Az ereklye vagy relikvia olyan testi maradvány, tárgy vagy tárgyi emlék, amelyet egy vallási közösség valamely szent személyhez, üdvtörténeti eseményhez vagy szent helyhez fűződő kapcsolata miatt különleges tiszteletben részesít. A szó szűkebb, keresztény használatban elsősorban Jézus Krisztushoz és Szűz Máriához kapcsolt tárgyakat, valamint a szentként vagy boldogként tisztelt személyek testi maradványait, ruháit, használati tárgyait és az ezekhez érintett tárgyakat jelöli. Tágabb vallástörténeti értelemben ereklyének nevezhetők más hagyományok kiemelkedő vallási személyeinek maradványai és kultikus tárgyai is. A köznyelvben és a muzeológiában a kifejezés vallási jelentés nélkül is használatos olyan tárgyakra, amelyek történelmi személyekhez, eseményekhez vagy közösségi emlékezethez kapcsolódnak.
Az ereklye vallási tisztelete nem azonos az adott tárgy történeti hitelességének feltétlen elfogadásával. A keresztény egyházakban az egyes ereklyék eredetére vonatkozó hagyományok történeti bizonyossága különböző fokú lehet: egy újkori szent dokumentáltan azonosított maradványai és egy ókori, megszakadt eredettörténetű tárgy nem azonos bizonyító erejű. A katolikus és ortodox teológiai értelmezés szerint az ereklyének adott tisztelet nem az anyagot mint önálló természetfölötti hatalommal bíró tárgyat illeti, hanem arra a személyre irányul, akihez kapcsolódik, végső iránya pedig Isten dicsőítése. A protestáns hagyományok többsége ezzel szemben elutasítja vagy erősen korlátozza az ereklyék kultikus tiszteletét.
Etimológia és terminológia
A magyar ereklye szó a latinreliquiae – „maradványok, hátrahagyott dolgok” – szóból származik; ennek alapja a relinquere („hátrahagyni”) ige. A latin kifejezést az ókorban általában az elhunytak maradványaira és valamely dolog fennmaradt részeire alkalmazták, vallási szakkifejezéssé a keresztény szóhasználatban vált. Görög megfelelője a λείψανα (leípszana), amely szintén maradványt jelent.
A magyar ereklye és relikvia részben szinonim. A vallási szaknyelvben az ereklye gyakoribb, míg a relikvia a művelődéstörténeti, muzeológiai és régészeti nyelvben is használatos. A két szó között azonban nincs minden helyzetben merev jelentéshatár: a Szent Korona például vallási, történeti és nemzeti jelentése miatt egyaránt nevezhető szakrális tárgynak, történelmi relikviának vagy nemzeti ereklyének, noha nem egy szent testi maradványa.
A keresztény forrásokban az ereklye átvitelére használt latin kifejezés a translatio, ünnepélyes felemelésére és oltárra vagy ereklyeszentélybe helyezésére az elevatio. A szent testének vagy ereklyéinek új helyre vitele a késő ókorban és a középkorban gyakran önálló liturgikus ünneppé vált. Az ereklyék őrzésére szolgáló tárgy az ereklyetartó vagy relikviárium; formája lehet ládika, mellkereszt, monstranciaszerű tartó, szobor, mellszobor, illetve valamely testrészt utánzó úgynevezett antropomorf ereklyetartó.
Vallástörténeti összefüggések
Az elhunytak testének, sírjának és személyes tárgyainak megkülönböztetett kezelése számos kultúrában megfigyelhető, de az egyes hagyományok teológiai jelentése eltérő. Az emlékezés, a személyes közelség érzése, a közösségi identitás és a szentként értelmezett erő jelenléte gyakran kapcsolódik testi maradványokhoz vagy tárgyakhoz. E hasonlóságok azonban önmagukban nem bizonyítanak közvetlen történeti átvételt egyik vallásból a másikba.
Az ókori görög világban a hősök sírjai és maradványai városi és politikai kultuszok középpontjai lehettek. Thészeusz, Oidipusz és más héroszok feltételezett csontjainak birtoklását egy-egy város védelmével és tekintélyével hozták kapcsolatba. Az ilyen kultuszok és a keresztény szentkultusz között vannak formai párhuzamok – sír, zarándoklat, ünnepi megemlékezés, közbenjáró vagy védelmező szerep –, de a keresztény értelmezés a vértanút Krisztus követőjeként, nem önálló istenségként tisztelte.
A buddhizmusbanGautama Buddha hamvainak és más testi maradványainak tisztelete a hagyomány szerint közvetlenül halála után kialakult. A maradványokat több közösség között osztották szét, és sztúpákban helyezték el; a későbbi buddhista hagyomány Asóka királynak tulajdonította szélesebb körű újraelosztásukat. A buddhista ereklyékről szóló tanítás és gyakorlat nem egységes: testi ereklyék, hamvakban talált kristályszerű saríra-szemcsék, használati tárgyak, szent szövegek és szent helyek egyaránt betölthetnek ereklyeszerű szerepet. A sztúpa körüljárása, az adományozás és a zarándoklat a Buddha tanításának és megvilágosodásának emlékezetéhez kapcsolódik.
Az iszlám különböző irányzataiban eltérően ítélik meg a prófétai és szent személyekhez kapcsolt tárgyak tiszteletét. A történeti szunnita és szúfi hagyományban Mohamed hajszálait, köpenyét, lábnyomát vagy más hozzá kapcsolt tárgyakat áldáshordozó emléknek tekintették; jelentős gyűjtemény található például az isztambuli Topkapı palotában. A síita vallásosságban az imámok és vértanúk sírhelyei, különösen Huszein ibn Ali kerbalai sírja, kiemelt zarándokhelyek. A szalafita és más reformirányzatok ugyanakkor a sír- és ereklyetisztelet számos formáját vallási újításnak vagy az egyistenhit veszélyeztetésének tartják. Az iszlám gyakorlat ezért nem írható le egységes „ereklyekultuszként”.
A hinduizmus egyes irányzataiban a szentként tisztelt guruk és aszkéták testi maradványait nem feltétlenül hamvasztják el; sírjuk vagy szamádhi-emlékhelyük zarándokhellyé válhat. Más közösségek a hamvakat, ruhákat, lábbeliket, hajtincseket vagy személyes tárgyakat őrzik. Ezek a gyakorlatok nem alkotnak a keresztény kánonjoghoz hasonló egységes rendszert.
A keresztény ereklyetisztelet bibliai megalapozásában hagyományosan több olyan szakaszt idéznek, amelyben emberi maradványokhoz vagy személyes tárgyakhoz isteni cselekvés kapcsolódik. Mózes magával vitte József csontjait Egyiptomból (Kiv 13,19); egy halott életre kelt, amikor teste Elizeus csontjaihoz ért (2Kir 13,20–21); Jézus ruhájának érintéséhez gyógyulás kapcsolódik (Mk 5,25–34); az Apostolok cselekedetei szerint betegek gyógyulását kapcsolták Péter apostol árnyékához és Pál apostol testét érintett kendőkhöz (ApCsel 5,15; 19,11–12). E szövegek nem írnak elő későbbi értelemben vett ereklyekultuszt, de a katolikus és ortodox hagyomány annak bibliai előképeit látja bennük.
Az Ószövetség halottakkal kapcsolatos tisztasági előírásai ugyanakkor tartózkodó viszonyt alakítottak ki az emberi maradványokkal szemben. A korai kereszténység ereklyegyakorlata ezért nem vezethető le egyszerűen egyetlen bibliai parancsból: a mártírok emlékezete, a feltámadásba vetett hit, a keresztény temetkezés és a késő antik közösségi gyakorlat együtt alakította ki.
A korai keresztény gyakorlat
A keresztény ereklyetisztelet legkorábbi fennmaradt, egyértelmű tanúságainak egyike a Szmirnai Polikárp 2. századi haláláról szóló Polikárp vértanúsága, amely maradványainak összegyűjtéséről is beszámol. A mű keletkezési idejéről és szövegtörténetének egyes részleteiről folyik tudományos vita, de a benne megőrzött szmirnai hagyomány a korai vértanú-emlékezet alapvető forrása. A közösség a csontokat értékesnek nevezte, méltó helyen temette el, és a vértanúság évfordulóját – a vértanú „égi születésnapját”, dies natalis-át – a sírnál kívánta megünnepelni. A mű egy konkrét kis-ázsiai közösség gyakorlatát tanúsítja; nem bizonyítja, hogy minden 2. századi keresztény közösség azonos rítust követett, de világosan megkülönbözteti a Krisztusnak járó imádást a vértanúnak adott tisztelettől.
A 3–4. században a vértanúk sírjainál tartott megemlékezések és a maradványok tisztelete egyre szélesebb körben váltak ismertté. A konstantini fordulat után a Római Birodalomban templomok épültek a jelentős vértanúsírok fölé, és a szentek teste a helyi egyházi közösség liturgikus emlékezetének középpontjába került. Milánói Szent Ambrus, Hippói Szent Ágoston, Nüsszai Szent Gergely, Aranyszájú Szent János és más egyházatyák beszámolói a 4–5. századra már fejlett ereklyetiszteletről tanúskodnak. A gyakorlatnak ellenzői is voltak: Vigilantius például bírálta a vértanúsíroknál gyújtott fényeket és a maradványok tiszteletét, amire Szent Jeromos külön vitairatban válaszolt.
A keresztény Kelet és Nyugat gyakorlata nem mindenben azonosan fejlődött. Keleten már a 4. században gyakori volt szentek testének átvitele és részekre osztása. Rómában és a latin Nyugat egyes területein a római sírjog és a holttest sérthetetlenségének eszméje hosszabb ideig korlátozta a sírok felnyitását. Ezért ott gyakran úgynevezett kontaktusereklyéket – a sírhoz vagy a test közelébe helyezett kendőket, olajat, port vagy más tárgyakat, latinul brandea – osztottak szét. A 8–9. századtól Nyugaton is általánosabbá vált a testereklyék átvitele és megosztása.
Teológiai értelmezés
A katolikus és ortodox ereklyetisztelet három fő keresztény tanítással kapcsolódik össze: a megtestesüléssel, a test jövőbeli feltámadásával és a szentek közösségével. A kereszténység szerint az anyagi világ nem eleve ellentéte a lelki valóságnak: Isten Fia valóságos emberi testet vett fel, a szentségi élet pedig érzékelhető jeleket – vizet, olajat, kenyeret, bort és kézrátételt – használ. A szent teste a katolikus megfogalmazás szerint a Szentlélek temploma volt, és a feltámadásra rendeltetett. Az ereklye ezért nem pusztán életrajzi emléktárgy, hanem a megváltás testi és történeti jellegére utaló emlék.
A klasszikus latin teológia az Istennek járó imádást latria, a szenteknek adott tiszteletet dulia néven különbözteti meg. Az ereklyének adott tiszteletet „relatív tiszteletnek” nevezik, mert nem a csont, ruha vagy tárgy anyagi mivoltánál áll meg, hanem a szent személyére irányul. Aquinói Szent Tamás szerint az emberek természetes módon megbecsülik mindazt, ami ahhoz tartozott, akit szeretnek; a keresztény tisztelet ehhez hozzákapcsolja a test megszentelésének és feltámadásának tanát.
A II. nikaiai zsinat 787-ben a képrombolás vitájában megkülönböztette az egyedül Istent megillető imádást a képeknek, a keresztnek és a szentek emlékeinek adott tisztelettől; 7. kánonja az ereklyék oltárban való elhelyezésének korabeli gyakorlatát is megerősítette. A tridenti zsinat 25. ülésszaka 1563-ban hasonlóképpen tanította, hogy a szentek testét, amely Krisztus tagja és a Szentlélek temploma volt, tisztelet illeti; egyben elrendelte a babona, a visszaélés, a pénzszerzés és az ellenőrizetlen új ereklyék kultuszának korlátozását.
A katolikus tanítás nem tulajdonít az ereklyének önálló, mágikus hatóerőt. A hozzá kapcsolt gyógyulást vagy más rendkívüli eseményt Isten cselekvéseként értelmezi, amelynek az ereklye alkalma vagy jele lehet. A Katolikus Egyház Katekizmusa az ereklyetiszteletet a népi vallásosság olyan formái közé sorolja, amelyeket a liturgiával és az evangéliummal összhangban kell gyakorolni; a babonás, kereskedelmi vagy mechanikus használatot nem tekinti hiteles keresztény tiszteletnek.
Fajtái
A történeti katolikus gyakorlatban elterjedt az ereklyék három osztályának megkülönböztetése:
első osztályú vagy testi ereklye a szent testének egésze vagy része, például csont, vér, haj vagy más testi maradvány;
második osztályú ereklye a szent által viselt vagy használt tárgy, kézirat, ruhadarab, illetve a vértanúságával kapcsolatba került eszköz;
harmadik osztályú vagy kontaktusereklye az a tárgy, amelyet testi ereklyéhez vagy a szent hiteles sírjához érintettek.
Ez a hármas felosztás közismert devocionális rendszerezés, de nem azonos a jelenlegi katolikus jog hivatalos szóhasználatával. A 2017-es szentszéki instrukció jelentős ereklyének tekinti a szent vagy boldog egész testét, annak nevezetes részét, illetve a hamvasztásból származó hamvak összességét; nem jelentős ereklyének a kisebb testi töredékeket és a személlyel közvetlenül érintkezett tárgyakat nevezi. A jelentős ereklyékre szigorúbb őrzési, hitelesítési és áthelyezési szabályok vonatkoznak.
A régebbi egyházjog a „kiemelkedő ereklye” (reliquia insignis) fogalmát is használta egy egész testre vagy jelentős testrészre – például fejre, karra, kézre, szívre – és a Krisztus szenvedésével kapcsolatos tárgyakra. A fogalom történeti szövegekben továbbra is előfordul, de a jelenkori szabályozás értelmezésekor a hatályos dokumentumok terminológiája az irányadó.
Liturgikus és áhítati használat
Az ereklyék tiszteletének formái közé tartozik a sír vagy ereklyetartó előtti imádság, a meghajlás, a megcsókolás, a gyertyák és virágok elhelyezése, a zarándoklat és az ereklyés körmenet. Ezek a gesztusok a katolikus és ortodox értelmezésben nem kötelező hitcselekmények egy tárgy történeti eredetének bizonyítására, hanem a szent emlékezetének és közbenjárásának kifejezései. A katolikus liturgikus előírások szerint az ereklyét nem szabad az oltár menzájára – az eucharisztikus áldozat számára fenntartott felső lapjára – helyezni; az oltár alatt vagy erre kialakított helyen őrizhető.
A vértanúk sírja és az oltár kapcsolata a korai keresztény emlékezetből ered. A régi latin egyházjog előírta ereklyék elhelyezését a felszentelt oltárokban, ezért korábbi lexikonok még általános kötelezettségként írják le. A jelenlegi római misekönyvi szabályozás már úgy fogalmaz, hogy hiteles szentereklyék – nem kizárólag vértanúké – elhelyezésének gyakorlatát az újonnan szentelendő oltár alatt „helyénvaló megtartani”; ez tehát nem minden oltár érvényességének feltétele. A bizánci liturgiában a püspök által megszentelt antimenzion rendszerint ereklyét tartalmaz, és az Eucharisztia ünneplésének fontos kelléke.
Az ereklyetartók a keresztény ötvösművészet, szobrászat és építészet jelentős alkotásai. Formájuk gyakran láthatóvá tette a bennük őrzött maradvány jellegét: karereklyékhez kar alakú, fejereklyékhez mellszobor- vagy fejformájú tartók készültek. Más ereklyetartók templomot, ládát vagy keresztet utánoztak. Anyagi gazdagságuk nem az ereklye „árát” jelentette, hanem az adományozó közösség tiszteletét, politikai reprezentációját és művészi önkifejezését is szolgálta.
Történeti fejlődés
A késő ókortól a kora középkorig
A 4. századtól a mártírsírok fölé épített bazilikák, az ereklyék ünnepélyes átvitelei és a szentek ünnepnapjai a városi kereszténység fontos részévé váltak. Milánói Szent Ambrus 386-ban Gervasius és Protasius vértanúk maradványainak megtalálását és átvitelét kapcsolta össze a milánói egyház közösségi identitásával. Hippói Szent Ágoston kezdeti fenntartásai után részletesen beszámolt Szent István vértanú ereklyéihez kötött észak-afrikai kultuszról és gyógyulásokról. A történészek e jelenséget nem pusztán magánáhítatként, hanem a város, a püspöki tekintély, a szegénygondozás, a zarándoklat és a helyi emlékezet összefüggésében vizsgálják.
A szent sírjához közeli temetkezés – ad sanctos – keresetté vált, mert a hívek a mártírral való közösség és a feltámadás reményének jelét látták benne. A sír körül kialakuló szentély gyakran fogadott zarándokokat, alamizsnát osztott, és ünnepi vásárok, vendégházak vagy betegápoló intézmények központja lett. Ezek a vallási, társadalmi és gazdasági szerepek nem választhatók mereven szét, és térségenként, korszakonként eltérően jelentkeztek.
A 6–9. században a nyugati ereklyekultusz terjedésével együtt nőtt az egyházi ellenőrzés igénye. Püspöki és zsinati rendelkezések tiltották az ismeretlen eredetű maradványok önkényes tiszteletét, a kereskedelmet és a sírok engedély nélküli felnyitását. Nagy Károly 789-es Admonitio generalis című rendelkezése elutasította a bizonytalan vértanúnevek és emlékhelyek kultuszát. Az ellenőrzés eszközei a korszak forráskritikai lehetőségeihez igazodtak: feliratokat, helyi hagyományt, tanúkat, liturgikus naptárakat és régi jegyzékeket vizsgáltak, de modern régészeti vagy természettudományos módszerek nem álltak rendelkezésre.
Középkori ereklyekultusz
A középkori Európában az ereklye a templom, kolostor vagy város identitásának egyik központi eleme lehetett. Jelentős szentélyek – például Szent Jakab compostelai, Canterburyi Szent Tamás canterburyi vagy Szent Foy conques-i kultuszhelye – nemzetközi zarándokforgalmat vonzottak. A zarándoklat vallási célja mellett közlekedési, kereskedelmi, művészeti és politikai hatásokat is kiváltott. Uralkodók és főpapok ereklyeadományokkal erősítették szövetségeiket, dinasztiák védőszenteket választottak, városok pedig szentjeik oltalmában fejezték ki közösségi önazonosságukat.
A középkori hagiográfia nem egyszerűen modern értelemben vett életrajz volt. A latin legenda eredetileg „olvasandó szöveget”, különösen a szent ünnepén felolvasott történetet jelentett. A műfaj az erkölcsi példát, a liturgikus emlékezetet és a közösség önértelmezését szolgálta, ezért tipizált motívumokat, bibliai párhuzamokat és csodaleírásokat alkalmazott. A történeti kutatás ugyanakkor vizsgálja az intézményi érdekeket, az apátságok és városok versengését, valamint azt is, hogy az ereklye birtoklása bevételt és politikai tekintélyt hozhatott. A vallási meggyőződés és az anyagi érdek nem zárta ki szükségképpen egymást, de a feszültség visszaélésekhez is vezetett.
Ereklyeátvitel és furta sacra
A középkori források az ereklyék átvitelének egyik sajátos formáját furta sacra, „szent lopás” néven írták le. Valódi eltulajdonítások történtek: szerzetesek, klerikusok vagy világiak olykor engedély nélkül vittek el maradványokat más templomokból, illetve kereskedők hamis vagy többször értékesített ereklyékkel üzleteltek. A jelenség azonban nem érthető meg kizárólag modern tulajdonjogi vagy gazdasági kategóriákban. A hagiográfiai elbeszélések a sikeres átvitelből gyakran a szent beleegyezésére következtettek: a szent, mint mennyei személy, állítólag maga választotta új nyughelyét, és csodával akadályozta meg a számára nem kívánt áthelyezést. Ez a narratíva legitimálhatta az eltulajdonítást, de nem jelenti, hogy minden kortárs jogszerűnek tartotta volna.
A keresztes hadjáratok és különösen Konstantinápoly 1204-es kifosztása nagy mennyiségű keleti ereklye nyugatra kerülésével járt. Ezek egy része diplomáciai ajándék vagy megvásárolt tárgy volt, más részüket erőszakkal vitték el. Az események a latin és bizánci kereszténység kapcsolatában tartós sérelmeket okoztak.
Hitelesség, hamisítás és egyházi ellenőrzés
Az ereklyék iránti kereslet hamisításokhoz, téves azonosításokhoz és párhuzamos hagyományokhoz vezetett. Ugyanannak a szentnek több helyen tulajdonítottak azonos testrészt, kontaktusereklyét később eredeti tárgynak tekintettek, és ismeretlen emberi csontokat vértanúmaradványnak nyilvánítottak. A problémát már az ókori és középkori egyházi szerzők is ismerték. Hippói Szent Ágoston hamis ereklyéket árusító vándorokról írt; Tours-i Szent Gergely csalásokat is följegyzett; zsinatok és püspökök ismételten tiltották az engedély nélküli kultuszt és kereskedelmet.
A IV. lateráni zsinat 1215-ben megtiltotta, hogy régi ereklyéket ereklyetartón kívül mutassanak be, illetve hogy újonnan talált ereklyéket pápai jóváhagyás nélkül nyilvánosan tiszteljenek. A tridenti zsinat a püspök feladatává tette az új ereklyék és csodák megvizsgálását, és egyszerre erősítette meg a katolikus tanítást, valamint követelte a babona és anyagi visszaélés megszüntetését. A 17. századtól a bollandisták és az Acta Sanctorum szerkesztői filológiai és történeti kritikával vizsgálták a szentéletrajzokat, kultuszokat és ereklyehagyományokat. Munkájuk azt mutatja, hogy a történeti kritika nem kizárólag a reformáció vagy a modern szekularizáció külső támadásaként jelent meg, hanem a katolikus tudományosságon belül is intézményesült.
A reformáció idején Luther Márton, Kálvin János és más reformátorok az ereklyetiszteletet bibliailag megalapozatlannak, a népi gyakorlat számos elemét pedig babonásnak vagy csalárdnak tartották. Kálvin ereklyékről szóló értekezése retorikusan hangsúlyozta az egymásnak ellentmondó maradványokat és a Szent Kereszt töredékeinek sokaságát. E kritika fontos szerepet játszott a protestáns területek ereklyeszentélyeinek felszámolásában, de polemikus műfaja miatt állításai nem minden esetben tekinthetők mennyiségi vagy régészeti felmérésnek.
A modern történettudomány nem indul ki sem az ereklyék általános hitelességéből, sem általános hamisságából. Az egyes tárgyakat külön-külön vizsgálja a proveniencia, az írott források, a régészet, az anyagvizsgálat, az antropológia és szükség esetén a genetika segítségével. Az eredmény lehet nagyfokú bizonyosság, valószínűség, eldönthetetlenség vagy cáfolat. A kultusz történeti jelentősége akkor is kutatható, ha a tárgy eredete nem igazolható.
Felekezeti tanítás és jelenlegi szabályozás
Katolikus Egyház
A Katolikus Egyház az ereklyetiszteletet a szentek tiszteletének és a népi vallásosságnak a körében értelmezi. Az ereklyét nem szentségnek és nem a kegyelmet automatikusan közvetítő tárgynak tekinti. A tisztelet értelme a szent Krisztus-követő életére, közbenjárására és a test feltámadásának reményére irányul. A gyakorlat nem helyettesítheti a liturgiát, az Eucharisztiát, a Szentírást vagy a keresztény erkölcsi életet.
A hatályos latin egyházjog feltétlenül tiltja a szent ereklyék eladását. Nagy jelentőségű vagy a nép által különösen tisztelt ereklyét az Apostoli Szentszék engedélye nélkül nem lehet érvényesen elidegeníteni vagy véglegesen más helyre átvinni. A 2017-es instrukció ezen túl szabályozza a kánoni azonosítást, a test felnyitását, mintavételt, ereklyekészítést, áthelyezést, ideiglenes zarándokutat és az iratok megőrzését. A kereskedelmet, pénzért vagy ellenszolgáltatásért történő cserét, valamint profán vagy engedély nélküli helyen való kiállítást kifejezetten tiltja.
A hitelesítési okmány – gyakran latinul authentica – tanúsítja, hogy az ereklyét az illetékes egyházi hatóság azonosította, lezárta és pecséttel ellátta. Ez a dokumentum elsősorban a kánoni azonosságot és a provenienciát igazolja; különösen ókori ereklyénél nem feltétlenül jelent modern természettudományos bizonyítást. A nyilvános tiszteletre kitett ereklyének hiteles okmánnyal kell rendelkeznie. Kétes eredetű tárgyat a liturgikus direktórium szerint körültekintően és lelkipásztori tapintattal vissza kell vonni a nyilvános tiszteletből.
A Római Kúria jelenlegi rendjében a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériuma határozza meg a szent ereklyék hitelességének megállapítására és megőrzésére szolgáló kánoni eljárást, míg az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Dikasztérium a liturgikus tisztelet szabályozásában illetékes. A még boldoggá nem avatott Isten szolgája vagy tiszteletreméltó földi maradványai nem részesülhetnek a boldogokat és szenteket megillető nyilvános kultuszban.
Az egyedi történeti ereklyék hitelessége nem katolikus hittétel. Egy tárgy egyházi tiszteletének engedélyezése nem teszi tévedhetetlenné a hozzá kapcsolódó minden történeti elbeszélést, és nem kötelezi a híveket arra, hogy egy vitatott provenienciát ugyanolyan bizonyossággal fogadjanak el, mint a hitvallás tanításait. A kultusz engedélyezése, a történeti valószínűség és a dogmatikai tanítás ezért különböző kérdések.
Ortodox és keleti keresztény egyházak
Az ortodox és más keleti keresztény egyházakban az ereklyék tisztelete a liturgikus és szerzetesi élet szerves része. Teológiai hátterét a megtestesülés, a test feltámadása és a theószisz, vagyis az isteni kegyelemben való részesedés tana adja. A szent testének romolhatatlansága egyes hagyományokban a szentség lehetséges jele, de nem minden szent teste marad épen, és a romolhatatlanság önmagában nem általános vagy kizárólagos kanonizációs feltétel.
A templomokban ereklyéket őrizhetnek ikonokban, kereszteken, ereklyetartókban és az oltárhoz kapcsolódó liturgikus tárgyakban. Az ereklyék ünnepélyes átvitelét, megcsókolását és körmenetét a helyi egyházi hagyomány szabályozza. A keleti gyakorlat decentralizáltabb, ezért az egyes autokefál egyházak, pátriárkátusok és helyi zsinatok eljárása nem minden részletében azonos. A II. nikaiai zsinat tanítása mindazonáltal közös alap: az imádás Istennek jár, a tisztelet a szentre és az általa megdicsőített Istenre irányul.
Protestáns hagyományok
A protestantizmus fő irányzatai a 16. században elutasították a szentek segítségül hívását és az ereklyék kultikus tiszteletét. A kritika Krisztus egyedüli közvetítői szerepére, a Szentírás elsődlegességére, a bizonytalan hitelességű tárgyakra és a késő középkori visszaélésekre hivatkozott. Protestáns területeken sok ereklyeszentélyt felszámoltak, az ereklyetartókat beolvasztották vagy világi kincstárakba vitték.
A protestáns álláspontok azonban nem teljesen azonosak. Az Augsburgi hitvallás és apológiája elfogadja a szentek emlékezetét és példáját, de nem írja elő segítségül hívásukat. A református hagyomány rendszerint szigorúbban elutasítja a kultikus tárgyhasználatot. Az anglikán közösségen belül az evangéliumi és anglo-katolikus irányzatok gyakorlata jelentősen eltér; egyes anglikán templomok őriznek történeti ereklyéket, más közösségek ezt teológiailag problematikusnak tartják. A vértanúk és egyháztörténeti személyek testi maradványainak kegyeleti kezelése önmagában nem azonos a vallási ereklyetisztelettel.
Jézushoz és Máriához kapcsolt ereklyék
A Jézushoz kapcsolt tárgyak különleges kategóriát alkotnak. Mivel a keresztény hit szerint Krisztus testben feltámadt és a mennybe ment, a történeti egyház nem tisztel Jézushoz tartozó csontmaradványokat. A szenvedéstörténet eszközei, a temetéshez kapcsolt textíliák, ruhadarabok és képmások azonban a késő ókortól és a középkortól jelentős kultuszokat alakítottak ki. A katolikus egyház egyik ilyen tárgy hitelességét sem tette a hit kötelező tartalmává.
A kereszt és a szenvedés eszközei
A Szent Kereszt megtalálását a hagyomány Ilona császárné 4. századi jeruzsálemi útjához kapcsolja. Euszebiosz részletesen leírta a Szent Sír fölötti építkezést, de a kereszt megtalálását nem említette; az első részletes történetek a 4. század második feléből származnak. A kutatás ezért megkülönbözteti a jeruzsálemi keresztkultusz korai dokumentáltságát és a megtalálás elbeszélésének későbbi irodalmi formáját. A keresztfa töredékei a késő ókortól széles körben elterjedtek. A töredékek sokasága már a késő középkorban és a reformáció idején kritikát váltott ki. A polemikus irodalom mennyiségi hasonlatai nem helyettesítik az egyes darabok külön-külön végzett proveniencia- és anyagvizsgálatát; sok töredék története nem vezethető vissza ellenőrizhetően az ókorig.
A Töviskorona legismertebb maradványát a középkorban Konstantinápolyból Franciaországba vitték, és IX. Lajos francia király számára építették a párizsi Sainte-Chapelle-t. A tövisek egy részét évszázadok során más templomoknak adományozták. A párizsi ereklyét a Notre-Dame-székesegyházban őrzik és rendszeresen bemutatják a híveknek.
A keresztre feszítés szögeihez több európai tárgyat kapcsoltak. A hagyomány szerint egy szögből készült vagy szöget tartalmaz Lombardia vaskoronája, másokat Rómában, Milánóban és Trierben őriztek. A történeti és anyagvizsgálati eredmények nem támasztják alá minden ilyen hagyomány szó szerinti értelmezését; egyes esetekben az eredetihez érintett vagy azt jelképező fémdarab válhatott később „eredeti szöggé” a helyi emlékezetben.
A Szent Lándzsának vagy Longinus lándzsájának több, egymással versengő példányát tartják számon, köztük római, bécsi és örmény hagyományú tárgyakat. A „végzet lándzsája” elnevezés főként újkori irodalmi és populáris kulturális megnevezés; a történeti egyházi terminológia a Szent Lándzsa nevet használja.
A Szent Kehely vagy Szent Grál hagyományát el kell különíteni. Több templom őriz olyan kelyhet, amelyet az utolsó vacsorával hoznak kapcsolatba, de a Grál mint arimateai József által megőrzött, Krisztus vérét felfogó edény elsősorban a 12–13. századi lovagregények és teológiai allegóriák irodalmi hagyományában alakult ki. Nem azonosítható folyamatos ókeresztény ereklyehagyománnyal.
Temetési leplek és képmások
A Torinói lepel egy ember teljes elülső és hátulsó testképét hordozó lenvászon, amelyet a 14. század óta biztosan dokumentálnak Európában. A hagyomány Jézus halotti leplének tekinti. Az 1988-as radiokarbon-vizsgálat a mintát a 13–14. századra datálta; a mintavétel reprezentativitásáról, a szennyeződésről és a kép kialakulásáról azóta is vita folyik, de a lepel 1. századi eredetét a jelenlegi tudományos bizonyítékok nem tették általánosan elfogadottá. A Szentszék a lepel iránti áhítatot engedélyezi, de nem nyilvánította természettudományosan hitelesített temetési lepelnek.
Az oviedói kendő egy vérfoltos vászon, amelyet a hagyomány Jézus fejét borító kendőként tisztel az oviedói székesegyházban. A tárgy középkori kultusza dokumentálható, de eredetének, korának és a torinói lepellel feltételezett kapcsolatának kérdése vitatott.
Veronika kendője a középkori hagyomány szerint Krisztus arcának képét őrizte, miután egy jeruzsálemi asszony megtörölte vele Jézus arcát a keresztúton. A történet nem szerepel a kanonikus evangéliumokban. A kendőhagyomány, az edesszai Mandylion és a torinói lepel között egyes modern szerzők történeti kapcsolatot feltételeznek, de az azonosítás nem tudományos konszenzus. A Veronika-kendő és a torinói lepel a középkori forrásokban alapvetően különböző képi és liturgikus hagyományként jelenik meg.
Az Abgár-legendában Jézus és Edessza királya levelet vált, illetve Krisztus képmást küld neki. A levelezést már az ókorban is apokrif hagyományként kezelték; a nyugati Decretum Gelasianum a nem elfogadott iratok között sorolta fel. A Mandylion kultusza később önálló bizánci képhagyománnyá fejlődött. A képmás teológiai szerepe inkább a képtisztelet és a „nem emberkéz alkotta” ikon fogalmához, mint a testi ereklyékhez tartozik.
Ruhák és más hagyományok
A varratlan köntöst több helyi hagyomány kapcsolja Jézushoz; a legismertebb a trieri dómban őrzött köntös. A franciaországi Argenteuil-ban szintén Krisztus ruhájaként tisztelt textíliát őriznek. E tárgyak korai története nem dokumentálható megszakítás nélkül, kultuszuk azonban jelentős középkori és újkori zarándoklatokat hozott létre.
A középkori ereklyejegyzékek Jézus körülmetéléséhez, gyermekkorához vagy testi váladékaihoz kapcsolt tárgyakat – például állítólagos köldökzsinórt, tejfogat, könnyet vagy a körülmetélés maradványát – is felsoroltak. Több hely egymással összeegyeztethetetlen igényt támasztott ugyanarra a tárgyra, és eredetükhöz rendszerint nem kapcsolódott korai, ellenőrizhető proveniencia. E kultuszok többsége az újkor folyamán elveszítette liturgikus jelentőségét, vagy az egyházi hatóságok visszaszorították. Történeti említésük a középkori test-, megtestesülés- és anyagfelfogás kutatásához tartozik, nem pedig hitelességük kijelentéséhez.
A mennybevétel katolikus és az elszenderülés ortodox hagyománya miatt Mária testereklyéinek kultusza nem alakult ki a szentekével azonos módon. Ruhadarabokat, fátylat, övet, tejet és Mária életéhez kapcsolt helyeket azonban több keleti és nyugati templom ereklyeként vagy szent emlékként őrzött. Ezek történeti eredete szintén különböző fokban dokumentált.
Hitelesség és tudományos vizsgálat
Az ereklye hitelességének vizsgálata több különböző kérdést foglal magában:
a tárgy vagy maradvány kora és anyaga;
a dokumentált tulajdonosi és őrzési lánc, vagyis a proveniencia;
a feliratok, pecsétek és hitelesítő okmányok eredete;
emberi maradvány esetén a nem, életkor, betegségek és sérülések antropológiai vizsgálata;
az írott források és a kultusz történeti folytonossága.
A természettudomány általában a tárgy korát, anyagát és biológiai jellemzőit vizsgálhatja, de önmagában ritkán képes egy ókori maradványt név szerint azonosítani, ha nincs összehasonlító minta és megszakítatlan dokumentáció. A „kora összeegyeztethető” eredmény nem azonos a személyazonosság bizonyításával, a késői keltezés viszont kizárhatja a hagyomány szerinti eredetet. A vallási kultusz történetének kutatása ettől külön kérdés: egy középkori tárgy akkor is fontos művelődéstörténeti forrás lehet, ha nem az a tárgy, amelynek a közösség egykor tartotta.
Az emberi maradványok vizsgálata etikai, jogi és kegyeleti szempontokat is felvet. A mai katolikus eljárás előzetes egyházi és polgári engedélyt, szakértőket, jegyzőkönyvet, tanúkat, lezárást és megfelelő őrzést ír elő. A test szétdarabolása jelentős ereklyék készítésére csak külön szentszéki hozzájárulással történhet. A múzeumi és régészeti gyakorlatban a kutathatóság, a közösségi érzékenység, az emberi méltóság és a kulturális örökség védelme közötti egyensúly hasonlóképpen alapvető kérdés.
Világi relikviák és emléktárgyak
A vallási jelentésből alakult ki az ereklye és relikvia átvitt használata. Történelmi személyek ruhái, hajtincsei, kéziratai, bútorai, hangszerei, fegyverei vagy mindennapi tárgyai közvetlen kapcsolatot közvetíthetnek a múlttal. Ilyen értelemben beszélnek írói, művészeti, politikai, katonai és sportrelikviákról. A tárgy értékét nem feltétlenül művészi minősége vagy anyaga, hanem dokumentált kapcsolata, használati nyoma és emlékezeti szerepe adja.
A muzeológiai relikvia fogalma nem követeli meg, hogy a tárgy folyamatosan ki legyen állítva. A raktárban őrzött tárgy is relikvia lehet, ha provenienciája és történeti jelentősége igazolt. A kopás, javítás, bejegyzés vagy átalakítás különösen értékes forrás lehet a használat történetéhez, de az ép állapot sem bizonyítja, hogy a tárgy jelentéktelen volt. Az értékelés a dokumentáció, a kontextus és a gyűjteményi cél alapján történik.
Nemzeti ereklyének nevezhetnek olyan tárgyat, amely az állami vagy közösségi folytonosságot jelképezi. A Szent Korona, történelmi zászlók, szabadságharcos emléktárgyak vagy híres politikusok hagyatéki darabjai ebben az értelemben nem feltétlenül vallási ereklyék, még akkor sem, ha körülöttük ünnepélyes vagy szakrális nyelvezet alakult ki. A „szent ügy”, „szent kötelesség” és „családi ereklye” kifejezések hasonlóképpen a sérthetetlenség, kegyelet és kiemelt érték metaforái.
Magyar vonatkozások
Magyarország legismertebb keresztény ereklyéje a Szent Jobb, Szent István király mumifikálódott jobb keze. A hagyomány és a későbbi történeti források szerint a király testének 11. századi felemelése után különítették el. Az ereklye őrzési helye és birtokosa a középkor és az újkor folyamán többször változott; a 18. században Mária Terézia közreműködésével került vissza Magyarországra. Jelenleg a budapesti Szent István-bazilikában őrzik, és az augusztus 20-i körmenetben vallási és nemzeti tisztelet övezi.
A Szent László hermája a magyar középkori ötvösművészet kiemelkedő alkotása, amely Szent László király koponyájának egy darabját őrzi a győri székesegyházban. A király kultusza a lovagi eszményhez, a határvédelemhez és a keresztény uralkodói ideálhoz kapcsolódott. A herma maga nem az ereklye, hanem annak művészi tartója, bár a köznyelvben a kettő gyakran összekapcsolódik.
Árpád-házi Szent Margit sírja a Margit-szigeti domonkos kolostorban középkori zarándokhely volt; a szenthez kapcsolt maradványok és tárgyak története a török háborúk és a kolostor pusztulása miatt töredékes. Szent Gellért ereklyéit több helyen őrzik, részben velencei és magyar hagyományokhoz kapcsolódva. A Kassai vértanúk, Boldog Apor Vilmos és több más újkori magyar boldog vagy szent azonosított maradványai már korszerűbb egyházi dokumentációval és kánoni vizsgálattal kapcsolódnak kultuszukhoz. Boldog Salkaházi Sára földi maradványait nem azonosították; tisztelete dokumentált életéhez és vértanúságához, nem pedig testereklyéhez kötődik.
A középkori Magyar Királyság templomai európai és szentföldi ereklyéknek is otthont adtak. Királyi és főpapi adományok, zarándoklatok, diplomáciai kapcsolatok és hadjáratok révén kereszt-, apostol- és vértanúereklyék kerültek az országba. A tatárjárás, az oszmán háborúk, a reformáció, a kolostorok feloszlatása és a 20. századi államosítás sok gyűjtemény szétszóródásához vagy elvesztéséhez vezetett. A fennmaradt darabok vizsgálata egyszerre egyháztörténeti, művészettörténeti és régészeti feladat.
A Szent Korona gyakran „nemzeti ereklyeként” szerepel a közbeszédben, de fogalmilag különbözik a szentek maradványaitól. Szakrális királyi jelvény, történeti műtárgy és alkotmányos-nemzeti szimbólum; elnevezése és tisztelete a magyar államiság, a keresztény királyság és a koronázási hagyomány összefonódását fejezi ki.
↑Magyar Katolikus Lexikon, „ereklye” és „ereklyetisztelet” szócikk.
12Peter Brown: The Cult of the Saints: Its Rise and Function in Latin Christianity. Chicago, University of Chicago Press, 1981.
↑John S. Strong: Relics of the Buddha. Princeton, Princeton University Press, 2004.
↑Kevin Trainor: Relics, Ritual, and Representation in Buddhism: Rematerializing the Sri Lankan Theravada Tradition. Cambridge, Cambridge University Press, 1997.
↑Josef W. Meri: The Cult of Saints among Muslims and Jews in Medieval Syria. Oxford, Oxford University Press, 2002.
↑Axel Michaels: Hinduism: Past and Present. Princeton, Princeton University Press, 2004.
↑Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere, II. kötet. Budapest, Szent István Társulat, több kiadás; a szentek és ereklyék tiszteletéről szóló rész.
↑The Martyrdom of Polycarp, 17–18; in: Michael W. Holmes szerk.: The Apostolic Fathers: Greek Texts and English Translations, 3. kiadás. Grand Rapids, Baker Academic, 2007.
↑Hippolyte Delehaye: Les origines du culte des martyrs. 2. kiadás. Brüsszel, Société des Bollandistes, 1933.
↑Robert Bartlett: Why Can the Dead Do Such Great Things? Saints and Worshippers from the Martyrs to the Reformation. Princeton, Princeton University Press, 2013.
↑Patrick J. Geary: Furta Sacra: Thefts of Relics in the Central Middle Ages. Átdolgozott kiadás. Princeton, Princeton University Press, 1990.
↑Jean Calvin: Traité des reliques (1543); angolul: A Treatise on Relics. Több kiadás.
↑Szent Jobb, Szent István-bazilika. Hozzáférés: 2026. július 13.
↑Ruffy Péter: Magyar ereklyék, magyar jelképek. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1988.
↑Nagy Levente: Pannóniai városok, mártírok, ereklyék. Négy szenvedéstörténet helyszínei nyomában. Pécs, Pécsi Történettudományért Kulturális Egyesület, 2012.
Források
Angenendt, Arnold: Heilige und Reliquien. Die Geschichte ihres Kultes vom frühen Christentum bis zur Gegenwart. München, C. H. Beck, 1994.
Bartlett, Robert: Why Can the Dead Do Such Great Things? Saints and Worshippers from the Martyrs to the Reformation. Princeton, Princeton University Press, 2013.
Brown, Peter: The Cult of the Saints: Its Rise and Function in Latin Christianity. Chicago, University of Chicago Press, 1981.
Bynum, Caroline Walker: Christian Materiality: An Essay on Religion in Late Medieval Europe. New York, Zone Books, 2011.
Delehaye, Hippolyte: Les origines du culte des martyrs. 2. kiadás. Brüsszel, Société des Bollandistes, 1933.
Denzinger, Heinrich – Hünermann, Peter: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Budapest, Örökmécs–Szent István Társulat, magyar kiadás.
Geary, Patrick J.: Furta Sacra: Thefts of Relics in the Central Middle Ages. Átdolgozott kiadás. Princeton, Princeton University Press, 1990.
Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban. Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai modellek. Budapest, Balassi Kiadó, 2000.
Magyar szentek tisztelete és ereklyéi. Kiállítási katalógus, szerk. Cséfalvay Pál és Kontsek Ildikó. Esztergom, Keresztény Múzeum, 2000.
Salamon Z. László: Hol Szent Péter sírba téve. Szent Péter római tartózkodása és halála, sírjának és ereklyéinek története az ásatások eredményei alapján. Róma, Detti Nyomda, 1975.
Ruffy Péter: Magyar ereklyék, magyar jelképek. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1988.
Illés Andrea: Magyar kincsek, ereklyék. Múltidéző tárgyi emlékeink. Budapest, Magyar Könyvklub, 2004.
Nagy Levente: Pannóniai városok, mártírok, ereklyék. Pécs, 2012.
