékelő ragadozók előtt. Puha bőrrel fedett lapos "csőrét" alsó és felső állkapcsa alkotja. Orrlyukai a csőr végének felső oldalán találhatók, míg szeme és fülnyílása a csőr tövében egy mélyedésben foglalnak helyet, amely a víz alatt bezárható. Pofazacskójában képes élelmet tárolni. Széles és lapos farka is a hódéra emlékeztet, de felszíne nem pikkelyes, hanem szőrzet borítja. Úszás során kormányozni tud vele, de benne tárolja zsírtartalékait is.:4 Lábai rövidek, oldalt állnak. Ujjai között úszóhártyát visel, amely az elülső lábakon jóval kifejezettebb. A szárazföldön behajlított ujjpercein jár, hogy védje a sérülékeny úszóhártyákat.:2, 4
A hüllőkhöz hasonlóan (de az emlősöktől eltérően) vállövében az interclavicula csont köti össze a két kulcscsontot.:7 Más vízi állatokhoz hasonlóan csontjai sűrűbbek, nehezebbek az átlagosnál, hogy a fajsúlyát növelve megkönnyítsék a lemerülést. A felnőtt kacsacsőrű emlősnek nincsenek fogai, az élelmet elszarusodott kiemelkedések segítségével őrli meg. A fiatalok felső állkapcsában még található egy-egy előzápfog és két-két zápfog; az alsó állkapocsban pedig három-három zápfog. Az első felső és harmadik alsó fog egy-, míg a többi kétcsúcsú. A fogak nagyjából akkor hullanak ki, amikor elhagyják anyjukat, hogy önálló életet kezdjenek.
Testhőmérséklete alacsonyabb a méhlepényes emlősökénél: 32 °C, szemben azok jellemzően 37 °C-os testhőjével. Bár a hangyászsünöknek is hasonlóan alacsony a hőmérséklete, a kutatások szerint ez utólagos adaptáció eredménye, őseik testhője magasabb lehetett.
Végbele, húgycsöve és a szaporítószerveinek nyílásai közös kloákába nyílnak.:32–33 A hím pénisze tüskézett és vége aszimmetrikus, bal fele nagyobb. A nősténynek két petefészke van, de a jobb oldali nem működik; emlőmirigyei nincsenek.

Az emlősök között csak a Guiana-delfin és kloákások (a kacsacsőrű emlős és a hangyászsün) képes elektromos tér segítségével érzékelni környezetét. Víz alatt a kacsacsőrű emlős bezárja szemeit, füleit és orrlyukait, így elektromos érzékelésére kénytelen hagyatkozni. Miközben az iszapban turkál csőrével, elektroreceptorai érzékelik a zsákmánya izomösszehúzódásai által keltett apró áramokat. Kísérletekkel kimutatták, hogy a "mesterséges rák" gyenge elektromos áramára is jól reagál.
Mintegy 40 ezer elektroreceptora a csőr bőrében helyezkedik el, hosszanti sorokba rendeződve; az érintést érzékelő nyomásreceptorai ezzel szemben egyenletesen vannak elszórva a felületen. Agykérgében az elektromos érzékelő idegsejtek a tapintásérzékelés régiójában találhatók, amelynek egyes sejtjei mind az elektro-, mind a mechanoreceptoroktól kapnak impulzusokat; így feltételezhető, hogy a kacsacsőrű emlős az elektromos mezőt érintésként érzékeli. Agyának aránytalanul nagy része dolgozza fel csőrtől érkező ingereket, hasonlóan ahhoz, ahogyan az emberi agykéreg a kezekből érkező ingerületeket prioritizálja a közismert agykérgi homonkulusz térképen. A kacsacsőrű emlős érzékeli az elektromos forrás irányát, feltehetően összehasonlítja a szignál erősségét, miközben csőrét úszás közben jellegzetes módon ide-oda csóválja. Az elektromos és mechanikus érzékelés közötti időkülönbség alapján képes megítélni a mozgó zsákmány távolságát. Őse, az elektromos érzékelésre szintén képes Obdurodon még rendelkezett fogakkal és a nyílt vízben vagy a felszínen vadászott; így talán a fogak elvesztése összefügg az iszapban való élelem keresésére való áttéréssel.
Szemei a tüdőshalaknál és kétéltűeknél is megfigyelhető primitív tulajdonságokat mutatnak: szemgolyóit porcos gyűrű védi, retinájában dupla csapsejtek találhatók, amelyekben olajcseppek segítik az érzékelést. A szemek kicsik és víz alatt becsukja őket; egyes tulajdonságai azonban arra utalnak hogy ősei jobb látással rendelkeztek. Más vízi emlősökhöz hasonlóan szaruhártyája és szemlencse elülső része lapított, a lencse hátsó fala pedig meredeken ívelt. A retina külső, halántéki felén jóval nagyobb a ganglionok sűrűsége, javítva ezzel a térlátást; a térlátás viszont a zsákmány elfogásánál fontos, amihez szemeit ma már nem használja.
Fülei a szárazföldi használathoz alkalmazkodtak. A többi emlőshöz hasonlóan három középfülcsonttal rendelkezik, bár a csiga nem spirális. A csigában külső és belső szőrsejtek sorai találhatóak. A magas hangok érzékelésére specializálódott külső szőrsejtjei a méhlepényes emlősökéhez hasonlítanak (vagyis kialakulásuk megelőzi a tojásrakó és méhlepényes emlősök különválását); míg azonban a méhlepényeseknek csak egy belső szőrsejtsoruk van, a kacsacsőrű emlősnek több. A kacsacsőrű emlős és a hangyászsün szaglórendszere egymástól függetlenül fejlődött ki egy kevésbé jó szaglású közös ősből. A kacsacsőrű emlős agyának szaglógumója nem olyan bonyolultan rétegzett, mint a hangyászsüné és szaglókérge (piriform cortex), valamint lamellái is egyszerűbb felépítésűek. A méhlepényes emlősöktől eltérően mitrasejtjeik elszórtan helyezkednek el a szaglógumó külső plexiform rétegén, nem alkotnak egységes réteget.
Születéskor mind a hím, mind a nőstény rendelkezik sarkantyúkkal hátsó lábainak bokáján, de csak a hímnél maradnak meg felnőttkorban is (hasonló sarkantyúk több ősi emlőscsoportnál is előfordultak). A hegyes sarkantyú okozta sebbe mérget képesek lövellni, amely helyi duzzanatot okoz és a terület rendkívül érzékeny lesz a fájdalomra. Ez az állapot hónapokig is eltarthat. Mérge az immunrendszer által termelt defenzinszerű fehérjékből áll, amelyet a combokban található, vese alakú hólyagos mirigyek termelnek. Mérgező sarkantyújukat a hímek a párzási időszakban egymás elleni küzdelmeikben is felhasználják.
A kacsacsőrű emlős Kelet-Ausztrália édesvizeiben él, Queenslandtól egészen Tasmaniáig (ahol az északnyugati King Island-en megtalálható, de az északkeleti Furneaux-szigetcsoporton nem). Tavakban, kisebb-nagyobb folyókban, holtágakban egyaránt megtalálható. A környező ökoszisztéma lehet trópusi esőerdő vagy akár hűvösebb hegyvidék is.
Dél-Ausztrália államban kihaltnak hitték, de 2020-ban sikerült lefilmezni egy példányt. A Kenguru-szigetre az 1920-as években telepítettek be egy állományt, amely mintegy 150 egyedből állt. 2019/20-ban a sziget nagy részét bozóttüzek sújtották, megtizedelve az élővilágot, de a kacsacsőrű emlősök – legalábbis egy részük – túlélték a katasztrófát. Kelet-Ausztrália belső területeiről, a Murray-Darling medencéből a vízgazdálkodás hibái miatt majdnem teljesen kipusztult.
A kacsacsőrű emlős vízi életmódot folytat, tavakban, folyókban él. Úszótechnikája egyedülálló az emlősök között, mellső lábainak váltakozó evezőmozdulataival hajtja magát előre, míg hátsó lábaival és farkával kormányoz. A víz fenekén táplálkozva olykor igen hideg, 5 °C-os vízben tartózkodik. A mérések szerint átlagosan 35 másodpercre bukik le, utána pedig 13 másodpercig tartózkodik a felszínen. Alapvetően éjszakai életmódot folytat, de nyáron estefelé, télen pedig napközben is aktív lehet. Napjának nagyjából felét a vízben tölti, majd visszahúzódik a partfalba ásott odújába (amely lehet egyszerű felépítésű pihenő/rejtekhely vagy bonyolult alaprajzú fészkelőüreg is). Territóriuma kb. 7 km-es; a hím territóriuma három-négy nőstényével is átfedhet. Hangjelzéseik igen limitáltak: morognak ha megzavarják őket, fájdalmukban pedig visítanak.
Tápláléka lárvákból, gyűrűsférgekből, rákokból, csigákból, kagylókból, ebihalakból, halikrából áll. A víz alatt keresgélve pofazacskóiba gyűjti az eledelt. Fogságban harminc évig is elélnek, de a vadonban is találtak 24 éves példányt. Természetes ellenségeik közé tartoznak a krokodilok, óriáskígyók, varánuszok, ragadozó madarak, a nagytermetű édesvízi halak és a rókák.:49 A betegségekkel szemben igen ellenállóak, bár gyakran szenvednek bolhák, atkák, kullancsok csípéseitől, valamint belső élősködő lapos- és fonálférgektől, protozoáktól. A tasmaniai kacsacsőrű emlősöket a kétéltűek bőrbetegségét is okozó Mucor amphibiorum gombafertőzés is sújtja.
Párzási időszaka tél végétől tavaszig (júliustól októberig) tart. Az északi, melegebb vidéken élő populációk párzási időszaka korábban kezdődik. A hímek, amelyek néha ilyenkor vándorútra indulnak, több nősténnyel is párzanak. A párzásra a vízben kerül sor, ilyenkor a hím a nőstény mögé úszik, csőrével megragadja előbb a farkát, majd a nyakát vagy a vállát.:17–19 A nőstény akár 20-30 méteres járatot ás, amelynek végén a költőkamrát fűvel kibéleli, itt rakja le többnyire két, 1,7 cm hosszú, fehér, pergamenszerű héjú tojását. A tojások 28 napig a testében, 10 napig pedig odakint a fészekben, az anya által melengetve fejlődnek.
A zigóta barázdálódása a többi emlőstől eltérően (és a madarakhoz és hüllőkhöz hasonlóan) meroblasztikus, vagyis az embrió szikzacskóval érintkező sejtjei nem különülnek el teljesen a tápanyagtömegtől. A frissen kikelt kacsacsőrű emlősök vakok és csupaszok és néhány napig még rajuk vannak a szikzacskó maradványai. Anyjuk tejével táplálja őket, amely sűrűbb a méhlepényes emlősök tejénél. Emlői nincsenek, mellkasának bőrében tejmirigyek (módosult verejtékmirigyek) találhatók. A tej a bőr pórusain szivárog ki és a kicsik lenyalogatják a szőréről.
A szoptatás ideje alatt a nőstény csak rövid táplálkozási időszakokra hagyja el a fészket. Ilyenkor a járatot több helyen laza talajjal tömi el, amiken visszatértekor áttör; a földdugók kiszorítják a bundájában maradt vizet és a fészek száraz maradhat. A kölykök elválasztására négy hónapos korukban kerül sor, ekkor már teljesen szőr borítja be őket és elérték felnőtt súlyuk kétharmadát és hosszuk négyötödét. Néhány napon belül elhagyják a szülői odút és önálló életet kezdenek; a hímek többnyire messzebbre vándorolnak a nőstényeknél. Végső méretüket és ivarérettségüket kb. két évesen érik el.:28
Az európaiak 1798-ban találkoztak először a kacsacsőrű emlőssel. Új-Dél-Wales kormányzója, John Hunter elküldte Angliába az állat bőrét és egy rajzot róla, amit a tudósok csalásnak minősítettek. A kacsacsőrű emlős első leírását George Shaw tette közzé 1799-ben a Naturalist's Miscellany-ban, de ő is kételkedett abban, hogy az állat valóban létezik-e. Robert Knox anatómus szerint kínai hajósok tréfájáról volt szó: egy kacsa csőrét rávarrták valamilyen hódszerű állat testére (bár az öltéseket nem találták meg). Azt, hogy a kacsacsőrű emlős tojást rak, csak akkor hitték el, miután ezt William Hay Caldwell 1884-ben bebizonyította.
Shaw a Platypus anatinus tudományos nevet adta az állatnak (a "széles lábút" jelentő görög platüposz – πλατύπους – szó után. de hamarosan kiderült, hogy a név már foglalt, egy bogárnemzetség viseli. 1800-ban Shawtól függetlenül Johann Blumenbach is leírta a fajt (egy Joseph Bankstól kapott példány alapján) és az Ornithorhynchus paradoxus nevet adta neki. Az elsőbbség elve alapján a faj tudományos neve így Ornithorhynchus anatinus lett. A nem neve "madárorrút" jelent (όρνιθ/ornith – madár; ῥύγχος/rünkhosz – orr, csőr); a fajnév pedig "kacsaszerűt" (a latin anas- kacsa szóból) A kacsacsőrű emlős az Ornithorhynchidae család egyetlen ma is élő képviselője.
| |||||||||||||||||||||
| A kacsacsőrű emlős és a többi emlőscsoport roknsági voszonyai |
A kloákások igen korán ágaztak le az emlősök törzsfájáról, még mielőtt a méhlepényesek és erszényesek szétváltak volna. A molekuláris óra és a kövületek tanúsága szerint a kacsacsőrű emlősök és a hangyászsünök 19–48 millió évvel ezelőtt váltak szét egymástól.

A mai kacsacsőrű emlős legrégebbi fosszíliája mintegy 100 ezer éves. Találtak egy pliocénkori (2,6-5,3 millió éves) Ornithorhynchus végtagcsontot is.
Krétakori rétegekben (vagyis együtt éltek a dinoszauruszokkal) fedezték fel aTeinolophos-t, a Steropodon-t és a Kollikodon-t, amelyeket a kacsacsőrű emlősök és hangyászsünök közös őseinek tekintenek. A Steropodon opalizálódott alsó állkapcsát Új-Dél-Wales-ben ásták ki; három zápfogat is tartalmazott, míg a mai kacsacsőrű emlős fogatlan. A fogak triboszfenikus felépítésűeknek tűntek (jellegzetes 3+2 csúcsú fogak, amelyek a méhlepényesek és erszényesek közös őseinél fordultak elő), de utólagos kutatások kimutatták, hogy ez a forma függetlenül alakult ki a kloákásoknál. A Teinolophos állkapcsa szintén megnyúlt, de nem csőrszerű.
2024-ben a kacsacsőrű emlős késő krétakori rokonainak csontjait fedezték fel ugyanazon a lelőhelyen, ahol a Steropodon-t is: a primitívebb Opalios-t és a fejlettebb Dharragarrá-t. Fogazata alapján az utóbbi talán az Ornithorhynchidae család legrégibb ismert képviselője.
Argentínában találták meg késő krétakori Patagorhynchus-t és a kora paleocénbeli Monotrematum-ot, bizonyítva hogy ekkor, amikor Ausztráliát és Dél-Amerikát összekötötte az Antarktisz, a kacsacsőrű emlősök eljutottak a mai Patagóniába. Egyes kutatók szerint ők is az Ornithorhynchidae családba tartozhattak. A mai Ornithorhynchus nem legközelebbi rokona az Obdurodon, amelyet Ausztrália oligocén- és miocénkori rétegeiből ástak ki. Meglehetősen hasonlított a mai állatra, de még megvoltak a zápfogai. Hozzájuk tartozott az O. tharalkooschild, amely 5–15 millió éve élt és 1,3 méteres becsült hosszával az eddig ismert legnagyobb kacsacsőrű emlősfaj.
Nem teljesen világos, hogy a mai kacsacsőrű emlős miért vesztette el a fogait. Ősei mintegy 95 millió éven át jól boldogultak jellegzetes zápfogaikkal és legközelebbi rokona, az Obdurodon szintén rendelkezett fogakkal. A kutatások szerint a fogvesztésre mintegy 2,5 millió éve kerülhetett sor, a pliocén és pleisztocén határán, amikor a sárgahasú úszópatkány Új-Guineából benyomult Ausztráliába. A kacsacsőrű emlős addig kemény héjú rákokkal és kagylókkal is táplálkozott, de az új vetélytárs miatt kénytelen volt a puhább testű zsákmányra specializálódni, amelyek fogyasztásához az elszarusodott fogpótlékok megfelelőbbek voltak.
Az emlősök törtsfájáról korán leágazott kloákások szinte egyedüli képviselőjeként a kacsacsőrű emlős az evolúcióbiológusok kedvelt kutatási alanya. Az Ausztrál Nemzeti Egyetem kutatói 2004-ben felfedezték, hogy a legtöbb emlős két ivari kromoszómájához (XX a nőstényekben, és XY a híemkben) képest a kacsacsőrű emlős tíz ivari kromoszómával rendelkezik. Ezek XX és XY jellegű párokat alkotnak, azaz pl. a hímek X1Y1X2Y2X3Y3X4Y4X5Y5 kromoszómakészlettel rendelkeznek (a nem ivari autoszómákon felül). Egyik X kromoszómája közeli hasonlóságot mutat a madarak ivarmeghatározó Z kromoszómájával. Petesejtjeinek megtermékenyülését emlős és hüllő jellegű gének egyaránt szabályozzák. A fejlődő embrió nemét nem a többi emlősnél megszokott, Y kromoszómán található SRY gén határozza meg, hanem annak az anti-Müller hormonnak a génje, amely embernél a 19. kromoszómán található meg, a kacsacsőrű emlősnél pedig a legrégebbi Y-kromoszómán.
A genomot már 2008-ban megszekvenálták és kiderült, hogy emlős és hüllő jellegű elemeket egyaránt tartalmaz; többek között két olyan gént, amely más gerincesekben előfordul, de emlősökben nem. Génjeinek több mint 80%-a megtalálható más emlősökben vagy hüllőkben.
A Természetvédelmi Világszövetség 2016-ban a "mérsékelten fenyegetett" kategóriába sorolta a kacsacsőrű emlőst. Becslések szerint a gyarmatosítás kezdete óta létszáma mintegy 30%-kal csökkent (egyes kutatók inkább 50%-os csökkenésről beszélnek). A 20. század elejéig prémjéért vadászták. 1890-ben Victoria államban, 1912-ben pedig egész Ausztráliában védettnek nyilvánították; a halastavak létesítése miatt élettere leszűkült és sok állat megfulladt, amikor beleakadt a víz alatti rákcsapdákba. 1999 óta védelme az ország környezetvédelmi és biodiverzitás-megóvási törvényének hatálya alá tartozik.
A kacsacsőrű emlőst továbbra is veszélyezteti a folyókon való gátépítés és a vízszennyezés, életterét csökkentik a terjeszkedő városok. A települések növekvő vízigénye és egyre gyakoribbá váló aszályok az otthonául szolgáló vizes élőhelyek zsugorodásához vezetnek. Az utóbbi 30 évben élettere 22%-kal szorult vissza, elsősorban a Murray–Darling medence folyószabályozásai miatt.
Az Új-Dél-Wales-i Egyetem kutatói szerint a vízkivonás, erdőirtás, éghajlat-melegedés, az invazív fajok kompetíciója miatt hosszú távon a kihalás veszélye is fenyegetheti. Becslésük szerint a következő 50 évben létszáma 47–66%-kal csökken majd, mostani elterjedésének 40%-áról pedig teljesen kipusztul.
A kacsacsőrű emlőst igen nehéz fogságban tartani és nagyon ritkán szaporodik, bár sikeres szaporítására több példa is rendelkezésre áll. including twins. A 2019-es állapot szerint Ausztrálián kívül csak a kaliforniai San Diegó-i Állatkertben tartanak kacsacsőrű emlőst.
Az ausztrál őslakosok rendszeresen vadászták és ették a kacsacsőrű emlőst, különösen zsíros farkát becsülték sokra. Az európai gyarmatosítók préméjéért vadásztak rá, egészen 1912-es védetté nyilvánításáig. A természetbúvárok is számos állatot megöltek, hogy csontvázaikkal és kitömött bőrükkel múzeumok és gyűjtemények büszkélkedhessenek. A második világháború során az ausztrál kormány az exporttilalom ellenére élő kacsacsőrű emlősöket adományozott szövetségeseinek; azonban a Winston Churchillnek szánt példány már útközben elpusztult.
A kacsacsőrű emlős szerepel az őslakosok meséiben és mítoszaiban. Az egyik szerint az állat a kacsa és vízipatkány nászából született.:57–60 A Darling-menti változata szerint egy Biggoon nevű nagy vízipatkány elrabolt egy kacsát, amely túl messzire kóborolt a törzsétől. Miután kiszabadult, a kacsa két tojást rakott, ezekből születtek az első kacsacsőrű emlősök, akiket a kacsák elkergettek és a hegyek között kellett élniük. Egy másik Darling-vidéki mese szerint a szárazföldi és vízi állatok, valamint a madarak azon versenyeznek, hogy melyikük csoportjához csatlakozzon a kacsacsőrű emlős, aki végül egyikükhöz sem csatlakozik és inkább mindhárom csoporttal barátságban marad.:83–85
A kacsacsőrű emlős néhány őslakos törzs totemje és különleges védettségben részesítik. Ezenkívül ma már az ausztrál kulturális identitáshoz tartozik, gyakran szerepel bélyegeken, megtalálható a bankjegyeken és a 2000-es sydney-i olimpia egyik kabalafigurája Syd a kacsacsőrű emlős volt.