Szent Pakhomiosz

Származása, katonai szolgálata és megtérése

Pakhomiosz pogány családban született Felső-Egyiptomban, valószínűleg 292 körül. A források testvérét, Jánost és nővérét, Máriát is megnevezik, de gyermekkoráról kevés ellenőrizhető adat maradt fenn. A későbbi életrajzok vallási szempontból értelmezik pogány környezetét, és már ifjúkorában olyan vonásokat tulajdonítanak neki, amelyek előkészítik későbbi keresztény hivatását.

A hagyomány szerint húszéves kora körül, 312 táján újoncként besorozták a római hadseregbe. A hadba induló újoncokat őrizet alatt szállították és egy felső-egyiptomi állomáson helyi keresztények étellel, itallal és más segítséggel látták el. Pakhomiosz életrajzírói ezt tekintették első meghatározó találkozásának a kereszténységgel: a foglyokkal vagy kényszersorozottakkal szemben tanúsított önzetlen szolgálat későbbi lelkiségének egyik alapmotívuma lett. Szabadulása után fogadalmat tett, hogy életét Isten és az emberek szolgálatára szenteli.

A katonai epizód pontos történeti háttere vitatott. Egyes életrajzi változatok Constantinus, mások Licinius hadseregével hozzák kapcsolatba. Christian Barthel forráskritikai elemzése szerint elképzelhető, hogy Pakhomioszt valójában Maximinus Daia 312–313. évi hadjáratához sorozták be, és a későbbi keresztény szerkesztők az üldöző császár nevét kedvezőbb uralkodói keretbe helyezték át. Ez tudományos rekonstrukció, nem valamennyi kutató által elfogadott bizonyosság; az viszont valószínű, hogy katonai szolgálata rövid volt, és a 312–313 körüli politikai fordulat után bocsátották el.

Pakhomiosz ezután Senészet vagy Seneszet – görögül Khenoboszkion – keresztény közösségéhez csatlakozott, ahol felkészítés után megkeresztelkedett. Mintegy három évig a településen maradt, és a hagyomány szerint a betegek, szegények és rászorulók gondozásában vett részt. A források ezt az időszakot nem pusztán karitatív tevékenységként, hanem keresztségi elköteleződésének gyakorlati megvalósításaként mutatják be: a „szolgálat” később a pakhomioszi közösség testvéri rendjének is központi fogalma lett.

Palamon tanítványa

Körülbelül három év múlva Pakhomiosz az idős aszkéta, Szent Palamon tanítványa lett. Palamon mellett a korabeli felső-egyiptomi remetei hagyomány gyakorlatát sajátította el: a böjtöt, az éjszakai virrasztást, a folyamatos imádságot, a kétkezi munkát és az alamizsnálkodást. Az életrajzok szigorú aszkézisről számolnak be, de Pakhomiosz későbbi közösségi rendje nem egyszerűen Palamon életmódjának nagyobb létszámra alkalmazott változata lett. A remetei fegyelemhez olyan intézményi formát kapcsolt, amely különböző testi erejű, műveltségű és társadalmi hátterű emberek tartós együttélését is lehetővé tette.

Mintegy hét év elteltével Pakhomiosz Tabennészi elhagyott településére költözött. A szentéletrajzok ezt isteni hívással és látomással magyarázzák; az ikonográfiában később elterjedt az a jelenet, amelyben egy angyal a közösségi élet szabályát adja át neki. A korai források alapján azonban nem állítható, hogy Pakhomiosz már az első pillanatban kész intézményi tervvel vagy az egyéni remeteség elvi bírálatával érkezett volna. Kezdetben saját aszketikus hivatását kívánta folytatni, majd a köré gyűlő emberek miatt fokozatosan alakította ki a közös élet rendjét.

Tabennészi és az első közösség

Pakhomioszhoz először testvére, János, majd további követők csatlakoztak. A legkorábbi száhidi hagyomány szerint első közösségszervezési kísérlete nem járt sikerrel. Pakhomiosz maga végezte társai ellátásának jelentős részét, majd közös munkát, étkezést és imádságot kívánt bevezetni az Apostolok cselekedeteiben leírt jeruzsálemi közösség mintájára. Egyes társai elutasították a fegyelmet, ezért távozniuk kellett. Az újabb közösséget már nem egyoldalú kiszolgálásra, hanem minden tag kölcsönös felelősségére építette. Armand Veilleux értelmezése szerint ez a kölcsönös szolgálat lett a kialakuló pakhomioszi koinónia egyik alapelve.

A közösség nem egyik napról a másikra kapott végleges szabályzatot. Az együttélés gyakorlata, a feladatok elosztása és a fegyelmi előírások a létszám növekedésével, valamint az új helyzetekre adott válaszok során alakultak. A monostor szerkezete részben a korabeli felső-egyiptomi falvak szervezetét követte: kisebb házak vagy lakóegységek alkották, amelyek saját elöljáróval és meghatározott munkakörrel rendelkeztek, de közös vezetés, liturgia és gazdálkodás fogta össze őket.

A tabennészi telep kezdetben szerzetesekből és a közelükben élő világi keresztényekből álló tágabb közösség lehetett. Pakhomiosz templomot építtetett, amelyet egy ideig mindkét csoport használt; a szerzetesek számának növekedése után külön monostori templomra lett szükség. Ez a fejlődés mutatja, hogy a pakhomioszi monostor nem a lakott világtól teljesen elszigetelt sivatagi magányban, hanem településekhez, földműveléshez és nílusi közlekedési útvonalakhoz kapcsolódva működött.

A koinónia terjeszkedése

A jelentkezők számának növekedésével Pakhomiosz új monostort alapított Pbowban, amely később a kongregáció központjává vált. Más aszketikus vezetők arra kérték, hogy közösségeiket is a tabennészi rend szerint szervezze meg, és egyes püspökök saját egyházmegyéjükben is támogatták pakhomioszi alapítások létrejöttét. Pakhomiosz élete végére a források rendszerint kilenc férfimonostorról és két női közösségről beszélnek. A szerzetesek számára vonatkozó késő ókori adatok – mintegy háromezertől ötezerig, későbbi szerzőknél ennél is többig – eltérnek és részben retorikai jellegűek; a biztosan levonható következtetés az, hogy a mozgalom rövid idő alatt nagy, több települést összekapcsoló szervezetté vált.

A monostorok nem önálló, egymástól független házak laza hálózatát alkották. A központi elöljáró rendszeresen látogatta őket, helyetteseket és gazdasági tisztségviselőket bízott meg, a közösségek pedig évente kétszer nagyobb összejövetelt tartottak Pbowban. A húsvéti gyűlés liturgikus és közösségi esemény volt; a másik, az egyiptomi Meszori hónaphoz kötődő találkozó során a gazdasági elszámolásnak, a tisztségviselők megerősítésének vagy cseréjének is szerepe lehetett. Az ilyen eljárások a személyes alapítói tekintélyt fokozatosan tartós intézményi renddé alakították.

Kapcsolata az egyházi vezetéssel

Pakhomiosz közösségei az alexandriai egyház szentségi és püspöki rendjén belül működtek. A pakhomioszi források a niceai hit és Alexandriai Atanáz iránti hűséget hangsúlyozzák, ami a 4. századi ariánus vita és a melitiánus egyházszakadás összefüggésében különös jelentőséget kapott. A hagyomány szerint Atanáz és a helyi püspök, Szerapión meglátogatta Tabennészit; Pakhomiosz ugyanakkor nem kívánta magát pappá szenteltetni, ezért a közösségek eucharisztikus szolgálatát felszentelt papok látták el.

A szerzetesi kongregáció belső kormányzása jelentős önállóságot élvezett, de ez nem jelentett elkülönülést az egyháztól. Pakhomiosz laikus szerzetesi vezető maradt, a püspökök pedig a helyi egyház tanító és szentségi felügyeletét gyakorolták. Az életrajzokban szereplő találkozásokat ezért nem célszerű sem egyszerű hatalmi összeütközésként, sem teljes intézményi függetlenségként leírni: a késő ókori egyiptomi szerzetesség és a püspöki egyház egymással együttműködő, ugyanakkor saját feladatkörrel rendelkező formái jelennek meg bennük.

Halála és utódlása

Élete utolsó szakaszában járvány pusztított a monostorokban. Pakhomiosz is megbetegedett, és Pbowban halt meg május 9-én. A leggyakrabban követett modern kronológia 346-ra teszi halálát, míg több liturgikus és régebbi történeti hagyomány 348-at ad meg. A források szerint halála előtt Petronioszt jelölte ki utódául; Petroniosz rövid vezetése után Horsziésziosz, majd Theodórosz, végül ismét Horsziésziosz irányította a koinóniát. Az alapító személyes karizmájának intézményes örökséggé alakítása utódai idején is folytatódott.

Szervezet és vezetés

A koinónia görög szó közösséget vagy részesedést jelent. A pakhomioszi szóhasználatban nem csupán egyetlen monostort, hanem a közös lelkiséget, szabályokat és vezetést követő monostorok összességét jelölte. A rendszer alapegysége a „ház” volt: egy-egy házban több tucat szerzetes élt házfőnök vezetésével, és gyakran meghatározott mesterséghez vagy munkaterülethez kapcsolódott. Több ház alkotott egy monostort, amelynek saját elöljárója volt; a monostorokat pedig a koinónia központi vezetése fogta össze.

A vezetés többszintű volt, de az elöljárói tisztséget a források szolgálatként értelmezik. A házfőnökök a napi rendért, az oktatásért és a munkáért, a monostori elöljárók a helyi közösség egészéért, a koinónia vezetője pedig a kongregáció egységéért felelt. A szabályok az alárendeltek kötelességei mellett az elöljárók elszámoltathatóságát is feltételezték. Az életrajzi hagyomány szerint Pakhomiosz maga sem helyezte magát minden helyi rend fölé: abban a házban, amelyhez tartozott, a közös napirendben engedelmeskedett a házfőnöknek.

A közös vagyon és a szervezett munkamegosztás lehetővé tette nagy létszámú közösségek ellátását. A szerzetesek földműveléssel, kosár- és szőnyegfonással, sütéssel, építéssel, hajózással, más kézműves munkákkal, valamint a betegek és vendégek ellátásával foglalkoztak. A termelés nem öncélú gazdasági vállalkozás volt: a közösség fenntartását, a szegények támogatását és az egyes monostorok közötti kölcsönös segítséget szolgálta. A munka közben is alkalmaztak memorizált bibliai szövegeket és rövid imádságokat.

Napi rend, ima és oktatás

A pakhomioszi életet közös imaalkalmak, szentírási oktatás, munka, étkezés és pihenés tagolta. A szabályzat nem minden szerzetestől követelt azonos mértékű böjtöt vagy testi teljesítményt: figyelembe vette az egészségi állapotot és a munkaképességet, miközben a közös rend betartását elvárta. A beteg testvérek számára külön ellátást és könnyítéseket biztosítottak. Ez nem az aszkézis elvetését, hanem annak közösségi szabályozását jelentette, hogy az egyéni teljesítmény ne bontsa meg a testvéri életet és ne váljon versengés forrásává.

A katekézis a közösségi rend lényeges eleme volt. A házfőnök a böjti napokon hetente kétszer tanította háza szerzeteseit, a monostori elöljáró pedig szombat este és vasárnap két alkalommal tartott oktatást. Pakhomiosz és utódai a monostorok látogatásakor, a húsvéti ünnepen és az éves gyűléseken is beszédeket mondtak. A fennmaradt intelmek és az életrajzokba beépített katekézisek kiterjedt bibliaismeretről tanúskodnak. A Szentírás nem csupán felolvasott szöveg volt: a szerzetesektől jelentős részek megtanulását, ismétlését és a mindennapi döntésekben való alkalmazását is elvárták.

A liturgikus élet a helyi egyházzal való kapcsolatot is kifejezte. A szerzetesek közösen zsoltároztak és imádkoztak; az eucharisztikus ünneplést pap végezte. Vasárnaponként és a nagyobb ünnepeken a közösség összegyűlt, a húsvéti pbowi találkozó pedig valamennyi monostor egységének kiemelt jele lett. A keresztségre készülő jelentkezők a közösség közelében vagy annak ellenőrzött keretei között kaphattak oktatást, de a szerzetesi tagság és az egyházi beavatás viszonyát az egyes források eltérően részletezik.

Fegyelem és személyes alkalmazkodás

A közösségbe belépő jelölteket nem fogadták be azonnal. A kapunál várakoztak, megvizsgálták szándékukat, megtanították nekik az alapvető imádságokat és a közösség rendjét, majd próbaidő után osztották be őket valamelyik házba. Ruházatuk, személyes tárgyaik és munkájuk a közösségi rend alá került. A fegyelmi előírások a késéstől és engedetlenségtől a lopásig, erőszakig és szexuális vétségekig sokféle esetet szabályoztak; a büntetések célja a rend helyreállítása és a közösség védelme volt.

A szabályok ugyanakkor nem szüntették meg teljesen az egyéni különbségeket. Az étel mennyiségét, a böjt fokát és bizonyos aszketikus gyakorlatokat az egészségi állapothoz lehetett igazítani, de az önkényes különutakat és a látványos önsanyargatást a közös élet érdeke korlátozta. A pakhomioszi rend sajátossága így nem egyszerűen a szigorúság vagy az enyheség volt, hanem az egyéni aszkézis intézményi beillesztése a testvérek egymásért viselt felelősségébe.

A monostor mint elhatárolt közösségi tér

A monostor falai és kapuja egyszerre töltöttek be gyakorlati, társadalmi és vallási szerepet. A kapus ellenőrizte a belépőket, értesítette az elöljárót, és a látogatókat a vendégházba irányította. A rokonokkal való találkozást kísérő jelenlétében engedélyezték; a papokat és szerzetes vendégeket külön tisztelettel fogadták. A szabályok azt is előírták, hogy a szerzetes engedély nélkül másik házba vagy cellába se lépjen be. A küszöb ezért nem pusztán építészeti határ volt, hanem a közösséghez tartozás, a felügyelet és a vendégfogadás rendjét tette láthatóvá.

A pakhomioszi monostor ugyanakkor nem zárkózott el teljesen környezetétől. Gazdasági kapcsolatban állt a környező településekkel, vendégeket és zarándokokat fogadott, a rászorulókat segítette, valamint papokkal és püspökökkel tartott kapcsolatot. A fizikai elkülönülés az aszketikus élet stabilitását és a közösség belső rendjét szolgálta, nem a világi keresztények vagy az egyházi intézmények elutasítását.

Női közösségek

A pakhomioszi mozgalomhoz kezdettől nők is kapcsolódtak. Az életrajzi hagyomány szerint Pakhomiosz nővére, Mária számára Tabennészi közelében külön monostort építtetett; Mária saját közösségében anyaként és elöljáróként működött. Pakhomiosz a férfiak számára kialakított szabályokat a női közösséghez is eljuttatta, és egy idős szerzetest, Pétert bízta meg a rendszeres szentírási tanítással és a két közösség közötti ügyintézéssel.

A férfi- és női közösségek nem közös lakóteret alkottak. A Nílus vagy más természetes és épített határok, valamint ellenőrzött kapcsolattartási szabályok választották el őket; saját belső vezetésük és munkarendjük volt. A férfi szerzetesek a nehezebb építési feladatokban, a külső ügyekben és a papi szolgálat közvetítésében segíthettek, de a női elöljáró a nővérek mindennapi életének tényleges vezetője volt. A rendszer ezért a későbbi „kettős monostor” fogalmával csak óvatosan írható le: egymáshoz kapcsolódó, de térben és fegyelmileg elkülönített közösségekről volt szó.

A regula kialakulása

A „Pakhomiosz regulája” elnevezés nem egyetlen alkalommal megszövegezett, változatlan törvénykönyvet jelöl. A korai közösségben egyes előírásokat Pakhomiosz fogalmazhatott meg, más rendelkezéseket utódai egészíthettek ki, és a különböző feladatú gyűjtemények párhuzamosan fejlődhettek. A fennmaradt szabályanyag ezért széles értelemben pakhomioszi eredetű, de nem minden egyes rendelkezés szerzősége tulajdonítható bizonyossággal magának az alapítónak.

Szent Jeromos 404-ben négy latin szabálygyűjteményt fordított le: a Praecepta, a Praecepta et instituta, a Praecepta atque iudicia és a Praecepta ac leges szövegét. A kéziratok a kanóposzi Metanoia monostorból származtak, ahol pakhomioszi szerzetesek éltek; Jeromos egy számára készített görög közvetítő fordítás alapján dolgozott. A négy gyűjtemény eltérő feladatokat lát el: a leghosszabb rész általános előírásokat, más részek a házfőnökök szolgálatát, az esti rendet és a fegyelmi jóvátételt szabályozzák. Ismétléseik és belső lezárásaik arra utalnak, hogy az anyagot időről időre bővítették.

A kopt szabálytöredékek 20. századi felfedezése lehetővé tette a latin hagyomány ellenőrzését. Görög kivonatok és etióp változatok is fennmaradtak, de ezek különböző korú és értékű szövegeket egyesítenek. A Palladiosz Historia Lausiaca című művében közölt úgynevezett „angyali regula” – bár az ikonográfiában és a népszerű hagyományban nagy hatású – nem azonos a hiteles pakhomioszi szabálygyűjteménnyel, és nem használható közvetlenül a pakhomioszi monostorok napi gyakorlatának leírására.

Katekézisek és intelmek

Pakhomiosz és tanítványai közösségében a szóbeli tanítás megelőzte és kísérte az írott szabályozást. Több katekézis részlete az életrajzokba épült be, más beszédek önálló kéziratokban maradtak fenn. A teljesebb szövegek közé tartozik az „Intelmek egy neheztelő szerzetes ügyében” néven ismert hosszú katekézis. Ennek kézirati formája összetett: egy jelentős atanázi szövegrészletet is magába foglal, ezért jelenlegi alakja nem tekinthető mindenestül Pakhomiosz saját kezű művének. Mégis fontos tanúja annak, hogyan értelmezte a pakhomioszi hagyomány a harag, a kiengesztelődés, az alázat és a testvéri felelősség kérdését.

A tanítások bibliai nyelve azt mutatja, hogy a közösség lelkiségét nem elvont szerzeteselmélet, hanem a Szentírás ismételt olvasása és gyakorlati alkalmazása formálta. Pakhomiosz alakját a források elsősorban gyakorlati vezetőként, lelkiatyaként és kateketaként ábrázolják, nem rendszeres teológiai művek szerzőjeként.

Levelek

A Jeromos által latinra fordított pakhomioszi korpusz tizenegy levelet tartalmazott. Több levél kopt és nagyon korai görög szövegtanúja csak a 20. században vált ismertté. A levelek némelyike a kopt ábécé betűit sajátos, jelképes vagy rejtjeles módon használja; ennek pontos értelmezésére nincs általánosan elfogadott magyarázat.

A levelek szerzősége nem minden részletében bizonyos. Korai pakhomioszi eredetük kétségtelen, és Jeromos kifejezetten Pakhomiosznak tulajdonította őket, de a fennmaradt kopt és görög kéziratok nem mindegyike nevezi meg őt szerzőként. A kutatás ezért általában biztosan pakhomioszi környezetből származó, de egyes darabjaiban vitatott szerzőségű korpuszként kezeli őket. Témáik között szerepelnek lelki buzdítások, a húsvéti és az év végi közösségi gyűlés, valamint eszkatologikus intelmek.