A halló kifejezés (mondatszóként Halló!) elsősorban a telefonbeszélgetésekre jellemző köszönőformula, amellyel a hívott fél jelzi, hogy belépett a hívásba, egyszersmind üdvözli a hívót.
A telefonáláskor használt jelentése 1884-től mutatható ki. Egy angol nyelvű forrás szerint a „hello” szó egyértelműen a „Menlo Park varázslójának” nevezett Thomas Alva Edison termékeny agyából pattant ki, aki a két szótaggal oldotta meg a technoetikett egyik első problémáját. Amikor Edison 1877. július 18-án felfedezte a rögzített hangzás elvét, azt kiáltotta: " Halloo!". Használata az amerikai angolból terjedt el és vált nemzetközi szóvá.
A legenda szerint a kifejezés a magyar „hallom” szóból származik, és innen terjedt el világszerte. A kifejezést a világon elsőként Puskás Tivadar használta volna a telefonhírmondó tesztelése során. Ez az eredeztetés azonban alaptalan, a szó a magyarba német közvetítéssel kerülhetett a telefon feltalálása és elterjedése után. A hall igével való rokon hangzása valószínűleg hozzájárult gyors elterjedéséhez, de eredetét a magyar nyelvhez egyetlen etimológus sem köti. Az 1888-ban kiadott Magyar nyelvtörténeti szótárban a halló szó leírása „Fülét megillette és azzal azt hallóvá tette” volt.
Szellemes versike a Borsszem Jankó élclapban, a 19. század végi telekommunikáció kapcsán, a telefonközpontban dolgozó kapcsolószemélyzet – a telefonoskisasszony felmagasztalása. Benne számos korabeli távközlési sajátosság és szakkifejezés.
{{cite web}}: Unknown parameter |archívdátum= ignored (súgó); Unknown parameter |archívurl= ignored (súgó)