| Carl Jacob Burckhardt | |
| Született | 1891. szeptember 10. Bázel |
| Elhunyt | 1974. március 3. (82 évesen) Vinzel |
| Állampolgársága | svájci |
| Házastársa | Elisabeth Burckhardt |
| Szülei | Carl Christoph Burckhardt |
| Foglalkozása | |
| Tisztsége |
|
| Iskolái | Bázeli Egyetem |
| Kitüntetései | Lista
|
| Sírhelye | Cemetery of Vinzel (177) |
A Wikimédia Commons tartalmaz Carl Jacob Burckhardt témájú médiaállományokat. | |

Carl Jacob Burckhardt (Bázel, 1891. szeptember 10. – Vinzel, Vaud kanton, 1974. március 3.) svájci diplomata és történész. Legjelentősebb diplomáciai megbízatása a Népszövetség főképviselői posztja volt Danzig Szabad Városban 1937 és 1939 között.
Első diplomáciai tapasztalatait Svájc bécsi követségén szerezte 1918 és 1922 között, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása utáni zűrzavaros években. 1922-ben doktori címet szerzett, majd a Nemzetközi Vöröskereszt munkatársa lett és Kisázsiában részt vett a török függetlenségi háború utáni lakosságcsere lebonyolításában.
Ezután visszatért Svájcba, megnősült és a zürichi egyetem docense lett 1927-ben, majd 1929-ben a modern történelem címzetes professzora. 1932 és 1937 között már az újonnan alapított genfi Nemzetközi Tanulmányok Intézete rendes professzora volt. 1935-ben publikálta az első kötetét Richelieu bíborosról szóló átfogó életrajzának, amit csak 1967-ben fejezett be.
1937 és 1939 között ő lett a Népszövetség utolsó főbiztosa Danzig Szabad Városban. Igyekezett megőrizni a város független nemzetközi státuszát, ennek érdekében szoros munkakapcsolatot alakított ki vezető náci politikusokkal. Személyesen találkozott Adolf Hitlerrel is, aki rajta keresztül igyekezett meggyőzni a Nyugatot arról, hogy stratégiai céljai kizárólag a Szovjetunió ellen irányulnak. A német okkupáció után Svájcban dolgozott, újra a Vöröskereszt állományában. Ebben a minőségében többször utazott a Harmadik Birodalomba fogolytáborok látogatására.
A háború után a Nemzetközi Vöröskereszt elnöke lett 1945 és 1948 között. Vezetői tevékenysége sok politikai bírálatot váltott ki, mert olyan szigorúan vette a Vöröskereszt semlegességét, hogy nem volt hajlandó elítélni a napvilágra került náci bűnöket sem. Kemény antikommunizmusa jegyében a náci bűnöket tartotta a kisebbik rossznak. 1945 és 1949 között egyúttal Svájc párizsi követe is volt.
1949 után visszatért akadémiai pályafutásához és egy sor könyvet publikált. 1954-ben kitüntették a Német Könyvkereskedelem Békedíjával.