Franz Sigel

Harcok Missouri ellenőrzéséért

Az amerikai polgárháború kitörésekor Sigel Abraham Lincoln elnök felhívására jelentkezett az uniós hadseregbe. Sigel ekkor már az emigráns németek nemzeti hőse volt és nagy számban tudta őket mozgósítani a háborúba. A 3. missouri ezred parancsnoki beosztását nyerte el. Az ezredesi rangot 1861. május 4-re dátumozták. Katonai alakulatba szervezte főleg a környékbeli német-amerikaiakat és szívesen mentek zászlója alá a magyar származású emigránsok is, akik a szabadságharc bukása után vándoroltak ki. Részt vett a Camp Jackson incidensben, mikor május 10-én St. Louis mellett Nathaniel Lyon dandártábornok, a St. Louisi Fegyvergyár és Raktár parancsnoka letartóztatta a Camp Jackson körül gyakorlatozó déli szimpátiájú milicistákat. A semmi törvényelleneset el nem követő embereket St. Louis utcáin át kísértette a fogda felé. A tiltakozó tömeg megtámadta a katonákat és kétnapos zavargás tört ki a városban.

Júniusban Sigel egy szövetségi oszlopot vezetett Missouri délnyugati felébe Springfield elfoglalására. 1861. július 5-én Carthage-nél megkísérelte elvágni a Missouri State Guard visszavonulásának útját, mely a Boonville-i ütközetben már vereséget szenvedett Nathaniel Lyontól. Észlelve hogy Sigel katonái csak 1100-an vannak, Carthage-nél a déliek megpróbálták a két egymástól elvált északi oszlopot egyenként megsemmisíteni. Sigelnek nem maradt más hátra, mint harcolva visszavonulni délkelet felé. A harc volumene nem haladta meg a csatározás méretét és a 44 fő északi veszteség mellett a déli 200 fő körülit tett ki. Sigel kb. 16 km-t hátrált Sarcoxie településéig, ahol lepihentette a katonákat. Július 7-én Clintonban csatlakozott hozzá Samuel D. Sturgis őrnagy kansasi erői. Ezzel Sigel erői egy dandárnyira nőttek és augusztus 7-én elő is léptették dandártábornoknak, melynek hatályát május 17-re dátumozták vissza. Ezután Springfieldben csatlakozott Lyonhoz.

A konföderációs erők két egymástól elkülönült csoportja egyesült, ellentámadást indítottak és Springfieldhez közeledtek. Az augusztus 9-i haditanács támadás mellett határozott, annak ellenére, hogy tudtak a déliek számbeli fölényéről és arról is, hogy nem érkezik erősítés, ami a Rolláig való visszavonulást tette szükségessé. Lyon azonban alkatilag agresszív volt és remélte, hogy egy sikeres támadás elveszi az ellenség kedvét attól, hogy üldözzék. Sigel azt a haditervet terjesztette elő, hogy dandárjával egy másik irányból bekeríti a déli erőket. Lyon annak érdekében, hogy harcolhasson, engedélyezte, noha katonailag kétségei voltak vele kapcsolatban. Úgy értékelte, hogy Sigel nem fogja másképpen a harcot segíteni, csak ha önállóan tevékenykedhet. Sigel másnap hajnalban elhagyta a főerőt és a Wilson's Creek-i csatában katonáit a déliek mögé vezette. Ezután azonban egyáltalán nem lépett fel támadólag, hanem passzívan várta, hogy Lyon tovább csökkent ereje beletolja a létszámfölényben harcoló délieket a csapdájába, ami nem történt meg. Helyette Benjamin McCulloch dandártábornok átcsoportosította katonáit és lendületes támadással megfutamította Sigel két ezredét. Sigel csapatai egy felderítési baki következtében azt hitték, hogy uniós bajtársaik közelednek feléjük és meglepetésként érte, mikor a közelből tüzet nyitottak. Sigel szétszóródott csapatai miatt mindössze egy hadsegéddel kísérve tért vissza a springfieldi táborba és elvesztette a teljes magával vitt ágyúüteget is. Lyon elesett a küzdelemben és Sigel távollétében Sturgis elrendelte a visszavonulást. Az uniós hadsereg a hadjáratot eldöntő vereséget szenvedett a déliektől. Sigel bátor, de a háború elejére jellemző kudarcos hadmozdulata a hiba szinonimájává vált.

Pea Ridge hadjárat

Sigel átvette a parancsnokságot a Nyugati Hadsereg fölött. Lyon halálával, Springfield elvesztésével és John C. Frémont, a Nyugati adminisztrációs hivatal vezetőjének szervezeti és politikai belharcával a missouri katonai helyzet átláthatatlanná vált. Frémont leváltása után David Hunter igazgatta az ügyeket átmenetileg és ezalatt 1861. november 2-án a Nyugati Hadsereget visszarendelték november 9-én Sedaliába, majd 13-án Rollába. Henry W. Halleck, az 1861. november 9-én a Missouri adminisztrációs hivatal élére kinevezett vezérőrnagy nem bízott Sigel katonai képességeiben, ezért 1861. december 25-én felváltotta a West Point akadémiát végzett és a mexikói háborúban tapasztalatot szerzett Samuel R. Curtis dandártábornokkal. A csalódott Sigel tiltakozásul december 31-én benyújtotta leszerelési kérelmét, ami meglehetősen rosszul vette ki magát a missouri német kisebbség körében. A német kisebbség háborgása csakhamar Lincolnhoz is eljutott, akinek utasítására Halleck január 11-én elutasította a kérelmet. Sigel és Curtis képes volt egymással szót érteni, így január 11-én Sigel visszakapta a Délnyugati hadsereg 1. hadosztályának vezetését.

Az offenzíva idejére Sigel a maga hadosztálya mellett az Asbóth Sándor dandártábornok vezette 2. hadosztály manőverezését is irányította. A megbízatás nagyban szimbolikus maradt, mert a hadosztályparancsnokok közvetlenül Curtisnek jelentettek. 1862. február 13-án ismét elérték Springfieldet, melyet 1861. október 27-én az uniós hadsereg Zágonyi Károly őrnagy felderítését és lendületes lovasrohamát követően átmenetileg elfoglalt. Március 5-én Németh József, az 5. Missouri lovasezred parancsnoka jelentette Sigelnek, hogy az ellenség Bentonville-ben van több ezer emberrel. A két hadsereg elő- és utóvédjei között kitört a csatározás, ahogy igyekeztek pozíciót foglalni a Sugar Creek környékén. Curtis délről várta a támadást és ennek megfelelően a pataktól északra foglalt állást. Sigel inkább Bentonville irányából számított támadásra, ezért március 6-a folyamán abban az irányba küldött felderítőket. Az előreküldött egységet a déliek kis híján elvágták a főerőtől, de James N. McIntosh dandártábornok ügyetlenkedése miatt némi harc árán sikeresen biztonságba küzdötték magukat. A rákövetkező déli rohamot magabiztosan verték vissza.

Március 7-én hajnalban Sigel további felderítést rendelt el észak és északnyugat felé, ami déli csapatmozgásokat jelentett, miközben a fő védelmi vonal előtt nem mutatkozott egy lélek sem. Ebből sejthető volt, hogy Benjamin McCulloch dandártábornok déli csapatai megkerülik az állásokat. Peter J. Osterhaus ezredes, az első hadosztályt vezető rangidős dandárparancsnok különítményével és Cyrus Bussey lovasezredével állta el az északi megközelítési utat és szembetalálta magát McCulloch egész hadosztályával. Osterhaus az 1. hadosztályt rendelte magához, Jefferson C. Davis ezredes a harmadik hadosztállyal éppen időben érkezett, hogy visszaverjék az ellenük intézett rohamot. Az összhang nélkül végrehajtott rohamban McCulloch meghalt és rá perccel később helyettese, McIntosh is elesett, majd a sorrendben harmadik embert, Louis Hébert ezredest pedig foglyul ejtették a szövetségi csapatok. A kibontakozó zavar lényegében véget vetett a déliek itteni támadásának. Másnap, 8-án Sigel ismét felderítést parancsolt, majd Osterhausra hallgatva előremozgatta a két hadosztályt, míg az első nap megsebesülő Asbóth visszavonulást szorgalmazott. Sigel ágyúkat sorakoztatott fel és személyes felügyelete alatt az ellenséges állások bombázását irányította. Ennek hatásfoka kiváló volt és hatásosan gyengítette a déliek gyalogságát. Earl Van Dorn vezérőrnagy ágyúi képtelenek voltak hatástalanítani a szövetségi lövegeket és a tüzérek némelyike menekülőre fogta az összecsapás elől. Asbóth hadosztálya délelőtt felsorakozott Osterhausétól balra és lassan az egész arcvonal előrearaszolt. Van Dorn ekkor vette tudomásul, hogy a lőszertartalék maradékát tévedésből elmozgatták a csatatérről és tudva, hogy nincs esélye a győzelemre, visszavonulási parancsot adott. A délelőtt vége felé Sigel rohamra indította gyalogságát. Asbóth elsöpörte maga elől a déliek visszavonulását fedező cserokikat, Osterhaus összecsapott Lewis H. Little ezredes missouri dandárjával. Curtis Davis hadosztályával járult hozzá a centrum körüli harcokhoz. Ennek győzelmével abban a tévhitben, hogy a konföderációs katonák észak felé húzódtak vissza, parancsot adott Sigelnek, hogy üldözze őket. Sigelnek több se kellett, mindkét hadosztályát észak felé indította Missouri irányába. Keetsville közeléből visszaüzent Curtisnek, hogy a hadtáptrénjét küldje utána. Curtisnek időközben már régen kiderült, hogy Van Dorn délnyugat felé vonult vissza, Sigelnek számára is világosnak kellett lenni, mégis egy teljesen haszontalan irányba akart előrenyomulni az üzenete alapján és ehhez még az ellátását biztosító trén fölötti parancsnokságot is akarta. Curtis azt az ingerült üzenetet küldte Sigel után, hogy ne Missouri felé, visszafelé haladjon, hanem előre. Március 9-én Sigel kénytelen volt visszatérni a csatamezőre, Curtis parancsnoksága alá.

A Pea Ridge-i ütközetben összességében Sigel ugyan követett el hibákat, de azokat ellenség saját hibái miatt nem tudta kihasználni. Viszont tehetséges alárendeltjei jól menedzselték a hadosztályokat és Sigel tanult módon igazgatta a tüzérségét. Azonban az első adandó alkalommal megpróbálta magát függetleníteni a hadsereg parancsnokától. Curtis a győzelemért vezérőrnagyi előléptetést kapott és a két tábornok közötti eleve gyanakvó hangnem a támogatók túlzásaival, valótlan állításaival, fékezetlen pletykálkodásával végképp megromlott. 1862 májusában a nyilvánvaló vetélkedés okozta problémákat a hadvezetés Sigel keleti hadszíntérre való áthelyezésével hidalta át.

A shenandoah-völgyi és az észak-virginiai hadjáratban

A Shenandoah Hivatalt Nathaniel P. Banks vezérőrnagy igazgatta. A Hivatal egyik hadosztályának parancsnokságát kapta meg Sigel június 2-i dátummal. Ez a hadosztály Harper's Ferry környékét védte a Shenandoah-völgyben. Banks hivatalának másik hadosztálya John C. Frémont vezérőrnagy utasításait követte. Sigel igyekezett részt venni Banks katonai erőfeszítéseiben Stonewall Jackson vezérőrnagy ellen. A hadsereg 1862. június 10-én felterjesztette az önkéntes hadsereg vezérőrnagyi rangjára, a Kongresszus pedig augusztus 7-én megerősítette ezt és március 21-i dátummal helyezte hatályba. Június 26-án Lincoln utasítására megalakult a Virginiai Hadsereg és John Pope vezérőrnagy lett a parancsnoka. Frémont 1862. június 25-én lemondott, mert nem akart független szerepköréről lemondani és a nála alacsonyabb rangú John Pope beosztottjaként szolgálni. Ekkor Sigel átvette az ideiglenes parancsnokságot Frémont hadosztálya fölött is. A két hadosztály egyesítésével, Pope Virginiai Hadseregében az első hadtest parancsnoka lett, és július 12-én véglegesítették beosztását. A hadsereg másik két hadtestét Banks és Irvin McDowell vezérőrnagy vezette.

Pope lassan előrenyomult és elfoglalta Culpepert és George B. McClellan vezérőrnagy, a Potomac Hadsereg parancsnoka nem volt hajlandó kimozdulni Harrison's Landingből, ahol Robert E. Lee tábornagy nem tudta megtámadni. Lee ezért átcsoportosított és Pope megállítására küldte Stonewall Jackson három hadosztályból álló szárnyát. A szárny augusztus 8-án szétzavarta Pope lovasságát, akik értesítették Pope-ot Jackson érkezéséről. Pope utasította Sigelt, hogy Culpeperben erősítse meg Banks csapatait és Bankst, hogy addig vívjon halogató harcot a Cedar Run vonalától mintegy 10 km-re húzódó gerincen. Korábbi veresége miatt a csorbát kiköszörülni óhajtó Banks azonban Sigel megvárása nélkül akart meglepetésszerű támadást indítani. 1862. augusztus 9-én Sigel hadteste nem avatkozott be a Cedar Mountain-i ütközetbe, ahol Banks hadosztálya megpróbálta lerohanni Jackson erőit, de végül alulmaradt. Az agilitás ilyetén hiánya Pope haragját vonta magára.

Az 1862. augusztus 28–30-i második Bull Run-i csatában Sigel javított a megítélésén. Augusztus 28-án még messze volt Jackson erőitől, amelyek figyelemfelkeltő támadást intéztek a Brawner-farm ellen, de augusztus 29-én utasításai szerint Sigel hadtestének kellett Jackson állásainak balfelén A. P. Hill hadosztályát megtámadnia, hogy Jackson vélt elhaladását megakadályozza. A XI. hadtest ezt a feladatot erejéhez mérten teljesítette. Délután felé kezdett el gyülekezni az uniós erő zöme és Pope is délután 1 órakor érkezett így Sigel átadta neki a csatatér feletti parancsnokságot. Pope és Sigel egyaránt úgy vélte, hogy az elért előrehaladás megfelel a céloknak, vagyis Jackson szárnya megsemmisítése jól halad. Sigel csapatait Pope visszavonta az első vonalból és augusztus 30-án is tartalékban maradtak. A csata harmadik napjának délutánján James Longstreet vezérőrnagy ellentámadásakor Sigel egyik hadosztálya, Robert C. Schenck dandártábornok vezetésével bevetésre került a visszavonulás fedezésében. Schenk egyik dandárja Nathaniel C. McLean ezredes parancsnoksága alatt részt vett a Chinn Ridge védelmében és hátráltatta a konföderációs előrenyomulást ameddig tudta. Másik dandárja, melyet John A. Koltes ezredes vezetett friss erőkkel vette föl a küzdelmet a támadók ellen, de Koltest a tüzérség egyik lövése megölte és alakulatának ellenállása felbomlott. Wlodzimierz Krzyzanowski ezredes dandárját is fel akarták használni, de az túlságosan sok vért veszített a 29-ei harcoktól és nem fejtett ki erős ellenállást, mert Lewis Armistead, Montgomery Corse és Eppa Hunton dandárjai legyűrték. Noha a csata összességében az uniós erők katasztrofális vereségét hozta, de Sigel tevékenysége pozitívan volt megítélhető és a harcban megsebesült a kezén.

Fredricksburgi hadjárat, lemondás és jelentéktelen beosztások

A csata után kibontakozó vádak és viszontvádak vitájában azonban a babért azonnal aprópénzre óhajtotta váltani. Sigelt mint politikai célokkal kinevezett tábornokot tartották számon, akinek elsősorban az volt az érdeme, hogy német önkénteseket vonzott a hadseregbe. Lincoln ennek kifejezett céljával bízta meg hadtestparancsnoknak. De Sigelnek nem volt katonai hírneve és haditettei sem támasztották alá ezt. Pope hamarosan leváltásra került és visszatért McClellan az újjászervezett Potomac hadsereg élére. Az újjászervezés során, 1862. szeptember 12-én Sigel I. hadteste a XI. hadtest megjelölést kapta a Potomac hadseregben (a Virginai hadsereget megszüntették) és McClellan Washingtonban hagyta a főváros biztosítására, amíg a hadsereg Maryland állam védelmére indult. Sigel így kihagyta a South Mountain-i ütközetet és az Antietami csatát.

1862. novembert 5-én Lincoln elnök leváltotta az Antitamnél győzedelmeskedő McClellant a Potomac hadsereg éléről és Ambrose E. Burnside vezérőrnagyot nevezete ki a helyére. Burnside McClellan barátja és lekötelezettje volt el sem akarta vállalni a megbízatást. Lincoln azt szegezte neki, hogy ebben az esetben Joseph Hooker vezérőrnagyot kell kineveznie a Potomac hadsereg élére. Burnside nem kedvelte Hookert, akinek a rangja is alacsonyabb volt a sajátjánál, ezért kénytelen volt vállalni a pozíciót. Burnside november 12-én a 184-es számú parancsban négy nagy hadosztályra tagolta hadseregét, melyek két-két hadtestből álltak. Edwin V. Sumner vezérőrnagy kapta a II. és a IX. hadtest irányítását a jobbszárny nagy hadtestjében, Hooker a III. és V. nagy hadtestet a közép nagy hadtestjében, William B. Franklin vezérőrnagy az I. és VI. hadtestért felelt a balszárny nagy hadtestjében. Franz Sigel a tartalék nagy hadosztályét, mely a XI. és XII. hadtestet inkorporálta. Burnside előrevonta Sigel nagy hadosztályát Rappahannock-folyó vonalára, de nem szánt neki támadó feladatot a Fredericksburgi csata folyamán, csak a folyó északi partján, a Stafford-magaslat lankáin kellett táborozniuk. Így a csata megvívásában és elvesztésében nem volt semmi szerepe.

Burnside január elején egészítette ki Sigel parancsnokságát a XII. hadtestre is, létrehozva a tartalék nagy hadosztályt. A Sárdagasztás-hadjárat kudarca után Burnside statáriálisan akart megszabadulni a hadseregen belüli ellenzékétől és mivel rendkívül népszerűtlen volt, Lincoln ezt nem hagyhatta annyiban. 1863. január 25-én leváltotta Burnside-ot és Hookert nevezte ki parancsnoknak. Hooker 1863. február 5-én felszámolta a nagy hadosztályok rendszerét és hét gyaloghadtestben és egy lovashadtestben konszolidálta a rendelkezésére álló erőt. Sigelt, mint a XI. hadtest parancsnokát tartotta meg, ami számára visszaminősítést jelentett. Sigel hosszabb eltávozásra ment New York városába és részben nyilvánosan panaszkodni kezdett, részben pedig a Republikánus pártot támogató beszédeket tartott. Henry W. Halleck vezénylő tábornok a Wilson's Creek-i csatavesztés óta személyes ellenszenvvel viseltetett Sigel iránt és süketnek mutatkozott a panaszokra. Sigel emiatt Hookernek kezdett kérvényeket benyújtani a felváltására, melyet február 12-én megtettek számára. Február 19-én Edwin M. Stanton hadügyminiszter táviratozott Hookernek, hogy Lincoln márpedig ezt nem hagyja annyiban, miután ő nevezte ki Sigelt és meg is akarja tartani beosztásában. Sigel ezután írásban benyújtotta a kérelmét leváltására Hallecknek is. A döntéshozók Sigel kérvényeit blöffnek értelmezték és elhatározták, hogy lehívják a blöfföt. Halleck 1863. március 1-jével Oliver O. Howard vezérőrnagyot nevezte ki a XI. hadtest élére.

A következő hat hónapot Sigel beosztás nélkül töltötte, ugyanakkor a hadügyminisztérium kasírozni sem óhajtotta. Németajkú támogatói nyomására Sigel visszavonta a lemondását, mire 1863 júliusában Halleck Darius N. Couch irányítása alá osztotta be a Susquehannai hivatal állományába. 1863. július 6-án Couch a readingi milícia parancsnokának szerepét adta neki. A beosztás jelentéktelen volt és Sigel az elkövetkező hét hónapban más feladatot nem kapott. Politikai kapcsolatai megint karriermentésbe kezdtek. 1864 választási év volt és Lincoln újraválasztása egyáltalán nem nézett ki biztosítottnak. Lincoln hatalmát ekkoriban a Demokrata párt mellett saját belső ellenzéke fenyegette. A radikális republikánusok azzal mutatták ki elégedetlenségüket, hogy kihátrálva Lincoln mögül Frémont személyében önálló jelöltet szándékoztak állítani az elnökválasztási küzdelemben. Lincolnnak sürgős szüksége támadt a németajkú bevándorlók támogatására, így 1864. február 29-én a 80-as számú hadügyi rendeletben Sigelt a Nyugat-Virginiai hivatal élére helyezték.

Ismét a Shenandoah-völgyben

Sigel hivatala két feladatot kapott: hatoljon előre a Shenandoah-völgyben, hogy ellenőrzése alá vonja az Észak-Virginia Hadsereg ellátását biztosító területeket és akadályozzanak meg minden próbálkozást amely Lee segítségére irányulna az Overland-hadjárat során. Sigel alkalmatlannak bizonyult a feladat ellátására. 1864. május 15-én a négyezer lázadót kitevő Breckinridge hadosztály a New Market-i ütközetben egyértelműen megverte Sigel erőit. Ulysses S. Grant altábornagy vezénylő tábornok elvesztette a türelmét vele szemben. Május 19-én azt írta Hallecknek: „Összességében azt mondanám, nevezze ki Hunter tábornokot, vagy bárki mást Nyugat-Virginia irányítására.” Halleck még azon a napon kinevezte David Huntert a Nyugat-Virginiai hivatal igazgatására. Három nappal később, május 22-én Hunter a 102. különleges utasításban Sigelt a hivatal tartalékhadosztályának élére tette, „a Baltimore & Ohio vasútvonal előtt álló csapatok élére, melyeket a hadsereg szervezése nem érintett idáig.”

Amikor Jubal A. Early altábornagy a Shenandoah-völgyben a nyár folyamán előrenyomult és súlyos károkat okozott Harper's Ferryben és Baltimore & Ohio vasútvonalban, Sigel minden feljebbvalójának betelt a pohár. 1864. július 7-én Grant azt írta Hallecknek: „Sigel tábornok összes eddigi művelete a háború elejétől kezdve olyan sikertelen volt, hogy azt hiszem tanácsos leváltani a szolgálatból, amíg a jelen problémák meg nem szűnnek.” Halleck gyorsan engedelmeskedett. Ugyanaznap a 230. különleges utasításban kihirdette Sigel leváltását Harper's Ferry körzetében végzet szolgálatából és a Cumberlandbe rendelte Hunter vezérőrnagy további utasításait követni. A magát megalázottnak érző Sigel vizsgálóbizottság felállítását követelte a lefokozása ügyében, ezt azonban soha nem kapta meg. A háború utolsó hónapjait Washingtonban töltötte adminisztratív beosztásban. 1865. május 4-én lemondott hivataláról.