Az első skót függetlenségi háború katonai eseményei

Berwick kifosztása (1296)

I. Eduárd angol király 1296. március 30-án az angliai Northumberland megyében fekvő Berwick-upon-Tweed városát elfoglalta és kifosztotta.

A skóciai trónutódlási válság és John Balliol skót király hatalomra kerülése után I. Eduárd a skót királyság feletti hűbéri igényét érvényesítette. Amikor a skót vezetés Franciaországgal szövetségre lépett 1296-ban, hadjáratot indított és északra vonult. Berwicknél március 30-án az angol sereg legyűrte a helyőrséget, a várost feldúlta és a lakosság jelentős részét lemészárolta (a veszteségek pontos száma vitatott). A berwicki akció után az angol hadműveletek folytatódtak, és I. Eduárd Berwick elfoglalását követően Dunbar vára ellen is hadjáratot kezdett. A hadjárat hamarosan John Balliol megadásához, Skócia angol megszállásához vezetett.

Dunbari csata

I. Eduárd angol király hadjáratában John de Warenne, Surrey 6. grófja 1296. április 27-én a skóciai East Lothian területén, Dunbar közelében vívott csatában legyőzte John Balliol skót király híveinek seregét.

I. Eduárd 1296 tavaszán Berwick kifosztása után Dunbar vára ellen vonult, a vár ostromát John de Warenne irányította. John Balliol felmentő sereget küldött John Comyn, Buchan 7. grófja vezetésével. Az angolok több mérfölddel a várostól délnyugatra, a Spott Burn környékén felfedezék a felmentő sereget és csatára kényszerítették. A jól felszerelt angol haderő, különösen a lovagi nehézlovasság, döntő fölényt ért el, a skót sereg szétszóródott, és számos vezető skót főnemest fogságba ejtettek. A csata hatására a szervezett skót ellenállás rövid időre összeomlott, I. Eduárd pedig a győzelem után John de Warenne-t Skócia helytartói feladatkörrel bízta meg. A csata Balliol bukásához és a király kényszerű meghódolásához vezető folyamat része volt. Érdekességként a csatatér hivatalosan kijelölt területéről nem ismertek csatához köthető régészeti leletek.

A lanarki rajtaütés

1297 májusában William Wallace a skóciai Lanarkshire névadó városában, Lanarkban megölte William Heselriget, a város angol seriffjét.

I. Eduárd angol király 1296-ban megszállta Skóciát. Bevezette az angol közigazgatást, ami ellen 1297 tavaszán több helyen fegyveresen lépétek fel. Lanarkban William Wallace vezetésével meggyilkolta az angol közhivatalnok Heselriget, Wallace ezzel nyíltan az angol uralom ellen fordult. A fegyveres támadásban résztvevők számáról nincs adat. A lanarki rajtaütés a szakirodalom gyakran a Wallace-féle felkelés kezdeteként kezeli, amely 1297 szeptemberében a Stirling hídnál aratott skót győzelemhez vezető folyamat része volt.

Vak Harry (Henry the Minstrel) a XV. század végén megírt, romantikus hangvételű elbeszélő költeményében, a The Wallace-ban kapcsolta William Wallace Lanark környéki fellépését ahhoz a történethez, amelyben egy angol seriff megölte Wallace feleségét. A Marion Braidfute nevű nő a modern történetírásban rendszerint a legendakör részének, történeti bizonyítékkal nem igazolható alaknak számít, költői kitalációként kezelik. A rettenthetetlen (Braveheart), amelyben Mel Gibson alakítja Wallace-t, ugyanezt a késő középkori hagyományt dramatizálja, a kivégzett feleség miatti bosszú a cselekmény alapmotívuma, a film történetét kifejezetten Blind Harry költeménye ihlette.

Stirling hídi csata

1297. szeptember 11-én William Wallace és Andrew de Moray a skóciai Stirling vára melletti, a Forth folyón átvezető Stirling Bridge-nél vívott csatában legyőzte John de Warenne, Surrey 6. grófja és Hugh de Cressingham vezette angol sereget. Stirling hídja illetve a vár Skócia egyik „bejárata“ volt a középkorban, birtoklása kulcsfontosságú.

I. Eduárd angol király 1296-ban Skócia ellen indított sikeres hadjáratot. Az angol uralom ellen 1297-ben többfelé felkelések bontakoztak ki. Északon Andrew de Moray, délebbre pedig William Wallace emelkedett ki a felkelések vezetőjeként. Stirlingnél az angolok nagy sereggel vonultak fel a Forth átkelőjének biztosítására. A folyón egyetlen keskeny híd vezetett át, ami a csatatér adottságai miatt különösen sebezhetővé tette az átkelést. A skót erők a híd északi oldalán, a magasabb terepen helyezkedtek el, és kivárták, amíg az angol sereg egy része átjut a túlpartra, majd a hídhoz vezető kijárat elfoglalásával elvágták őket a visszavonulástól, és a folyóparti, puha talajú síkon megsemmisítő támadást indítottak.

A csata során Hugh de Cressingham elesett, az angol veszteségek jelentősek voltak, míg a skót veszteségekről kevés adat maradt fenn. Andrew de Moray a csatában megsebesült, és 1297 folyamán belehalt sérüléseibe. A győzelem rövid távon megrázta az angol hatalmi rendszert Skóciában, és hozzájárult ahhoz, hogy William Wallace-t Skócia őrévé nevezzék ki. A helyzetet I. Eduárd következő évi hadjárata megfordította, amelynek során Falkirknél már az angolok győztek.

A Stirling Bridge-i csata utóéletének egyik leghírhedtebb epizódja az a krónikákban fennmaradt történet, hogy Hugh de Cressingham holttestét a skótok lenyúzták, és William Wallace szíjat hasított a hátából, állítólag egy széles bőrcsíkot „tetőtől talpig” kivágatott, hogy abból a kardjához szíjat készíttessen. Más elbeszélésben a bőrt a győztesek gúnyból felosztották egymás között. A modern összefoglalók ezt többnyire később rögzített, erősen dramatizált hagyományként kezelik, és óvatosan bánnak a részleteivel. A filmfeldolgozások – például A rettenthetetlen gyakran úgy ábrázolják az összecsapást, mintha a hídnak nem volna jelentősége.

Falkirki csata

A falkirki csata vázlata

Az angol lovagok elűzik a skót lovagokat és íjászokat, de a pikásokat nem tudják megtörni

Az elszigetelt és menekülésképtelen skót pikásokat (kék lukas körök) el angol íjászok lemészárolják

Angolok piros, skótok kék színnel jelöltek. A lovasságot átlósan osztott kétszínű téglalap, az íjászokat apró háromszög, a lándzsásokat egyszínű téglalap jelöli mindkét vázlaton

I. Eduárd angol király 1298. július 22-én a skóciai Falkirk közelében vívott csatában döntő vereséget mért William Wallace skót seregére.

A csata közvetlen előzménye a Stirling hídi csata skót győzelem és az ezt követő, angol területek elleni skót portyázás volt, amelyre I. Eduárd 1298-ban új, nagy létszámú hadsereg felállításával válaszolt. Wallace a hadjárat során igyekezett elkerülni a nyílt ütközetet, és a készletek elvonásával, felperzselt föld taktikával nehezítette az angol ellátást, végül azonban Falkirknél kénytelen volt csatát vállalni, hogy az angol előnyomulást még Stirling előtt megállítsa.

Az angol hadsereg létszámát a modern összefoglalók körülbelül tizenötezer főre teszik, hangsúlyozzák az angol–walesi íjászok szerepét. A skót sereg kisebb volt, és fő erejét a gyalogos lándzsások, pikások adták. (Wallace a terep adottságait kihasználva mocsaras sáv mögé állította fel seregét. A gyalogságot négy sűrű, körkörös lándzsás alakzatba rendezte, ezek közé íjászokat helyezett, a lovasságot hátra állította.

Az angolok három ütemben támadtak. Az első lovasroham mocsaras talajon elakadt, majd az angol lovasság két oldalról próbálta megkerülni a skót állást, a skót lovasság pedig hamarosan megfutamodott. A körkörös alakzatok a kezdetben feltartóztatták a lovasságot, de az angol íjászok előrenyomulva felnyitották az alakzatokat, és a keletkezett réseket az angol lovasság kihasználta. A pikás körök felbomlottak, a skót sereg összeomlott, a visszavonulás menekülésbe torkollott.

A vereség következményeképp Wallace politikai és katonai tekintélye megrendült, ezért 1298-ban lemondott Skócia őre tisztségéről. A skót ellenállás vezetése ezután átrendeződött, Wallace később Franciaországba utazott diplomáciai támogatásért.

Roslini csata

1303. február 24-én John Comyn és Simon Fraser a skóciai Midlothian területén levő Roslin mellett vívott csatában legyőzte az I. Eduárd angol király nevében portyázó angol seregrészeket.

A skót ellenállás vezetői korábban több angol tisztviselőt kiűzték Skócia területéről, ezért az angol hadvezetés megtorló hadműveletet folytatott Skóciában. Roslin térségében az angol erők három hadoszlopra osztva táboroztak, parancsnokaik John de Segrave, Skócia első helytartója, Ralph Manton, a királyi kincstárnok és Robert Neville voltak. A skótok éjszakai menetben érkeztek a körzetbe, majd egymás után csaptak le az angol a táborhelyekre. A harc több, egymást követő összecsapásból állt, és a skótok mindegyikben felülkerekedtek. A részt vevő seregek létszámára a hagyomány nagyon eltérő számokat közöl. A modern összefoglalók a skót erőt nagyságrendileg nyolcezer fő körülire, az angolt pedig akár hamrincezer főre is teszik, de ezek a számok nem tekinthetők biztosnak. A győzelem rövid távon erősítette a skót ügy morálját. Angliában felháborodást váltott ki, I. Eduárd a következő évben személyesen vezetett újabb hadjáratot Skócia ellen.

Stirling ostroma (1304)

I. Eduárd angol király 1304. április 22. és július 24. között vezetett sikeres ostromot Skócia kulcsa, Stirling vára ellen, a várat védő William Oliphant három hónap után megadta magát.

A falkirki csata után I. Eduárd néhány év alatt csaknem egész Skóciát újból ellenőrzése alá vonta, 1304 tavaszára Stirling vára maradt az utolsó, még ellenálló jelentősebb erősség. Az ostromot I. Eduárd vezette, a vár kapitánya Sir William Oliphant volt, aki kis létszámú – alig harminc fő – helyőrséggel tartotta a várat. Az angolok 1304. április 22-én kezdték a tényleges ostromot, egy tucat hajítógépet vetettek be. A krónikások szerint az ostromlók ólmot is gyűjtöttek – például egyházi épületek tetőiről – lövedékekhez. Az ostromot eldöntő „látványfegyver” a Warwolf nevű óriás trebuchet volt. Ennek láttán a vár védői meg akarták adni magukat, de I. Eduárd ezt nem fogadta el, tovább lövette a várost, így demonstrálva erejét. A vár kapitulációjára 1304. július 24-én került sor, Oliphant és emberei fogságba kerültek. Az ostrom Skócia első függetlenségi háborújának fordulópontja lett, amely után az angol uralom elleni nyílt fegyveres ellenállás rövid időre szinte teljesen elhalt.

Methveni csata

I. Róbert skót király 1306. június 19-én a skóciai Perthshire-ben, Methvennél vívott csatában vereséget szenvedett az angol seregtől, amelyet Aymer de Valence, Pembroke 2. grófja vezetett.

I. Róbert 1306 márciusában királlyá koronáztatta magát, mire I. Eduárd angol király hadműveletekkel igyekezett gyorsan megsemmisíteni a frissen szerveződő skót tábort. Aymer de Valence elfoglalta Perth-t, I. Róbert pedig június 18-án tábort vert Methven környékén, az Almond folyó közelében. A felek között megállapodás született, hogy a nyílt csatára június 20-án kerül sor, de de Valence június 19-én váratlan támadással rontott a nagyrészt felkészületlen skót táborra, és szétverte a skót erőket. A helyszín pontos középkori azonosítása bizonytalan. A csatát leíró összefoglalók szerint a skót sereg létszáma nagyjából 2500 fő lehetett, az angol sereg összeírása 2171 főt ad meg, köztük lovagokkal és jelentős íjászerővel. A veszteségek számszerűsítésére nincs biztos adat. A vereség után I. Róbert nyugatra vonult vissza, majd 1306 nyarán újabb vereségek és fogságba esések követték a hadjáratot, ami átmenetileg ellehetetlenítette a skót király helyzetét.

Dalrigh-i csata

I. Róbert skót király 1306. augusztus 11-én a skóciai perthshire-i Dalrighnál (Dalry, Dail Righ) vívott csatában vereséget szenvedett John MacDougalltól, Lorne urától (John of Lorn, akit John of Argyll néven is ismert).

I. Róbertet 1306. június 19-én Methvennél Aymer de Valence, Pembroke 2. grófja váratlan támadással megverte. A skót király maradék csapataival nyugat felé próbált menekülni a hegyvidéken át. Augusztusban Dalrigh térségében MacDougall erői útját állták, és a beszámolók alapján rajtaütésszerűen szétverték a már amúgy is megfogyatkozott királyi kíséretet. I. Róbert elkerülte a fogságot, de sok embere elesett vagy szétszóródott. A vereség után a skót királyt a szárazföld elhagyására kényszerítették. A király támogatói közül többen fogságba kerültek vagy kivégzéssel fenyegették őket, a skót ellenállás pedig átmenetileg összeomlott.

Loch Ryan-i csata

Thomas és Alexander Bruce, I. Róbert testvérei 1307. február 9–10-én a skóciai Galloway területén, a Loch Ryan partján szálltak skót földre, de Dungal MacDouall angolpárti helyi erői legyőzték őket.

I. Eduárd angol király hadjárata és a Bruce-pártiak üldözése közepette Robert Bruce hívei több helyen próbálták megvetni lábukat Délnyugat-Skóciában. A Loch ryani partraszálló erőt Thomas és Alexander Bruce vezette, a létszámot a kortárs híradások eltérően adják meg – hétszáz ír harcost, illetve több száz skótot és ír segéderőt is említenek. A partraszállókat Dungal MacDouall emberei rajtaütésszerűen verték szét, a vezetők fogságba estek. Thomas és Alexander Bruce-t, valamint társaikat Carlisle városába vitték, ahol 1307. február 17-én kivégezték őket.

Glen Trool-i csata

I. Róbert skót király 1307 tavaszán a skóciai Galloway területén levő Glen Trool völgyében összecsapott Aymer de Valence, Pembroke 2. grófja angol csapataival, és az összecsapás skót sikerrel zárult.

I. Róbert 1306-os koronázása után Methvennél és Dalrighnál vereséget szenvedett, ezért 1306–1307 telén bujdosott. 1307-ban Délnyugat-Skóciában kisebb hívekből álló csapattal rajtaütésekkel és portyákkal kezdte újraépíteni a támaszát. Az összecsapás részleteiről kevés biztos adat maradt fenn.

Az Aymer de Valence vezette angol erő – az előző évben Methvennél sikerrel alkalmazott – meglepetésszerű támadással próbálkozott, de Bruve Glen Troolban felkészült erre, és a terepet kihasználva visszaverte a támadást. Az angolok súlyos veszteségeket szenvedhettek, pontos számokra viszont nincs rá adat. A források több, egymáshoz közeli időpontú „akció” lehetőségét is felvetik 1307 márciusa és júniusa között, ezért a dátum és a konkrét helyszín a völgyön belül nem rögzíthető teljes bizonyossággal. A győzelem morális és politikai megerősödést hozott Bruce számára. Ez volt az első megnyert csata győzelmei sorában.

Loudoun Hill-i csata

I. Róbert skót király 1307. május 10-én a skóciai ayrshire-i Loudoun hegye alatt vívott csatában legyőzte Aymer de Valence-t, Pembroke 2. grófját.

I. Róbert 1306-os koronázása után 1307 tavaszán Délnyugat-Skóciában kezdte újjászervezni a híveit. A Glen trooli győzelme után Pembroke 2. grófja nyílt ütközetre hívta ki. I. Róbert elfogadta a kihívást. Aa terepet előre előkészítette: a mocsaras részek közé szorított útvonalnál mellé árkokat ásatott, hogy az angol lovasság mozgásterét beszűkítse. A létszámadatok nem biztosak, a hagyományban szereplő arány a skótoknál körülbelül hatszáz, az angoloknál körülbelül háromezer fő, de a veszteségekre nincs rá adat. A csata során az angol roham az árkok és a mocsaras talaj miatt rendezetlenné vált, a skót gyalogos lándzsások pedig az összeszűkített térben felülkerekedtek, és az angolok végül visszavonultak. Üldözés valószínűleg nem volt, mert a skótok gyalogosan harcoltak, és nem tudták hatékonyan üldözni a lovasokat. A győzelemmel I. Róbert helyzete megerősödött. I. Eduárd személyesen kívánt hadba szállni ellene, de 1307 júliusában, még Skócia elérése előtt meghalt. Érdekesség, hogy a csata lefolyását főként skót elbeszélő hagyomány őrizte meg, míg az angol krónikák kevéssé részletesek vagy hallgatnak róla.

Inverurie-i csata (1308) és Buchan kifosztása

1308. május 22-én (a dátum vitatott) I. Róbert skót király a skóciai Aberdeenshire-ben, Inverurie és Oldmeldrum között vívott csatában legyőzte az angolbarát John Comyn erőit.

I. Róbert 1306-os koronázása után 1307–1308-ban belső ellenfelei ellen is hadjáratot vezetett. Az Északkelet-skóciai Comyn-hatalmi bázis felszámolása stratégiai cél volt. A csatát a modern leírások gyakran Barra-i csataként is említik, és kevés, későbbi elbeszélő forrás alapján ismert. A hagyomány szerint I. Róbert a hadjárat idején beteg volt, mégis személyesen kivonult, amikor a Comyn-pártiak Inverurie körzetében megjelentek, köztük David de Brechin is. A részletek bizonytalanok, a létszámokra nincs biztos adat, de a beszámolók lényege az, hogy a Comyn-párti sereg megingott és megfutott, az üldözés pedig szokatlanul hosszan tartott. A csata eredménye I. Róbert északi helyzetének megszilárdulása lett. A király az északkeleti ellenállást úgy akarta végleg megtörni, hogy a Comynok helyi támaszait gazdaságilag és katonailag is megsemmisíti. A hadművelet pontos lefolyásáról kevés biztos részlet maradt fenn. A „Buchan kifosztását” nagyrészt a későbbi elbeszélő hagyomány adja. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy a cél a terület kifosztása és felperzselése volt, amelyet a kortársak és a későbbi emlékezet is rendkívüli pusztításként tartott számon. Buchanban megszűnt a szervezett Comyn-ellenállás, I. Róbert pedig 1308 nyarán Aberdeen ellen fordulhatott. John Comyn – akit egyes művek Buchan harmadik, mások hetedik grófjának tartanak – elvesztette birtokait és címeit.

Brander szorosi csata

I. Róbert skót király 1308 augusztusában a skóciai Argyllshire-ben, Brander szorosban megverte John MacDougall seregét. A John of Argyll néven is ismert főnemes 1306-ban a Dalrigh-i csatában legyőzte a királyt.

I. Róbert 1306-os koronázása után 1307–1308-ban belső ellenfelei ellen is hadjáratot vezetett. Miután az Inverurie-i csatát megnyerte, elkobozta a Comynoktól Buchant, amit példát statuálva feldúlt és elkobozta a Buchan grófja címet is. Ezt követően a Comynok szövetségeseinek számító MacDougallok hatalmi bázisa ellen indult. A csata pontos dátumát a beszámolók nem rögzítik, a történészek augusztus közepére teszik a király argyll-i hadjáratát. A seregek létszámára és összetételére nincs megbízható adat. A leírások szerint a terep döntő szerepet játszott, mert a szorosban a mozgást a meredek hegyoldal és a vízfolyások erősen korlátozták.

A késő középkori elbeszélő hagyomány lényege, hogy James Douglas a király íjászaival és embereinek részével felvonult a hegyoldalra, miközben I. Róbert előrenyomult a szorosban. Így a MacDougallok a tervezett rajtaütés helyett ellentámadásra kényszerültek, hogy elkerüljék a bekerítést. A MacDougallok visszavonulás közben egy híd lerombolásával próbálták feltartóztatni az üldözést, de nem jártak sikerrel, a csata a király győzelmével végződött.

A győzelem következményeként I. Róbert megszerezte Argyll feletti tényleges ellenőrzést, és a hadművelet a Dunstaffnage kastély feladásához is hozzájárult. A MacDougallok befolyása tartósan meggyengült, és a térségben a királyt támogató családok, köztük a Campbellok emelkedtek fel.

Roxburgh elfoglalása (1314)

1314. február 27-én vagy 28-án James Douglas és Walter Stewart az angol-skót határvidéken, Kelso mellett rajtaütéssel elfoglalta az angol kézen levő Roxburgh kastélyt.

I. Róbert skót király stratégiája az volt, hogy az angol kézen levő határvidéki várakat rajtaütéssel vagy ostrommal visszafoglalják, majd a frissen visszaszerzett erősségeket lerombolják, hogy az angolok ne tudják őket később újra megszállni és támaszpontként használni. Ezért az év folyamán több várat is rajtaütéssel próbáltak megszerezni. A roxburghi akcióban a skótok nyílt ostrom helyett megtévesztéssel közelítették meg a falakat. A késő középkori elbeszélő hagyomány szerint a támadók „kóbor marhának” álcázva jutottak a vár alá, majd kötelekkel és létrákkal felmásztak a falra, miközben a helyőrség a böjt előtti keddi napon ünnepelt, egyik oldal résztvevőinek száma sem ismert. A vár elfoglalása után az erősséget a skót vezetés leromboltatta, hogy ne lehessen újra angol kézre kerülő támaszpont. A roxburghi siker a 1314. évi hadműveletek egyik fontos sikere volt.

Bannockburni csata

Bővebben: Bannockburni csata

Carlisle ostroma (1315)

I. Róbert skót király 1315. július 22. és augusztus 1. között az angliai Cumbria megyében levő Carlisle városát és Carlisle várat ostromolta, de Andrew Harclay és védői kitartottak, az ostrom sikertelen volt.

I. Róbert 1314-es bannockburni győzelme után a skót hadvezetés rendszeresen betört Észak-Angliába. Carlisle stratégiai célpont volt, mert a nyugat felé vezető útvonalat ellenőrizte. 1315 nyarán I. Róbert a város alá vonult, vele volt James Douglas is. A skótok a külvárosok és a környék feldúlásával nyomást gyakoroltak, majd a város kapuit és a várat ismétlődő rohamokkal próbálták bevenni. A korabeli elbeszélés alapján a védelem rendkívül erős volt, a skótok pedig több ostromeszközt is bevetettek, de a támadások nem vágtak rést a védelmen, az ostromot végül feladni kényszerültek. Carlisle angol kézen maradt, de a skót hadjáratok a következő években is folytatódtak a határvidéken. A várat védő Harclay-t az angol uralkodó később Carlisle grófjává tette, de a gróf a király engedélye nélkül kötött megállapodást I. Róberttel, ezért címét, vagyonát és fejét vesztette.

Berwick ostroma (1318)

1318. április 2-án éjfél körül James Douglas skót csapata az angliai Northumberland megyében rajtaütésszerűen elfoglalta Berwick-upon-Tweed-et, a berwicki vár ezután még kitartott, de végül élelemhiány miatt megadta magát.

Berwick az angol megszállás egyik fontos határvidéki támaszpontja volt, és a város 1318 tavaszán belső segítséggel végrehajtott akció során került skót kézre. A Lanercost-krónika szerint egy Peter of Spalding nevű angol őr pénzért és földígéretért beengedte a skótokat a fal azon szakaszán, ahol szolgálatot teljesített. A skótok megmászták a falat, bejutottak, és a városban élő angolokat kifosztották és kiűzték. A berwicki vár ekkor még védekezett, a város elfoglalását egy sikeres, elhúzódóbb „kiéheztetés” követte, mert a krónika szerint végül élelemhiány miatt a vár is kapitulált. Berwick skót kézre került, és a későbbi erődítési munkáknál a falakat megemelték, mert túl alacsonynak tartották.