| Hártyásszárnyúak | ||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Különböző hártyásszárnyúak. A bal felső képen egy amerikai tűzhangya (Solenopsis invicta), a bal alsón egy házi méh (Apis mellifera), a jobb felsőn egy kecskedarázs (Vespula vulgaris), a jobb alsón pedig egy levéldarázs (Tenthredopsis sordida) látható. | ||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||
| ||||||||||||||||
| Alrendek | ||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||
A Wikifajok tartalmaz Hártyásszárnyúak témájú rendszertani információt.
A Wikimédia Commons tartalmaz Hártyásszárnyúak témájú kategóriát.
|
A hártyásszárnyúak (Hymenoptera) a valódi rovarok (Insecta) osztályának, a szárnyas rovarok (Pterygota) alosztályának, és ezen belül a teljes átalakulású rovarok (Holometabola) öregrendjének egyik rendje.
Köznapi nevükön darazsak. Ide tartoznak többek között az ősi testfelépítést mutató, „darázsderék” nélküli levéldarazsak és fadarazsak, az összefoglaló néven fürkészdarazsaknak nevezett parazitoid életmódú fajok, a nagy termetű tőrösdarazsak, a közismert sárga-fekete csíkos redősszárnyú darazsak, valamint a hangyák és a méhek (filogenetikai értelemben a hangyák szárnyukat vesztett, talajlakó és mindenevő életmódra áttért darazsak, míg a méhek virágpor- és nektárfogyasztó életmódra áttért darazsak).
Egyike a Holometabola nagyobb fajszámú rendjeinek: az ismert fajaik száma kb. 150 000, bár a becslések szerint a való fajszámuk akár az egymilliót is meghaladhatja. Hazánkban mintegy 10 000 fajuk ismert.
A sarki jégsivatagok és a hasonló éghajlatú magashegységek kivételével szinte mindenütt előfordulnak.
Hosszuk a milliméter tizedrészétől a több cm-ig terjed. Testalkatuk, színezetük rendkívül változatos. Testük más rovarokhoz hasonlóan három fő testtájra tagolódik.
Szabadon mozgatható fejük két oldalán egy-egy rendszerint fejlett összetett szem, homlokukon pedig általában három pontszem található. Csápjaik a fejnél hosszabbak, és típusukat tekintve lehetnek fonalasak, fésűsek, bunkósak vagy térdesek. Szájszervük a méhek kivételével rágó típusú. A méhek (Anthophila) állkapcsának és alsó ajkának erősen megnyúlt részei nyaló szájszervvé forrtak össze úgy, hogy közben a rágók változatlanok maradtak. A virágnektár felvételére alkalmas szívókát az alsó ajak megnyúlt és összeolvadt belső karéjai alkotta nyelv (glossa), valamint azt ezt körülvevő külső állkapcsi karéjok és az ajaktapogatók alkotják.
Előtoruk kicsiny, a közép- és utótor összeforrt; a repülőizmok nagyobb részét tartalmazó középtor a tor legfejlettebb része. Potrohuk ősileg széles alappal csatlakozik a torhoz, másodlagosan azonban az első és második potrohszelvény közötti befűződés (az ún. „darázsderék”) nyelessé teszi a potrohot. A nyelespotrohúaknál az első potrohszelvény maradványa szorosan az utótorhoz nőtt (mint ún. áltorszelvény), így a toruk látszólag 4 szelvényből áll.
Járólábaik olykor ásásra, ugrásra, a gazda megragadására vagy pollengyűjtésre módosultak. A lábfej ősileg öt (néha másodlagosan kevesebb) ízből áll és (más rovarokhoz hasonlóan) két karomban végződik. A rend tagjainak egyik fő morfológiai jellegzetessége, hogy az elülső lábaik lábszárának egyik módosult sarkantyúját a csápjaik tisztogatásra használják.
Két pár szárnyuk közül az első pár nagyobb, a hátsó kisebb. A rend a nevét onnan kapta, hogy a szárnyaik – a szárnyas rovarok alapszabásának megfelelően – hártyásak. A hártyásszárnyúak egyik másik fontos morfológiai jellegzetessége, hogy a két szárnypárt repülés közben a hátsó szárnyak elülső szegélyén található apró horgok (hamuli) kapcsolják működési egységbe. Ősileg a szárnyakat nyugalmi helyzetben az utótor háti lemezén található páros gombszerű képlet, ún. cenchrus rögzíti, ez azonban csupán a legősibb képviselőiknél van jelen, a ma élő fajok döntő többségénél másodlagosan hiányzik. A szárnyak erezete nem túl gazdag. Egyes fajaik (és például a hangyák dolgozó kasztjai) másodlagosan szárnyatlanok.
Potrohuk rendszerint 6-7 látható szelvényből épül fel. A nőstények jól fejlett tojócsővel rendelkeznek, amely a fullánkosoknál (Aculeata) másodlagosan a zsákmány vagy gazdaszerzés, ill. a védekezés szervévé, ún. fullánkká módosult, és a tojásrakásban már nem vesz részt. A fullánkhoz rendszerint méregmirigy kapcsolódik; ennek váladéka jut a megszúrt állat sebébe.
A hártyásszárnyúak genetikai jellegzetessége, hogy haplodiploidok, azaz a megtermékenyített petékből rendszerint diploid nőstények, míg a megtermékenyítetlen petékből (szűznemzéssel) haploid hímek fejlődnek. Azaz a nőstényeknek lányai és fiai is, míg a hímeknek csak lányai lehetnek, vagy, az utódok szemszögéből nézve, a nőstény utódoknak két szülője, míg a hím utódoknak csak egy szülője (anyja) van.
A haplodiploidia előnye, hogy így a nőstények szabályozni képesek utódaik nemét, és így azok ivararányát, hiszen ha megtermékenyítik a saját petesejtjeiket az ondótartályban (spermatéka) raktározott, a korábbi párzás során felvett hímivarsejtekkel, akkor nőnemű utódjuk, míg ha nem, akkor hímnemű utódjuk lesz. A haplodiploidia egy másik előnye, hogy a letális tulajdonságot hordozó recesszív allélok gyorsan kiszelektálódhatnak a populációból, hiszen azok a haploid hímekben mindig kifejeződnek (lévén nincs egy domináns allél, ami elfedné a hatásukat), így nem „lappanghatnak” és adódhatnak át a következő generációba.
Lárváik a többi holometabol rovarhoz hasonlóan teljes átalakulással fejlődnek imágóvá. A lárvák két alaptípusa
Bábjuk többnyire szabad báb, kivételesen fedett báb. Az utolsó stádiumú lárvák bábozódás előtt a lepkehernyókhoz hasonlóan rendszerint gubót (kokont) szőnek maguk köré az alsó ajaki (labiális) selyemszövő mirigyek váladékából.
Imágókorban rendszerint növényevők vagy ragadozók. A fajok döntő többsége lárvakorban parazitoid vagy más, az élősködéshez közel álló életmódot folytat.
Ősileg és többségében magányosak, de emellett a társas életmód szinte összes fokozata, így az euszocialitás is megtalálható a körükben. A fejlett társas (euszociális) életmódot folytató fajok közül egyesek ún. primitív euszociálisak, mint például a sárgafoltos papírdarázs (Polistes gallicus), míg másokat, mint például a hangyákat vagy a házi méhet fejlett euszocialitás jellemez.
A hangyák a legtöbb szárazföldi élőhelyen a kisebb „gerinctelenek” fő ragadozói. Észak-Amerika mérsékelt övi erdeiben a hangyák ugyanannyi földet mozgatnak meg, mint a földigiliszták, emellett a lágyszárú növények jelentős részének magterjesztéséért felelősek. Dél-Amerika trópusi területein a hangyák és a termeszek együttes biomasszája felülmúlja az összes többi állatét, beleértve a kapibarákat (Hydrochoerinae), a tapírokat és az embereket is! A parazitoid életmódú darazsak rendkívül nagy nyomást gyakorolnak a rovarpopulációkra; számos fajukat alkalmazzák a növényi kártevők (pl. lepkehernyók, növénytetvek) elleni biológiai védekezésben. A virágport és nektárt fogyasztó hártyásszárnyúak (különösen a méhek) kulcsfontosságú szerepet játszanak a virágos növények beporzásában.
A teljes átalakulású rovarokon (Holometabola) belül a hártyásszárnyúak képezik az összes többi holometabol rovar (Aparaglossata) testvércsoportját.
A rendet hagyományosan két alrendre osztják fel:
Az ülőpotrohúak azonban nem képeznek monofiletikus egységet leszármazottjaik, a nyelespotrohúak nélkül.
A két alrenden belül összesen közel 100 családot különböztetnek meg. A fajok döntő többsége (>95%) a nyelespotrohúak közé tartozik.