Valdensek

A valdensek, más néven lyoni szegények vagy valdens keresztények, a 12. század végén Lyonban kialakult laikus keresztény mozgalom követői voltak. A mozgalom kezdeteit Valdès vagy Vald Péter lyoni kereskedő megtéréséhez kötik, aki vagyonának jelentős részét szétosztotta, és az apostoli szegénység, a bűnbánat, a népnyelvű Szentírás-ismeret és a laikus prédikáció eszményét hirdette.

A valdensek kezdetben nem dualista eretnekségként, hanem a katolikus egyházon belül megjelenő laikus szegénységi és prédikációs mozgalomként léptek fel. Életmódjuk és tanításuk több ponton illeszkedett a 12. századi nyugati kereszténység szélesebb megújulási törekvéseihez, különösen az apostoli életforma és a hiteles prédikáció iránti igényhez. Konfliktusuk az egyházi hatóságokkal elsősorban abból fakadt, hogy laikus férfiak és nők egyházi engedély nélkül prédikáltak, és a tiltás ellenére is folytatták tevékenységüket.

A mozgalmat 1184-ben, a veronai zsinaton kiadott Ad abolendam rendelkezés az elítélt eretnekmozgalmak közé sorolta. Ezt követően a valdensek több európai térségben, főként Dél-Franciaországban, Észak-Itáliában, a német nyelvterületen, Csehországban és az Alpok völgyeiben éltek tovább. A középkor későbbi századaiban tanításuk fokozatosan távolodott a latin katolikus egyház tanításától és fegyelmi rendjétől: elutasították többek között a klérus különleges közvetítő szerepét, a purgatóriumot, a halottakért mondott imák hatékonyságát, a búcsúkat, az esküt és bizonyos esetekben a fegyveres szolgálatot is.

A 16. században a valdensek alpesi közösségei kapcsolatba kerültek a reformációval, és 1532-ben, a chanforani gyűlés után a svájci-francia reformáció hatására református irányú protestáns egyházzá alakultak. A modern valdens egyház történeti folytonosságban áll a középkori mozgalommal, de tanrendszere a 16. századtól már a református protestantizmus keretei között értelmezhető.

Elnevezés

A magyar valdens elnevezés a latin Valdenses, illetve a francia és olasz megfelelőkből ered, és Valdès nevéhez kapcsolódik. A forrásokban Valdès neve több alakban fordul elő: Valdesius, Valdes, Valdo, Waldo, magyarul rendszerint Vald Péter vagy Valdes Péter néven szerepel. A név pontos eredete és alakja körül a szakirodalomban többféle hagyomány él, de a mozgalom alapítóját a modern történetírás általában Valdès néven említi.

A mozgalom önelnevezései közé tartozott a lyoni szegények latin megfelelője, a Pauperes de Lugduno, vagyis „Lyon szegényei”. Ez az elnevezés jól kifejezi a korai valdensek önértelmezését: nem új egyházat kívántak létrehozni, hanem az apostoli szegénységhez, a prédikációhoz és az evangéliumi életformához akartak visszatérni.

A középkori forrásokban előfordulnak más megnevezések is, például insabbatati vagy sabatati, amelyeket gyakran a valdensek öltözetével, különösen egyszerű sarujukkal vagy szandáljukkal magyaráznak. A pontos etimológia vitatott, ezért az ilyen elnevezéseket célszerű forrásfüggő megjelölésként kezelni.

A későbbi protestáns és katolikus irodalomban a „valdensek” szó több korszakra és eltérő vallási állapotra vonatkozhat. A 12–15. századi valdensek középkori eretneknek minősített laikus mozgalmat alkottak; a 16. század utáni valdensek viszont már református protestáns egyházi közösségként működtek. E kettő között történeti folytonosság van, de teológiai és intézményi értelemben fontos különbséget tenni a középkori és a reformáció utáni valdensség között.

Források és forráskritika

A valdensek történetét többféle forrástípus alapján lehet rekonstruálni. A legfontosabbak közé tartoznak az egyházi zsinati határozatok, pápai rendelkezések, inkvizíciós jegyzőkönyvek, prédikációellenes és eretnekségellenes művek, valamint néhány valdens eredetű vagy valdens környezetben használt szöveg.

A középkori katolikus források gyakran eretnekségként, egyházi engedetlenségként vagy társadalmi rendellenességként írták le a valdens mozgalmat. Ezek a források nélkülözhetetlenek, de polemikus és jogi céljuk miatt forráskritikával használhatók. A valdensek tanítását sok esetben ellenfeleik szavaiból ismerjük, ezért külön kell választani a dokumentált tanbeli állításokat, az inkvizíciós kategóriákat és a vitairatok retorikai túlzásait.

A valdens eredetű vagy valdens környezetben fennmaradt irodalom közé tartoznak óokcitán és frankoprovenszál vallásos szövegek, prédikációk, katekétikai iratok, bibliai fordítások és költemények. Közülük gyakran említik a La Nobla Leyczon című vallásos költeményt, amely a valdens vallásosság egyik fontos emléke. A szöveg datálása és középkori rétegzettsége vitatott, de a valdens identitástörténetben jelentős szerepe volt.

A 19. századi protestáns történetírás gyakran a valdenseket a reformáció előfutáraiként vagy az apostoli kereszténység közvetlen továbbvivőiként ábrázolta. James A. Wylie és más protestáns szerzők művei jelentős hatást gyakoroltak a valdens emlékezetre, de modern történeti forrásként óvatosan kezelendők. A modern kutatás a valdenseket nem őskeresztény eredetű, titokban fennmaradt „ellenegyházként”, hanem 12. századi laikus szegénységi és prédikációs mozgalomként értelmezi.

A régi lexikonok, felekezeti összefoglalók és apologetikus művek egyes adatai hasznos történeti adalékok lehetnek, de a szócikk megbízható bemutatásához modern vallás- és középkortörténeti szakirodalomra van szükség. Gabriel Audisio, Euan Cameron, Peter Biller, Malcolm Lambert, Giorgio Tourn és más kutatók munkái a mai feldolgozás alapvető forrásai közé tartoznak.

Történeti háttér

A 12. századi Nyugat-Európában több olyan laikus vallási mozgalom jelent meg, amely az apostoli életformát, az evangéliumi szegénységet, a bűnbánatot és a prédikációt állította előtérbe. A városiasodás, a kereskedelem növekedése, a művelt laikus réteg erősödése és az egyházi reformmozgalmak hatása együttesen járult hozzá ahhoz, hogy laikus férfiak és nők egyre nagyobb igényt éreztek a vallásos életben való aktívabb részvételre.

E korszakban az egyházon belül is léteztek reformtörekvések. A gregorián reform után a pápaság és a püspöki vezetés a klérus fegyelmének, a szimónia elleni fellépésnek, a papi életforma szabályozásának és az egyházi autonómiának a megerősítésére törekedett. A laikus vallási kezdeményezések egy része beilleszthető volt az egyházi rendbe; mások azonban konfliktusba kerültek a püspöki ellenőrzéssel és a prédikáció szabályozásával.

A valdensek kialakulásának idején Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában más vallási mozgalmak is működtek. Ezek közé tartoztak a katharok, akik dualista tanokat vallottak. A valdenseket a középkori hatóságok gyakran a katharokkal együtt emlegették, de a két mozgalom teológiailag lényegesen különbözött. A valdensek nem dualisták voltak: kezdetben alapvető keresztény hitvallási kérdésekben nem a kathar tanokhoz, hanem a katolikus egyházon belüli reformigényekhez álltak közelebb.

A mozgalom kezdete Lyonban

Valdès gazdag lyoni kereskedő volt. Megtérésének történetét több későbbi forrás eltérően adja elő. A hagyomány szerint a gazdag ifjú evangéliumi története, illetve egy szent életéről hallott elbeszélés mély hatást gyakorolt rá, ezért vagyonáról lemondott, családja ellátásáról gondoskodott, majd a szegénység és prédikáció útjára lépett.

Valdès egyik fontos kezdeményezése a Szentírás népnyelvű megismertetéséhez kapcsolódott. A források szerint papokat vagy írástudókat bízott meg bibliai szövegek és egyházi tekintélyek fordításával, hogy azokat laikus követői is megérthessék. Ez nem feltétlenül teljes Biblia-fordítást jelentett, hanem evangéliumi, újszövetségi és liturgikus részletek népnyelvű közvetítését.

Valdès és első társai apostoli életformát kívántak követni. Vagyonukról lemondtak, alamizsnából éltek, bűnbánatot hirdettek, és a nép között prédikáltak. A mozgalom vonzereje részben abban állt, hogy a prédikátorok egyszerű életmódjukkal hiteles vallási mintát kínáltak olyan városi és falusi közösségekben, ahol sokan elégedetlenek voltak a klérus egy részének erkölcsi állapotával vagy lelkipásztori teljesítményével.

A korai valdensek nem egyszerűen „egyházellenes” csoportként indultak. Valdès 1179 körül Rómába küldte képviselőit, hogy életformájukhoz és prédikációjukhoz jóváhagyást kérjenek. A pápai udvar a szegénységi törekvést nem utasította el önmagában, de a prédikációt püspöki engedélyhez kötötte. A konfliktus akkor mélyült el, amikor a valdensek a tiltás ellenére is folytatták a laikus prédikációt.

A III. lateráni zsinat és az Ad abolendam

Az 1179-es harmadik lateráni zsinat idején Valdès követői Rómában jelentek meg. A zsinat nem egyszerűen a valdensek elítéléséről szólt, és a mozgalmat ekkor még nem azonos módon kezelték a dualista eretnekségekkel. A döntő kérdés a laikus prédikáció engedélyezése volt. A valdensek életformája rokonszenvet is kelthetett, de teológiai képzettségük és egyházi felhatalmazás nélküli prédikációjuk aggodalmat váltott ki.

A lyoni egyházi hatóságok később megtiltották Valdès és társai prédikációját. A valdensek az Apostolok cselekedeteire hivatkozva azt vallották, hogy inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint embereknek. Ez a válasz a valdens önértelmezésben az evangéliumi küldetés hűségét jelentette; az egyházi hatóságok szemében viszont engedetlenségnek és a püspöki rend megsértésének minősült.

1184-ben III. Luciusz pápa és I. Frigyes német-római császár jelenlétében Veronában kiadták az Ad abolendam rendelkezést, amely több eretneknek minősített csoportot, köztük a valdenseket is elítélte. Ettől kezdve a mozgalom fokozatosan az egyházi jogon kívülre került, és a középkori latin egyház eretnekségellenes intézkedéseinek tárgyává vált.

Tanításaik és vallásgyakorlatuk

Szervezetük

A valdensek nem pusztán laza prédikátorcsoportként működtek. A középkori források szerint voltak vezetőik, tanítóik és szervezeti fokozataik. Az inkvizíciós szövegek említik a majoralis vagy felsőbb vezető szerepét, valamint a testvéri közösségek belső fegyelmét.

A mozgalom vallási elitjét gyakran vándorprédikátorok alkották. A késő középkori alpesi valdensek között a prédikátorokat barba néven ismerték. A barbak titokban járták a valdens közösségeket, tanítottak, gyóntattak vagy lelki vezetést adtak, és kapcsolatot tartottak a szétszórt közösségek között.

A valdens közösségek tagjai között különbség volt a teljesebb vallási elköteleződésben élő prédikátorok és a hétköznapi hívek között. A prédikátorok gyakran szigorúbb szegénységi és erkölcsi normákat vállaltak, míg a laikus támogatók családban éltek, dolgoztak, és titokban támogatták a mozgalmat.

Terjedés a középkorban

A valdensek a 12. század végétől Dél-Franciaországban, Lombardiában, Piemontban, Provence egyes térségeiben, a német nyelvterületen, Svájcban, Csehországban és más régiókban is megjelentek. Terjedésüket segítette vándorprédikátori jellegük, népnyelvű vallási kultúrájuk és az a tény, hogy sok követőjük kézműves, kereskedő vagy városi polgár volt.

Lombardiában a valdensek kapcsolatba kerültek más laikus vallási társulatokkal. Az itáliai valdensek és a lyoni szegények között idővel feszültségek is kialakultak, különösen a közösségi szervezet, a kézműves munka, a vagyonhasználat és az egyházi fegyelem kérdéseiben. Ez mutatja, hogy a valdens mozgalom nem volt teljesen egységes, hanem regionális változatokból állt.

A német és közép-európai területeken a valdensek többnyire kis, rejtett közösségekben éltek. A középkori inkvizíciós források Ausztria, Csehország, Morvaország, Szilézia és a német városok egyes csoportjairól is tudósítanak. Ezek a közösségek gyakran helyi kézműves és kereskedő rétegekhez kapcsolódtak.

Inkvizíciós és világi fellépések

A valdensek elleni fellépés a 13. századtól egyre szervezettebbé vált. A középkori eretnekségellenes politika nem csupán egyházi ügy volt: a világi hatóságok is részt vettek benne, mivel az eretnekséget a középkori társadalomban a vallási egység és a politikai rend veszélyeztetésének tekintették.

II. Péter aragóniai király 1197-ben szigorú rendelkezéseket hozott az eretnekek és támogatóik ellen. A 13. században II. Frigyes német-római császár birodalmi törvényei is súlyos büntetéseket írtak elő az eretneknek minősített személyekre. Ezek az intézkedések nem kizárólag a valdensek ellen irányultak, hanem a korabeli eretnekségellenes jogpolitika szélesebb rendszerébe illeszkedtek.

A domonkos rend és más egyházi intézmények szerepet kaptak az inkvizíciós eljárásokban. Az inkvizíció feladata elvileg az eretnekség kivizsgálása, a megtérés előmozdítása és az egyházi ítélet meghozatala volt; a legsúlyosabb büntetések végrehajtása azonban a világi hatóságokra tartozott. A gyakorlatban az eljárások régiónként eltértek, és a források tanúsága szerint börtön, vagyonelkobzás, vezeklő büntetés, száműzetés vagy halálbüntetés is előfordult.

A valdensek üldözése nem mindenütt volt azonos intenzitású. Egyes vidékeken a közösségek hosszú időn át viszonylagos rejtettségben fennmaradtak, másutt időszakos fellépések, pereksorozatok és kivégzések sújtották őket. A mozgalom fennmaradásának egyik oka éppen az volt, hogy kis, családi és helyi hálózatokra épült, és prédikátorai nagy területeket tudtak titokban bejárni.

A valdensek és a katharok viszonya

A valdenseket a középkori egyházi hatóságok gyakran más eretnekmozgalmakkal együtt említették. Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában ugyanabban a vallási és társadalmi környezetben működtek, amelyben a katharok is jelen voltak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tanításaik azonosak lettek volna.

A katharok dualista tanrendszere a jó és rossz princípium radikális szembenállására épült, és az anyagi világot a gonoszhoz kötötte. A valdensek nem ilyen dualista kozmológiát vallottak. Eredeti programjuk az apostoli szegénység, a laikus prédikáció és az evangéliumi életforma volt. A két csoportot inkább az egyházi hatóságokkal való konfliktus, a prédikáció, a kléruskritika és a földrajzi közelség kapcsolta össze, nem pedig azonos teológia.

A 13. század elején voltak olyan személyek is, akik a valdens mozgalomból visszatértek a katolikus egyházba. Közülük Durand de Huesca különösen jelentős: ő a Pauperes Catholici, vagyis „katolikus szegények” közösségének létrehozásával olyan formát keresett, amely az apostoli szegénységet és a katolikus engedelmességet össze tudta kapcsolni. Durand emellett a katharok ellen is írt.

Piemont és az alpesi völgyek

A középkor későbbi szakaszában a valdensek egyik legfontosabb központja a nyugati Alpokban, különösen Piemont egyes völgyeiben alakult ki. A Chisone, Germanasca és Pellice völgyeiben élő közösségek földrajzi helyzetük miatt viszonylag tartósan fenn tudtak maradni. A hegyvidéki településszerkezet, a helyi kapcsolatok és a rejtett prédikátori hálózat mind hozzájárultak a túléléshez.

A 15. században a valdens közösségek továbbra is az egyházi és világi hatóságok figyelmének középpontjában álltak. VIII. Ince pápa 1487-ben bullában támogatta a valdensek elleni keresztes jellegű fellépést. A hadjáratok és üldözések több közösséget sújtottak, de az alpesi völgyekben a valdensek nem tűntek el.

Az 1487-es eseményekre vonatkozó korábbi népszerűsítő vagy bulvárforrások helyett a modern valdens-kutatás inkább a helyi politikai, egyházi és társadalmi viszonyokat vizsgálja. A késő középkori üldözések nem írhatók le pusztán vallási fanatizmus vagy pusztán politikai érdek alapján: a két szempont rendszerint összekapcsolódott.

A reformációhoz való csatlakozás

A 16. század elején a valdens közösségek kapcsolatba kerültek a svájci és francia reformáció vezetőivel. A reformáció tanításai több ponton közel álltak a valdensek régi egyházkritikájához, különösen a Szentírás tekintélyének, a prédikáció fontosságának és a római egyházi hagyományok bírálatának kérdésében. Ugyanakkor a reformációhoz való csatlakozás jelentős teológiai és szervezeti átalakulást is jelentett.

1532-ben a chanforani gyűlésen a valdensek elfogadták a svájci-francia reformációval való szorosabb kapcsolatot. A döntés hatására a korábbi titkos prédikátori és rejtett közösségi struktúrák fokozatosan nyilvánosabb, református jellegű egyházi intézményekké alakultak. A valdens prédikátorok helyét egyre inkább képzett református lelkészek vették át.

A valdensek támogatták Pierre Robert Olivétan francia bibliafordítását, amely 1535-ben jelent meg. Az Olivétan-féle Biblia a francia reformáció történetének fontos állomása volt, és a valdens közösségek reformációhoz való kapcsolódását is jelképezte.

A reformációhoz való csatlakozás után a valdensek már nem pusztán középkori disszidens mozgalomként, hanem protestáns, református irányú egyházként működtek tovább. Ez a lépés egyes hagyományos valdens elemek eltűnésével, mások református keretben való újraértelmezésével járt.

A 17. századi üldözések

A 17. században a piemonti valdensek többször kerültek konfliktusba a Savoyai Hercegség hatóságaival. Az 1655-ös erőszakos katonai fellépés a valdens emlékezetben piemonti húsvét néven maradt fenn. A hadjárat során több valdens települést megtámadtak, és jelentős kegyetlenségek történtek. Az esemény európai protestáns felháborodást váltott ki.

Az 1655-ös eseményekről John Milton angol költő On the Late Massacre in Piedmont című szonettje is megemlékezett. A vers a protestáns Európa mártíremlékezetének fontos részévé vált. Enciklopédiai szövegben a teljes versidézet helyett elegendő a mű címét és történeti összefüggését megemlíteni.

A 17. század végén újabb súlyos megpróbáltatás érte a valdenseket. A nantes-i ediktum 1685-ös visszavonása után a francia protestánsellenes politika hatása a savoyai területekre is kiterjedt. 1686-ban a valdensek jelentős részét száműzték vagy menekülésre kényszerítették. Sokan Svájcba és német területekre kerültek.

1689-ben Henri Arnaud lelkész és katonai vezető irányításával valdens száműzöttek egy csoportja fegyveresen visszatért az alpesi völgyekbe. Az eseményt a valdens hagyomány „dicsőséges visszatérés” néven őrzi. A visszatérők száma kisebb volt, mint a teljes száműzött közösségé, de a vállalkozás szimbolikus jelentősége nagy: a valdens völgyek fennmaradásának és önazonosságának egyik alapemléke lett.

Emancipáció és modern egyházi fejlődés

A valdensek jogi helyzete a 18–19. században fokozatosan változott. A döntő fordulat 1848. február 17-én következett be, amikor Károly Albert szárd király királyi pátenssel polgári és politikai jogokat biztosított a valdenseknek. Ez a nap a valdens közösségben a szabadság ünnepévé vált.

Az olasz egységfolyamat után a valdensek mozgástere tovább bővült. A 19. század második felében templomokat, iskolákat, kiadói és missziós intézményeket alapítottak Olaszország több városában, így Torinóban, Firenzében, Nápolyban és Rómában is. A valdens teológiai képzés és sajtó fontos szerepet játszott az olasz protestantizmus történetében.

1975-ben az olasz valdens egyház egyesült az olasz metodista egyházzal, és létrejött az Olaszországi Valdens és Metodista Egyházak Uniója — olaszul Unione delle Chiese metodiste e valdesi. A modern valdens egyház református-protestáns hagyományú közösségként működik, miközben történeti emlékezetében megőrzi középkori eredetét.

A valdensek és a katolikus egyház közötti modern ökumenikus kapcsolatokban fontos jelképes esemény volt Ferenc pápa 2015-ös torinói látogatása a valdens templomban, ahol bocsánatot kért a katolikus egyház részéről a valdensek ellen a múltban elkövetett nem keresztényi magatartásokért.

Diaszpóra

A valdensek egy része a kora újkor és az újkor folyamán Svájcba, német területekre, Franciaország más vidékeire, majd Észak- és Dél-Amerikába vándorolt. A diaszpóra kialakulását részben vallási üldözés, részben gazdasági és társadalmi lehetőségek mozgatták.

Az Egyesült Államokban ismert valdens település Valdese Észak-Karolinában, amelyet piemonti eredetű valdensek alapítottak a 19. század végén. Dél-Amerikában különösen Uruguayban és Argentínában alakultak ki valdens gyülekezetek. Ezek a közösségek identitásukban egyszerre őriztek olasz-piemonti, protestáns és valdens elemeket.

A német területekre került valdensek egy része idővel beolvadt a helyi evangélikus vagy református egyházakba. Nyelvük és önálló egyházi szervezetük több helyen meggyengült, de a valdens eredet emlékezete számos településen fennmaradt.

Magyar vonatkozások

A középkori Magyar Királyság területén a valdensek jelenléte óvatosan kezelendő kérdés. Régebbi magyar összefoglalók Kőszeg, Sopron, Buda, Erdély és német telepes vidékek kapcsán említenek valdens vagy valdens jellegű csoportokat. Ezek az adatok részben középkori eretnekségellenes forrásokra és későbbi egyháztörténeti hagyományokra támaszkodnak, de a közvetlen valdens szervezeti jelenlétet nem minden esetben lehet biztosan igazolni.

Azt az állítást, hogy a valdensek már a 11. században megjelentek Magyarországon, kronológiai okból el kell vetni, mivel a mozgalom az 1170-es években indult Lyonban. A 13–15. századi közép-európai jelenlét viszont forráskritikai óvatossággal vizsgálható, különösen a német nyelvű településhálózatok, kereskedelmi útvonalak és cseh-morva kapcsolatok összefüggésében.

A magyar reformáció előzményei között a valdenseket a régebbi protestáns történetírás gyakran a huszitákkal és más középkori disszidens mozgalmakkal együtt említette. Modern megfogalmazásban azonban pontosabb azt mondani, hogy a valdensek a protestáns emlékezetben és reformációtörténeti önértelmezésben fontos előképpé váltak, de a magyar reformáció kialakulását nem lehet közvetlenül valdens hatásból levezetni.

A 19–20. századi magyar protestáns sajtó és egyházi közvélemény érdeklődéssel követte a valdens történeti emlékezetet, különösen az 1689-es „dicsőséges visszatérés” és az 1848-as emancipáció jubileumai kapcsán. A valdens közösség ezért nemcsak középkori eretnekségtörténeti, hanem protestáns emlékezettörténeti szempontból is megjelent Magyarországon.

A valdensek történeti értékelése

A valdensek jelentősége abban áll, hogy a középkori latin kereszténységen belül az egyik legtartósabb laikus vallási mozgalmat alkották. Kezdetben az apostoli szegénység és prédikáció eszménye kapcsolta őket a 12. századi reformtörekvésekhez; később az egyházi engedetlenség, a szentségi és hierarchikus rend bírálata, valamint a rejtett közösségi élet tette őket az eretnekségellenes politika célpontjává.

A valdenseket nem célszerű sem egyoldalúan „pápaellenes felekezetként”, sem egyszerűen „a reformáció előtti protestánsokként” bemutatni. Történetük több szakaszból áll: katolikus közegben induló laikus reformmozgalom, kiközösített középkori disszidens közösség, rejtett alpesi és európai hálózat, majd református protestáns egyház.

Ugyanígy kerülendő a katolikus egyház szerepének leegyszerűsítő bemutatása is. A középkori egyházi hatóságok teológiai és fegyelmi okokból léptek fel a valdensek ellen, ugyanakkor a történeti tapasztalat azt is mutatja, hogy az eretnekségellenes politika sok esetben súlyos kényszert, száműzetést és erőszakot eredményezett. A modern történetírás feladata mindkét szempont tárgyilagos bemutatása.

Kapcsolódó szócikkek

• Vald Péter
• Katharok
• Inkvizíció
• Reformáció
• Piemont

Jegyzetek

1. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 Audisio, Gabriel (1999). The Waldensian Dissent: Persecution and Survival, c. 1170–c. 1570. Cambridge: Cambridge University Press. ISBN 9780521559843.
2. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 Lambert, Malcolm (2002). Medieval Heresy: Popular Movements from the Gregorian Reform to the Reformation (3rd ed.). Oxford: Blackwell. ISBN 9780631222767.
3. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 Biller, Peter (2001). The Waldenses, 1170–1530: Between a Religious Order and a Church. Aldershot: Ashgate Variorum. ISBN 9780860788683.
4. 1 2 3 4 5 6 7 Wakefield, Walter L.; Evans, Austin P. (1991). Heresies of the High Middle Ages. New York: Columbia University Press. ISBN 9780231096324.
5. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 Cameron, Euan (1984). The Reformation of the Heretics: The Waldenses of the Alps, 1480–1580. Oxford: Clarendon Press. ISBN 9780198229308.
6. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 Tourn, Giorgio (1980). The Waldensians: The First 800 Years. Torino: Claudiana.
7. 1 2 3 4 5 Peters, Edward, ed. (1980). Heresy and Authority in Medieval Europe. Philadelphia: University of Pennsylvania Press. ISBN 9780812211030.
8. 1 2 3 4 5 6 7 Moore, R. I. (2007). The Formation of a Persecuting Society: Authority and Deviance in Western Europe, 950–1250 (2nd ed.). Oxford: Blackwell. ISBN 9781405129640.
9. 1 2 Audisio, Gabriel (2007). Preachers by Night: The Waldensian Barbes, 15th–16th Centuries. Leiden: Brill. ISBN 9789004154544.
10. ↑ Lovisa, Barbro (1994). Italienische Waldenser und das protestantische Deutschland 1655 bis 1989. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht. ISBN 9783525558423.
11. ↑ Arnaud, Henri (1710). Histoire de la glorieuse rentrée des Vaudois dans leurs vallées. La Haye.
12. ↑ "Chiesa Evangelica Valdese – Unione delle Chiese metodiste e valdesi". Chiesa Evangelica Valdese. Hozzáférés: 2026. május 2.
13. ↑ "Visit to the Waldensian Temple". The Holy See. 2015. június 22. Hozzáférés: 2026. május 2.

Irodalom

• Arnaud, Henri: Histoire de la glorieuse rentrée des Vaudois dans leurs vallées. La Haye, 1710.
• Audisio, Gabriel: The Waldensian Dissent: Persecution and Survival, c. 1170–c. 1570. Cambridge: Cambridge University Press, 1999.
• Audisio, Gabriel: Preachers by Night: The Waldensian Barbes, 15th–16th Centuries. Leiden: Brill, 2007.
• Biller, Peter: The Waldenses, 1170–1530: Between a Religious Order and a Church. Aldershot: Ashgate Variorum, 2001.
• Cameron, Euan: The Reformation of the Heretics: The Waldenses of the Alps, 1480–1580. Oxford: Clarendon Press, 1984.
• Lambert, Malcolm: Medieval Heresy: Popular Movements from the Gregorian Reform to the Reformation. 3. kiadás. Oxford: Blackwell, 2002.
• Moore, R. I.: The Formation of a Persecuting Society: Authority and Deviance in Western Europe, 950–1250. 2. kiadás. Oxford: Blackwell, 2007.
• Peters, Edward szerk.: Heresy and Authority in Medieval Europe. Philadelphia: University of Pennsylvania Press, 1980.
• Tourn, Giorgio: The Waldensians: The First 800 Years. Torino: Claudiana, 1980.
• Wakefield, Walter L. – Evans, Austin P.: Heresies of the High Middle Ages. New York: Columbia University Press, 1991.
• Bognárné Kocsis Judit: A valdensek nyomában. A valdens értékközvetítés és nevelés a kezdetektől a 19. századig. Budapest: L’Harmattan, 2021.
• Buzogány Dezső: „A waldens hitvallás és káté”. Református Szemle, 1985, 254–260.

További információk

• "Chiesa Evangelica Valdese – Unione delle Chiese metodiste e valdesi". Chiesa Evangelica Valdese. Hozzáférés: 2026. május 2.
• "A History of the Waldensians". Musée protestant. Hozzáférés: 2026. május 2.
• "Visit to the Waldensian Temple". The Holy See. 2015. június 22. Hozzáférés: 2026. május 2.