Ad abolendam

Ad abolendam diversam haeresium pravitatem
(A különféle eretnekségek romlottságának eltörlésére)
Pápa neve:III. Luciusz
Kibocsátás dátuma:1184. november 4.
Nyelvlatin
Témakörpüspöki inkvizíció

Az Ad abolendam teljesebb címén Ad abolendam diversam haeresium pravitatem („A különféle eretnekségek romlottságának eltörlésére”) III. Luciusz pápa 1184. november 4-én, Veronában kiadott dekrétális bullája volt. A dokumentum I. Frigyes német-római császárral való együttműködés keretében született, és az eretnekséggel gyanúsított személyek elleni püspöki vizsgálatot, az exkommunikációt, a világi hatóságok közreműködését, valamint a közösségi eskü intézményét szabályozta.

A szakirodalom gyakran az inkvizíciós jogfejlődés egyik korai alapdokumentumaként említi, olykor az „inkvizíció alapító okiratának” is nevezi. Ez a megfogalmazás azonban csak megszorítással helyes: az Ad abolendam nem hozott létre későbbi értelemben vett állandó, központosított inkvizíciós hivatalt, nem azonos a 13. századi pápai inkvizícióval, és semmiképpen sem a 15–16. századi spanyol inkvizícióval. Jelentősége abban áll, hogy a korábbi, főként alkalmi és helyi püspöki fellépéseket általánosabb kánonjogi keretbe illesztette, és előkészítette a 13. századi fejleményeket.

Történeti háttér

Az Ad abolendam a 12. századi latin kereszténység intézményi, jogi és vallási átalakulásának keretében értelmezendő. Ekkor erősödött meg a reformpápaság, fejlődött a kánonjog tudománya, és a pápai központi kormányzat egyre határozottabban törekedett a helyi egyházak, laikus vallási mozgalmak és a nyilvános tanítás egységesebb szabályozására. A Gratianus nevéhez kötött Decretum és a dekrétális gyűjtemények az egyházi kormányzást egyre inkább írott normákra és eljárási formákra építették.

Politikai hátterét a pápaság és a Német-római Birodalom viszonyának rendezése adta. A velencei béke (1177) után a feszültségek enyhültek ugyan, de III. Lucius helyzete Rómában továbbra is bizonytalan volt, így a birodalmi támogatásra szorult. A veronai találkozó ezért egyszerre volt egyházi és politikai esemény.

A 12. század második felében Észak-Itáliában és Dél-Franciaországban több heterodox vagy engedély nélküli vallási mozgalom jelent meg, köztük a katharok, a lyoni szegények, a patarénusok és az arnoldisták. Ezek nem alkottak egységes jelenséget: egyesek radikális dualista tanításokat, mások az apostoli szegénységet, a klérus megújítását vagy a laikus prédikációt képviselték. A konfliktus egyik központi kérdése az volt, hogy ki jogosult a keresztény közösség nevében nyilvánosan tanítani.

Politikai és társadalmi kontextus

Az Ad abolendam nem csupán dogmatikai dokumentum, hanem a középkori közrend védelmének eszköze is volt. A 12. századi keresztény társadalomban a vallási egységet, a szentségi rendet, a politikai hűséget és a társadalmi stabilitást nem választották el egymástól. Az eretnekséget ezért gyakran a közösség egységét fenyegető veszélyként értelmezték.

Bizonyos mozgalmak esetében a félelem nem volt pusztán elméleti. Az arnoldisták esetében például politikai radikalizmus, a katharoknál pedig a szentségek és a világi hatalom elutasítása is szerepet játszott. A városi vallási mozgalmak emellett sokszor helyi politikai konfliktusokkal, kommunális önkormányzati törekvésekkel és a püspöki tekintély kérdésével fonódtak össze.

A pápaság és a császárság együttműködése ezért a kortársak szemében részben a stabilitás közös érdekét is szolgálta. A dokumentum kezdete kifejezetten utal arra, hogy az egyházi fellépést az „imperiális hatalom” támogatása segíti. Ez a megfogalmazás jól tükrözi azt a középkori szemléletet, amelyben az Ecclesia és a respublica Christiana rendjének fenntartása közös, bár gyakran vitatott hatáskörű feladat volt.

A veronai zsinat és a dokumentum kiadása

Az Ad abolendam a veronai szinódus összefüggésében született. A gyűlésen a pápa mellett megjelent I. Frigyes is, ami a dokumentum egyik kulcselemét magyarázza: a bulla nem csupán egyházi tilalmakat tartalmazott, hanem a világi hatóságok közreműködését is előírta. A latin szöveg kezdete kifejezetten utal arra, hogy az egyházi erőfeszítést az „imperiális hatalom” támogatása segíti.

A dekrétális kezdőmondata
Latin szöveg Magyar fordítás
Ad abolendam diversam haeresium pravitatem, quae in plerisque mundi partibus modernis coepit temporibus pullulare, vigore debet ecclesiasticus excitari, cui nimirum imperialis fortitudinis suffragante potentia, et haereticorum protervitas in ipsis falsitatis suae conatibus elidatur, et catholicae simplicitas veritatis in ecclesia sancta resplendens, eam ubique demonstret ab omni exsecratione falsorum dogmatum expiatam. „A különféle eretnekségek romlottságának eltörlésére, amely napjainkban a világ sok részén kezdett sarjadni, fel kell ébreszteni az egyházi erőt; ehhez az imperiális hatalom erejének támogatása járul, hogy az eretnekek arcátlansága hamisságuk törekvéseiben megtöressék, és a katolikus igazság egyszerűsége, amely a szent Egyházban ragyog, mindenütt megmutassa, hogy megtisztult a hamis tanítások minden átkozott szennyétől.”

A dokumentum szövege azzal indokolja a pápai rendelkezést, hogy a különféle eretnekségek több régióban terjednek, és hogy ezekkel szemben az egyházi fellépést a császári hatalom támogatásával kell hatékonyabbá tenni. A bulla így a középkori kereszténység két univerzális hatalma, a pápaság és a császárság közötti együttműködés pillanatát tükrözi, még akkor is, ha a pápai és császári érdekek hosszabb távon nem voltak azonosak.

Tartalma

Az elítélt csoportok

A dekrétális először általánosan elítél „minden eretnekséget”, majd név szerint is felsorol egyes csoportokat. A felsorolás a 12. századi egyházi hatóságok szemszögéből készült, ezért nem azonos a modern vallástörténeti tipológiával. Egyes nevek pontos tartalma a forrásokban ingadozik, más csoportok pedig csak homályosan azonosíthatók.

A név szerint említett csoportok
Latin szöveg Magyar fordítás
Imprimis ergo Catharos et Patarinos et eos, qui se Humiliatos vel Pauperes de Lugduno falso nomine mentiuntur, Passaginos, Iosephinos, Arnaldistas perpetuo decernimus anathemati subiacere. „Mindenekelőtt tehát elrendeljük, hogy a katharok, a patarénusok, azok, akik magukat hamis néven humiliátusoknak vagy lyoni szegényeknek nevezik, továbbá a passzaginusok, a josephinusok és az arnoldisták örök anatéma alá essenek.”

A felsorolásban szereplő katharok dualista tanításaik miatt a 12–13. századi egyházi szerzők szemében különösen súlyos veszélyt jelentettek. A Pauperes de Lugduno, vagyis a „lyoni szegények” a valdensek korai formájára utalnak: esetükben a fő konfliktus a laikus prédikáció, az apostoli szegénység követése és az egyházi engedelmesség kérdése körül bontakozott ki. A patarénusok eredetileg a 11. századi milánói reformmozgalommal függtek össze, de a kifejezés később tágabb, polemikus használatot is nyert. Az arnoldisták Bresciai Arnold örökségéhez kapcsolódó, egyházkritikus irányzatként jelentek meg a forrásokban.

Engedély nélküli prédikáció és szentségtani eltérés

A bulla egyik központi tárgya az engedély nélküli prédikáció. A szöveg a Rómaiakhoz írt levél 10,15-re utal: „Hogyan prédikáljanak, ha nem küldetnek?” Ezzel a dokumentum azt a középkori egyházjogi elvet rögzíti, hogy a nyilvános vallási tanítás nem pusztán magánkezdeményezés, hanem az egyházi hatóságtól kapott megbízás kérdése.

Az Ad abolendam emellett azokat is elítélte, akik az Eucharisztiáról, a keresztségről, a bűnök megvallásáról, a házasságról vagy más egyházi szentségekről a római egyháztól eltérő tanítást vallottak vagy tanítottak. Ez mutatja, hogy a dokumentum az eretnekséget nem modern értelemben vett véleménykülönbségként, hanem a szentségi és közösségi rendet érintő nyilvános tanításként fogta fel.

Engedély nélküli prédikáció és szentségtani eltérés
Latin szöveg Magyar fordítás
Omnes, qui vel prohibiti, vel non missi, praeter auctoritatem, ab apostolica sede vel ab episcopo loci susceptam, publice vel privatim praedicare praesumpserint [...] pari vinculo perpetui anathematis innodamus. „Mindazokat, akik tiltás ellenére vagy küldetés nélkül, az Apostoli Széktől vagy a hely püspökétől kapott felhatalmazás nélkül nyilvánosan vagy magánúton prédikálni merészelnek, [...] ugyanazon örök anatéma kötelékével kötjük meg.”
Universos, qui de sacramento corporis et sanguinis Domini nostri Iesu Christi, vel de baptismate, seu de peccatorum confessione, matrimonio vel reliquis ecclesiasticis sacramentis aliter sentire aut docere non metuunt, quam sacrosancta Romana ecclesia praedicat et observat [...] pari vinculo perpetui anathematis innodamus. „Mindazokat, akik a mi Urunk Jézus Krisztus testének és vérének szentségéről, a keresztségről, a bűnök megvallásáról, a házasságról vagy más egyházi szentségekről másként mernek gondolkodni vagy tanítani, mint ahogyan azt a szentséges római egyház hirdeti és megtartja, [...] ugyanazon örök anatéma kötelékével kötjük meg.”

Büntetések és a világi hatalom szerepe

A bulla az eretneknek talált klerikusokat megfosztotta egyházi rendjüktől, hivataluktól és javadalmuktól, majd a világi hatalom ítéletére bízta őket. A laikusokat, ha nem tértek vissza az ortodox hitre, szintén a világi bíró hatalmába kellett adni. A latin szöveg az animadversio debita („megfelelő megtorlás” vagy „megfelelő büntetés”) kifejezést használja; nem ír elő konkrét testi büntetést, különösen nem égetést. A halálbüntetés mint visszaeső eretnekekkel szembeni szokásos világi szankció inkább a 13. századi világi törvényhozásban, például II. Frigyes rendelkezéseiben és a városi jogokban erősödött meg.

Az egyházi és világi szankciók összekapcsolása
Latin szöveg Magyar fordítás
Quicunque manifeste fuerint in haeresi deprehensi, si clericus est [...] totius ecclesiastici ordinis praerogativa nudetur, et sic omni pariter officio et beneficio spoliatus ecclesiastico, saecularis reliquatur arbitrio potestatis, animadversione debita puniendus. „Akit nyilvánvalóan eretnekségben találnak, ha klerikus, [...] fosztassék meg az egyházi rend minden előjogától, és miután minden egyházi hivatalától és javadalmától megfosztották, hagyassék a világi hatalom ítéletére, hogy a megfelelő büntetéssel sújtsák.”

A világi hatalom szerepe a középkori jogi rendszerből következett. Az egyházi bíróság elsődlegesen az eretnekség megállapítását, az egyházi szankciókat, a kiközösítést és a klerikusok esetében a lefokozást alkalmazta; a testi vagy vagyoni büntetés a világi jogrendhez kapcsolódott. A szövegben szereplő saecularis potestatis arbitrio formula önmagában nem határozta meg a világi büntetés konkrét formáját, hanem a helyi világi jog és hatósági gyakorlat keretébe utalta a további eljárást.

Bűnbánat és visszaesés

Az Ad abolendam nem minden esetet kezelt azonos módon. A dokumentum szigora mellett megjelenik benne a bűnbánat és az egyházi közösségbe való visszatérés lehetősége is. Aki megtagadta az eretnek közösséget és „szívében visszatért”, az enyhébb elbírálásban részesülhetett, különösen a vagyonelkobzás vagy a világi szankciók későbbi következményei szempontjából.

Bűnbánat és visszatérés
Latin szöveg Magyar fordítás
Nec ad eos bona eorum ulterius revertantur, nisi eis, ad cor revertentibus et abnegantibus haereticorum consortium, misereri aliquis voluerit, ut temporalis saltem poena corripiat, quem spiritualis non corrigit disciplina. „Javaik később se térjenek vissza hozzájuk, hacsak valaki nem kíván irgalmat gyakorolni azokkal, akik szívükben visszatértek és megtagadták az eretnekek társaságát; hogy legalább az időbeli büntetés fenyítse meg azt, akit a lelki fegyelem nem javít meg.”

A visszaesők megítélése szigorúbb volt: aki az eretnekség megtagadása után ismét visszatért hozzá, azt további egyházi eljárás nélkül át lehetett adni a világi hatóságnak. Ugyanakkor a dokumentum lehetőséget hagyott a bűnbánatra és a közösségbe való visszatérésre is, különösen az első alkalommal. Ez a kettősség mutatja, hogy a bulla nem pusztán megtorló szövegként, hanem a visszavezetés és a rendfenntartó szankciók együttes logikája szerint értelmezendő.

A püspöki vizsgálat

Az Ad abolendam legismertebb jogtörténeti újítása a rendszeres püspöki vizsgálat előírása volt. A dokumentum szerint az érsekeknek és püspököknek maguknak, főesperesük útján vagy alkalmas személyek által évente egyszer vagy kétszer be kellett járniuk azokat a plébániákat, ahol híre ment annak, hogy eretnekek laknak. A helyi, jó hírű férfiakat — szükség esetén az egész környéket — eskü alatt kellett kötelezni arra, hogy jelentsék az ismert eretnekeket, a titkos gyűléseket tartókat, illetve azokat, akik életmódjukban és szokásaikban eltérnek a hívek közösségétől.

A püspöki vizsgálat előírása
Latin szöveg Magyar fordítás
Quilibet archiepiscopus vel episcopus per se, vel archidiaconum suum, aut per alias honestas idoneasque personas, bis vel semel in anno propriam parochiam, in qua fama fuerit haereticos habitare, circumeat, et ibi tres vel plures boni testimonii viros, vel etiam, si expedire videbitur, totam viciniam iurare compellat. „Minden érsek vagy püspök személyesen, főesperese útján vagy más tisztességes és alkalmas személyek által évente kétszer vagy egyszer járja be azt a saját plébániáját, amelyről az a hír járja, hogy ott eretnekek laknak; ott három vagy több jó hírű férfit, vagy ha hasznosnak látszik, az egész szomszédságot kötelezze esküre.”
Si quis ibidem haereticos scierit vel aliquos occulta conventicula celebrantes, seu a communi conversatione fidelium vita et moribus dissidentes, eos episcopo vel archidiacono studeat indicare. „Ha valaki ott eretnekeket ismer, vagy olyanokat, akik titkos gyűléseket tartanak, illetve életükben és szokásaikban eltérnek a hívek közös életmódjától, igyekezzék őket a püspöknek vagy a főesperesnek bejelenteni.”

Ez a rendelkezés az inquisitio eljárási logikájának korai, püspöki szintű alkalmazását tükrözte. A középkori jogban az inquisitio eredetileg nem intézménynevet jelentett, hanem vizsgálati módot: a hatóság nem kizárólag magánvádló fellépésére reagált, hanem maga is kutathatta a közösségben ismert vagy híresztelések által jelzett ügyeket. Az eljárásforma a középkori római-kánoni jog általános eszköztárához tartozott, és nem kizárólag eretnekségi ügyekben használták. Az Ad abolendam ezért a „püspöki inkvizíció” előzményeként értelmezhető, de nem azonos a 13. században kifejlődő, pápai megbízottak által vezetett inkvizíciós szervezettel.

A világi tisztségviselők esküje

A dokumentum a világi hatóságok közreműködését is előírta. Grófoknak, báróknak, városi rektoroknak és konzuloknak esküt kellett tenniük arra, hogy az egyházat az eretnekek és támogatóik ellen segítik, és az egyházi, valamint császári rendelkezéseket végrehajtják. Aki ezt megtagadta, hivatalvesztéssel, exkommunikációval és birtokainak interdiktum alá helyezésével számolhatott. Az ellenálló városok kereskedelmi elszigetelését és püspöki méltóságuktól való megfosztását is kilátásba helyezték.

A világi hatóságok együttműködése
Latin szöveg Magyar fordítás
Statuimus insuper, ut comites, barones, rectores et consules civitatum et aliorum locorum [...] praestito corporaliter iuramento promittant, quod [...] ecclesiam contra haereticos et eorum complices adiuvabunt. „Elrendeljük továbbá, hogy a grófok, bárók, a városok és más helyek rektorai és konzuljai [...] személyesen letett esküvel ígérjék meg, hogy [...] az egyházat az eretnekek és cinkosaik ellen segíteni fogják.”

A rendelkezések korlátai

A dokumentum értelmezésénél több eljárási és történeti korlátot is figyelembe kell venni. Először is a püspöki vizsgálat nem modern értelemben vett titkosrendőri rendszerként indult, hanem a fama, vagyis a közösségben elterjedt hír, rossz hírnév vagy gyanú alapján. A püspök vagy megbízottja olyan helyekre ment, ahol „híre volt” annak, hogy eretnekek élnek, és ott jó hírű helyi személyeket eskü alatt hallgatott meg. Ez a középkori bizonyítási és közösségi felelősségi rendszerhez tartozott, még ha modern jogállami mércével idegennek is hat.

Másodszor, a bulla nem tartalmazta a kínvallatás intézményét. A kínvallatás eretnekségi ügyekben való szabályozott alkalmazása nem az Ad abolendam-hoz, hanem jóval későbbi jogfejlődéshez, különösen IV. Ince pápa 1252-es Ad extirpanda bullájához kapcsolódik. Harmadszor, az Ad abolendam nem határozta meg egységesen a világi büntetés konkrét formáját; a helyi világi jogok, a városi statútumok, a birodalmi törvényhozás és a későbbi pápai rendelkezések együtt alakították ki azt a gyakorlatot, amely a visszaeső vagy megátalkodott eretnekeket egyre súlyosabb szankciókkal sújtotta.

Negyedszer, a dokumentum alkalmazása területileg és politikailag sem volt egyforma. A helyi püspökök tekintélye, a városi önkormányzatok ellenállása, a világi fejedelmek érdekei és a pápai hatalom tényleges mozgástere jelentősen befolyásolták, hogy a dekrétális rendelkezései mennyiben érvényesültek. A dokumentum jogtörténeti jelentősége ezért nem azonos azzal, hogy minden rendelkezése mindenütt azonos hatékonysággal működött volna.

Kánonjogi jelentősége

Az Ad abolendam a kánonjog fejlődésében azért jelentős, mert az eretnekség elleni fellépést nem pusztán lelkipásztori vagy alkalmi fegyelmi kérdésként kezelte, hanem eljárási és intézményi formába illesztette. A bulla több olyan elemet kapcsolt össze, amelyek a 13. századi inkvizíciós joganyagban tovább fejlődtek: a gyanú alapján történő vizsgálatot, a helyi közösségek eskü alatti bevonását, az exkommunikáció rendszeres kihirdetését, a visszaesés súlyosabb kezelését, valamint a világi hatóságok kényszerítő szerepét.

A dekrétális később bekerült IX. Gergely pápa 1234-ben kihirdetett dekrétális gyűjteményébe, a Liber Extra ötödik könyvébe, az eretnekekről szóló cím alá: X 5.7.9. Ez a beillesztés biztosította, hogy a szöveg a középkori kánonjog tanult rendszerében is hivatkozási ponttá váljon.

A dokumentum és a későbbi inkvizíciós intézmények kapcsolatát a szakirodalom árnyaltan tárgyalja. Edward Peters szerint az inkvizíció történetében külön kell választani az eljárási formákat, a pápai megbízottak későbbi működését, az állandó kora újkori inkvizíciós törvényszékeket, valamint azt a később kialakult mítoszt, amely „az Inkvizíciót” egységes, mindenütt jelen lévő és időtlen elnyomó intézményként ábrázolta. Az Ad abolendam ebben a történetben nem egy ilyen egységes intézmény alapítása, hanem a püspöki és kánonjogi eljárások szigorodásának egyik fontos állomása.

Kapcsolata a IV. lateráni zsinattal és a későbbi inkvizícióval

Az Ad abolendam rendelkezései több ponton előkészítették a IV. lateráni zsinat 1215-ben kiadott, eretnekség elleni 3. kánonját, amely tovább pontosította az eretnekek, támogatóik és a világi hatóságok felelősségét. A IV. lateráni zsinat azonban már III. Ince pápa szélesebb egyházreform-programjának része volt, amelyben az eretnekség elleni jogi fellépés mellett a hitoktatás, a prédikáció, a szentségi fegyelem és az évenkénti gyónás előírása is központi szerepet kapott.

A 13. századi pápai inkvizíció kialakulása további lépések eredménye volt. IX. Gergely pápa az 1230-as évektől pápai megbízottakat, gyakran domonkosokat és később ferenceseket is alkalmazott az eretnekségi ügyek vizsgálatára. A kínvallatás szabályozott alkalmazása eretnekségi ügyekben nem az Ad abolendam-hoz, hanem jóval későbbi jogfejlődéshez, különösen IV. Ince pápa 1252-es Ad extirpanda bullájához kapcsolódik. Emiatt az Ad abolendam történeti jelentőségét nem célszerű sem elbagatellizálni, sem anakronisztikusan a későbbi inkvizíciós gyakorlatok egészével azonosítani.

Hatása és recepciója

Az Ad abolendam hatása nem volt azonnali és egyenletes. Egyes régiókban a püspöki hatalom gyengesége, a városi önkormányzatok ellenállása vagy a világi hatóságok politikai érdekei korlátozták az alkalmazását. Észak-Itália városaiban a vallási mozgalmak sokszor a helyi elit, a kommunális politika és a püspöki tekintély konfliktusaiba ágyazódtak. Dél-Franciaországban a katharokkal és más heterodox csoportokkal kapcsolatos konfliktusok később az albigens keresztes hadjárathoz vezettek, amely 1209-től új, katonai-politikai dimenzióba helyezte az eretnekség elleni fellépést.

A dokumentum későbbi recepciója részben kánonjogi, részben történetírói jellegű volt. Kánonjogi szempontból az Ad abolendam a Liber Extra részeként a középkori jogászi oktatás és hivatkozásanyag egyik eleme lett. Történetírói szempontból viszont gyakran a középkori inkvizíció „kezdeteként” jelent meg, ami hasznos rövidítés lehet, de könnyen félrevezető, ha azt sugallja, hogy a későbbi inkvizíciós törvényszékek teljes intézményi formája már 1184-ben létrejött.

Történetírói értelmezés és a fekete legenda kérdése

A dokumentum értelmezése körül két szélsőség kerülendő. Az egyik az a felekezeti vagy antiklerikális olvasat, amely az Ad abolendam-ot egyenes vonalban a kora újkori inkvizíció minden visszaélésének kezdőpontjaként kezeli. A másik az az apologetikus leegyszerűsítés, amely a dokumentum kényszerítő és büntető jellegét figyelmen kívül hagyja. A korszerű történeti értelmezés ehelyett a 12. századi jogi, politikai, vallási és társadalmi feltételeket vizsgálja.

R. I. Moore értelmezése szerint a 11–13. századi Nyugat-Európában fokozatosan kialakult egy olyan „üldöző társadalom”, amelyben a hatóságok egyre hatékonyabb intézményi és jogi eszközökkel határozták meg és szorították ki a deviánsnak minősített csoportokat. Ezt az értelmezést a szakirodalom sokat vitatta és tovább árnyalta. Más történészek hangsúlyozzák, hogy az egyházi fellépés nem kizárólag hatalmi centralizációként érthető meg: része volt a pápaság reformprogramjának, a laikus vallási mozgalmak feletti ellenőrzésnek, a szentségi rend védelmének, valamint annak a középkori felfogásnak, amelyben a vallási egység és a közrend szorosan összefüggött.

A későbbi „fekete legenda” vagy leyenda negra főként a spanyol inkvizíció és a Habsburg Spanyolország ellen irányuló kora újkori protestáns és antispanyol polemikákhoz kapcsolódott. Ez a hagyomány gyakran egyetlen, időtlen „Inkvizícióként” ábrázolta a nagyon különböző korszakok, régiók és intézmények eljárásait. Peters és Henry Kamen egyaránt hangsúlyozzák, hogy az inkvizíció történetében külön kell választani a középkori püspöki vagy pápai eljárásokat, a kora újkori spanyol, portugál és római törvényszékeket, valamint a későbbi irodalmi és politikai mítoszképzést.

A modern történeti kontextushoz az is hozzátartozik, hogy a vallási kényszer és az eretnekség büntetése nem volt kizárólag latin katolikus jelenség. A középkori és kora újkori Európában a bizánci, ortodox, protestáns és világi hatóságok is alkalmaztak vallási vagy ideológiai alapon kényszerítő eszközöket, bár ezek intézményi formái, jogi indoklásai és gyakorlati következményei különböztek. Ez nem menti a középkori eljárásokat, de segít elkerülni azt az anakronisztikus megközelítést, amely a 12. századot a 21. századi vallásszabadság mércéjével ítéli meg.

Értékelése

Az Ad abolendam jogtörténeti jelentősége abban áll, hogy a 12. század végén egy újfajta, rendszeresebb és írott kánonjogi keretbe illesztette az eretnekség elleni fellépést. A bulla a püspöki felelősséget, a helyi közösségek bevonását, az egyházi cenzúrákat és a világi hatóságok kényszerítő erejét kapcsolta össze. Ezzel előkészítette a 13. századi inkvizíciós eljárások egyes elemeit, de nem azonos azok teljes későbbi intézményi formájával.

A dokumentum a középkori keresztény társadalom egyik alapvető törekvését tükrözi: a hit egységének és a közösségi rendnek a védelmét. Ebben a korban a vallási pluralizmust még nem tekintették jogilag védendő értéknek, hanem gyakran a szakadás és a társadalmi bomlás forrásának. A dokumentum ugyanakkor nem a későbbi képzelet „mindenható Inkvizíciójának” bizonyítéka, hanem a rend helyreállításának jogi keretek közé szorított kísérleteként értelmezhető egy olyan korban, amikor az egyház és az állam még nem volt elválasztva, és mindkettő legitim feladatának tekintette a vallási deviancia korlátozását.

Az Ad abolendam tehát egy olyan korszak terméke, amelyben a vallási egység még a politikai és társadalmi rend alapfeltételének számított. Modern értelmezése csakis a történeti kontextus tiszteletben tartásával lehet hiteles.

Jegyzetek

  1. 1 2 3 Rust, Leandro Duarte (2012). "Bulas inquisitoriais: Ad Abolendam (1184) e Vergentis in Senium (1199)". Revista de História (latin nyelven) (166). São Paulo: 129–161.
  2. 1 2 3 4 5 6 Friedberg, Emil, ed. (1881). Corpus Iuris Canonici. Pars secunda: Decretalium Collectiones (latin nyelven). Vol. 2. Lipsiae: Bernhard Tauchnitz. 780–782. o.
  3. 1 2 3 4 Peters, Edward (1988). Inquisition. New York: The Free Press. 46–49. o. ISBN 0-02-924980-5.
  4. 1 2 3 4 Kelly, Henry Ansgar (1989). "Inquisition and the Prosecution of Heresy: Misconceptions and Abuses". Church History. 58 (4): 439–451.
  5. 1 2 3 4 Sackville, L. J. (2019). "The Church's Institutional Response to Heresy in the 13th Century". In Prudlo, Donald S. (ed.). A Companion to Heresy Inquisitions. Leiden: Brill. 109–142. o. doi:10.1163/9789004393875_006. ISBN 9789004393875.
  6. 1 2 3 4 Lambert, Malcolm (2002). Medieval Heresy: Popular Movements from the Gregorian Reform to the Reformation (3rd ed.). Oxford: Blackwell.
  7. 1 2 Wakefield, Walter L.; Evans, Austin P., eds. (1969). Heresies of the High Middle Ages. New York: Columbia University Press.
  8. 1 2 3 Moore, R. I. (2007). The Formation of a Persecuting Society: Authority and Deviance in Western Europe 950–1250 (2nd ed.). Malden, MA: Blackwell.
  9. 1 2 Peters, Edward (1988). Inquisition. New York: The Free Press. 50–54. o. ISBN 0-02-924980-5.
  10. 1 2 Peters, Edward (1988). Inquisition. New York: The Free Press. 1–3, 122–154. o. ISBN 0-02-924980-5.
  11. ↑ "Twelfth Ecumenical Council: Lateran IV 1215. The Canons of the Fourth Lateran Council" (angol nyelven). Internet Medieval Sourcebook, Fordham University. Hozzáférés: 2026. május 21.
  12. ↑ Kamen, Henry (2014). The Spanish Inquisition: A Historical Revision (4th ed.). New Haven: Yale University Press. ix–xi, 374–394. o. ISBN 978-0-300-18051-0.

Források

További információk

Kapcsolódó szócikkek