Kacsacsőrű emlős

Kacsacsőrű emlős
Természetvédelmi státusz
Mérsékelten fenyegetett
      
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok
Törzs: Gerinchúrosok
Altörzs: Gerincesek
Osztály: Emlősök
Alosztály: Tojásrakó emlősök
Rend: Kloákások
Család: Kacsacsőrű emlősök
Nem: Ornithorhynchus
Tudományos név
Ornithorhynchus anatinus
Shaw, 1799
Elterjedés
Hivatkozások
A Wikifajok tartalmaz Kacsacsőrű emlős témájú rendszertani információt.
A Wikimédia Commons tartalmaz Kacsacsőrű emlős témájú médiaállományokat és Kacsacsőrű emlős témájú kategóriát.

A kacsacsőrű emlős (Ornithorhynchus anatinus) Kelet-Ausztráliában honos, vízben élő, tojásrakó emlős. Élő kövületként családjának (Ornithorhynchidae) egyetlen, ma is élő faja és a négy hangyászsünfajjal együtt a kloákások rendjét alkotják. Csőrével az iszapban turkálva keresi táplálékát és mivel a víz alatt bezárja szemeit, fül- és orrnyílásait, a zavaros vízben elektromos érzékelésével tájékozódik. A kevés mérgező emlős közé tartozik, a hímek hátsó lábaikon található sarkantyújukkal erős fájdalmat okozó mérget juttathatnak támadójukba.

Számos egyedi tulajdonsága (kacsacsőr, hódfarok, tojásrakás) miatt a természettudósok sokáig több állatból összefércelt csalási kísérletnek tekintették Európába került példányait. Később az evolúcióbiológusok kedvelt kutatási alanyává vált. A kacsacsőrű emlős az ausztrál őslakosok számos meséjében szerepel. Ma Ausztrália egyik jelképének számít, 1912 óta védelem alatt áll.

Megjelenése

A kacsacsőrű emlős csontváza

A hím kacsacsőrű emlősök kb. egyharmaddal nagyobbak a nőstényeknél. Teljes testhosszuk (csőrvégtől a farokvégig) 40–63 cm között mozog (átlagosan kb. 50 cm), súlyuk átlag 1,7 kg. A nőstények 37–55 cm-esek (43 cm átlagosan) és 0,9 kg-osak. A déli hűvösebb éghajlat felé haladva átlagos mérete kissé nő (követve a Bergmann-szabályt), bár a helyi variációk felülírhatják ezt a tendenciát.

Teste lapos, áramvonalas, némileg a hódéra emlékeztet. Szinte egész testfelületét rövid, sűrű, barna szőrzet borítja, amely lapított fedőszőrökből és göndör aljszőrökből áll. Vízlepergető, valamint a szőrszálak közé szorult levegőnek köszönhetően jó hőszigetelő tulajdonságokkal rendelkezik. Szőrzete az emlősök között a vidrák után a legsűrűbb. Szőrei ibolyántúli fény hatására kékeszölden fluoreszkálnak; rossz fényviszonyok között ezzel talán álcázni tudja magát az UV-fényt is érzékelő ragadozók előtt. Puha bőrrel fedett lapos "csőrét" alsó és felső állkapcsa alkotja. Orrlyukai a csőr végének felső oldalán találhatók, míg szeme és fülnyílása a csőr tövében egy mélyedésben foglalnak helyet, amely a víz alatt bezárható. Pofazacskójában képes élelmet tárolni. Széles és lapos farka is a hódéra emlékeztet, de felszíne nem pikkelyes, hanem szőrzet borítja. Úszás során kormányozni tud vele, de benne tárolja zsírtartalékait is.:4 Lábai rövidek, oldalt állnak. Ujjai között úszóhártyát visel, amely az elülső lábakon jóval kifejezettebb. A szárazföldön behajlított ujjpercein jár, hogy védje a sérülékeny úszóhártyákat.:2, 4

A hüllőkhöz hasonlóan (de az emlősöktől eltérően) vállövében az interclavicula csont köti össze a két kulcscsontot.:7 Más vízi állatokhoz hasonlóan csontjai sűrűbbek, nehezebbek az átlagosnál, hogy a fajsúlyát növelve megkönnyítsék a lemerülést. A felnőtt kacsacsőrű emlősnek nincsenek fogai, az élelmet elszarusodott kiemelkedések segítségével őrli meg. A fiatalok felső állkapcsában még található egy-egy előzápfog és két-két zápfog; az alsó állkapocsban pedig három-három zápfog. Az első felső és harmadik alsó fog egy-, míg a többi kétcsúcsú. A fogak nagyjából akkor hullanak ki, amikor elhagyják anyjukat, hogy önálló életet kezdjenek.

Testhőmérséklete alacsonyabb a méhlepényes emlősökénél: 32 °C, szemben azok jellemzően 37 °C-os testhőjével. Bár a hangyászsünöknek is hasonlóan alacsony a hőmérséklete, a kutatások szerint ez utólagos adaptáció eredménye, őseik testhője magasabb lehetett.

Végbele, húgycsöve és a szaporítószerveinek nyílásai közös kloákába nyílnak.:32–33 A hím pénisze tüskézett és vége aszimmetrikus, bal fele nagyobb. A nősténynek két petefészke van, de a jobb oldali nem működik; emlőmirigyei nincsenek.

Érzékelése

A kacsacsőrű emlős érzékeli az elektromos teret. Receptorsejtjei sorokban helyezkednek el a csőrén, így annak ide-oda mozgatásával jól tudja érzékelni a térerősség változásait.

Az emlősök között csak a Guiana-delfin és kloákások (a kacsacsőrű emlős és a hangyászsün) képes elektromos tér segítségével érzékelni környezetét. Víz alatt a kacsacsőrű emlős bezárja szemeit, füleit és orrlyukait, így elektromos érzékelésére kénytelen hagyatkozni. Miközben az iszapban turkál csőrével, elektroreceptorai érzékelik a zsákmánya izomösszehúzódásai által keltett apró áramokat. Kísérletekkel kimutatták, hogy a "mesterséges rák" gyenge elektromos áramára is jól reagál.

Mintegy 40 ezer elektroreceptora a csőr bőrében helyezkedik el, hosszanti sorokba rendeződve; az érintést érzékelő nyomásreceptorai ezzel szemben egyenletesen vannak elszórva a felületen. Agykérgében az elektromos érzékelő idegsejtek a tapintásérzékelés régiójában találhatók, amelynek egyes sejtjei mind az elektro-, mind a mechanoreceptoroktól kapnak impulzusokat; így feltételezhető, hogy a kacsacsőrű emlős az elektromos mezőt érintésként érzékeli. Agyának aránytalanul nagy része dolgozza fel csőrtől érkező ingereket, hasonlóan ahhoz, ahogyan az emberi agykéreg a kezekből érkező ingerületeket prioritizálja a közismert agykérgi homonkulusz térképen. A kacsacsőrű emlős érzékeli az elektromos forrás irányát, feltehetően összehasonlítja a szignál erősségét, miközben csőrét úszás közben jellegzetes módon ide-oda csóválja. Az elektromos és mechanikus érzékelés közötti időkülönbség alapján képes megítélni a mozgó zsákmány távolságát. Őse, az elektromos érzékelésre szintén képes Obdurodon még rendelkezett fogakkal és a nyílt vízben vagy a felszínen vadászott; így talán a fogak elvesztése összefügg az iszapban való élelem keresésére való áttéréssel.

Szemei a tüdőshalaknál és kétéltűeknél is megfigyelhető primitív tulajdonságokat mutatnak: szemgolyóit porcos gyűrű védi, retinájában dupla csapsejtek találhatók, amelyekben olajcseppek segítik az érzékelést. A szemek kicsik és víz alatt becsukja őket; egyes tulajdonságai azonban arra utalnak hogy ősei jobb látással rendelkeztek. Más vízi emlősökhöz hasonlóan szaruhártyája és szemlencse elülső része lapított, a lencse hátsó fala pedig meredeken ívelt. A retina külső, halántéki felén jóval nagyobb a ganglionok sűrűsége, javítva ezzel a térlátást; a térlátás viszont a zsákmány elfogásánál fontos, amihez szemeit ma már nem használja.

Fülei a szárazföldi használathoz alkalmazkodtak. A többi emlőshöz hasonlóan három középfülcsonttal rendelkezik, bár a csiga nem spirális. A csigában külső és belső szőrsejtek sorai találhatóak. A magas hangok érzékelésére specializálódott külső szőrsejtjei a méhlepényes emlősökéhez hasonlítanak (vagyis kialakulásuk megelőzi a tojásrakó és méhlepényes emlősök különválását); míg azonban a méhlepényeseknek csak egy belső szőrsejtsoruk van, a kacsacsőrű emlősnek több. A kacsacsőrű emlős és a hangyászsün szaglórendszere egymástól függetlenül fejlődött ki egy kevésbé jó szaglású közös ősből. A kacsacsőrű emlős agyának szaglógumója nem olyan bonyolultan rétegzett, mint a hangyászsüné és szaglókérge (piriform cortex), valamint lamellái is egyszerűbb felépítésűek. A méhlepényes emlősöktől eltérően mitrasejtjeik elszórtan helyezkednek el a szaglógumó külső plexiform rétegén, nem alkotnak egységes réteget.

Mérge

A hím hátsó lábának sarkantyúja

Születéskor mind a hím, mind a nőstény rendelkezik sarkantyúkkal hátsó lábainak bokáján, de csak a hímnél maradnak meg felnőttkorban is (hasonló sarkantyúk több ősi emlőscsoportnál is előfordultak). A hegyes sarkantyú okozta sebbe mérget képesek lövellni, amely helyi duzzanatot okoz és a terület rendkívül érzékeny lesz a fájdalomra. Ez az állapot hónapokig is eltarthat. Mérge az immunrendszer által termelt defenzinszerű fehérjékből áll, amelyet a combokban található, vese alakú hólyagos mirigyek termelnek. Mérgező sarkantyújukat a hímek a párzási időszakban egymás elleni küzdelmeikben is felhasználják.

Elterjedése

A kacsacsőrű emlős Kelet-Ausztrália édesvizeiben él, Queenslandtól egészen Tasmaniáig (ahol az északnyugati King Island-en megtalálható, de az északkeleti Furneaux-szigetcsoporton nem). Tavakban, kisebb-nagyobb folyókban, holtágakban egyaránt megtalálható. A környező ökoszisztéma lehet trópusi esőerdő vagy akár hűvösebb hegyvidék is.

Dél-Ausztrália államban kihaltnak hitték, de 2020-ban sikerült lefilmezni egy példányt. A Kenguru-szigetre az 1920-as években telepítettek be egy állományt, amely mintegy 150 egyedből állt. 2019/20-ban a sziget nagy részét bozóttüzek sújtották, megtizedelve az élővilágot, de a kacsacsőrű emlősök – legalábbis egy részük – túlélték a katasztrófát. Kelet-Ausztrália belső területeiről, a Murray-Darling medencéből a vízgazdálkodás hibái miatt majdnem teljesen kipusztult.

Életmódja

Kacsacsőrű emlős a Sydney Aquarium-ban

A kacsacsőrű emlős vízi életmódot folytat, tavakban, folyókban él. Úszótechnikája egyedülálló az emlősök között, mellső lábainak váltakozó evezőmozdulataival hajtja magát előre, míg hátsó lábaival és farkával kormányoz. A víz fenekén táplálkozva olykor igen hideg, 5 °C-os vízben tartózkodik. A mérések szerint átlagosan 35 másodpercre bukik le, utána pedig 13 másodpercig tartózkodik a felszínen. Alapvetően éjszakai életmódot folytat, de nyáron estefelé, télen pedig napközben is aktív lehet. Napjának nagyjából felét a vízben tölti, majd visszahúzódik a partfalba ásott odújába (amely lehet egyszerű felépítésű pihenő/rejtekhely vagy bonyolult alaprajzú fészkelőüreg is). Territóriuma kb. 7 km-es; a hím territóriuma három-négy nőstényével is átfedhet. Hangjelzéseik igen limitáltak: morognak ha megzavarják őket, fájdalmukban pedig visítanak.

Tápláléka lárvákból, gyűrűsférgekből, rákokból, csigákból, kagylókból, ebihalakból, halikrából áll. A víz alatt keresgélve pofazacskóiba gyűjti az eledelt. Fogságban harminc évig is elélnek, de a vadonban is találtak 24 éves példányt. Természetes ellenségeik közé tartoznak a krokodilok, óriáskígyók, varánuszok, ragadozó madarak, a nagytermetű édesvízi halak és a rókák.:49 A betegségekkel szemben igen ellenállóak, bár gyakran szenvednek bolhák, atkák, kullancsok csípéseitől, valamint belső élősködő lapos- és fonálférgektől, protozoáktól. A tasmaniai kacsacsőrű emlősöket a kétéltűek bőrbetegségét is okozó Mucor amphibiorum gombafertőzés is sújtja.

Szaporodása

Kacsacsőrű emlős fészke és tojásai

Párzási időszaka tél végétől tavaszig (júliustól októberig) tart. Az északi, melegebb vidéken élő populációk párzási időszaka korábban kezdődik. A hímek, amelyek néha ilyenkor vándorútra indulnak, több nősténnyel is párzanak. A párzásra a vízben kerül sor, ilyenkor a hím a nőstény mögé úszik, csőrével megragadja előbb a farkát, majd a nyakát vagy a vállát.:17–19 A nőstény akár 20-30 méteres járatot ás, amelynek végén a költőkamrát fűvel kibéleli, itt rakja le többnyire két, 1,7 cm hosszú, fehér, pergamenszerű héjú tojását. A tojások 28 napig a testében, 10 napig pedig odakint a fészekben, az anya által melengetve fejlődnek.

A zigóta barázdálódása a többi emlőstől eltérően (és a madarakhoz és hüllőkhöz hasonlóan) meroblasztikus, vagyis az embrió szikzacskóval érintkező sejtjei nem különülnek el teljesen a tápanyagtömegtől. A frissen kikelt kacsacsőrű emlősök vakok és csupaszok és néhány napig még rajuk vannak a szikzacskó maradványai. Anyjuk tejével táplálja őket, amely sűrűbb a méhlepényes emlősök tejénél. Emlői nincsenek, mellkasának bőrében tejmirigyek (módosult verejtékmirigyek) találhatók. A tej a bőr pórusain szivárog ki és a kicsik lenyalogatják a szőréről.

A szoptatás ideje alatt a nőstény csak rövid táplálkozási időszakokra hagyja el a fészket. Ilyenkor a járatot több helyen laza talajjal tömi el, amiken visszatértekor áttör; a földdugók kiszorítják a bundájában maradt vizet és a fészek száraz maradhat. A kölykök elválasztására négy hónapos korukban kerül sor, ekkor már teljesen szőr borítja be őket és elérték felnőtt súlyuk kétharmadát és hosszuk négyötödét. Néhány napon belül elhagyják a szülői odút és önálló életet kezdenek; a hímek többnyire messzebbre vándorolnak a nőstényeknél. Végső méretüket és ivarérettségüket kb. két évesen érik el.:28

Osztályozása

Az európaiak 1798-ban találkoztak először a kacsacsőrű emlőssel. Új-Dél-Wales kormányzója, John Hunter elküldte Angliába az állat bőrét és egy rajzot róla, amit a tudósok csalásnak minősítettek. A kacsacsőrű emlős első leírását George Shaw tette közzé 1799-ben a Naturalist's Miscellany-ban, de ő is kételkedett abban, hogy az állat valóban létezik-e. Robert Knox anatómus szerint kínai hajósok tréfájáról volt szó: egy kacsa csőrét rávarrták valamilyen hódszerű állat testére (bár az öltéseket nem találták meg). Azt, hogy a kacsacsőrű emlős tojást rak, csak akkor hitték el, miután ezt William Hay Caldwell 1884-ben bebizonyította.

Shaw a Platypus anatinus tudományos nevet adta az állatnak (a "széles lábút" jelentő görög platüposz – πλατύπους – szó után. de hamarosan kiderült, hogy a név már foglalt, egy bogárnemzetség viseli. 1800-ban Shawtól függetlenül Johann Blumenbach is leírta a fajt (egy Joseph Bankstól kapott példány alapján) és az Ornithorhynchus paradoxus nevet adta neki. Az elsőbbség elve alapján a faj tudományos neve így Ornithorhynchus anatinus lett. A nem neve "madárorrút" jelent (όρνιθ/ornith – madár; ῥύγχος/rünkhosz – orr, csőr); a fajnév pedig "kacsaszerűt" (a latin anas- kacsa szóból) A kacsacsőrű emlős az Ornithorhynchidae család egyetlen ma is élő képviselője.

Evolúciója




Platypus



Hangyászsün



 elevenszülők 

Erszényesek


 méhlepény 

Méhlepényesek




A kacsacsőrű emlős és a többi emlőscsoport roknsági voszonyai

A kloákások igen korán ágaztak le az emlősök törzsfájáról, még mielőtt a méhlepényesek és erszényesek szétváltak volna. A molekuláris óra és a kövületek tanúsága szerint a kacsacsőrű emlősök és a hangyászsünök 19–48 millió évvel ezelőtt váltak szét egymástól.

Steropodon rekonstrukciója

A mai kacsacsőrű emlős legrégebbi fosszíliája mintegy 100 ezer éves. Találtak egy pliocénkori (2,6-5,3 millió éves) Ornithorhynchus végtagcsontot is.

Krétakori rétegekben (vagyis együtt éltek a dinoszauruszokkal) fedezték fel aTeinolophos-t, a Steropodon-t és a Kollikodon-t, amelyeket a kacsacsőrű emlősök és hangyászsünök közös őseinek tekintenek. A Steropodon opalizálódott alsó állkapcsát Új-Dél-Wales-ben ásták ki; három zápfogat is tartalmazott, míg a mai kacsacsőrű emlős fogatlan. A fogak triboszfenikus felépítésűeknek tűntek (jellegzetes 3+2 csúcsú fogak, amelyek a méhlepényesek és erszényesek közös őseinél fordultak elő), de utólagos kutatások kimutatták, hogy ez a forma függetlenül alakult ki a kloákásoknál. A Teinolophos állkapcsa szintén megnyúlt, de nem csőrszerű.

2024-ben a kacsacsőrű emlős késő krétakori rokonainak csontjait fedezték fel ugyanazon a lelőhelyen, ahol a Steropodon-t is: a primitívebb Opalios-t és a fejlettebb Dharragarrá-t. Fogazata alapján az utóbbi talán az Ornithorhynchidae család legrégibb ismert képviselője.

Argentínában találták meg késő krétakori Patagorhynchus-t és a kora paleocénbeli Monotrematum-ot, bizonyítva hogy ekkor, amikor Ausztráliát és Dél-Amerikát összekötötte az Antarktisz, a kacsacsőrű emlősök eljutottak a mai Patagóniába. Egyes kutatók szerint ők is az Ornithorhynchidae családba tartozhattak. A mai Ornithorhynchus nem legközelebbi rokona az Obdurodon, amelyet Ausztrália oligocén- és miocénkori rétegeiből ástak ki. Meglehetősen hasonlított a mai állatra, de még megvoltak a zápfogai. Hozzájuk tartozott az O. tharalkooschild, amely 5–15 millió éve élt és 1,3 méteres becsült hosszával az eddig ismert legnagyobb kacsacsőrű emlősfaj.

Nem teljesen világos, hogy a mai kacsacsőrű emlős miért vesztette el a fogait. Ősei mintegy 95 millió éven át jól boldogultak jellegzetes zápfogaikkal és legközelebbi rokona, az Obdurodon szintén rendelkezett fogakkal. A kutatások szerint a fogvesztésre mintegy 2,5 millió éve kerülhetett sor, a pliocén és pleisztocén határán, amikor a sárgahasú úszópatkány Új-Guineából benyomult Ausztráliába. A kacsacsőrű emlős addig kemény héjú rákokkal és kagylókkal is táplálkozott, de az új vetélytárs miatt kénytelen volt a puhább testű zsákmányra specializálódni, amelyek fogyasztásához az elszarusodott fogpótlékok megfelelőbbek voltak.

Genomja

Az emlősök törtsfájáról korán leágazott kloákások szinte egyedüli képviselőjeként a kacsacsőrű emlős az evolúcióbiológusok kedvelt kutatási alanya. Az Ausztrál Nemzeti Egyetem kutatói 2004-ben felfedezték, hogy a legtöbb emlős két ivari kromoszómájához (XX a nőstényekben, és XY a híemkben) képest a kacsacsőrű emlős tíz ivari kromoszómával rendelkezik. Ezek XX és XY jellegű párokat alkotnak, azaz pl. a hímek X1Y1X2Y2X3Y3X4Y4X5Y5 kromoszómakészlettel rendelkeznek (a nem ivari autoszómákon felül). Egyik X kromoszómája közeli hasonlóságot mutat a madarak ivarmeghatározó Z kromoszómájával. Petesejtjeinek megtermékenyülését emlős és hüllő jellegű gének egyaránt szabályozzák. A fejlődő embrió nemét nem a többi emlősnél megszokott, Y kromoszómán található SRY gén határozza meg, hanem annak az anti-Müller hormonnak a génje, amely embernél a 19. kromoszómán található meg, a kacsacsőrű emlősnél pedig a legrégebbi Y-kromoszómán.

A genomot már 2008-ban megszekvenálták és kiderült, hogy emlős és hüllő jellegű elemeket egyaránt tartalmaz; többek között két olyan gént, amely más gerincesekben előfordul, de emlősökben nem. Génjeinek több mint 80%-a megtalálható más emlősökben vagy hüllőkben.

Természetvédelmi helyzete

A Természetvédelmi Világszövetség 2016-ban a "mérsékelten fenyegetett" kategóriába sorolta a kacsacsőrű emlőst. Becslések szerint a gyarmatosítás kezdete óta létszáma mintegy 30%-kal csökkent (egyes kutatók inkább 50%-os csökkenésről beszélnek). A 20. század elejéig prémjéért vadászták. 1890-ben Victoria államban, 1912-ben pedig egész Ausztráliában védettnek nyilvánították; a halastavak létesítése miatt élettere leszűkült és sok állat megfulladt, amikor beleakadt a víz alatti rákcsapdákba. 1999 óta védelme az ország környezetvédelmi és biodiverzitás-megóvási törvényének hatálya alá tartozik.

A kacsacsőrű emlőst továbbra is veszélyezteti a folyókon való gátépítés és a vízszennyezés, életterét csökkentik a terjeszkedő városok. A települések növekvő vízigénye és egyre gyakoribbá váló aszályok az otthonául szolgáló vizes élőhelyek zsugorodásához vezetnek. Az utóbbi 30 évben élettere 22%-kal szorult vissza, elsősorban a Murray–Darling medence folyószabályozásai miatt.

Az Új-Dél-Wales-i Egyetem kutatói szerint a vízkivonás, erdőirtás, éghajlat-melegedés, az invazív fajok kompetíciója miatt hosszú távon a kihalás veszélye is fenyegetheti. Becslésük szerint a következő 50 évben létszáma 47–66%-kal csökken majd, mostani elterjedésének 40%-áról pedig teljesen kipusztul.

A kacsacsőrű emlőst igen nehéz fogságban tartani és nagyon ritkán szaporodik, bár sikeres szaporítására több példa is rendelkezésre áll. including twins. A 2019-es állapot szerint Ausztrálián kívül csak a kaliforniai San Diegó-i Állatkertben tartanak kacsacsőrű emlőst.

Viszonya az emberrel

Az ausztrál őslakosok rendszeresen vadászták és ették a kacsacsőrű emlőst, különösen zsíros farkát becsülték sokra. Az európai gyarmatosítók préméjéért vadásztak rá, egészen 1912-es védetté nyilvánításáig. A természetbúvárok is számos állatot megöltek, hogy csontvázaikkal és kitömött bőrükkel múzeumok és gyűjtemények büszkélkedhessenek. A második világháború során az ausztrál kormány az exporttilalom ellenére élő kacsacsőrű emlősöket adományozott szövetségeseinek; azonban a Winston Churchillnek szánt példány már útközben elpusztult.

A kacsacsőrű emlős szerepel az őslakosok meséiben és mítoszaiban. Az egyik szerint az állat a kacsa és vízipatkány nászából született.:57–60 A Darling-menti változata szerint egy Biggoon nevű nagy vízipatkány elrabolt egy kacsát, amely túl messzire kóborolt a törzsétől. Miután kiszabadult, a kacsa két tojást rakott, ezekből születtek az első kacsacsőrű emlősök, akiket a kacsák elkergettek és a hegyek között kellett élniük. Egy másik Darling-vidéki mese szerint a szárazföldi és vízi állatok, valamint a madarak azon versenyeznek, hogy melyikük csoportjához csatlakozzon a kacsacsőrű emlős, aki végül egyikükhöz sem csatlakozik és inkább mindhárom csoporttal barátságban marad.:83–85

A kacsacsőrű emlős néhány őslakos törzs totemje és különleges védettségben részesítik. Ezenkívül ma már az ausztrál kulturális identitáshoz tartozik, gyakran szerepel bélyegeken, megtalálható a bankjegyeken és a 2000-es sydney-i olimpia egyik kabalafigurája Syd a kacsacsőrű emlős volt.

Fordítás