Gregory Corso

Gyermekkor

Corso első évében valamikor az édesanyja rejtélyes módon elhagyta őt, és a New York-i gyermekotthonban, a Katolikus Egyház Jótékonysági Szervezetének egyik fiókjában hagyta. Corso apja, Sam "Fortunato" Corso, egy ruhaüzlet dolgozója, megtalálta a csecsemőt, és azonnal nevelőszülőkhöz adta. Michelina Trentonból érkezett New Yorkba, de Sam megfenyegette az életét. Michelina egyik nővére egy New Jersey-i maffiózóhoz ment feleségül, aki felajánlotta Michelinának, hogy "bosszút áll", vagyis megöli Samet. Michelina visszautasította, és gyermeke nélkül tért vissza Trentonba. Sam következetesen azt mondta fiának, hogy az édesanyja visszatért Olaszországba, és elhagyta a családot. Azt is mondták neki, hogy prostituált, "disgraziata" (kegyvesztett), és olaszországi száműzetésbe kényszerült. Sam többször is mondta a kisfiúnak: "Le kellett volna húznom a WC-n." 67 év telt el, mire Corso megtudta az igazságot az édesanyja eltűnéséről.

Corso a következő 11 évet legalább öt különböző otthonban, nevelőszülőknél töltötte. Apja ritkán látogatta meg. Amikor mégis, Corsót gyakran bántalmazták: „Kiöntöttem a zselét, és a nevelőszülők megvertek. Aztán apám meglátogatott, és újra megvert – dupla csapás.” Nevelőszülőként Corso azon több ezer ember közé tartozott, akiket az egyház segített a nagy gazdasági világválság idején, azzal a szándékkal, hogy a gazdaság fellendülésével újjáépítsék a családokat. Corso katolikus egyházi iskolákba járt, ministráns és tehetséges tanuló volt. Apja, hogy elkerülje a katonai besorozást, 1941-ben hazahozta Gregoryt. Ennek ellenére Sam Corsót besorozták, és külföldre küldték.

Corso, aki akkoriban egyedül maradt, hajléktalan gyerekké vált Kis-Itália utcáin. Télen aluljárókban aludt a melegért, nyáron pedig háztetőkön. Továbbra is katolikus iskolába járt, és nem árulta el a hatóságoknak, hogy az utcán él. Engedéllyel reggeli kenyeret vitt el egy kis-olaszországi pékségből. Az utcai árusok ételt adtak neki a bevásárlásaiért cserébe.

Serdülőkor

13 éves korában Corsót arra kérték, hogy vigyen el egy kenyérpirítót egy szomszédjának. Miközben intézte a dolgát, egy járókelő pénzt ajánlott fel a kenyérpirítóért, Corso pedig eladta. A pénzből vett egy nyakkendőt és egy fehér inget, majd kiöltözött, hogy megnézze a Bernadette éneke című filmet, amely Szűz Mária misztikus megjelenéséről szól Bernadette Soubirous előtt Lourdes-ban. A moziból visszatérve a rendőrség elfogta. Corso azt állította, hogy csodát keres, nevezetesen, hogy megtalálja az édesanyját. Corso élethosszig tartó vonzalmat érzett a szentek és szent emberek iránt: „Ők voltak az egyetlen hőseim.” Ennek ellenére apró lopásért letartóztatták, és a The Tombs-ba(wd), New York hírhedt börtönébe zárták. Corsót, bár csak 13 éves volt, egy felnőtt, elmebeteg bűnöző gyilkos mellé zárták, aki többször is megszúrta a feleségét egy csavarhúzóval. A leleplezés traumatizálta Corsót. Sem Corso mostohája, sem apai nagyanyja nem volt hajlandó letétbe helyezni az 50 dolláros óvadékot. Mivel a saját édesanyja eltűnt és nem tudta fizetni az óvadékot, Corso a Tombs-ban maradt.

Később, 1944-ben egy New York-i hóvihar idején egy 14 éves, fagyos Corso betört a nevelője irodájába melegedni, és elaludt egy asztalon. Átaludta a hóvihart, majd betörésért letartóztatták, és másodszor is felnőttekkel együtt zárták be a Tombs-ba. A többi rabtól rettegve a Bellevue kórházközpont pszichiátriai osztályára szállították, majd később szabadon engedték.

18. születésnapja előestéjén Corso betört egy szabóságba, és ellopott egy túlméretezett öltönyt, hogy felöltözzön egy randevúra. A rendőrségi feljegyzések szerint két háztömbnyire a szabóságtól tartóztatták le. Az éjszakát a Tombs-ban töltötte, és másnap reggel 18 évesként, korábbi bűncselekményekkel vádolták. Mivel már nem volt „fiatalkorú bűnöző”, két-három év börtönbüntetést kapott, amelyet a New York állambeli Dannemorában található Clinton(wd) Állami Börtönben töltött. Corso mindig is különös hálát érzett a Clintonért, amiért költőt faragott belőle.

Második verseskötetét, a Gasoline-t, „a Clinton börtön angyalainak” ajánlja, „akik tizenhetedik évemben a körülöttem lévő összes cellából megvilágosodás könyveket adtak át nekem”.

A Clinton büntetés-végrehajtási intézetben

Miközben a Clintonba szállították, Corso, rettegve a börtöntől és a nemi erőszak lehetőségétől, kitalált egy történetet arról, hogy miért küldték oda. Megrögzött Clinton-i raboknak elmondta, hogy két barátjával vad tervet eszeltek ki New York City elfoglalására walkie-talkie-k segítségével, és egy sor valószínűtlen és összetett rablást előrevetítve. A walkie-talkie-n keresztül kommunikálva mindhárom fiú elfoglalta a kijelölt pozícióját – az egyik a boltban volt, hogy kirabolják, a másik kint az utcán, hogy figyelje a rendőrséget, a harmadik, Corso, a főtervező pedig egy közeli kis szobában diktálta a parancsokat. Corso szerint a kis szobában adta ki a parancsokat, amikor a rendőrség megérkezett. Corso fiatal korára való tekintettel fantáziadús történetei zavart figyelmet keltettek a Clintonban. Richard Biello, egy capo, megkérdezte Corsót, hogy kivel áll kapcsolatban, vagyis melyik New York-i bűnözőcsaládból származik, és olyan súlyos bűncselekményekről beszélt, mint a walkie-talkie-s rablások. "Független vagyok!" – vágott vissza Corso, abban a reményben, hogy távolságot tud tartani a maffia rabjaitól. Egy héttel később, a börtön zuhanyzóiban Corsót megragadta egy maroknyi rab, és a 18 éves fiút majdnem megerőszakolták. Biello véletlenül belépett, és megjegyezte: „Corso! Nem tűnsz most valami függetlennek.” Biello legyintett a leendő erőszaktevőknek, akik féltek a maffia megtorlásától.

Így Corso befolyásos maffiózó rabok védelme alá került, és afféle kabalafigura lett, mivel ő volt a börtön legfiatalabb rabja, és szórakoztató is volt. Corso a maffia beosztottjai által kintről hozott steakeket és borjúhúst sütötte az „udvarokban”, 225 literes hordós grillezéseken és piknikasztaloknál, amelyeket a befolyásos raboknak jelöltek ki. A Clintonnak volt egy sípályája is az „udvarok” közepén, Corso pedig megtanult lesiklani és tanította a maffiózókat. Udvari bolondként szórakoztatta az idősebb maffiózókat, gyorsan válaszolt és tréfálkozott. Corso gyakran idézte a maffiafőnökök által adott három mondatot: „1) Ne az időt szolgáld, az idő szolgáljon téged. 2) Ne vedd le a cipődet, mert kettővel hárommal máris elmész innen. 3) Amikor az udvaron három fickóval beszélgetsz, láss négyet. Lásd magad. Ásd ki magad.” Corsót ugyanabban a cellában tartották fogva, hogy néhány hónappal azelőtt Charles "Lucky" Luciano elhagyta. Fogvatartása alatt Luciano egy hatalmas könyvtárat adományozott a börtönnek. (Poet's Work, Poet's Play: Essays on the Practice and the Art. 2008). A cellát telefonnal és önirányítható világítással is felszerelték, mivel Luciano a börtönből együttműködött az Egyesült Államok kormányának háborús erőfeszítéseivel, maffiasegítséget nyújtott a New York-i vízpart rendfenntartásában, majd később a Camorra irányítása révén Nápolyban is segített. Ebben a különleges cellában Corso a villanyoltás után olvasott egy kifejezetten Luciano késő esti munkájához elhelyezett lámpának köszönhetően. Cosa Nostra mentorai, akik felismerték zsenialitását, Corsót az olvasásra és a tanulásra biztatták.

Ott kezdett el verseket írni Corso. Tanulmányozta a görög és római klasszikusokat, és mohón magába szívta az enciklopédiák és szótárak szócikkeit. Általános műveltségét és filozófiai kifinomultságát Will(wd) és Ariel Durant(wd) The Story of Civilization (A civilizáció története) című úttörő történelem- és filozófiagyűjteményének tulajdonította.

Szabadulás és visszatérés New Yorkba

1951-ben a 21 éves Gregory Corso nappal a ruhaüzletben dolgozott, éjszaka pedig ismét kabalafigura volt, ezúttal Greenwich Village egyik első leszbikus bárjában, a Pony Stable Innben. A nők asztalt adtak Corsónak, ahol verseket írt. Egyik este egy Columbia College-os diák, Allen Ginsberg véletlenül betért a Pony Stable-be, és meglátta Corsót... „Jóképű volt, és azon tűnődött, hogy vajon meleg-e, vagy mi.” Corso, aki nem volt meleg, a börtönben töltött ideje után nem érezte magát kellemetlenül az azonos neműek közötti barátkozás miatt, és úgy gondolta, hogy szerezhet egy sört Ginsbergtől. Megmutatott Ginsbergnek néhány verset, amit írt, sokat közülük a börtönből, és Ginsberg azonnal felismerte Corsót, mint "spirituális tehetséggel rendelkezőt". Az egyik vers egy nőt írt le, aki a 12. utcában, Corso szobájával szemben, egy ablakfülkében napozott. A nő történetesen Ginsberg egykori barátnője volt, akivel a heteroszexualitásba vetett hitének egyik ritka időszakában élt együtt. Ginsberg meghívta Corsót a lakásukba, és megkérdezte a nőt, hogy kielégítené-e Corso szexuális kíváncsiságát. A nő beleegyezett, de Corso, aki még szűz volt, túl ideges lett, miközben a nő levetkőzött, és a nadrágjával küszködve kirohant a lakásból. Ginsberg és Corso gyorsan összebarátkoztak. Ginsberg egész életében szexuális vonzalmat érzett Corso iránt, amely viszonzatlan maradt.

Corso csatlakozott a Beat körhöz, és annak társvezetői, Jack Kerouac és Allen Ginsberg fogadták magukhoz, akik a fiatal, utcai íróban meglátták a lehetőséget egy, az előző generációtól teljesen elkülönülő korosztály költői meglátásainak kifejezésére. Ebben az időben kezdte nyers és töredékes elsajátítását kifejlesztetni Shelley, Marlowe és Chatterton műveiből. Shelley A költészet védelme (A Defence of Poetry, 1821, posztumusz kiadás 1840-ben), amely a valódi költői impulzus azon képességét hangsúlyozza, hogy „gondolatok meg nem értett kombinációit” stimuláljon, amelyek az „ember erkölcsi fejlődéséhez” vezettek, arra késztette Corsót, hogy kidolgozzon egy olyan költészetelméletet, amely nagyjából összhangban van a beat költők fejlődő alapelveivel. Corso számára a költészet a változás eszközévé vált, a társadalom menete átirányításának módjává az egyéni akarat ösztönzésével. Shelley-re gyakran úgy hivatkozott, mint a „szellem forradalmárára”, akinek Ginsberget és önmagát is tekintette.

Cambridge, Massachusetts

1954-ben Corso Cambridge-be, Massachusetts államba költözött, ahol számos jelentős költő, köztük Edward Marshall és John Wieners(wd), kísérletezett a hang poétikájával. Corso életének központja nem a "Bostoni Iskola" volt, ahogy ezeket a költőket nevezték, hanem a Harvard Egyetem Widener Könyvtára(wd). Napjait ott töltötte a nagy versek olvasásával, valamint görög és római klasszikusok óráira járt. Corso a klasszikusok iránti elismerését a Durant család börtönben olvasott könyveiből merítette. A Harvardon fontolgatta, hogy klasszikus művet tanul. A nincstelen Corso az Elliott-ház egyik kollégiumi szobájában lakott, ahol Peter Sourian, Bobby Sedgwick (Edie(wd) testvére) és Paul Grand diákok fogadták. Vacsorára kiöltözött, így nem vették észre. Az elit Porcellian Club tagjai betolakodóként jelentették Corsót a Harvard vezetésének. Archibald MacLeish(wd) dékán azzal a szándékkal találkozott Corsóval, hogy kizárja az egyetemről, de Corso megmutatta neki a verseit, MacLeish pedig beadta a derekát, és megengedte Corsónak, hogy nem beiratkozó diák – kollégiumi költő – maradjon. Corso első publikált versei 1954-ben jelentek meg a Harvard Advocate című folyóiratban, In This Hung-up Age című darabját pedig – amely egy csoport amerikairól szól, akiknek a busza lerobban a kontinensen, és bölények tiporják el őket – a következő évben a nagyra becsült Poets' Theater adta elő, T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban (Murder in the Cathedral, 1935) című darabjával együtt.

A Harvard és a Radcliffe diákjai, nevezetesen Grand, Sourian és Sedgwick, fedezték Corso első könyvének, a The Vestal Lady on Brattle, and Other Poems-nak a nyomtatási költségeit. A kötetben szereplő verseket általában Corso olvasmányaitól erősen függő tanulómunkának tekintik. Egyedülállóak azonban a dzsesszritmusok innovatív használatában – leginkább a „Requiem for 'Bird' Parker, musician” című versben, amelyet sokan a könyv legerősebb versének tartanak –, a beszélt angol kadenciáiban és a hipszter zsargonban. Corso egyszer a Riverside Interviews számára Gavin Selerie-vel készített interjújában így magyarázta a ritmus és a metrum használatát: „A zeném be van építve – már természetes. Nem játszom a ritmussal.” Más szóval, Corso úgy vélte, hogy a versmértéknek természetes módon kell fakadnia a költő hangjából; soha nem tudatosan választják ki.

Egy, a The Vestal Lady on Brattle for Poetry című könyvről szóló recenzióban Reuel Denney(wd) azt kérdezte, hogy vajon egy „kiscsoportos zsargon”, mint például a bop nyelvezete, „érdekesnek hangzana-e” azok számára, akik nem részei ennek a kultúrának. Corso, összegezte, „nem tudja egyensúlyba hozni a bebop csoport zsargonjának gazdagságát... azzal az egyértelműséggel, amelyre szüksége van ahhoz, hogy munkája értelmes legyen a klikknél szélesebb közönség számára.” Ironikus módon néhány éven belül ez a „kiscsoportos zsargon”, a beat zsargon, nemzeti idiómává vált, olyan szavakkal, mint a „man”, „cool”, „dig”, „chick”, „hung up” stb.

Annak ellenére, hogy Corso a hagyományos formákra és az archaikus nyelvhasználatra támaszkodott, továbbra is utcai költő maradt, akit Bruce Cook a The Beat Generation című művében „egy kis Shelley gyerekként” jellemzett. Carolyn Gaiser életrajzíró szerint Corso „a kifinomult gyermek álarcát öltötte magára, akinek minden őrült spontaneitása és bizarr érzékelése tudatosan és hatékonyan van megtervezve” – mintha valamilyen módon megtévesztené a közönségét. De a verseket a legjobb formájukban egy hiteles, jellegzetes és rendkívül hatásos hang uralja, amely az érzelmes szeretettől és pátosztól a buzgalmon át a dadaista tiszteletlenségig szinte bármivel szemben is terjedhet, kivéve magát a költészetet. Marian Janssen Isabella Gardnerről(wd) szóló életrajzában részletezi azokat a kapcsolatokat, amelyeket Corso pályafutása kezdetén a hagyományosabb irodalmi társadalommal ápolt. Cambridge-i évei alatt Corso találkozott Robert Gardnerrel, az elit felsőosztály „bostoni bráhminok” tagjával. Gardner Corso egyfajta szponzora lett, és rövid ideig anyagi támogatást nyújtott neki. Robert Gardner javasolta Corsónak, hogy küldje el egyik versét a húgának, Isabellának, aki neves költő és a Poetry Magazine segédszerkesztője volt. Isabellának tetszett a vers, és megkérte Corsót, hogy küldjön neki még hármat vagy négyet, mielőtt elviszi a verseket Karl Shapirónak(wd), a szerkesztőnek. Shapiro elutasította Corso verseit, és amíg Shapiro volt a szerkesztő, soha nem jelent meg a Poetry Magazine-ban. Gardener levelet küldött Corsónak, amely „enyhítette költői büszkeségét”, és tartós, de nehéz levelezést kezdett a két költő között.

San Francisco, "Howl" és a Beat-jelenség

Corso és Ginsberg úgy döntöttek, hogy külön-külön San Franciscóba mennek. Corso ideiglenesen Los Angelesben kötött ki, és az L.A. Examiner híradójában dolgozott. Ginsberg Denverben késett. Egy ikonoklaszt költői körről szóló beszámolók vonzották őket, köztük Gary Snyderről(wd), Lawrence Ferlinghettiről, Michael McClure-ről(wd), Philip Whalenről(wd) és Lew Welchről(wd). Egy idősebb irodalmi mentor, a szocialista író Kenneth Rexroth(wd) kölcsönadta lakását péntek esti irodalmi szalonnak (Ginsberg mentora, William Carlos Williams, Rexroth régi barátja, átadott neki egy bemutatkozó levelet).

Wally Hedrick(wd) meg akarta szervezni a híres Six Gallery felolvasást, Ginsberg pedig Rexroth-ot szerette volna ceremóniamesternek tekinteni, egyfajta hidat képezve a generációk között. Philip Lamantia(wd), Michael McClure, Philip Whalen, Allen Ginsberg és Gary Snyder 1955. október 7-én 100 ember előtt olvastak fel (köztük a Mexikóvárosból érkezett Kerouac előtt). Lamantia elhunyt barátja, John Hoffman verseit olvasta fel. Első nyilvános felolvasásán Ginsberg az újonnan befejezett "Howl"(wd) első részét adta elő. Gregory Corso másnap későn érkezett, lemaradva a történelmi felolvasásról, amelyen felolvasásra volt kitűzve.

A Six Gallery sikeres volt, és az este számos további felolvasáshoz vezetett a ma már helyben híres Six Gallery költők részéről. Ez egyben a West Coast Beat mozgalom kezdetének is jelzője volt, mivel a Howl (City Lights Pocket Poets, 4. szám) 1956-os megjelenése és az obszcenitási per 1957-ben országos figyelmet keltett.

Ginsberg és Corso San Franciscóból stoppal érkeztek, meglátogatták Henry Millert Big Surben(wd), majd Los Angelesben is megálltak. Anaïs Nin és Lawrence Lipton(wd) író vendégeként Corso és Ginsberg felolvastak egy Los Angeles-i, irodalomból álló összejövetelen. Ginsberg meglepte a közönséget azzal, hogy magát és Corsót abszolút őszinte költőknek kiáltotta ki, majd mindketten meztelenre vetkőztek, megdöbbentve még a legavantgárdabb közönséget is.

Corso és Ginsberg ezután stoppal Mexikóvárosba utaztak, hogy meglátogassák Kerouacot, aki egy bordélyház feletti szobában rejtőzött, és egy regényt írt, a Tristessa-t (A szőke bombázó). Három hét mexikóvárosi tartózkodás után Ginsberg távozott, Corso pedig repülőjegyre várt. Szeretője, Hope Savage rábeszélte apját, Henry Savage Jr.-t, Camden (Dél-Karolina) polgármesterét, hogy küldjön Corsónak egy repülőjegyet Washingtonba. Corsót a Kongresszusi Könyvtár költője (az amerikai koszorús költő elődje), Randall Jarrell(wd) és felesége, Mary hívták meg, hogy éljenek náluk, és legyenek Jarrell költői pártfogoltjai. Jarrell, akit nem nyűgözött le a többi Beat, eredetinek találta Corso munkásságát, és úgy vélte, nagy ígéretet rejt magában. Corso két hónapig maradt a Jarrelléknél, élvezve a családi élet első ízelítőjét. Kerouac azonban megjelent, és lerobbant Jarrelléknél, gyakran részegen és hangosan, és rávette Corsót, hogy mulatozzon vele. Jarrellék visszavonták a meghívást, és Corso visszatért New Yorkba.

Marriage

A "Marriage" (1960) talán Corso védjegyverse. Egy 111 soros mű, amelyből hiányzik az egységes narratív szál. Ehelyett szövevényes vitát kínál a házasság előnyeiről és hátrányairól. Szabadversi stílust alkalmaz, nincs meghatározott versmértéke, nincs rímrendszere, és változó sorhosszúságú. Corso elismeri egyes sorok hosszát, de azt állítja, hogy „egyszerűen áramlanak, mint egy zenei dolog bennem”. A "Marriage" a "title poems" között volt, a "Power", "Army" és más, egy koncepciót vizsgáló versekkel együtt. „Menjek férjhez?” (1), kezdi a beszélő. Vajon a házasság meghozhatja-e azokat az eredményeket, amelyeket a beszélő vár? Hogy „hazajöjjön hozzá” (54), és leüljön „a kandalló mellett, ő pedig a konyhában / fiatal és bájos kötényben, a gyerekemet akarja / és annyira boldog miattam, hogy odaégeti a sült marhahúst” (55–57). Corso beszélője kezdetben a házasságot és az apaságot idealizálja, majd a vers második felében a valósághoz fordulva beismeri: „Nem, kétlem, hogy ilyen apa lennék” (84). Felismerve, hogy a házasságkötés önmagában is a bebörtönzés egy formája, „Nem, el sem tudom képzelni magam, hogy házasodjak ehhez a kellemes börtönálomhoz” (103), Corso beszélője végül elismeri, hogy a házasság lehetősége nem túl biztató számára. Bruce Cook a The Beat Generation című művében rávilágít Corsónak a humor és komoly kritikai kommentárok szembeállításának képességére: „Mégis, bármennyire is vicces és szórakoztató mindez, nem pusztán erről van szó, mert a 'Marriage' a maga bolondos módján komoly kritikát fogalmaz meg azzal szemben, ami hamis egy szent amerikai intézményben.”

Corso versében előforduló, olykor szürreális szóösszetételei – „villás klarinétok”, „Flash Gordon szappan”, „vérfarkas fürdőkádak” – sokak figyelmét felkeltették. Ethan Hawke szavalta el a verset az 1994-es Reality Bites című filmben, Corso pedig később megköszönte Hawke-nak a jogdíjbevételt.

Bomb

Catharine Seigel szerint Corso "Bomb" című műve (1958-ban jelent meg) az egyik legkorábbi vers volt, amely szembeszállt az atombomba létezésével. A vers többoldalas, prédikációként jelent meg, a szöveg gombafelhő alakú. Az első 30 sor egy kerek gombafelhőt rajzol, míg a 30–190. sorok a földből kiemelkedő törmelék- és pusztítóoszlopot ábrázolják. Corso felidézte a mintázott vagy alakköltészet hagyományát, de tiszteletlenül úgy döntött, hogy megalkotja az atombomba robbanásából származó felhő alakját. A formaköltészet korábbi felhasználási módjai közé tartoznak az angyalszárnyak és az oltárok, ami Siegel szerint Corso választását „ironikusan találóvá” teszi. A vers a „A halál boldog születésnapja” (The Happy Birthday of Death) című kötetben jelent meg, amely a japán Hirosima feletti gombafelhő fekete-fehér fényképét tartalmazta.

Corso a vers vége felé bőségesen használ hangutánzó szavakat, csupa nagybetűvel szedve felkiált: "BOOM BOOM BOOM BOOM BOOM" (166). Siegel ezeket a megszakításokat úgy írja le, mint „egy nukleáris, apokaliptikus káosz uralmának megidézésére tett kísérleteket”. Corso maga szerint: „Amikor felolvassák, egy hangos versnek hangzik. A "Bomb" vitatott volt, mert humort és politikát kevert. A verset sokan kezdetben félreértelmezték, mint a nukleáris háborút támogatót. A vers kezdő sorai hajlamosak arra a hitre vezetni az olvasót, hogy Corso támogatta a bombát. Azt írja: „Te bomba / az univerzum játéka, minden elrabolt égbolt legnagyszerűbbje, nem gyűlölhetlek [több szóköz Corsóé]” (2–3. sor). A beszélő folytatja azzal, hogy nem gyűlölheti a bombát, ahogyan más erőszakos eszközöket sem, például a bunkókat, tőröket és Szent Mihály égő kardját sem. Továbbra is rámutat, hogy az emberek inkább meghalnának bármilyen más módon, beleértve a villamosszéket is, de a halál az halál, függetlenül attól, hogyan történik. A vers más halálképekre tér át, és időnként a bombához intézett imává válik. A beszélő mitológiai rózsákat ajánl, ez a gesztus egy ajtóban álló udvarló képét idézi fel. A bombának udvarló többi udvarló között Oppenheimer és Einstein is szerepel, két tudós, akik felelősek a bomba megalkotásáért. A verset azzal a gondolattal zárja, hogy további bombákat fognak készíteni „és azok a föld mogorva birodalmaiban fognak ülni/ vad, arany bajusszal” (87–8. sor).

Christine Hoff Kraemer tömören fogalmazza meg a gondolatot: „A bomba a valóság; a halál a valóság, és Corso számára az egyetlen ésszerű reakció az, hogy átölelje, ünnepelje és nevessen a keletkező káoszon” („Az idő féke: Corso bombája mint posztmodern istennő”). Kraemer azt is állítja: „Corso csak egyetlen támpontot ad az olvasónak e képek kavalkádjának értelmezéséhez: a különböző tárgyak társítása mindig a felrobbanó bombával együtt jelenik meg” („Az idő féke: Corso bombája mint posztmodern istennő”). Ezenkívül rámutat Corso azon tagadására, hogy a vers politikai jelentőséggel bírt volna. Ehelyett a verset „halálos lövésként” írja le, amely az 1950-es évek bomba okozta halállal való foglalkozását gúnyolja ki, amikor a más okokból bekövetkező halál sokkal valószínűbb. Ez a tiszteletlen, humoros megközelítés a beat mozgalom jellemzője.

A "Bomb" és a "Marriage" felkeltették a fiatal Bob Dylan figyelmét, aki még Minnesotában élt. Dylan azt mondta: „Gregory Corso "Bomb" című verse sokkal találóbb volt, és jobban megérintette a kor szellemét – egy lepusztult és teljesen elgépiesedett világ – sok nyüzsgés és sürgés-forgás – sok polc, amit ki kell takarítani, doboz, amit egymásra kell rakni. Nem akartam erre a reményeimet fűzni.”

Corso más költészetben

Corso házasságnak a nőkről alkotott beat képének szinekdochéjaként való felhasználásával ellentétben a posztmodern feminista költő, Hedwig Gorski(wd) egy Corsóval töltött éjszakát örökít meg "Could not get Gregory Corso out of my Car" („Nem tudtam kiszedni Gregory Corsót az autómból”) című versében (1985, Austin, Texas), bemutatva a heteroszexuális beat viselkedésre jellemző promiszkuitást. Gorski a beat mozgalmat a női írókkal és munkásságukkal szembeni szimbolikus bánásmód miatt bírálja, nagyon kevés kivételtől eltekintve, köztük Anne Waldmantól(wd), valamint a poszt-beatektől, mint például Diane Di Prima(wd) és ő maga. A heteroszexuális tagok férfiuralmának és nőcsábászkodásának, valamint a főbb homoszexuális tagok szimbolikus bánásmódjának a jellemzője a beat irodalmi mozgalom. A beatsek gúnyolódtak a feminista mozgalomon, amely liberalizáló társadalmi és szakmai nézeteket vallott a nőkről és műveikről, ahogyan a beat mozgalom is tette a férfiak, különösen a homoszexuálisok számára. Corso azonban mindig is védte a nők szerepét a beat generációban, gyakran említve szeretőjét, Hope Savage-t, mint a rá és Allen Ginsbergre gyakorolt elsődleges hatást.

Kapcsolat a beat-mozgalommal

A társadalmi konformitás és az irodalmi hagyomány elleni küzdelem központi szerepet játszott a Beat-ek munkásságában. Ez a költőcsoport megkérdőjelezte a mainstream politikát és kultúrát, és foglalkoztak a tudat megváltoztatásával és a hagyományos írással való szembeszállással. Corso "Marriage" és "Bomb" című versei bizonyítják, hogy hajlandó volt a komoly vagy vitatott témákra egy szokatlan, humoros és tiszteletlen perspektívát kínálni.

Ted Morgan(wd) így írta le Corso helyét a beat irodalmi világban: „Ha Ginsberg, Kerouac és Burroughs voltak a mozgalom három muskétásai, akkor Corso az ő D'Artagnanjuk volt, egyfajta fiatalabb partner, akit elfogadtak és megbecsültek, de nem teljesen egyenrangúként. Nem volt benne a kezdetekkor, ami a Columbia értelmiségiek és a Times Square hipsztereinek szövetsége volt. Nemrégiben csatlakozott, bár a referenciái elég lenyűgözőek voltak ahhoz, hogy korlátlan belépést szerezzenek neki...” 50 évnek és a többi beat halálának kellett eltelnie ahhoz, hogy Corsót teljes mértékben egyenlő rangú és jelentőségű költőként értékeljék.

Magyarul megjelent

• Az utolsó gengszter – Európa, Budapest, 1976 · ISBN 963070756X · Fordította: Eörsi István

Egyéb források

• Aquilone, Matthew. “1991.” 1991 Comments, 12 Mar. 2012, thenervousbreakdown.com/maquilone/2012/02/1991/.
• Charters, Ann (ed.). The Portable Beat Reader. New York: Penguin Books, 1992. ISBN 0-14-015102-8 (hc);
• Kraemer, Christine Hoff. “The Brake of Time: Corso's Bomb as Postmodern God(Dess).” Texas Studies in Literature and Language, vol. 44, no. 2, 2002, pp. 211–229., doi:10.1353/tsl.2002.0011.
• Olson, Kirby. Gregory Corso: Doubting Thomist. Carbondale, Illinois: Southern Illinois University Press, 2002.
• Skau, Michael. A Clown in a Grave: Complexities and Tensions in the Work of Gregory Corso. Carbondale, Illinois: Southern Illinois University Press, 1999.
• Stephenson, Gregory. Exiled Angel: A Study of the Work of Gregory Corso. London: Hearing Eye Books, 1989.
• Tobin, Daniel, and Pimone Triplett. Poet's Work, Poet's Play: Essays on the Practice and the Art. University of Michigan Press, 2008.
• Livadas, Yannis. "Postmodern Divergence, the poetry of Gregory Corso". Three Sketches Of Criticism + The Routines Of Poetry. Moloko Print 2021.