| Franz Sigel | |
| Sigel az Unió egyenruhájában | |
| Született | 1824. november 18. Sinsheim, Badeni Nagyhercegség |
| Elhunyt | 1902. augusztus 21. New York City, Amerikai Egyesült Államok |
| Állampolgársága | Badeni Nagyhercegség, Badeni forradalmárok, Amerikai Egyesült Államok |
| Nemzetisége | német |
| Házastársa | Elisa Dulon |
| Gyermekei | három gyermek: Paul Sigel, Leila Sigel Schehl, Franz Sigel |
| Szülei | Moritz Franz Sigel, Anna Maria Paulina Lichtenauer Sigel |
| Foglalkozása | katonatiszt, újságíró, professzor |
| Iskolái | Karlsruhei Kadettenschule |
| Sírhelye | Woodlawn temető, Bronx, New York |
| Katonai pályafutása | |
| Ország | Unió (amerikai polgárháború) |
| Fegyvernem | gyalogság |
| Szolgálati ideje | 1861-1865 |
| Rendfokozata | |
| Egysége | 5. new yorki miliciaezred Nyugati Hadsereg Virginiai Hadsereg I. hadteste Potomac Hadsereg XI. hadteste Shenandoah Hadsereg |
| Háborúi, csatái | Amerikai polgárháború |
| Franz Sigel aláírása | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Franz Sigel témájú médiaállományokat. | |
Franz Peter Sigel (Sinsheim, Badeni Nagyhercegség, 1824. november 18. – New York, 1902. augusztus 21.) német katonatiszt, forradalmár, német, magyar és amerikai szabadságharcos. Badenben német katonatiszti képzésen tanult, majd négy évet szolgált a nagyherceg hadseregében. Egy tragikus végű párbaj után leszerelték. Ezt követően a badeni szélsőbal elemeivel került kapcsolatba és forradalmi politika kezdte érdekelni. Az 1848-as felkelés után aktívan küzdött a forradalom milíciájában, majd 1849-ben emigrálni kényszerült. Először Angliába ment, majd 1852-ben az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol tanárként, újságíróként és politikusként dolgozott. A német emigránsok növekvő csoportjával együtt Missouriban telepedett le. Az amerikai polgárháború kitörése után belépett az uniós hadseregbe és katonai képzettsége illetve annak alapján, hogy mozgósítani tudja a német emigránsokat, gyors előléptetéssel ezredes lett Nathaniel Lyon dandártábornok mellett. Részt vett a Wilson’s Creek-i csatában, ahol parancsnoka elesett. Katonai teljesítménye hagyott kívánnivalókat maga után, így a Délnyugati Hadsereg új parancsnoka Samuel R. Curtis vezérőrnagy lett. Sigel tiltakozásul lemondott, mire a németajkú kisebbség követelni kezdte Sigel pozícióban tartását és Lincoln beavatkozására Halleck meggondolta magát. Sigel 1862. január 11-én hadosztályparancsnokká emelkedett. A Pea Ridge-i ütközetben Sigel nem kapott nagy feladatot, de a déliek támadásának visszaverése győzelmet jelentett. A győzelem validálta Curtis parancsnokságát, de Sigel ambícióját nem akarta fékezni. Sigelt áthelyezték a keleti hadszíntérre, ahol képes volt a keleti part német népességét is harcba hívni az Unió ügyében. Abraham Lincoln elnök helyeselte ezt, de felettesei, mint Henry W. Halleck a nyugati hadszíntér parancsnoka, vagy Nathaniel Lyon dandártábornok a Mississipin-túli hadszíntér első parancsnoka erős ellenszenvvel viseltettek irányában. Sigel viszonylag jól teljesített a második bull runi csatában, de azt követően parancsnoksága kibővítését kezdte erőltetni. Ambrose Burnside vezérőrnagy kinevezése után elérte, hogy a tartalék nagy hadosztály parancsnoka lett, de egyetlen egysége sem lett bevetve. A Burnside után következő parancsnok, Joseph Hooker felszámolta Sigel nagy hadosztályát és visszaminősítette hadtestparancsnoknak. Sigel nem akarta ezt tudomásul venni és teátrálisan lemondott. Halleck mint vezénylő tábornok elfogadta és nagyjából egy évre parkolópályára helyezte Sigelt. Az 1864-es választási küzdelemben Lincolnnak jól jöttek a német kisebbség tagjainak támogatása, ezért Sigel ismét fontos beosztást kapott, de olyan vereségeket szenvedett előbb John C. Breckinridge, majd Jubal A. Early erőitől, hogy véglegesen elmozdították. A polgárháború után visszatért a sajtóban végzett munkájához.

Franz Peter Sigel Sinsheim városában, a Badeni Nagyhercegség területén született Moritz Sigel és Anna Maria Paulina Lichtenauer frigyéből. Hároméves korában, 1827 novemberében születtek Albert és Karl Emil, a Sigel házaspár ikrei. Apja közigazgatási jogász és hivatalvezető volt a Sinsheimi kerületben és az egész családot a demokratikus elvek szellemiségében nevelte. Franz Gimnáziumba Bruchsalban (ma: Baden-Württemberg tartomány) járt, majd beiratkozott a karlsruhei katonai akadémiára, ahol 1843-ban fejezte be tanulmányait. Hadnagyi rangban a badeni hadsereg tisztje lett. A Badeni Nagyhercegség liberálisnak számító alkotmánya mellett széles teret hagyott a forradalmi, köztársasági berendezkedést követelő radikálisoknak. Sigel megismerkedett Mannheimben olyan forradalmárokkal, mint Friedrich Hecker és Gustav von Struve, akik később vezetői lettek a badeni forradalmi megmozdulásnak. Sigel maga is részt vett a forradalmi szervezkedésben. 1847-ben párbajban megsebesült, ellenfelét viszont megölte, ezért leszerelni kényszerült a hadseregtől és jogi tanulmányokat kezdett Heidelberg egyetemén.
1848 márciusában kitört a 48-49-es német forradalom, melyben tevékenyen részt vett szülőföldjén. Mannheimben és Konstanzban szervezte a forradalmi milíciát, a Freikorpst. Hecker és von Stuve köre azonban a frankfurti nemzetgyűlésen nem tudta keresztülerőltetni a fősodor által szélsőbaloldalinak tekintett koncepcióját és leszavazták. Ezért 1848. április 12-én a Boden-tó partján, Konstanzban kikiáltották a köztársaságot és a Hecker-felkelés kb. 1200 katonája észak felé masírozott. Sigel Heckerrel tartott Konstanzból Karlsruhe felé és azon kevesek közé tartozott, akinek volt katonai képzettsége és tapasztalata. A 4 ezer főre szaporodó milícia egyik oszlopát Freiburg im Breisgau alá vezette. A helyi polgárokból verbuválódott felkelők megpróbálták megakadályozni, hogy április 23-án a Lipót badeni nagyherceg sokkal jobban képzett csapatai benyomuljanak Freiburgba. Reménykedve Sigel hadoszlopainak érkezésében 24-én döntő vereséget mértek rájuk. Mindkét oldal 20 fő alatt maradó halottat és sebesültet veszített. Sigel csapatai késve érkeztek ahhoz, hogy bármit tegyenek és a Lipót csapatai elől Svájcba menekült.
A forradalom fordulatos történetében egyik meglepetés a másikat követte. IV. Frigyes Vilmos porosz király 1849-ben visszautasította a frankfurti nemzetgyűlés által megszövegezett alkotmányt és nem kívánt ilyen módon az egyesült német trónra lépni. Ez azonban kirobbantotta a birodalmi alkotmány eléréséért folytatott harcot. 1849. május 22-én Freiburgban köztársasági polgárok a 2. badeni gyalogezred katonáival fraternizáltak. Május 12-én Offenburgban a követelték, hogy a badeni kormányzat fogadja el a birodalmi alkotmányt. Rastattban a forradalmárok elfoglaltak egy erődöt, Lipót nagyherceg pedig május 14-én elmenekült Karlsruhéből, így a forradalom átmeneti győzelmet aratott. A nagyherceg azonban a porosz csapatok beavatkozását kérte. Sigel a forradalmi Badeni kormány hadügyminisztere és 1849. május 25-én vezénylő tábornoka lett. A május 30-i ober-laudenbachi vereség után át kellett adnia a parancsnokságot Ludwik Mieroslawskinak, de főhadsegédként továbbra is szolgálatot látott el. 1849 júniusában a forradalmi hadsereg több vesztes összecsapás után Freiburg felé vonult vissza. Az alkotmányozó gyűlést a Basler Hofba hívták össze Freiburgban június 28-ára. A rastatti fogságából kiszabadult Struve kérésére a tanács úgy döntött, hogy folytatja a fegyveres küzdelmet a német egység minden ellenségével szemben. Sigel ezredes átvette az elzászi és svájci népfelkelőkből álló forradalmi hadsereg vezetését. 1849 júliusában a porosz erőktől elszenvedett vereség és Mieroslawski menekülése után Sigel továbbra is a harc pártján maradt, így ő vezette a maradék csapatok visszavonulását Svájcba. Sigel egész családja száműzetésbe kényszerült, mert apját felségárulásban találták bűnösnek az 1849-es vizsgálatban.
Sigel Svájba menekült a forradalmi erők maradékával, majd onnan Franciaországba ment. Igyekezett kapcsolatot tartani és építeni a forradalmi körökkel egy esetleges visszatérés esetére, így találkozott Friedrich Engelsszel, Giuseppe Mazzinival és Giuseppe Garibaldival is. A német emigránsok közül megismerte Carl Schurzot, Louis Blenkert és Alexander Schimmelfenniget. Franiaországból a letartóztatástól félve Angliába ment, ahol Engels barátjával, Karl Marxszal is megismerkedett. 1852-ben megismerte Elise Dulont, dr. Rudolf Dulon tiszteletes leányát. Dulon amellett, hogy protestáns lelkipásztor volt, szociálforradalmi elveket vallott, ezért kiűzték Bréma városából. Dulonék 1853-ban az Egyesült Államokba emigráltak, Sigel pedig már korábban, 1852 májusában átkelt az óceánon. New York Cityben földmérőként, tanárként és zenészként dolgozott. Belépett a new yorki milícia 5. ezredébe és újságírással is foglalkozott, cikkei megjelentek a New Yorker Staats-Zeitungban és a New York Timesnál. Testvérével, Alberttel együtt dohányboltot nyitott, amely hamarosan egyre sikeresebb lett. 1854-ben elvette feleségül Elise Dulont, akinek apja 1855-ben megvásárolta a new yorki Feldner iskolát. Sigel tanár lett Dulon iskolájában, matematikát, történelmet és nyelveket tanított.
1858-ban átköltöztek St. Louis-ba, (Missouri) államban, ahol a német emigránsok száma egyre növekedett. Szívesen telepedtek le St. Louis környékén a magyar szabadságharc emigránsai is. Sigel befolyásra tett szert az emigráns közösség köreiben. Részt vette a German-American Institute (Német-amerikai Intézet) megalapításában és a professzora lett. Egy német 48-as emigráns, Rudolf Dulon leányát vette feleségül és tanított apósa iskolájában. 1858-ban megszületett a házaspár első gyermeke, aki a Paul nevet kapta. 1860-ban St. Louisban Sigel lett a st. louisi köziskolák igazgatója, illetve a duloni nevelőintézet igazgatója, majd katonai szemlét is szerkesztett.
Az amerikai polgárháború kitörésekor Sigel Abraham Lincoln elnök felhívására jelentkezett az uniós hadseregbe. Sigel ekkor már az emigráns németek nemzeti hőse volt és nagy számban tudta őket mozgósítani a háborúba. A 3. missouri ezred parancsnoki beosztását nyerte el. Az ezredesi rangot 1861. május 4-re dátumozták. Katonai alakulatba szervezte főleg a környékbeli német-amerikaiakat és szívesen mentek zászlója alá a magyar származású emigránsok is, akik a szabadságharc bukása után vándoroltak ki. Részt vett a Camp Jackson incidensben, mikor május 10-én St. Louis mellett Nathaniel Lyon dandártábornok, a St. Louisi Fegyvergyár és Raktár parancsnoka letartóztatta a Camp Jackson körül gyakorlatozó déli szimpátiájú milicistákat. A semmi törvényelleneset el nem követő embereket St. Louis utcáin át kísértette a fogda felé. A tiltakozó tömeg megtámadta a katonákat és kétnapos zavargás tört ki a városban.
Júniusban Sigel egy szövetségi oszlopot vezetett Missouri délnyugati felébe Springfield elfoglalására. 1861. július 5-én Carthage-nél megkísérelte elvágni a Missouri State Guard visszavonulásának útját, mely a Boonville-i ütközetben már vereséget szenvedett Nathaniel Lyontól. Észlelve hogy Sigel katonái csak 1100-an vannak, Carthage-nél a déliek megpróbálták a két egymástól elvált északi oszlopot egyenként megsemmisíteni. Sigelnek nem maradt más hátra, mint harcolva visszavonulni délkelet felé. A harc volumene nem haladta meg a csatározás méretét és a 44 fő északi veszteség mellett a déli 200 fő körülit tett ki. Sigel kb. 16 km-t hátrált Sarcoxie településéig, ahol lepihentette a katonákat. Július 7-én Clintonban csatlakozott hozzá Samuel D. Sturgis őrnagy kansasi erői. Ezzel Sigel erői egy dandárnyira nőttek és augusztus 7-én elő is léptették dandártábornoknak, melynek hatályát május 17-re dátumozták vissza. Ezután Springfieldben csatlakozott Lyonhoz.
A konföderációs erők két egymástól elkülönült csoportja egyesült, ellentámadást indítottak és Springfieldhez közeledtek. Az augusztus 9-i haditanács támadás mellett határozott, annak ellenére, hogy tudtak a déliek számbeli fölényéről és arról is, hogy nem érkezik erősítés, ami a Rolláig való visszavonulást tette szükségessé. Lyon azonban alkatilag agresszív volt és remélte, hogy egy sikeres támadás elveszi az ellenség kedvét attól, hogy üldözzék. Sigel azt a haditervet terjesztette elő, hogy dandárjával egy másik irányból bekeríti a déli erőket. Lyon annak érdekében, hogy harcolhasson, engedélyezte, noha katonailag kétségei voltak vele kapcsolatban. Úgy értékelte, hogy Sigel nem fogja másképpen a harcot segíteni, csak ha önállóan tevékenykedhet. Sigel másnap hajnalban elhagyta a főerőt és a Wilson's Creek-i csatában katonáit a déliek mögé vezette. Ezután azonban egyáltalán nem lépett fel támadólag, hanem passzívan várta, hogy Lyon tovább csökkent ereje beletolja a létszámfölényben harcoló délieket a csapdájába, ami nem történt meg. Helyette Benjamin McCulloch dandártábornok átcsoportosította katonáit és lendületes támadással megfutamította Sigel két ezredét. Sigel csapatai egy felderítési baki következtében azt hitték, hogy uniós bajtársaik közelednek feléjük és meglepetésként érte, mikor a közelből tüzet nyitottak. Sigel szétszóródott csapatai miatt mindössze egy hadsegéddel kísérve tért vissza a springfieldi táborba és elvesztette a teljes magával vitt ágyúüteget is. Lyon elesett a küzdelemben és Sigel távollétében Sturgis elrendelte a visszavonulást. Az uniós hadsereg a hadjáratot eldöntő vereséget szenvedett a déliektől. Sigel bátor, de a háború elejére jellemző kudarcos hadmozdulata a hiba szinonimájává vált.
Sigel átvette a parancsnokságot a Nyugati Hadsereg fölött. Lyon halálával, Springfield elvesztésével és John C. Frémont, a Nyugati adminisztrációs hivatal vezetőjének szervezeti és politikai belharcával a missouri katonai helyzet átláthatatlanná vált. Frémont leváltása után David Hunter igazgatta az ügyeket átmenetileg és ezalatt 1861. november 2-án a Nyugati Hadsereget visszarendelték november 9-én Sedaliába, majd 13-án Rollába. Henry W. Halleck, az 1861. november 9-én a Missouri adminisztrációs hivatal élére kinevezett vezérőrnagy nem bízott Sigel katonai képességeiben, ezért 1861. december 25-én felváltotta a West Point akadémiát végzett és a mexikói háborúban tapasztalatot szerzett Samuel R. Curtis dandártábornokkal. A csalódott Sigel tiltakozásul december 31-én benyújtotta leszerelési kérelmét, ami meglehetősen rosszul vette ki magát a missouri német kisebbség körében. A német kisebbség háborgása csakhamar Lincolnhoz is eljutott, akinek utasítására Halleck január 11-én elutasította a kérelmet. Sigel és Curtis képes volt egymással szót érteni, így január 11-én Sigel visszakapta a Délnyugati hadsereg 1. hadosztályának vezetését.
Az offenzíva idejére Sigel a maga hadosztálya mellett az Asbóth Sándor dandártábornok vezette 2. hadosztály manőverezését is irányította. A megbízatás nagyban szimbolikus maradt, mert a hadosztályparancsnokok közvetlenül Curtisnek jelentettek. 1862. február 13-án ismét elérték Springfieldet, melyet 1861. október 27-én az uniós hadsereg Zágonyi Károly őrnagy felderítését és lendületes lovasrohamát követően átmenetileg elfoglalt. Március 5-én Németh József, az 5. Missouri lovasezred parancsnoka jelentette Sigelnek, hogy az ellenség Bentonville-ben van több ezer emberrel. A két hadsereg elő- és utóvédjei között kitört a csatározás, ahogy igyekeztek pozíciót foglalni a Sugar Creek környékén. Curtis délről várta a támadást és ennek megfelelően a pataktól északra foglalt állást. Sigel inkább Bentonville irányából számított támadásra, ezért március 6-a folyamán abban az irányba küldött felderítőket. Az előreküldött egységet a déliek kis híján elvágták a főerőtől, de James N. McIntosh dandártábornok ügyetlenkedése miatt némi harc árán sikeresen biztonságba küzdötték magukat. A rákövetkező déli rohamot magabiztosan verték vissza.
Március 7-én hajnalban Sigel további felderítést rendelt el észak és északnyugat felé, ami déli csapatmozgásokat jelentett, miközben a fő védelmi vonal előtt nem mutatkozott egy lélek sem. Ebből sejthető volt, hogy Benjamin McCulloch dandártábornok déli csapatai megkerülik az állásokat. Peter J. Osterhaus ezredes, az első hadosztályt vezető rangidős dandárparancsnok különítményével és Cyrus Bussey lovasezredével állta el az északi megközelítési utat és szembetalálta magát McCulloch egész hadosztályával. Osterhaus az 1. hadosztályt rendelte magához, Jefferson C. Davis ezredes a harmadik hadosztállyal éppen időben érkezett, hogy visszaverjék az ellenük intézett rohamot. Az összhang nélkül végrehajtott rohamban McCulloch meghalt és rá perccel később helyettese, McIntosh is elesett, majd a sorrendben harmadik embert, Louis Hébert ezredest pedig foglyul ejtették a szövetségi csapatok. A kibontakozó zavar lényegében véget vetett a déliek itteni támadásának. Másnap, 8-án Sigel ismét felderítést parancsolt, majd Osterhausra hallgatva előremozgatta a két hadosztályt, míg az első nap megsebesülő Asbóth visszavonulást szorgalmazott. Sigel ágyúkat sorakoztatott fel és személyes felügyelete alatt az ellenséges állások bombázását irányította. Ennek hatásfoka kiváló volt és hatásosan gyengítette a déliek gyalogságát. Earl Van Dorn vezérőrnagy ágyúi képtelenek voltak hatástalanítani a szövetségi lövegeket és a tüzérek némelyike menekülőre fogta az összecsapás elől. Asbóth hadosztálya délelőtt felsorakozott Osterhausétól balra és lassan az egész arcvonal előrearaszolt. Van Dorn ekkor vette tudomásul, hogy a lőszertartalék maradékát tévedésből elmozgatták a csatatérről és tudva, hogy nincs esélye a győzelemre, visszavonulási parancsot adott. A délelőtt vége felé Sigel rohamra indította gyalogságát. Asbóth elsöpörte maga elől a déliek visszavonulását fedező cserokikat, Osterhaus összecsapott Lewis H. Little ezredes missouri dandárjával. Curtis Davis hadosztályával járult hozzá a centrum körüli harcokhoz. Ennek győzelmével abban a tévhitben, hogy a konföderációs katonák észak felé húzódtak vissza, parancsot adott Sigelnek, hogy üldözze őket. Sigelnek több se kellett, mindkét hadosztályát észak felé indította Missouri irányába. Keetsville közeléből visszaüzent Curtisnek, hogy a hadtáptrénjét küldje utána. Curtisnek időközben már régen kiderült, hogy Van Dorn délnyugat felé vonult vissza, Sigelnek számára is világosnak kellett lenni, mégis egy teljesen haszontalan irányba akart előrenyomulni az üzenete alapján és ehhez még az ellátását biztosító trén fölötti parancsnokságot is akarta. Curtis azt az ingerült üzenetet küldte Sigel után, hogy ne Missouri felé, visszafelé haladjon, hanem előre. Március 9-én Sigel kénytelen volt visszatérni a csatamezőre, Curtis parancsnoksága alá.
A Pea Ridge-i ütközetben összességében Sigel ugyan követett el hibákat, de azokat ellenség saját hibái miatt nem tudta kihasználni. Viszont tehetséges alárendeltjei jól menedzselték a hadosztályokat és Sigel tanult módon igazgatta a tüzérségét. Azonban az első adandó alkalommal megpróbálta magát függetleníteni a hadsereg parancsnokától. Curtis a győzelemért vezérőrnagyi előléptetést kapott és a két tábornok közötti eleve gyanakvó hangnem a támogatók túlzásaival, valótlan állításaival, fékezetlen pletykálkodásával végképp megromlott. 1862 májusában a nyilvánvaló vetélkedés okozta problémákat a hadvezetés Sigel keleti hadszíntérre való áthelyezésével hidalta át.
A Shenandoah Hivatalt Nathaniel P. Banks vezérőrnagy igazgatta. A Hivatal egyik hadosztályának parancsnokságát kapta meg Sigel június 2-i dátummal. Ez a hadosztály Harper's Ferry környékét védte a Shenandoah-völgyben. Banks hivatalának másik hadosztálya John C. Frémont vezérőrnagy utasításait követte. Sigel igyekezett részt venni Banks katonai erőfeszítéseiben Stonewall Jackson vezérőrnagy ellen. A hadsereg 1862. június 10-én felterjesztette az önkéntes hadsereg vezérőrnagyi rangjára, a Kongresszus pedig augusztus 7-én megerősítette ezt és március 21-i dátummal helyezte hatályba. Június 26-án Lincoln utasítására megalakult a Virginiai Hadsereg és John Pope vezérőrnagy lett a parancsnoka. Frémont 1862. június 25-én lemondott, mert nem akart független szerepköréről lemondani és a nála alacsonyabb rangú John Pope beosztottjaként szolgálni. Ekkor Sigel átvette az ideiglenes parancsnokságot Frémont hadosztálya fölött is. A két hadosztály egyesítésével, Pope Virginiai Hadseregében az első hadtest parancsnoka lett, és július 12-én véglegesítették beosztását. A hadsereg másik két hadtestét Banks és Irvin McDowell vezérőrnagy vezette.
Pope lassan előrenyomult és elfoglalta Culpepert és George B. McClellan vezérőrnagy, a Potomac Hadsereg parancsnoka nem volt hajlandó kimozdulni Harrison's Landingből, ahol Robert E. Lee tábornagy nem tudta megtámadni. Lee ezért átcsoportosított és Pope megállítására küldte Stonewall Jackson három hadosztályból álló szárnyát. A szárny augusztus 8-án szétzavarta Pope lovasságát, akik értesítették Pope-ot Jackson érkezéséről. Pope utasította Sigelt, hogy Culpeperben erősítse meg Banks csapatait és Bankst, hogy addig vívjon halogató harcot a Cedar Run vonalától mintegy 10 km-re húzódó gerincen. Korábbi veresége miatt a csorbát kiköszörülni óhajtó Banks azonban Sigel megvárása nélkül akart meglepetésszerű támadást indítani. 1862. augusztus 9-én Sigel hadteste nem avatkozott be a Cedar Mountain-i ütközetbe, ahol Banks hadosztálya megpróbálta lerohanni Jackson erőit, de végül alulmaradt. Az agilitás ilyetén hiánya Pope haragját vonta magára.
Az 1862. augusztus 28–30-i második Bull Run-i csatában Sigel javított a megítélésén. Augusztus 28-án még messze volt Jackson erőitől, amelyek figyelemfelkeltő támadást intéztek a Brawner-farm ellen, de augusztus 29-én utasításai szerint Sigel hadtestének kellett Jackson állásainak balfelén A. P. Hill hadosztályát megtámadnia, hogy Jackson vélt elhaladását megakadályozza. A XI. hadtest ezt a feladatot erejéhez mérten teljesítette. Délután felé kezdett el gyülekezni az uniós erő zöme és Pope is délután 1 órakor érkezett így Sigel átadta neki a csatatér feletti parancsnokságot. Pope és Sigel egyaránt úgy vélte, hogy az elért előrehaladás megfelel a céloknak, vagyis Jackson szárnya megsemmisítése jól halad. Sigel csapatait Pope visszavonta az első vonalból és augusztus 30-án is tartalékban maradtak. A csata harmadik napjának délutánján James Longstreet vezérőrnagy ellentámadásakor Sigel egyik hadosztálya, Robert C. Schenck dandártábornok vezetésével bevetésre került a visszavonulás fedezésében. Schenk egyik dandárja Nathaniel C. McLean ezredes parancsnoksága alatt részt vett a Chinn Ridge védelmében és hátráltatta a konföderációs előrenyomulást ameddig tudta. Másik dandárja, melyet John A. Koltes ezredes vezetett friss erőkkel vette föl a küzdelmet a támadók ellen, de Koltest a tüzérség egyik lövése megölte és alakulatának ellenállása felbomlott. Wlodzimierz Krzyzanowski ezredes dandárját is fel akarták használni, de az túlságosan sok vért veszített a 29-ei harcoktól és nem fejtett ki erős ellenállást, mert Lewis Armistead, Montgomery Corse és Eppa Hunton dandárjai legyűrték. Noha a csata összességében az uniós erők katasztrofális vereségét hozta, de Sigel tevékenysége pozitívan volt megítélhető és a harcban megsebesült a kezén.

A csata után kibontakozó vádak és viszontvádak vitájában azonban a babért azonnal aprópénzre óhajtotta váltani. Sigelt mint politikai célokkal kinevezett tábornokot tartották számon, akinek elsősorban az volt az érdeme, hogy német önkénteseket vonzott a hadseregbe. Lincoln ennek kifejezett céljával bízta meg hadtestparancsnoknak. De Sigelnek nem volt katonai hírneve és haditettei sem támasztották alá ezt. Pope hamarosan leváltásra került és visszatért McClellan az újjászervezett Potomac hadsereg élére. Az újjászervezés során, 1862. szeptember 12-én Sigel I. hadteste a XI. hadtest megjelölést kapta a Potomac hadseregben (a Virginai hadsereget megszüntették) és McClellan Washingtonban hagyta a főváros biztosítására, amíg a hadsereg Maryland állam védelmére indult. Sigel így kihagyta a South Mountain-i ütközetet és az Antietami csatát.
1862. novembert 5-én Lincoln elnök leváltotta az Antitamnél győzedelmeskedő McClellant a Potomac hadsereg éléről és Ambrose E. Burnside vezérőrnagyot nevezete ki a helyére. Burnside McClellan barátja és lekötelezettje volt el sem akarta vállalni a megbízatást. Lincoln azt szegezte neki, hogy ebben az esetben Joseph Hooker vezérőrnagyot kell kineveznie a Potomac hadsereg élére. Burnside nem kedvelte Hookert, akinek a rangja is alacsonyabb volt a sajátjánál, ezért kénytelen volt vállalni a pozíciót. Burnside november 12-én a 184-es számú parancsban négy nagy hadosztályra tagolta hadseregét, melyek két-két hadtestből álltak. Edwin V. Sumner vezérőrnagy kapta a II. és a IX. hadtest irányítását a jobbszárny nagy hadtestjében, Hooker a III. és V. nagy hadtestet a közép nagy hadtestjében, William B. Franklin vezérőrnagy az I. és VI. hadtestért felelt a balszárny nagy hadtestjében. Franz Sigel a tartalék nagy hadosztályét, mely a XI. és XII. hadtestet inkorporálta. Burnside előrevonta Sigel nagy hadosztályát Rappahannock-folyó vonalára, de nem szánt neki támadó feladatot a Fredericksburgi csata folyamán, csak a folyó északi partján, a Stafford-magaslat lankáin kellett táborozniuk. Így a csata megvívásában és elvesztésében nem volt semmi szerepe.
Burnside január elején egészítette ki Sigel parancsnokságát a XII. hadtestre is, létrehozva a tartalék nagy hadosztályt. A Sárdagasztás-hadjárat kudarca után Burnside statáriálisan akart megszabadulni a hadseregen belüli ellenzékétől és mivel rendkívül népszerűtlen volt, Lincoln ezt nem hagyhatta annyiban. 1863. január 25-én leváltotta Burnside-ot és Hookert nevezte ki parancsnoknak. Hooker 1863. február 5-én felszámolta a nagy hadosztályok rendszerét és hét gyaloghadtestben és egy lovashadtestben konszolidálta a rendelkezésére álló erőt. Sigelt, mint a XI. hadtest parancsnokát tartotta meg, ami számára visszaminősítést jelentett. Sigel hosszabb eltávozásra ment New York városába és részben nyilvánosan panaszkodni kezdett, részben pedig a Republikánus pártot támogató beszédeket tartott. Henry W. Halleck vezénylő tábornok a Wilson's Creek-i csatavesztés óta személyes ellenszenvvel viseltetett Sigel iránt és süketnek mutatkozott a panaszokra. Sigel emiatt Hookernek kezdett kérvényeket benyújtani a felváltására, melyet február 12-én megtettek számára. Február 19-én Edwin M. Stanton hadügyminiszter táviratozott Hookernek, hogy Lincoln márpedig ezt nem hagyja annyiban, miután ő nevezte ki Sigelt és meg is akarja tartani beosztásában. Sigel ezután írásban benyújtotta a kérelmét leváltására Hallecknek is. A döntéshozók Sigel kérvényeit blöffnek értelmezték és elhatározták, hogy lehívják a blöfföt. Halleck 1863. március 1-jével Oliver O. Howard vezérőrnagyot nevezte ki a XI. hadtest élére.
A következő hat hónapot Sigel beosztás nélkül töltötte, ugyanakkor a hadügyminisztérium kasírozni sem óhajtotta. Németajkú támogatói nyomására Sigel visszavonta a lemondását, mire 1863 júliusában Halleck Darius N. Couch irányítása alá osztotta be a Susquehannai hivatal állományába. 1863. július 6-án Couch a readingi milícia parancsnokának szerepét adta neki. A beosztás jelentéktelen volt és Sigel az elkövetkező hét hónapban más feladatot nem kapott. Politikai kapcsolatai megint karriermentésbe kezdtek. 1864 választási év volt és Lincoln újraválasztása egyáltalán nem nézett ki biztosítottnak. Lincoln hatalmát ekkoriban a Demokrata párt mellett saját belső ellenzéke fenyegette. A radikális republikánusok azzal mutatták ki elégedetlenségüket, hogy kihátrálva Lincoln mögül Frémont személyében önálló jelöltet szándékoztak állítani az elnökválasztási küzdelemben. Lincolnnak sürgős szüksége támadt a németajkú bevándorlók támogatására, így 1864. február 29-én a 80-as számú hadügyi rendeletben Sigelt a Nyugat-Virginiai hivatal élére helyezték.

Sigel hivatala két feladatot kapott: hatoljon előre a Shenandoah-völgyben, hogy ellenőrzése alá vonja az Észak-Virginia Hadsereg ellátását biztosító területeket és akadályozzanak meg minden próbálkozást amely Lee segítségére irányulna az Overland-hadjárat során. Sigel alkalmatlannak bizonyult a feladat ellátására. 1864. május 15-én a négyezer lázadót kitevő Breckinridge hadosztály a New Market-i ütközetben egyértelműen megverte Sigel erőit. Ulysses S. Grant altábornagy vezénylő tábornok elvesztette a türelmét vele szemben. Május 19-én azt írta Hallecknek: „Összességében azt mondanám, nevezze ki Hunter tábornokot, vagy bárki mást Nyugat-Virginia irányítására.” Halleck még azon a napon kinevezte David Huntert a Nyugat-Virginiai hivatal igazgatására. Három nappal később, május 22-én Hunter a 102. különleges utasításban Sigelt a hivatal tartalékhadosztályának élére tette, „a Baltimore & Ohio vasútvonal előtt álló csapatok élére, melyeket a hadsereg szervezése nem érintett idáig.”
Amikor Jubal A. Early altábornagy a Shenandoah-völgyben a nyár folyamán előrenyomult és súlyos károkat okozott Harper's Ferryben és Baltimore & Ohio vasútvonalban, Sigel minden feljebbvalójának betelt a pohár. 1864. július 7-én Grant azt írta Hallecknek: „Sigel tábornok összes eddigi művelete a háború elejétől kezdve olyan sikertelen volt, hogy azt hiszem tanácsos leváltani a szolgálatból, amíg a jelen problémák meg nem szűnnek.” Halleck gyorsan engedelmeskedett. Ugyanaznap a 230. különleges utasításban kihirdette Sigel leváltását Harper's Ferry körzetében végzet szolgálatából és a Cumberlandbe rendelte Hunter vezérőrnagy további utasításait követni. A magát megalázottnak érző Sigel vizsgálóbizottság felállítását követelte a lefokozása ügyében, ezt azonban soha nem kapta meg. A háború utolsó hónapjait Washingtonban töltötte adminisztratív beosztásban. 1865. május 4-én lemondott hivataláról.

Visszavonulása után a Baltimore-ban dolgozott egy újságnál. 1867-ben New Yorkba költözött, ahol újságszerkesztő lett és más hivatali elfoglaltságai is adódtak. 1869-ben New York állam belügyminiszterének székére aspirált, de nem sikerült elnyernie. 1886-ban Grover Cleveland elnök kinevezte new yorki szövetségi nyugdíjmegbízottnak, melyet 1889-ig látott el. Sigel egész hátralevő életében az újságbizniszben maradt dolgozni (New Yorker Deutsches Volksblatt, New York Monthly 1897-től 1900-ig). Bronxi otthonában érte a halál 1902. augusztus 21-én, több hónapnyi betegség után. Földi maradványait a Woodlawn Cemetery temetőjében hantolták el New York Cityben.
Szívesen harcoltak Sigel német csapataiban a magyarok, hiszen a magyar emigránsok közül sokkal többen tudtak németül, mint angolul, s emiatt a német-amerikai alakulatokban otthonosabban érezték magukat. Hogy mennyien lehettek a német alakulatokban a magyar emigránsok, ezt nem lehet tudni az alakulatok német nemzeti jellege miatt. Ugyanez a helyzet a Rajna-vidékről származó Carl Schurz tábornok alakulataival is.
Már életében elneveztek róla egy falut Pennsylvaniában. Halála után lovasszobrot emeltek tiszteletére a Riverside Parkban (Manhattan) és St. Louis-ban.
{{cite encyclopedia}}: CS1 karbantartás: több név: szerkesztőfelsorolás (link){{cite book}}: Check |isbn= value: invalid character (súgó){{cite web}}: |archive-date= / |archive-url= timestamp mismatch; 2016. március 4. suggested (súgó){{cite web}}: CS1 karbantartás: year (link)