Története
Alakja a modern középkorban, a 15. és 16. század között vált híressé, különösen Észak-Itáliában, annak ellenére, hogy Angliában már 1159-ben szerencsekapitányok vezette zsoldos katonák csoportjai II. Plantagenet Henrik szolgálatába álltak, és hamarosan Franciaországban és Németországban is elterjedtek, mivel nélkülözhetetlennek bizonyultak a monarchiák számára a lázadó vazallusok elleni harcban.
Az itáliai településeken, ahol a kézműves, művészeti, irodalmi és ipari tevékenységek figyelemre méltó fejlődése valamilyen módon eltávolította a polgárságot a háborús szellemtől, konfliktus esetén megoldást jelenthetett a condottieriek felvétele, akik addigra igazi háborús impresszáriókká váltak. Kezdetben jobbágyokból, majd keresztes hadjáratok veteránjaiból vagy a nagy gazdasági válságok miatt kétségbeesettekből álló szakaszokat vezettek. A toborzás általában külföldön történt, ezért a háború idején az árulás gyakorlata nem volt ritka.
Bár igaz, hogy a zsoldoskapitányok néha különösen igyekeztek megkímélni embereiket és lovaikat, sőt elérték a hosszan tartó, vérontásmentes harcok szélsőségeit is, másrészt jártasnak bizonyultak a fegyverek kezelésében, és elsőként mutatták be a nehézpáncélzatban lóháton folytatott harc technikáját. Azt a szokást, hogy az embereit vasba öltöztessék bőr helyett, először a forlì Mostarda kapitánynak tulajdonítják.
Csak a lőfegyverek és a jól képzett nemzeti milíciák bevezetésével kezdett aranykoruk fokozatosan elhalványulni.
A leghíresebbek közé tartozik Bonifacio Lupi, Soragna márkija, aki Firenze szolgálatában állt a Pisa elleni háborúban (1363), valamint a Padova Velence elleni háborújában; Alberico da Barbiano, a San Giorgio Társaság alapítója (1378); Muzio Attendolo Sforza 1369–1424), aki romagnai származású volt Nápoly szolgálatában, és fiával, Francesco Sforzával együtt megalapította azt a híres családot, amely később Milánóban uralkodott; Angelo Tartaglia, Toscanella grófja és Lavello ura, XXIII. János ellenpápa vikáriusa és a tusciai San Pietro örökségének igazgatója; Bartolomeo d’Alviano, Bartolomeo Colleoni, Erasmo da Narni, akit Gattamelataként, és Francesco Bussone, akit Carmagnolaként ismerünk.
Erre a személyre többször is utalnak olasz irodalmi művekben, például Niccolò Machiavelli: A hadviselés művészete, Baldassare Castiglione: Az udvaronc, Ludovico Ariosto: Öt éneke, Giovanni Boccaccio Dekameronja és Alessandro Manzoni: Carmagnola grófja című művében.
