A seól (héberül: שְׁאוֹל, átírásban: Šəʾōl) a Héber Biblia halálhoz kapcsolódó egyik fontos fogalma: a holtak világa, a halál birodalma, illetve a sírhoz kapcsolódó, de annál tágabb alvilági állapot megnevezése. A szó a héber bibliai szövegben rendszerint 65 alkalommal szerepel; egyes számítások 66 előfordulást említenek az Iz 7,11 olvasati kérdése miatt, ahol az ókori héber szöveg magánhangzókkal való kiegészítésének, vagyis vokalizációjának eltérő értelmezése is felmerült.
A seól nem azonos a modern értelemben vett pokol képével, amelyhez sok olvasó tűzzel, démonokkal és végleges kárhozattal kapcsolatos elképzeléseket társít. Az ószövetségi seól többnyire a halál sötét, csendes és árnyékszerű világa: olyan állapot vagy tartomány, amelyben az élők világának fénye, hangja, kultusza és közösségi élete már nem érhető el. Ezért kérik a zsoltárok szerzői Istentől a seólból való szabadítást: nem mindig a kárhozattól, hanem a halál hatalmától, az élet megszakadásától és az Istent dicsérő földi közösségből való kieséstől félnek.
A fogalom jelentése nem minden bibliai helyen azonos. Egyes szövegekben közel áll a „sír”, „gödör” vagy „halál” jelentéshez; másutt a holtak föld alatti, kapukkal, mélységgel és hatalommal jellemzett tartományaként jelenik meg. A görög Septuaginta többnyire a hádész (ᾅδης) szóval fordította, amely az Újszövetségben is a halál és a holtak birodalmának neveként szerepel.
A későbbi zsidó és keresztény értelmezésben a seól/hádész fogalma összekapcsolódott a feltámadás, az ítélet, az igazak és gonoszok halál utáni sorsa, valamint Krisztus holtakhoz való alászállása kérdésével. A keresztény teológiában különösen fontos a megkülönböztetés a seól/hádész, a gyehenna, a pokol, a konkrét sír, a Paradicsom és a halál utáni köztes állapot között.
A seól megértéséhez hasznos elkülöníteni néhány rokon bibliai és teológiai kifejezést. A különbség azért lényeges, mert a régi magyar „pokol” szó olykor a holtak alvilágát, máskor a kárhozat végső állapotát jelölte, míg a mai köznyelv többnyire csak az utóbbit érti rajta.
| Kifejezés | Nyelv | Alapjelentés | Megkülönböztetés |
|---|---|---|---|
| Seól | héber | a holtak világa, alvilág, halálbirodalom | Tágabb, mint az egyedi sír; az Ószövetségben többnyire nem azonos a végső kárhozattal. |
| Qeber | héber | konkrét sír, sírhely | Meghatározott személy temetkezési helye. |
| Bór | héber | verem, gödör | Költői párhuzamban gyakran kapcsolódik a seólhoz. |
| Abaddon | héber | pusztulás, romlás helye | A halál és pusztulás költői megnevezése. |
| Hádész | görög | holtak birodalma, alvilág | A Septuagintában többnyire a seól fordítása; az Újszövetségben nem azonos egyszerűen a gyehennával. |
| Mnēmeion | görög | sír, emléksír | Konkrét sírhely, nem a holtak birodalma. |
| Gyehenna | héber–arámi/görög | az ítélet és büntetés képe | A keresztény hagyományban a végső kárhozat fogalmához kapcsolódik. |
| Paradicsom / Ábrahám kebele | görög / zsidó-keresztény szóhasználat | az igazak boldog, Istennel kapcsolatos várakozása | A második templom kori és újszövetségi háttérben az igazak sorsának differenciáltabb leírásához kapcsolódik. |
| Limbus patrum | latin teológiai terminus | az ószövetségi igazak várakozási állapota | A keresztény hagyományban Krisztus megváltó alászállásával függ össze. |
A seól a héber Bibliában elsősorban a halál végességét, az élők világától való elválasztottságot és az emberi élet mulandóságát fejezi ki. A hozzá kapcsolódó képek között gyakori a „leszállás”, a mélység, a sötétség, a csend, a kapuk, a verem és a föld alatti tartomány. A seólba „leszállni” annyi, mint meghalni, kilépni az élők közösségéből, és a holtak világába kerülni.
A fogalom szemléletesen úgy írható le, mint a halál sötét és csendes „váróterme”: nem részletes térkép egy túlvilági országról, hanem költői-teológiai kép az emberi élet törékenységéről. A bibliai szerzők többnyire nem azt kérdezik, milyen pontosan a seól belső szerkezete, hanem azt, hogy Isten meg tudja-e menteni az embert a halál hatalmától, és kiterjed-e uralma a legmélyebb sötétségre is.
A seól nem egy kidolgozott, rendszeres ószövetségi túlvilágtan része. A héber Biblia a halál utáni állapotot többnyire töredékesen, költői képekkel, imádságos, bölcsességi vagy prófétai nyelven írja le. A szövegek egy része a seólt az ember közös sorsaként, más részük különösen a gonoszok, az erőszakos halállal meghalók, a kevély uralkodók vagy az idő előtt elragadottak sorsaként jeleníti meg.
A seól semlegesebb és tágabb fogalom, mint a későbbi keresztény értelemben vett pokol. Nem elsősorban a végső büntetés helye, hanem a halál birodalma. Ugyanakkor nem puszta biológiai megsemmisülés vagy egyszerű földbe temetés sem: a szövegben gyakran megszemélyesített, mélyben levő, kapukkal és hatalommal rendelkező tartományként jelenik meg.
A héber שְׁאוֹל szó etimológiája vitatott. Egy régi magyarázat a שאל gyökkel hozza kapcsolatba, amelynek jelentése „kérni”, „követelni” vagy „igényelni”. E magyarázat szerint a seól olyan, mint a halál telhetetlen birodalma, amely minden embert „kér” vagy magába kíván. A bibliai költészetben valóban előfordul a seól telhetetlenségének képe: a halál és az alvilág soha nem lakik jól.
Más etimológiai javaslatok akkád, asszír vagy más ókori közel-keleti párhuzamokból indulnak ki. A kutatásban felmerült a babiloni vagy asszír alvilági terminológia hatása is, de a szó eredete nem tekinthető véglegesen eldöntöttnek. Enciklopédikus szempontból ezért több lehetséges eredetet célszerű említeni, nem pedig egyetlen magyarázatot kizárólagosnak tekinteni.
A magyar írásmódban előfordul a seol, seól és ritkábban az angolos Sheol alak is. A magyar bibliafordítások többnyire nem tulajdonnévként hagyják meg, hanem értelmező fordítást használnak: „sír”, „alvilág”, „holtak hazája”, „pokol”, „verem” vagy „mélység”.
A Septuaginta, az Ószövetség ókori görög fordítása a seólt többnyire a görög hádész szóval adta vissza. A hádész eredetileg a görög mitológiában az alvilág istenének neve, majd magának az alvilágnak a megnevezése lett. A bibliai görög nyelvben azonban a szó a héber seól megfelelőjeként új jelentéskörbe került: a holtak birodalmát, a halál alvilági tartományát jelölte.
A görög szó használata nem jelenti azt, hogy a bibliai szerzők egyszerűen átvették volna a görög mitológiát. Inkább arról van szó, hogy a zsidó és keresztény görög nyelvhasználat a rendelkezésre álló görög kifejezéssel fordította le a héber fogalmat. A hádész így a Septuagintában és az Újszövetségben nem azonos minden részletében a klasszikus görög alvilágképpel.
A Vulgata és a latin keresztény hagyomány a seól/hádész körébe tartozó kifejezéseket gyakran az inferi, inferus vagy infernus szavakkal adta vissza. Ezek alapjelentése „alsó”, „alvilági”, „a lent levők tartománya”. A későbbi nyelvekben ezekből a szavakból részben a „pokol” mai jelentése fejlődött ki.
A régebbi magyar bibliafordításokban és hitvallási szövegekben a „pokol” szó ezért nem mindig a kárhozat végső állapotát jelenti. A „Krisztus alászállt a poklokra” formula például nem azt állítja, hogy Krisztus a kárhozottak végső büntetőhelyére szállt volna le, hanem azt, hogy valóban meghalt, és a holtak birodalmába ment.
A modern fordítások eltérően járnak el. Egyesek meghagyják a seól tulajdonnévi alakot, mások „sír”, „mélység”, „alvilág” vagy „holtak hazája” fordítást használnak. A „sír” fordítás sok helyen érthető, de nem mindig elég tág; a „pokol” viszont a mai nyelvben könnyen a gyehenna és a kárhozat végső állapotának képét idézi. Ezért a modern teológiai és biblikus irodalom gyakran inkább a seól vagy hádész szavak megtartását, illetve körülírását választja.
A magyar bibliafordításokban a Károli-féle hagyományban a seól több helyen „pokol”, másutt „sír” vagy hasonló szó; a Káldi-fordítás a latin egyházi hagyományhoz közelebb álló terminológiát használ; az újabb protestáns és katolikus fordítások pedig gyakran a szövegkörnyezettől függően döntenek „alvilág”, „holtak hazája”, „sír” vagy más megoldás mellett. A fordítási változatosság nem puszta következetlenség, hanem annak jele, hogy a seól jelentése több rétegben működik.
A seól első jelentős előfordulásai a Teremtés könyvében jelennek meg. Jákob úgy gondolja, hogy gyászában a seólba száll le fiához, Józsefhez (Ter 37,35), majd hasonló kifejezést használ Benjamin elvesztésének lehetőségére is (Ter 42,38; 44,29–31). Ezekben a helyekben a seól a halál, a gyász és az élőktől való elszakadás közös sorsát jelöli.
A Jákob-történet különösen érzékelteti, hogy a seól nem elvont fogalom volt, hanem a gyász nyelve. Az ókori közel-keleti és bibliai világban a halálhoz gyakran kapcsolódtak külső gyászjelek: a ruha megszaggatása, böjt, hamu, siratás vagy földre borulás. A seól említése ilyen szövegösszefüggésben az elveszített kapcsolat, a családi élet megszakadása és a halál visszafordíthatatlansága felett érzett fájdalmat fejezi ki.
A Számok könyvében Kóré lázadásának története a seólt drámai, alvilági képként használja: a lázadók „élve” szállnak le a seólba, amikor megnyílik alattuk a föld (Szám 16,30–33). A kép egyszerre fejezi ki az isteni ítéletet és a halál mélységét.
A prófétai könyvekben a seól a birodalmak és uralkodók bukásának képeként is szerepel. Izajás 14 a babiloni király bukását a seólba való alászállás képeivel írja le; Ezékiel 31–32 pedig Asszíria, Egyiptom és más népek alvilágba süllyedését jeleníti meg. Ezekben a szakaszokban a seól a történelmi hatalom végességét és az isteni ítéletet érzékelteti.
A költői és bölcsességi irodalomban a seól gyakran a halál árnyékos, csendes tartománya. Jób könyve a sötétség, por, férgek és a visszatérés lehetetlenségének képeivel írja le. A Zsoltárokban a seól olykor olyan hely, ahol már nem hangzik az élők dicsérete; ezért a zsoltáros Isten szabadítását kéri a seól hatalmából.
Különösen fontos a Zsolt 139,8: ha az ember az égbe emelkedik vagy a seólba száll le, Isten ott is jelen van. Ez a vers nem részletes túlvilágtant ad, hanem az isteni mindenhatóságot fejezi ki: a seól mélysége sem Istenen kívüli tér. A bibliai monoteizmusban még a halál árnyéka sem önálló, Istennel versengő birodalom.
A seólhoz és a holtak állapotához kapcsolódó egyik legszemléletesebb ószövetségi történet az endori halottidéző esete (1Sám 28). Saul király, miután nem kap választ Istentől, egy halottidéző asszonyhoz fordul, hogy megidézze Sámuel prófétát. A történetben az asszony a földből feljövő alakot lát, Sámuel pedig úgy jelenik meg, mint akit nyugalmából felzavartak.
A szöveg nem rendszeres tanítást ad a seól belső szerkezetéről, de jól mutatja az ókori izraelita képzetek több elemét: a holtak világa „lent” van, a halottak léte árnyékszerű és elválasztott az élőkétől, a halottidézés pedig tiltott és veszélyes gyakorlatnak számít. A történet ezért egyszerre vallási, elbeszélő és halálfelfogást tükröző szöveg.
A héber Biblia seól-képei nem rendszeres topográfiát adnak, hanem költői és teológiai motívumokat. A leggyakoribb jellemzők:
A seól tehát nem autonóm, isteni hatalommal szemben álló birodalom. A héber Biblia monoteista szemléletében a halál mélysége sem esik ki Isten uralma alól.
A seól és a konkrét sír viszonya a kutatás egyik legfontosabb kérdése. A héber qeber a konkrét sírra vagy sírhelyre utal, ahová egy ember testét temetik. A seól ezzel szemben sok helyen tágabb költői-teológiai fogalom: a holtak világa, amelyhez minden sír valamiképpen kapcsolódik.
Shaul Bar összefoglalása szerint a bibliai szövegekben a seól és a sír gyakran átfedésben állnak, de nem mindig azonosíthatók teljesen. Bizonyos helyeken a seól a tényleges temetkezési helyhez közelít; másutt a holtak alvilági tartományát jelöli. A seól ezért nem választható el teljesen a sír és a holttest sorsának ókori felfogásától, de nem is szűkíthető le pusztán a földbe ásott sírgödörre.
Ez a különbség fontos a fordításnál is. A „sír” fordítás olykor jól visszaadja a szöveg közvetlen képét, de ha minden előfordulásban kizárólag ezt alkalmazzuk, elveszhet a seól alvilági, teológiai és költői többlete. A „pokol” fordítás viszont a mai olvasó számára könnyen a végső kárhozatot jelenti, ami az ószövetségi seól legtöbb előfordulására nem pontos.
A kutatásban külön hangsúlyt kapott az a kérdés is, hogy a seól az összes halott közös sorsa-e, vagy inkább a „rossz halál”, az idő előtti, erőszakos vagy ítéletszerű halál képe. A két megközelítés nem zárja ki egymást teljesen: a seól a halandóság közös horizontja, de egyes szövegekben a bűnösök és bukott hatalmasok sorsának nyomatékos képe is.
Az ókori Közel-Keleten több nép is ismerte a holtak föld alatti világának képét. A mezopotámiai irodalomban az alvilág sötét, poros, örömtelen tartományként jelenhet meg; az ugariti és más sémi hagyományokban is találhatók olyan képek, amelyek a halált mélységként, elnyelő hatalomként vagy árnyékszerű létként ábrázolják.
Az ókori világképet gyakran „háromemeletes” szerkezetként szokták leírni: felül a mennyek, középen az emberek lakta föld, alul pedig a mélység, a vizek vagy a holtak világa. Ez a térbeli kép magyarázza, miért beszél a Biblia a seólba való „leszállásról”. A kifejezés nem modern földrajzi állítást, hanem a kor világképének nyelvén megfogalmazott vallási tapasztalatot hordoz.
E párhuzamok segíthetnek megérteni a seól képi világát, de nem bizonyítanak egyszerű átvételt. A héber Biblia sajátos monoteista keretben használja ezeket a motívumokat: a halál birodalma nem önálló isteni hatalom, hanem olyan valóság, amely fölött végső soron Izrael Istene uralkodik. A mezopotámiai alvilágban istenek és alvilági hatalmak működnek; a bibliai seól viszont minden sötétsége ellenére is Jahve hatalma alatt áll.
A Második Templom korában a halál utáni állapotról és a jövendő feltámadásról alkotott zsidó elképzelések sokszínűbbé váltak. A perzsa és hellenisztikus korszakban megerősödött a végső ítélet, az igazak feltámadása, a gonoszok büntetése és az igazak jutalma iránti érdeklődés. A Dán 12,2 már világosan beszél arról, hogy a föld porában alvók közül sokan feltámadnak, egyesek örök életre, mások gyalázatra.
E korszak apokaliptikus és vallási irodalmában a holtak világát olykor elkülönített részekre osztott állapotként képzelték el. Az igazak és gonoszok sorsa így már nem pusztán közös alászállás, hanem elővételezett jutalom vagy büntetés is lehet. E fejlődés képezi az egyik hátterét az újszövetségi példázatoknak, különösen a gazdag és Lázár történetének, ahol a halál utáni sorsok már erkölcsi különbségtételben jelennek meg.
A rabbinikus irodalomban a seól, gyehenna, Gan Éden, Ábrahám kebele és a feltámadás fogalmai különböző hagyományokban eltérő módon kapcsolódnak egymáshoz. Az értelmezések nem egységesek, de közös bennük, hogy az ószövetségi seól árnyékszerű, kevéssé differenciált képe fokozatosan összetettebb eszkatológiai rendszerekbe illeszkedett.
Az Újszövetségben a hádész szó viszonylag ritkán fordul elő, de jelentős szövegekben szerepel. Máté 16,18-ban Jézus azt mondja, hogy a „Hádész kapui” nem vesznek erőt az Egyházon. A kifejezés nem egyszerűen démoni hatalmakat jelöl, hanem a halál országának kapuit: a halál nem tudja véglegesen legyőzni Krisztus Egyházát.
Az ApCsel 2,27–31 a Zsolt 16,10-et idézi Krisztus feltámadására alkalmazva: Isten nem hagyta Krisztust a Hádészban, és nem engedte, hogy Szentje romlást lásson. Itt a hádész a halál állapotához és Krisztus feltámadásának győzelméhez kapcsolódik.
A Jelenések könyve a hádészt többször a halállal együtt személyesített hatalomként ábrázolja. Krisztusnál vannak a halál és a hádész kulcsai (Jel 1,18); a halál és a hádész kiadják halottaikat (Jel 20,13), majd a tűz tavába vettetnek (Jel 20,14). Ez utóbbi kép azt fejezi ki, hogy a végső, eszkatologikus — vagyis a végső időkre vonatkozó — beteljesedésben maga a halál birodalma is megszűnik.
A hádész nem azonos a gyehennával. A hádész az Újszövetségben a halottak birodalma vagy a halál hatalma; a gyehenna ezzel szemben elsősorban a bűn és az ítélet eszkatologikus büntetésének képe. A két fogalom a késő zsidó és keresztény hagyományban olykor összekapcsolódott, de történeti és bibliai elemzésben külön kell őket választani.
Az apostoli hitvallási egyik tétele szerint Krisztus „alászállt a poklokra”, illetve mai pontosabb megfogalmazással: alászállt a holtakhoz. A tétel azt jelenti, hogy Krisztus valóságosan meghalt, teste a sírban nyugodott, emberi lelke pedig — isteni személyével egységben — a holtak birodalmába ment, amíg a feltámadásban újra egyesült megdicsőült testével.
Ebben az összefüggésben a „pokol” szó a régi liturgikus és hitvallási nyelvben nem a kárhozat végső állapotát jelenti, hanem a seól/hádész, vagyis a holtak birodalmának megfelelője. A latin inferi vagy infernum eredetileg az „alsó” világot, az alvilágot jelölte; ebből fejlődött ki később a pokol szűkebb, büntető értelme.
A katolikus dogmatikai hagyományban a limbus patrum — magyarul gyakran „pokol tornáca” — az ószövetségi igazak várakozási állapotának neve. Előd István szerint a „pokol tornáca” kifejezés félrevezető lehet, mert az igazak nem kárhozati szenvedésben voltak, hanem inkább a mennyország előcsarnokához hasonlítható állapotban várakoztak; Krisztus alászállását pedig úgy értelmezi a hagyomány, mint a megváltás örömhírének közlését és a menny megnyitását.
A fogalom irodalmi és kulturális recepciójában nagy hatású volt Dante Isteni színjátéka, amely a pokol tornácát saját költői világának részeként ábrázolta. A dantei kép azonban nem azonosítható közvetlenül a bibliai seóllal vagy a katolikus dogmatikai meghatározásokkal; inkább irodalmi vízió, amely régi teológiai fogalmakat költői térképpé alakított.
Schütz Antal dogmatikája klasszikus tételként fogalmazza meg: Krisztus halála után lelkével az alvilágba szállt alá; ez a hitvallások értelmében hittétel. Schütz külön kiemeli, hogy a hitcikkely már a korai hitvallási hagyományban megjelent, és az alászállás nem pusztán hatalmi jelenlétet, hanem Krisztus halálának és holtakhoz való odafordulásának valóságát fejezi ki.
A keleti keresztény ikonográfiában ez a tanítás különösen erősen jelenik meg az Anasztászisz-ikonokon. Ezeken Krisztus nem egyszerűen kilép a sírból, hanem betöri a hádész kapuit, és kézen fogva emeli ki Ádámot és Évát a halál birodalmából. A kép látványosan fejezi ki a keresztény hit állítását: Krisztus feltámadása nem pusztán egyéni visszatérés az életbe, hanem a halál hatalmának megtörése.
A keresztény eszkatológia — azaz a végső dolgokról szóló teológiai tanítás — nem merül ki a lélek halál utáni állapotának kérdésében. Központi reménye a feltámadt Krisztushoz kapcsolódik: a halál utáni közösség Krisztussal valódi, de a végső beteljesedés a test feltámadásához, Krisztus parúziájához — második eljöveteléhez — és az új teremtéshez kötődik.
A köztes állapot kifejezés azt jelzi, hogy a halál és az egyetemes feltámadás között a keresztény hagyomány szerint nem a végső teljesség állapota van. A hívő reménye nem csupán „a lélek mennybe jutása”, hanem a teljes ember — test és lélek — megújulása. A halál utáni Krisztus-közösség ezért valódi vigasztalás, de a keresztény remény végpontja a feltámadás és az új ég és új föld.
A Nemzetközi Teológiai Bizottság 1990-es dokumentuma szerint az Újszövetség tanúsága alapján a hívő számára a halál utáni állapot azért kívánatos, mert Krisztussal való közösséget jelent; ez azonban nem helyettesíti a feltámadás reményét. Pál apostolnál a Krisztussal való halál utáni közösség és a test jövendő feltámadása nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező valóságok.
Ez a szempont segít elkerülni két szélsőséget. Az egyik a lélek halhatatlanságának olyan puszta felfogása, amelyben a feltámadás háttérbe szorulna. A másik a halál utáni tudatos közösség teljes tagadása, amely a bibliai és történeti keresztény hagyomány egészével nehezen egyeztethető össze. A keresztény remény végső formája nem egyszerűen a seólból vagy hádészból való kiszabadulás, hanem Krisztus feltámadásában való részesedés.
A seól értelmezése a modern korban több felekezeti vitában is szerepet kapott. Egyes irányzatok a seólt és hádészt elsősorban „sírként” vagy a halál állapotaként értelmezik, és ebből a tudatos köztes állapot, a lélek halál utáni létezése vagy a hagyományos pokoltan ellen érvelnek. Más keresztény hagyományok — katolikus, ortodox és számos protestáns értelmezés — a seól/hádész fogalmát a halottak birodalmának, a halál hatalmának vagy köztes állapotnak tágabb bibliai összefüggésében tárgyalják.
Enciklopédikus szempontból egyik felekezeti értelmezést sem célszerű a fogalom kizárólagos jelentéseként előadni. A seól jelentése a héber Bibliában többrétegű: sírhoz kötődő kép, alvilági tartomány, a halál személyesített hatalma és a költői teológiai beszéd része egyszerre lehet. Az Újszövetség hádész-fogalma pedig csak a gyehenna, a feltámadás és Krisztus halál fölötti győzelmének fényében érthető pontosan.
A modern bibliafordítások ezért eltérő stratégiákat követnek: van, amelyik meghagyja a seól és hádész alakot, van, amelyik „sír”, „mélység”, „alvilág” vagy „holtak hazája” fordítást használ. A legpontosabb fordítás sokszor az adott szövegkörnyezettől függ.
A seól és hádész képei jelentős hatást gyakoroltak a zsidó és keresztény temetési nyelvre, imádságra, művészetre és irodalomra. A halál mélysége, a kapuk, a sötétség, az alászállás és a szabadulás motívumai a zsoltárok imádságos nyelvétől a keresztény húsvéti ikonográfiáig sok helyen megjelennek.
A középkori nyugati művészetben és irodalomban a holtak alvilága gyakran részletes térképpé vált; Dante műve különösen nagy hatással volt a későbbi képzeletre. A keleti keresztény ikonográfia ezzel szemben a hádész legyőzését és az ószövetségi igazak kiszabadítását állította előtérbe.
A fogalom mai jelentősége főként abban áll, hogy segít megkülönböztetni a bibliai halálképek különböző rétegeit. A seól az emberi élet mulandóságát és a halál komolyságát fejezi ki; a keresztény értelmezésben azonban a történet nem zárul le a seóllal, mert Krisztus feltámadása a halál végső legyőzésének reményét adja. A gyász, a temetés és a halálról való keresztény gondolkodás ezért egyszerre őrzi a seól sötét nyelvét és a feltámadás reményét.
