A fraticellik (olaszul fraticelli, „testvérkék”) a ferences rendből és annak úgynevezett spirituális irányzatából származó, egymással csak részben összefüggő, többnyire itáliai vallási csoportok gyűjtőneve volt a 14–15. században. A kifejezést a kortárs egyházi és inkvizíciós források nem mindig következetesen használták: jelölhetett a rendből kivált szegénységi rigoristákat, önálló remete-közösségeket, valamint olyan csoportokat is, amelyek a pápai tekintélyt vagy az egyházi hierarchia szentségi hatalmát elutasították. A szűkebb értelemben vett fraticelliket ezért nem lehet egyszerűen azonosítani valamennyi ferences spirituálissal. A spirituálisok egy része a rend és az egyház keretein belül maradt, más közösségek később kibékültek az egyházi hatósággal, szigorúbb ferences eszményeik pedig részben a 15. századi obszerváns reformban éltek tovább.
A mozgalmak közös kiindulópontja az Assisi Szent Ferenc által megkövetelt evangéliumi szegénység értelmezése volt. A vita azonban nem pusztán a szegény és a gazdag életmód szembeállításáról szólt. A gyorsan növekvő rendnek tanulmányi házakat, templomokat és missziókat kellett fenntartania, miközben tagjai személyes és közösségi tulajdonról való lemondást fogadtak. A kérdés az lett, miként különíthető el a javak tulajdonjoga (latinul dominium) azok tényleges használatától, és hogy a ferencesek fogadalma pontosan milyen mértékű „szegényes használatra” (usus pauper) kötelez. A konfliktus az 1320-as években dogmatikai és egyházpolitikai válsággá szélesedett: egyes fraticelli csoportok szerint a szegénység ferences értelmezését elutasító pápa elvesztette hivatalát, míg XXII. János pápa több ilyen állítást eretnekségnek minősített.
A fraticelli az olasz frate („testvér”, „szerzetes”) kicsinyítő képzős alakja. Eredetileg nem volt pontos önelnevezés, és gúnyos vagy leértékelő árnyalata is lehetett. A középkori forrásokban több megjelölés fordul elő, köztük a fratres de paupere vita („a szegény élet testvérei”), a fraticelli de paupere vita, a fraticelli de opinione („a vélemény fraticellijei”), valamint az Angelo da Clareno követőire alkalmazott Clareni vagy pauperes eremitae („szegény remeték”).
A névhasználat bizonytalansága miatt a szakirodalom rendszerint megkülönbözteti:
Nem sorolják közéjük a Gerardo Segarelli által alapított apostoli testvéreket vagy pszeudo-apostolokat, mert azok nem a ferences rendből váltak ki, bár az apostoli élet és szegénység eszményének középkori történetében részben hasonló motívumokat képviseltek.
Assisi Szent Ferenc közössége a 13. század elején laikus és klerikus bűnbánók kis csoportjaként jött létre. Az első testvérek vándorprédikációval, kétkezi munkával és alamizsnából éltek, állandó vagyon és személyes tulajdon nélkül. A rend 1223-ban pápai jóváhagyást kapott regulája kimondta, hogy a testvérek „sem házat, sem helyet, sem más dolgot” ne sajátítsanak ki maguknak. Ferenc 1226-ban bekövetkezett halálakor azonban a rend már Európa számos térségében jelen volt, és rövidesen egyetemeken oktató, lelkipásztori, diplomáciai és missziós feladatokat vállaló intézménnyé vált.
A nagyszámú közösség ellátása, a beteg és idős testvérek gondozása, a könyvek és tanulmányi házak használata, valamint a távoli missziók fenntartása olyan gyakorlati kérdéseket vetett fel, amelyekre a regula szövege nem adott minden részletre kiterjedő választ. A rendi többség – a forrásokban gyakran Communitas, később konventuális irányzat – elfogadta, hogy a fogadalommal összeegyeztethető a javak közvetett használata, ha azok tulajdonosa nem maga a rend vagy az egyes szerzetes. A szigorúbb testvérek, akiket zelanti („buzgók”) vagy spirituálisok néven említettek, attól tartottak, hogy a jogi megoldások és a kényelmesebb intézményi élet kiüresítik Ferenc eredeti szándékát.
A korai pápai értelmezések a rend egységét és szegénységi fogadalmát egyszerre kívánták megőrizni. IX. Gergely pápa Quo elongati kezdetű, 1230-as rendelkezése kimondta, hogy Ferenc végrendelete önmagában nem tesz hozzá új jogi kötelezettséget a jóváhagyott regulához, ugyanakkor lehetővé tette, hogy a testvérek szükséges javakat közvetítők útján használjanak. IV. Ince pápa és utódai továbbfejlesztették azt a jogi konstrukciót, amely szerint a ferencesek által használt javak tulajdonjoga a Szentszékhez vagy jótevőkhöz tartozott, a rend pedig csak használati jogot gyakorolt felettük.
Szent Bonaventura rendfőnökként (1257–1274) az eredeti szegénységeszmény és az intézményes rend működésének összeegyeztetésére törekedett. Nem tekintette közömbösnek a szigorú életet, de elutasította, hogy minden testvér számára kötelező legyen a rend legelső éveinek változatlan életformája. Az általa képviselt közvetítő irányt III. Miklós pápa 1279-es Exiit qui seminat bullája rendszerezte: megerősítette az egyéni és közösségi tulajdonról való ferences lemondást, a javak tulajdonát a római egyházhoz rendelte, és a testvérek számára engedélyezte a szükséges dolgok használatát. A bulla tekintélye később mindkét fél érvelésében központi szerepet kapott.
A vita egyik legpontosabb szakkifejezése az usus pauper, vagyis a javak szegényes, korlátozott használata volt. A spirituális szerzők egy része szerint a tulajdonjog puszta elutasítása önmagában nem elég: a fogadalom csak akkor őrzi meg értelmét, ha a testvérek az élelem, ruházat, lakóhely és más javak használatában is ténylegesen szegényen élnek. A rendi többség ezzel szemben attól tartott, hogy az usus pauper pontos mértéke nem határozható meg általános jogszabállyal, és hogy annak abszolutizálása az elöljárói engedelmesség fölé helyezi az egyes testvér saját lelkiismereti ítéletét.
V. Kelemen pápa a vienne-i zsinat idején lefolytatott vizsgálat után az 1312-es Exivi de paradiso rendelkezésben a regula több pontját a spirituálisok számára kedvező, szigorú értelemben magyarázta. Elismerte, hogy a ferences fogadalom magában foglal bizonyos szegényes használatot, de nem fogadta el, hogy annak minden részlete változatlan, egyetlen módon legyen kötelező, és nem engedélyezte a spirituálisok teljes kiválását a rendből. A rendezési kísérlet átmenetileg mérsékelte, de nem szüntette meg a konfliktust.
A ferences spirituálisok nem alkottak egységes szervezetet. Jelentősebb központjaik Provence-ban, Toszkánában és az Anconai Őrgrófság területén alakultak ki, vezetőik és teológusaik pedig nem minden kérdésben értettek egyet. Közös volt bennük Ferenc regulájának szigorú értelmezése, az alapító végrendeletének nagy tekintélye és a rend intézményes fejlődésével szembeni bizalmatlanság.
Eszmetörténetükre hatott Gioacchino da Fiore apát történelemteológiájának későbbi recepciója. Gioacchino a történelemben a Szentháromsághoz kapcsolódó korszakokat különböztetett meg, követői pedig egy eljövendő lelki megújulás és az egyház megtisztulásának reményével kapcsolták össze tanítását. A ferences közegben e gondolatok részben olyan, Gioacchinónak tulajdonított vagy az ő rendszerét továbbfejlesztő műveken keresztül terjedtek, amelyek nem mind tőle származtak. A joachimizmus ezért nem egyszerűen egyetlen tanrendszer átvételét, hanem apokaliptikus és reformváró értelmezések széles körét jelentette.
A provence-i spirituálisok legnagyobb hatású teológusa Petrus Johannis Olivi volt. Olivi a szegénységet és az usus pauper gyakorlatát az evangéliumi tökéletesség központi elemének tekintette, Jelenések-kommentárjában pedig Ferenc küldetését az üdvtörténet apokaliptikus távlatába helyezte. Ugyanakkor életében több alkalommal engedelmeskedett a rendi és pápai vizsgálatoknak, és elítélte a spirituálisok egyes túlzásait; ezért tanítványainak későbbi radikalizmusát nem lehet minden további nélkül neki tulajdonítani. Művei és sírjának tisztelete mindazonáltal jelentős identitásképző erővé váltak a dél-franciaországi spirituálisok és laikus támogatóik, a beginák és beginusok körében.
Az Anconai Őrgrófság spirituálisai közül Angelo da Clareno – eredeti nevén Pietro da Fossombrone – és Pietro da Macerata vált a legismertebbé. Több társukkal együtt 1275 körül életfogytiglani rendi fogságra ítélték őket, majd Raimondo Gaufredi rendfőnök 1289 körül szabadon bocsátotta és Kis-Örményországba küldte a csoportot. A helyi ferences vezetőkkel kialakult konfliktus után 1294 elején visszatértek Itáliába.
Az aszketikus életéről ismert V. Celesztin pápa 1294-ben megengedte nekik, hogy a ferences rendtől elkülönülve, remete-közösségként, Ferenc regulája szerint éljenek. Pietro da Macerata ekkor a Liberato, Pietro da Fossombrone az Angelo nevet vette fel. VIII. Bonifác pápa 1295. április 8-án hatályon kívül helyezte elődje engedményét. A közösség Akhájába, majd Thesszália déli részére költözött, később pedig visszatért Itáliába. Liberato 1307-es halála után Angelo lett vezetőjük.
XXII. János 1317. december 30-i Sancta Romana et universalis ecclesia rendelkezése nem engedélyezte a ferences regulára hivatkozó, rendi jóváhagyás nélküli külön közösségeket. Angelo végül elfogadta, hogy a bencés celesztinusok habitusát viselje, és a subiacói apátság környékén telepedett le. Kapcsolata a pápasággal később ismét megromlott, 1334-ben Basilicatába menekült, ahol 1337-ben meghalt.
Angelo követőinek története nem vezethető le egyetlen, folyamatos „eretnek szekta” történeteként. Egyes csoportok elszakadtak az egyházi hierarchiától, mások püspöki joghatóság alatt, Ferenc reguláját követő, egyházi közösségben élő remetékké szerveződtek. Több clareni közösség ortodoxiáját a 14–15. században pápai okiratok ismerték el; 1473-tól a ferences rendfőnök alá tartoztak, majd fokozatosan az obszerváns ferencesekbe olvadtak. Ez a fejlődés is mutatja, hogy a clareni és a fraticelli elnevezés nem minden esetben volt felcserélhető.
A toszkán spirituálisok egy része az 1310-es évek elején fegyelmi konfliktusba került rendi elöljáróival, és több kolostort vagy remeteséget önhatalmúlag birtokba vett. A rendi engedelmesség helyreállítására kiadott rendelkezéseket nem fogadták el, ezért közülük sokan Szicíliába menekültek. A szicíliai királyi udvar ideiglenes védelmet biztosított számukra; saját elöljárókat választottak, és a rendi közösségtől független életet kezdtek.
XXII. János 1317. október 7-i Quorundam exigit bullája engedelmességre és a rendi öltözet egységének elfogadására szólította fel a spirituálisokat. A Sancta Romana az engedély nélküli külön közösségeket oszlatta fel, az 1318. január 23-i Gloriosam ecclesiam pedig kiközösítette a Szicíliába menekült csoportot, és öt fő tanítást tulajdonított neki.
A pápai rendelkezés szerint a csoport:
A dokumentum további, a házasságra, az Antikrisztus közeli eljövetelére és a világ végére vonatkozó nézeteket is említett, de nem fejtette ki őket részletesen. A felsorolás a pápai hatóság által a szicíliai csoportnak tulajdonított állításokat rögzíti; nem bizonyítja, hogy minden, később fraticellinek nevezett közösség valamennyi pontot azonos módon vallotta.
A provence-i spirituálisok egy részével szemben ugyanekkor folytak eljárások. Huszonöt ellenálló testvért adtak át az inkvizíciónak, közülük négyet 1318 májusában Marseille-ben máglyán kivégeztek, miután nem voltak hajlandók elfogadni a rendi elöljárók által előírt engedelmességet és öltözetet. A történetírás ezt az eseményt rendszerint a spirituális mozgalom és az egyházi hatóság közötti végleges szakadás egyik jelképes pontjának tekinti.
A fraticellik harmadik, részben eltérő eredetű körét a 15. századi források fraticelli de opinione néven említették. Nevük arra az „álláspontra” utalt, amelyet Cesenai Mihály rendfőnök és támogatói Krisztus és az apostolok szegénységéről képviseltek. Ez a konfliktus kezdetben nem a spirituálisok gyakorlati életmódjáról, hanem egy teológiai és kánonjogi tételről szólt.
1321-ben egy dél-franciaországi inkvizíciós ügyben vita támadt arról, eretneknek minősíthető-e az az állítás, hogy Krisztus és az apostolok sem egyénileg, sem közösen nem birtokoltak semmit. A ferencesek III. Miklós Exiit qui seminat bullájára hivatkozva védték az abszolút apostoli szegénység tanát. A rend 1322. júniusi perugiai egyetemes káptalanja kijelentette, hogy az állítás összhangban áll a katolikus hittel és a korábbi pápai tanítással.
XXII. János az 1322. december 8-i Ad conditorem canonum bullával megszüntette azt a jogi konstrukciót, amely szerint a Szentszék formálisan birtokolta a ferencesek által használt javakat. Érvelése szerint a fogyasztással megsemmisülő dolgok használata nem választható el értelmesen minden tulajdonjogtól, a pápaságra ruházott névleges tulajdon pedig nem jelentett valódi jogi vagy lelkipásztori előnyt. Az 1323. november 12-i Cum inter nonnullos eretneknek nyilvánította annak makacs állítását, hogy Krisztusnak és apostolainak sem közösen, sem egyénileg nem volt semmilyen tulajdonuk.
A ferences vezetők egy része úgy vélte, hogy az új döntés ellentmond az Exiit qui seminat tekintélyének. Az elméleti szegénységvita ekkor összekapcsolódott a pápaság és Bajor Lajos közötti politikai konfliktussal. Lajos 1324-es sachsenhauseni fellebbezése XXII. Jánost eretneknek nevezte, és a szegénységvitát a császári–pápai hatalmi küzdelem érvévé tette. A császár udvarában már jelen volt Páduai Marsilius és Jean de Jandun, akik a világi hatalom önállóságát és az egyetemes zsinat pápával szembeni elsőbbségét védelmezték.
Cesenai Mihályt 1327-ben Avignonba rendelték. 1328 májusában William Ockhammal és Bergamói Bonagratiával együtt elmenekült, majd Bajor Lajos védelme alá került. A pápa letette és kiközösítette, a ferences rend többsége pedig új rendfőnököt választott és elhatárolódott tőle. A müncheni udvarban működő michaeliták kiterjedt polemikus irodalmat hoztak létre a pápai hatalomról, a szegénységről és az eretnek pápa hivatalvesztéséről. Lajos 1328-ban a ferences Pietro Rainalduccit V. Miklós néven ellenpápává választatta, de az ellenpápa 1330-ban alávetette magát XXII. Jánosnak. A michaeliták és a korábbi fraticelli csoportok tanai a későbbi évtizedekben részben összeolvadtak, de történeti eredetük és kezdeti céljuk különbözött.
A fraticelli csoportok legállandóbb közös eleme az a meggyőződés volt, hogy az evangéliumi tökéletességhez nemcsak a személyes vagyonról, hanem minden közösségi tulajdonjogról is le kell mondani. A javak használatát a simplex usus facti, vagyis a tulajdonosi jogcím nélküli puszta tényleges használat fogalmával írták le. E felfogás szerint Krisztus és az apostolok földi életükben sem külön-külön, sem közösen nem rendelkeztek tulajdonnal; a ferences regula ezért nem egy szerzetesi életforma volt a sok közül, hanem Krisztus és az apostolok életének különösen teljes utánzása.
A szegénységről folyó vita nem abban állt, hogy a középkori egyház elutasította volna az önkéntes szegénységet. A pápaság többször megerősítette a ferences tulajdonnélküliséget, és a rend szegénységi fogadalma az egyház által elismert szerzetesi karizma maradt. A konfliktus akkor vált dogmatikai jellegűvé, amikor a szegénység meghatározott jogi formáját egyesek az evangélium szükségszerű tartalmává, az igaz egyház ismertetőjegyévé és a pápák ortodoxiájának mércéjévé tették.
A radikális fraticellik egy része a „testi” és „lelki” egyház közötti apokaliptikus ellentétet vallotta. A gazdagsággal, hatalommal és erkölcsi visszaélésekkel azonosított intézményes egyházzal szemben saját szegény közösségét tekintette az apostoli egyház maradékának. Ebből egyes csoportok arra következtettek, hogy XXII. János a ferences szegénység elítélésével eretnekké vált és elvesztette a pápai hivatalt; utódai pedig csak akkor lehettek törvényes pápák, ha elutasították rendelkezéseit.
A 14. század második felére több fraticelli közösség saját egyházi szervezetet alakított ki. A források saját rendfőnökökről, tartományi vezetőkről, papokról és egyes helyeken püspökökről tesznek említést; női prédikátorok is működtek közöttük. Az önálló hierarchia egyszerre szolgálta a közösségek fennmaradását és fejezte ki azt a meggyőződést, hogy a római egyházzal közösségben álló klérus elvesztette törvényes hatalmát.
A Gloriosam ecclesiam szerint a szicíliai csoport azt tanította, hogy a súlyos bűnben élő pap nem képes érvényesen kiszolgáltatni a szentségeket. Ez a felfogás a szentségi hatalmat a szolgálattevő erkölcsi állapotától tette függővé. A katolikus szentségtan ezzel szemben a felszentelésből és az egyház szándéka szerinti szentségi cselekményből vezette le az érvényességet; a pap bűne a cselekmény méltó végzését és gyümölcsözőségét érinthette, de önmagában nem semmisítette meg a szentséget. A fraticelliknek tulajdonított álláspontot ezért a középkori teológusok gyakran „donatista jellegűnek” tekintették, anélkül hogy közvetlen történeti leszármazást feltételeztek volna az ókori donatizmusból.
A kérdésnek közvetlen lelkipásztori jelentősége volt. Ha egy szentség érvényessége a pap rejtett lelkiállapotától függött volna, a hívek nem lehettek volna bizonyosak keresztségük, feloldozásuk vagy eucharisztikus istentiszteletük érvényességében. A vita tehát nem csupán az egyházi személyek erkölcsi kritikájáról, hanem a szentségek objektív rendjéről és a közösség látható egységéről szólt.
A fraticellik egy részének tulajdonított feltétlen eskütilalom a valdensek tanításával mutatott párhuzamot. A középkori társadalomban az eskü jogi, politikai és gazdasági kapcsolatok alapvető megerősítő eszköze volt; általános elutasítása ezért nemcsak vallási, hanem világi jogi következményekkel is járt. Ugyanakkor a keresztény hagyomány maga is különbséget tett az igaz, szükséges eskü és a hamis vagy könnyelmű esküdözés között, ezért a konfliktus tárgya az eskü minden körülmények közötti tilalma volt.
Több csoport apokaliptikus várakozásokat táplált az Antikrisztus közeli megjelenéséről, a „testi egyház” bukásáról és egy megtisztult lelki korszak eljöveteléről. E nézetek a joachimita hagyományból, Olivi Jelenések-kommentárjából és a 14. század politikai-egyházi válságaiból egyaránt merítettek. Nem minden fraticelli közösség dolgozott ki azonos időrendet vagy eszkatológiai rendszert.
Az inkvizíciós iratokban és későbbi polemikus művekben időnként titkos éjszakai összejövetelekre, szexuális erkölcstelenségre, gyermekgyilkosságra vagy mágikus gyakorlatokra vonatkozó vádak is megjelentek. Ezek a középkori eretnekellenes irodalomban más csoportokkal szemben is ismétlődő toposzok voltak. A fraticellik vallási összejöveteleiről és családi életéről rendelkezésre álló adatok nem teszik lehetővé az ilyen vádak általános igazolását; a történeti szakirodalom ezért elválasztja a dokumentálható tanításokat a perekben keletkezett, kényszer vagy polemikus szándék által befolyásolható vallomásoktól.
A fraticelli közösségek legfontosabb területe Közép- és Dél-Itália volt: Róma környéke, Umbria, az Anconai Őrgrófság, Toszkána, Abruzzo, Campania, Basilicata, Calabria, a Nápolyi Királyság és Szicília. A hegyvidéki remeteségek, kisebb városok és nemesi birtokok lehetőséget adtak arra, hogy a közösségek a rendi kolostoroktól és a püspöki ellenőrzéstől távolabb működjenek. Több helyen nemcsak egyszerű hívek, hanem helyi előkelők, városi csoportok és uralkodói udvarok is pártfogolták őket.
A Nápolyi Királyságban Nápolyi Róbert felesége, Mallorcai Sancia királyné és testvére, Mallorcai Fülöp rokonszenvezett a szigorú ferences szegénységeszménnyel. Fülöp 1329-től Nápolyban kapcsolatba került a Provence-ból és Szicíliából menekült spirituálisokkal, és nyíltan bírálta XXII. Jánost. A királyi udvar védelme miatt a pápai rendelkezések végrehajtása hosszú ideig korlátozott maradt. 1362-ben Durazzói Lajos ellen is eljárás indult, mert Monte Sant’Angelo mellett fraticelliket támogatott; az ügy iratai három helyi irányzatot különböztettek meg.
Az Anconai Őrgrófságban és Umbriában a közösségek egyes helyi földbirtokosok és városok támogatását élvezték. Perugiában a 14. század második felében nyíltan vitatkoztak a konventuális ferencesekkel, saját prédikátorokat működtettek, és híveik között tehetős polgárok is voltak. Firenzében szintén jelentős közösség alakult ki; a városi hatóságok 1378-ban és 1381-ben rendeleteket hoztak ellenük, de végrehajtásuk a helyi társadalmi támogatás miatt nem mindig volt egyszerű.
Görögországban és a latin uralom alatt álló égei területeken már Angelo da Clareno követői is menedéket kerestek. A 15. században újabb csoportok menekültek keletre az itáliai eljárások elől. A források görögországi központokat és Itáliába visszaküldött küldötteket említenek, de a mozgalom pontos nagysága és a helyi ortodox keresztényekkel való kapcsolata nem rekonstruálható teljes bizonyossággal.
A nagy nyugati egyházszakadás (1378–1417) kedvezett a pápai legitimációt vitató eszmék terjedésének. Amikor egyszerre több pápa tartott igényt az egyház vezetésére, a fraticellik könnyebben érvelhettek amellett, hogy a római hierarchia elvesztette bizonyosságát vagy egységét. Ugyanakkor nincs megbízható bizonyíték arra, hogy a fraticellik szervezett kapcsolatban álltak volna a huszitákkal vagy más, földrajzilag távoli késő középkori mozgalmakkal.
A középkori Európában az eretnekséget nem kizárólag magánvéleménynek tekintették. Az egyházi közösség egységének megbontása vallási vétség, a legitim joghatóság megtagadása és az eskü elutasítása pedig világi rendészeti vagy politikai kérdés is lehetett. Az eretnekügyeket rendszerint egyházi bíróság vagy inkvizítor vizsgálta, de a szabadságvesztést, vagyonelkobzást és különösen a halálbüntetést világi hatóság hajtotta végre. Ez a jogi összefonódás nem szünteti meg a kényszerítő eljárások és kivégzések történeti jelentőségét, de megmagyarázza, miért vettek részt bennük egyházi és világi intézmények egyaránt.
A 14. században a fellépés intenzitása területenként változott. A marseille-i négy spirituális 1318-as kivégzése után Közép-Itáliában és Nápolyban ismételten adtak ki elfogatóparancsokat, de a helyi politikai védelem és a közösségek rejtett működése gyakran akadályozta végrehajtásukat. Firenzében Michele Berti da Calcit 1389-ben letartóztatták, eretnekség miatt elítélték és máglyán kivégezték. A fennmaradt elbeszélés szerint haláláig azt vallotta, hogy XXII. János szegénységről szóló döntései miatt elvesztette pápai hivatalát.
A nyugati egyházszakadás lezárása után V. Márton pápa egységesebb fellépést kezdeményezett az itáliai fraticellik ellen. Az 1420-as években Kapisztrán Szent János és Marchiai Szent Jakab ferences obszervánsokat is megbízta az irányzat vizsgálatával és visszaszorításával; Marchiai Jakab 1441-ben inkvizítori feladatot látott el velük szemben. Munkájuk prédikációt, nyilvános hitvitákat, visszavonásra felszólító eljárásokat, közösségek feloszlatását és az ellenállók bíróság elé állítását egyaránt magában foglalta.
Kapisztrán és Marchiai Jakab ugyanakkor nem általában a ferences szegénységeszmény ellen léptek fel. Mindketten a ferences obszervancia vezető alakjai voltak, amely a rendi fegyelem, a közösségi egyszerűség és a regula szigorúbb megtartásának egyházilag jóváhagyott megújítását képviselte. A konfliktus ezért a 15. században nem egyszerűen az intézményes egyház és minden szegénységi reform szembenállása volt, hanem két eltérő reformmodellé: az egyik a renden belüli, pápai jóváhagyással működő obszervanciát, a másik pedig a hierarchiától független, részben saját egyházi szervezetet alkotó közösségeket jelentette.
A 15. századi eljárások során településeket és remeteségeket oszlattak fel, vezetőket fogtak el, egyes elítélteket pedig Firenzében, Fabrianóban és Rómában kivégeztek. 1466-ban Assisiben, a porciunkulai búcsú idején több, Poli és Maiolati környékéről érkező fraticellit tartóztattak le; a római eljárások után egyeseket bebörtönöztek, mások visszavonták nézeteiket. 1467-ből újabb római kivégzések ismertek.
A fraticelli mozgalmak megszűnése nem vezethető vissza egyetlen okra. A hosszan tartó inkvizíciós és világi üldözés meggyengítette szervezetüket, elvágta őket támogatóiktól és megnehezítette vezetőik utánpótlását. A nyugati egyházszakadás lezárása csökkentette a pápai legitimációval kapcsolatos érvelésük politikai erejét, a helyi közösségek pedig egymástól elszigetelődve eltérő tanokat és vezetési formákat alakítottak ki.
Legalább ilyen jelentős volt az obszerváns reform vonzereje. Az obszervánsok a rend keretein belül kínáltak szigorúbb, szegényebb és fegyelmezettebb életformát, így a radikális életre törekvő testvéreknek és laikus támogatóiknak nem kellett szükségképpen a hierarchiától elszakadniuk. Petrus Johannis Olivi több aszketikus és teológiai gondolata is hatott az obszerváns lelkiségre, különösen Sienai Szent Bernardin körében, jóllehet az obszervánsok elutasították a pápai hivatal megtagadását és az önálló szentségi hierarchiát.
A clareni remeték egyházi közösségben maradó ágai különösen jól mutatják ezt az átmenetet. Több közösség ortodox státusát a 15. században hivatalosan elismerték; 1473-ban IV. Szixtusz pápa a ferences rendfőnök alá rendelte őket, 1512-ben pedig az obszervánsokhoz csatlakoztak. Saját provinciális hagyományaik egy ideig fennmaradtak, végleges szervezeti beolvadásuk a 16. században fejeződött be.
A 15. század végére a fraticellik már nem alkottak jelentős, összefüggő mozgalmat. Egyes kisebb közösségek és tanbeli emlékek tovább élhettek, de a forrásokban egyre ritkábban jelennek meg. A későbbi egyházi reformokkal, a reformációval vagy az egyházi birtokok szekularizációjával való közvetlen, szervezeti folytonosságuk nem bizonyítható.
A fraticellik történetének értelmezését hosszú időn át meghatározták a pápai bullák, inkvizíciós jegyzőkönyvek és az ellenük írt polemikus művek. Ezek a források a csoportokat elsősorban eretnekként és szakadárként írták le, ezért részletesebben rögzítették az elítélt tételeket, mint a közösségek mindennapi vallási életét vagy tagjaik önértelmezését. A fraticelli szerzők fennmaradt írásai ezzel szemben önmagukat Ferenc eredeti örököseinek, üldözőiket pedig az evangéliumi szegénységtől eltérő hatalom képviselőinek mutatták be.
A 19. század végétől egyes liberális, protestáns és antiklerikális történeti munkák az intézményes egyházzal szembeni társadalmi vagy erkölcsi tiltakozás előfutárait látták bennük. A 20. századi marxista értelmezések gyakran a „feudális egyház” gazdagsága ellen fellépő népi mozgalomként ábrázolták őket. Ezek a megközelítések ráirányították a figyelmet a vagyon, a társadalmi támogatás és az elnyomás kérdéseire, de hajlamosak voltak háttérbe szorítani a szentségtani, egyházjogi és apokaliptikus tanításokat, valamint a spirituálisok és a ténylegesen elszakadt fraticellik közötti különbségeket.
A modern kutatás a mozgalom fokozatos átalakulását hangsúlyozza. David Burr szerint a spirituálisok a 13. század végén még többé-kevésbé „lojális ellenzékként” működtek a renden belül, de a rendi vezetéssel és XXII. Jánossal folytatott konfliktus 1318-ra sokukat a törvényes kereteken kívülre sodorta. Burr értelmezése egyszerre veszi komolyan a spirituálisok őszinte ferences reformtörekvését és azt, hogy egyes utódcsoportok a pápai hivatal, a hierarchia és a szentségi rend elutasításáig jutottak.
Malcolm Lambert a szegénységi vita dogmatörténeti és jogi összefüggéseit vizsgálta, Decima Douie pedig a fraticellik tanainak és szervezetének különböző ágait különítette el. Gian Luca Potestà Angelo da Clareno pályáján keresztül mutatta meg, hogy a „szegény remetéktől” a fraticellikig vezető út nem volt egyenes vonalú: ugyanabból a hagyományból egyházi közösségben maradó és attól elszakadó formák egyaránt létrejöttek.
A mozgalom megítélésében ezért két leegyszerűsítés kerülendő. Nem indokolt minden spirituálist eleve eretneknek tekinteni, mert sokan a renden belül keresték a szigorúbb élet lehetőségét, és eszményeik az obszervanciában is tovább éltek. Ugyanakkor nem pontos a fraticelliket kizárólag békés szegénységi reformerekként leírni, mert több csoport saját egyházi joghatóságot alakított ki, a pápaságot egészében érvénytelennek nyilvánította, és olyan szentségtani tételeket vallott, amelyek túlmutattak a szerzetesi fegyelem kérdésén.
Umberto Eco 1980-ban megjelent regénye, A rózsa neve a ferences szegénységvita történeti hátterét használja fel. A cselekmény 1327-ben játszódik, amikor a regényben ferences küldöttség érkezik egy észak-itáliai bencés apátságba, hogy a pápai megbízottakkal Krisztus és az apostolok szegénységéről tárgyaljon. A szereplők között megjelennek a spirituálisok és fraticellik elleni eljárások emlékei, Cesenai Mihály konfliktusa, valamint az inkvizíció működése. A mű történeti személyeket és eseményeket fikciós szereplőkkel, illetve a 20. századi filozófiai és szemiotikai kérdésekkel kapcsol össze, ezért nem tekinthető a fraticellik történeti rekonstrukciójának.