Don Quijote

~

Ez a szócikk a regényről szól. Hasonló címmel lásd még: Don Quijote (egyértelműsítő lap).

Don Quijote de la Mancha
A Don Quijote 1605-ös kiadásának első lapja
Szerző	Miguel de Cervantes Saavedra
Eredeti cím	El ingenioso hidalgo don Quijote de la Mancha
Ország	Spanyolország
Nyelv	spanyol
Műfaj	regény
Kiadás
Kiadó	Juan de la Cuesta
Kiadás dátuma	1605, 1615
Fordító	Radnóti Miklós, Győry Vilmos, Benyhe János, Somlyó György
Média típusa	könyv
Külső hivatkozások
A könyv a MEK-ben
A Wikimédia Commons tartalmaz Don Quijote de la Mancha témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Don Quijote de la Mancha, teljes címén Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha (spanyolul: El ingenioso hidalgo don Quijote de la Mancha, eredeti helyesírással …Don Quixote…) 17. század eleji spanyol pikareszk regény, amelyet Miguel de Cervantes írt.

Cervantes történetének alapját egy fiktív mór történész, Cide Hamete Benengeli kézirata adta. A Don Quijote azonkívül, hogy a legnépszerűbb spanyol irodalmi munka, egyúttal a világ leghíresebb irodalmi munkái között is szerepel. A norvég Nobel intézet által végzett 2002-es Top 100 világirodalom klasszikus lista szavazáson 50%-kal több voksot kapott, mint bármely más könyv.

Kiadásai

A Don Quijote első részét 1605-ben adták ki Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha (spanyolul: El ingenioso hidalgo Don Quixote de la Mancha) címen. A második rész Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha második része címmel 1615-ben jelent meg.

Az első rész Madridban látott napvilágot Francisco de Robles költségén, Juan de la Cuesta nyomdájában, 1604 végén. 1605 januárjában jelent meg először, de a gyors kiadás miatt számos hibával. Ebben az évben egy javított kiadása is megjelent a műnek ugyanabban a nyomdában. A könyv gyorsan népszerűvé vált, hamar megjelent kalózkiadása is Valenciában és Lisszabonban. A következő kiadásokat Aragóniában és Portugáliában jelentették meg, amelyekhez Robles még februárban adott pénzt. Azonban Cervantes a kasztíliai kiadásból nem sok hasznot látott. 1605 augusztusáig már két kiadása volt Madridban ill. Lisszabonban, egy pedig Valenciában. 1607-ben Brüsszelben is megjelent, majd a következő évben Robles (ismét Madridban) egy újabb kiadás költségeit állta. 1610-ben jelent meg az első olasz kiadás, majd egy év múlva Brüsszelben újra megjelent a Don Quijote.

A második rész első kiadása ugyanott jelent meg, ahol az első 1615 végén. Egy év múlva Brüsszelben és Valenciában, majd rá egy évre Lisszabonban jelent meg a Don Quijote második része. Az egyesített mű először Barcelonában jelent meg 1617-ben.

A regény világa

A könyv főhőse Alonso Quijana, egy vidéki úriember, aki rengeteg lovagregényt olvasott, aminek hatására meggyőződésévé válik, hogy ő is vándorló lovag. Mint „Don Quijote de la Mancha” indul el kalandokat keresni, „fegyverhordozójával”, az egyszerű észjárású, paraszti sorból származó Sancho Panzával.

A „hölgy”, akinek felkutatására indul Quijote (kötelező lovagregény-toposz), Dulcinea del Toboso, egy elképzelt személy, a főhős elméjében Aldonza Lorenzot, egy lányt a szomszéd tanyáról ruházott fel a lovagi hölgy erényeinek kellékeivel. Igazi kiléte mindvégig rejtély marad, minthogy a regényben magában meg sem jelenik, a személyére történő utalások ellentmondanak egymásnak (ugyanis Dulcinea Tobosóban kocsmároslány). Ő lesz az illúziójában ragadt „lovag” nemes és elérhetetlen szerelme.

Szerkezet, cselekmény

Don Quijote [kihóte], eredeti nevén Alonso Quijano vagy Quijana egy egyszerű kisnemes a dél-spanyolországi kopár és jellegtelen La Mancha vidékén. Szerény ember ugyan Don Alonso, de szenvedélye a divatos lovagregények gyűjtése és olvasása hóbortossá, idővel betegessé válik. Miközben állandó megélhetési gondokkal küzd, birtokát herdálja, csakhogy a drága könyveket megvehesse. Idővel a képzelt történeteket a valósággal kezdte azonosítani és eldöntötte kóbor lovag lesz. Megmaradt ősei rozsdás páncélja, amit magára öltött, majd rozzant gebéjére ült. Önmagát Don Quijoténak kezdte nevezni, lovát pedig a hangzatos Rocinante névre keresztelte, s útnak indult lovagi kalandokat keresni. Szerelmi ideát is alkotott magának egy szomszéd falubeli parasztlány személyében, akinek a Dulcinea del Toboso nevet adta.

Első bukdácsolásait követően, amelynek során hazaküldték, úgy látta jónak, ha fegyvernököt keres maga mellé, aki segédje lesz az úton. Dicsőség, birtok, sőt egy egész sziget, de talán királyság birtoklásának ígéretével rávette a szomszédjában lakó együgyű, köpcös parasztot, Sancho Panzát, hogy fegyvernöki minőségben kísérje el útjain. Sancho mindig megmaradt a realitás talaján és mindig próbálta felvilágosítani urát a valóságról, ki udvariasan megfogadta ugyan szavait, de mindig talált valamely magyarázatot, amely a balga kalandok folytatására ösztönözte.

Don Quijote és fegyvernöke számtalan kínos kalandba keveredett, mert annyira de rabjává vált olvasmányainak, hogy a prózai valóságra minduntalan kivetítette a regények képzelt helyzeteit, azaz teljesen azonosította. Egy juhnyájat például ellenséges hadnak, a szélmalmokat óriásoknak, a gyaloghintón vitt hölgyet elrabolt hercegnőnek nézte. Mindannyiszor kardot ragadott, kopjával rohamra indult Rocinante hátán, de nemes és becsületes szándéka ellenére csak kalamajkát okozott. A sértetteket ez gyakran megrémítette, elbizonytalanította, másokat úgy felbőszített, hogy alaposan elpáholták az önjelölt kóbor lovagot, sőt Sanchónak is kijutott az ütlegekből.

Don Quijotét többször is félholtan cipelve zsuppolták haza. Az otthoniak elégették könyvtára tartalmát, mert babonás tévhittel átkozott dolgoknak vélték azt, ami Don Alonsóra rontást hozott, ám nem tudták így kigyógyítani, mert ő nem lelte nyugalmát, folyton csak olyan kalandokra vágyott, amiket a regényekben olvasott. Rokonai meg barátai éberségét kijátszva újra nekivágott és bolondságok egész sorát művelte, mialatt volt vezeklő remete, őrjöngő szerelmes, hercegek és más nagyurak önkénytelen udvari bolondja, bizonyos esetekben viszont valóban jótetteket hajtott végre és bajbajutottakon segített, igaz ezek nem hoztak tartós eredményt.

Végül a sok viszontagság aláásta Don Quijote egészségét, s utolsó útjáról már csak meghalni hozta haza egy diák, név szerint Carrasco Sámson. Don Alonso halálos ágyán belátta mily balga módon fecsérelte el utolsó éveit, és megátkozta a lovaghistóriákat. Végrendeletében arra kérte örökösét, az unokahúgát, hogy semmiképp ne menjen férjhez egy hozzá hasonló eszeveszett férfihoz.

Don Quijote alakjával és groteszk kalandjaival Cervantes egyrészt az önmagát túlélt, de a maga korában még igen népszerű lovagtörténetek műfaját akarta kinevettetni, másrészt a maradi, középkori szokásokhoz ragaszkodó spanyol társadalmat és királyságot bírálta, több korabeli problémát is burkoltan ostorozva (így a moriscók üldözését). Hősében mégis többet teremtett, mint eszelős ábrándkergetőt. A „búsképű lovag” Don Quijote ugyanis minden tette a gyengék és elesettek megsegítésének önzetlen szándékából fakad, s volt olyan ember, akin ténylegesen is segített. Bár az olvasó megmosolyogja, mégis érzi, hogy erkölcsileg és lelki nemesség dolgában fölébe emelkedik környezetének. Ő az irodalmi jelképe a jó szándékú idealista halhatatlan embernek, aki ha kell szélmalmokkal is szembeszáll, s bár elbukik ugyan, de a jó ügyért vívott, akár sikertelen harc létjogosultságára ő adja a végletes példát.

Utóélete

Két külön részben adták ki Az elmés nemes Don Quijote de la Manchát, ez lett a spanyol aranykor – és valószínűleg az egész spanyol irodalom – legnagyobb hatású irodalmi munkája. Ez volt az első újkori regény. Mint a nyugati modern irodalom egyik alapműve, gyakran látható a legnagyobb fikciós művek mindenkori listáján.

Don Quijote alakja az örök illúziók és reménytelen küzdelmek (szélmalomharcok) allegóriája lett.

Don Quijote betegsége

Bár Don Quijote kitalált személy, ám téveszmés hallucinációi egy létező elmezavart mutatnak. Cervantes főhőse a bezártsággal párosuló mániákus olvasás következtében elszigetelődött a társadalomtól. Az író eléggé világos leírást ad, amelyből egyértelműen következik a kognitív képességek csökkenése és egyfajta demencia, amely túllépi a különc személyiség határait.

Nem tudni, hogy Cervantes tudatosan építette fel így hősét (bár van bizonyíték arra, hogy látogatott olyan börtönöket és tébolydákat, ahol elmeháborodott, epilepsziás és más zavarokkal küszködő, esetenként bűncselekményeket elkövető egyéneket őriztek), mindenesetre egyértelmű, hogy Don Quijote, mielőtt még fejébe vette, hogy kóbor lovag lesz, odahaza egzisztenciális válsággal (a Cervantes-korabeli Spanyolország általános problémája) és az öregedés nehézségeivel szembesült, amelyekkel vélhetően nem tudott megbirkózni, egész életében elégedetlen és boldogtalan volt, ezért kell valahová menekülnie, mert nem látja értelmét az életének. A lovagregények olvasása közben feléled benne a vágy, hogy valami maradandót alkosson, s legyen célja.

Don Quijote nyilvánvalóan skizofréniával kevert bipoláris zavarban szenved. Ezeket különféle érzéki csalódások és hamis emlékképek tarkítják, amelyek következtében elveszti a realitásérzékét. Ennek tudható be, hogy pontosan emlékszik olvasmányaiból szinte egész fejezetekre, amiket betéve tud, s ezeket vetíti ki valóságra, amely elhomályosítja aztán a realitást, s például emiatt nézi óriásoknak a szélmalmokat is. Don Quijote nem akarja elfogadni, hogy demens, ezért képzeletbeli kalandokat talál ki csak azért, hogy fontosnak tűnjön környezete előtt, de ennek fordítottját éri el.

Don Quijote neurológiai zavarai idővel fokozódnak, viselkedése kiszámíthatatlanabb, de mert Cervantes hőse pozitív személyiség, ostoba kalandjai sosem torkollanak tragédiába, így végig megmarad iránta az olvasó szimpátiája és szeretete. Elképzelhető, hogy Cervantes célja nem egyszerűen társadalmi kritika volt regényével, de újfajta megvilágítást akart adni a mentális betegekhez való hozzáállást illetően, akiket megértőbben, elfogadóbban kellene kezelnie a társadalomnak, nem pedig közönséges őrültnek nyilvánítani és kirekeszteni. Mindazonáltal Don Quijote ennek az elmaradott nézettnek a gúnyrajza is, mivel betegesen ragaszkodik a múlt társadalmi normáihoz, akárcsak a Cervantes-korabeli Spanyolország, nem tart lépést, nem hajlandó változásra, ezért bukik el. Az, hogy a bajok orvoslását nem megfelelően végzi az állam és a társadalom, Cervantes Don Quijote lovagregényeinek az elégetésével demonstrálja, mert Don Quijote környezete az avítt, középkori nézetek mentén ezekben látja a baj okát és nem Don Quijote elmeállapotában; a könyvek csak mintát jelentettek, de nem okozói az állapotnak.

Don Quijote ugyanakkor nem őrült meg teljesen, mivel bizonyos korlátokkal, így saját halandóságával is tisztában van, fél viszont attól, hogy feledésbe merül, mert úgy látja nem tett semmi komolyat az életében. Ezért is hajszolja betegesen a régi lovagregények ideáját, hogy emléke fennmaradjon. A kudarc épp ezért nem tántorítja el, mert szándékát akkor is helyesnek tartja, még ha nem is sikerült keresztül vinnie. Bölcsességről is tanúbizonyságot tett, főleg a kecskepásztoroknak tartott szónoklatai során, amellyel Cervantes arra utal, hogy nem minden avíttas, ami a múltból van. Szintén egy józan pillanata a főhősnek, amikor Marcella mellett áll ki, a régi, elavult normákkal szemben, megvédi őt és független életmódját másoktól.

Don Quijote többször szembesülni kénytelen a valósággal, így amikor egy temetési menetre támad rá és csak a pap rimánkodása folytán parancsol megálljt magának, majd azzal magyarázza tettét, hogy mindez egy gonosz varázslat műve, amely elhomályosította a realitást. A valóság azonban elviselhetetlen teherként nehezedik rá, az álomvilág jelenti számára a menedéket és az életet, enélkül pedig nem tud élni, s ez hozzájárul halálához.

Egy tanulmány szerint ezt a fajta biporális, skizofréniával párosuló zavart, amely Don Quijoténál is tapasztalható, az ún. Lewy-testes demencia okozza. A Lewy-testek, amelyek fehérjelepcsődések, az agysejtekben kóros mértékben felhalmozódnak, s a beteg olyan tüneteket produkál, mint a vizuális hallucinációk.

Magyarul

Források

• Babits Mihály: Az európai irodalom története, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T. reprint kiadás, 1991. ISBN 963-7780-23-8

Jegyzetek

További információk

A Wikimédia Commons tartalmaz Don Quijote témájú médiaállományokat.

A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak Don Quijote témában.

• A Magyar Elektronikus Könyvtárban
• Don Quijote műfordításokban – Bábel Web Antológia
• Ramiro de Maeztu: Don Quijote, Don Juan és Celestina. Elfogult esszék; ford., bev., jegyz. Jánosházy György; Kriterion–Európa, Bukarest–Bp., 1988 (Téka)

Ez az irodalmi tárgyú lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle!