Táifa

A táifák 1037-ben, a Córdobai Kalifátus bukása után
Taifák 1080 körül

A táifa, azaz részfejedelemség (arabul: طائفة, tudományos átiratban: ṭāˀifa; többesszámban taváif, arabul: طوائف, tudományos átiratban: ṭawāˀif) a középkori Ibériai-félszigeten, az egységes muszlim al-Andalusz felbomlását követően létrejött kisebb-nagyobb muszlim államok megnevezése. Három periódusuk különböztethető meg: az első, leghosszabb az Omajjád dinasztia uralta Córdobai Kalifátus megrendülésével kezdődött 1010 körül. Az észak-afrikai Almorávidák hódítása vetett neki véget a századfordulón. Utóbbiak hatalma a 12. század közepén megroggyant, ekkor rövid időre új táifák jöttek létre, de az Almorávidákat megbuktató Almohádok rövid úton bekebelezték ezeket. Az Almohád Kalifátus megrendülésével, az 1220-as évektől harmadjára is felaprózódott a hispániai muszlim uralom, amit ezúttal az addig lassabb ütemben terjeszkedő keresztény királyságok (Portugália, Kasztília és Aragónia) számoltak fel néhány évtized alatt a reconquista keretében. Az utolsó, legtovább fennmaradt táifa a Granadai Emírség volt, amely 1492-ig tudta megőrizni Andalúzia déli részén a különállását.

Etimológia

Az arab szó a ṭwf gyökökből származik, ami a (körbe) menni, haladni, vándorolni, utazni jelentésekkel bír. A táifa szó alapjelentése: „rész”, „különálló egység”, ennek megfelelően történetileg és jelenleg is szinte bármilyen embercsoportra is használták (pl. csapat, csoport, párt, felekezet, frakció, testület).

Történetük

A 10. század végére meggyengült a Córdobai Kalifátus, 18 év alatt 7 kalifa váltotta egymást, és egy időre a 756 óta uralkodó Omajjádok is elvesztették hatalmukat a Hammúdidák ellenében. Az utolsó kalifa, III. Hisám (1027–1031) idejére a hajdan egységes állam részfejedelemségre esett szét, Córdoba maga pedig egyfajta köztársasággá alakult a megbuktatását követően. A táifák gyakorlatilag a nagyobb városi központok köré szerveződtek. Vezetőik általában a helytartóknak és hadvezéreknek kijáró emíri címet viseltek, de volt, ahol fejedelmi, illetve királyi (malik) titulust használtak. Helyenként vezírek vagy kádik gyakorolták a hatalmat. A központi hatalom megszűnte nem jelentette a korábbi kulturális virágzás végét is, mert a kis fejedelemségek a tudományok és művészetek központjaivá váltak.

A táifák történetében három fő periódusa különböztethető meg: először az 1020-as évektől, az Omajjád-dinasztia vezette Córdobai Kalifátus felbomlásakor jöttek létre nagyobb számban. A korszak legjelentősebb táifái az északi határvidék nagy tartományai (központjaik: Zaragoza, Toledo és Badajoz) voltak, délen pedig a több tucat államocska közül Sevilla emelkedett ki, ami a déli táifák zömét bekebelezte az 1090-es évekre. Amikor 1085-ben VI. Alfonz kasztíliai király elfoglalta Toledót és alávetette Valenciát is, a rémült andaluszi fejedelmek az Észak-Afrikában dinamikusan terjeszkedő berber Almorávidákhoz fordultak segítségért. Júszuf ibn Tásufín csapatai az 1086-as sagrajasi csatában súlyos vereséget mértek a kasztíliaiakra, ám a keresztény fenyegetésnek ez nem vetett véget. Az almorávidák az 1090-es években úgy döntöttek, hogy a marakodó és megbízhatatlan táifák megsegítése helyett inkább birodalmukba olvasztják az ibériai muszlim területeket; a legtovább (1110) az északi Zaragoza önállóságát hagyták meg.

Az almorávida uralomnak egy, a mai Dél-Marokkóban kialakult vallási mozgalom, az almohádoké vetett véget, miközben új erőre kapott a reconquista, az Ibériai-félsziget muszlim része pedig ismét államocskákra esett szét. Ezek zöme alig néhány évig állt fenn, mivel az Almohádok az 1140-es években gyorsan megbuktatták az Almorávidákat, és 1150-re a táifák nagyját is bekebelezték. A legtovább Murcia és Valencia állt nekik ellen a Rey Lobo („Farkas király”) néven ismert Muhammad ibn Mardanís vezetésével, de annak 1172-es halálakor birtokai almohád kézre kerültek. Az almohádok sokáig sikerrel hadakoztak a reconquista ellen (alarcosi győzelem, 1195), de 1212-ben súlyos vereséget szenvedtek Las Navas de Tolosa mellett. Ez megrendítette az al-Andalusz feletti uralmukat, birodalmuk pedig fokozatosan a keresztény uralkodók befolyása alá került, ami bomláshoz vezetett mind Észak-Afrikában, mind európai birtokaikon. Az 1220-as évektől sorra szakadtak el az újabb táifák, de ezek zöme három évtizeden belül Portugália vagy a két spanyol állam egyikének fennhatósága alá került.

Egyetlen kivételként az 1232-ban létrejött Granadai Emírség maradt fenn, amit emiatt nem is szokás a részfejedelemségek közé számítani. A keresztény és muszlim hatalmak között sikeresen egyensúlyozó államalakulat mintegy 250 éven át, egészen 1492-ig fennmaradt.

Táifák listája

Az első korszak (11. század)

Második korszak (12. század)

A murciai táifa Ibn Mardánís, azaz Rey Lobo uralmának csúcsán, 1160 körül

Harmadik korszak (13. század)

Rendszerint nem tekintik táifának a többinél jóval hosszabb ideig fennálló Granadai Emírséget (1237–1492), amit végül Kasztília és Aragónia közösen hódított meg, és Kasztíliához került. Területén 1568–1571 között zajlott az Alpujarras-felkelés, ami ideiglenesen elszakította a területet a spanyol fennhatóság alól.

Jegyzetek

  1. ↑ Wehr, Hans: A Dictionary of Modern Written Arabic. Ed. Milton Cowan. 4th edition. Urbana, IL: Spoken Language Services, Inc. 1993. 672. o.
  2. ↑ Lane, Edward William: Arabic–English Lexicon. V London: Williams and Norgate. 1863–1893. 1893. o.

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Taifa című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

További hivatkozások