JHVH

A JHVH vagy YHWH (héberül: יהוה), görög eredetű nevén a tetragrammaton (görögül: τετραγράμματον, „négy betű”), a Héber Biblia egyik legfontosabb istenneve. A négy héber mássalhangzóval írt név a bibliai hagyományban Izrael Istenének sajátos neve, amely a keresztény kánonban az Ószövetség részét alkotó iratokban fordul elő. A név pontos ókori kiejtése bizonytalan; a modern bibliatudományban a Jahve vagy nemzetközi átírásban Yahweh rekonstrukció a legelterjedtebb, míg a Jehova vagy Jehovah történetileg elterjedt, de a mai héber nyelvészeti rekonstrukció szerint másodlagos keresztény forma.

A zsidó vallási gyakorlatban a tetragrammatont hagyományosan nem ejtik ki. Felolvasáskor és imában rendszerint az Adonáj („Úr, Uram”) vagy a ha-Sém („a Név”) helyettesítő kifejezéseket használják. A keresztény bibliafordítási hagyományban ennek megfelelően a görög Septuaginta és a latin Vulgata nyomán többnyire az „Úr” jelentésű szavak állnak a név helyén: görögül κύριος, latinul Dominus, magyarul „Úr” vagy „ÚR”.

A tetragrammaton jelentőségét nemcsak nyelvtörténeti és szövegkritikai kérdésként szokták tárgyalni, hanem a zsidó és keresztény teológia, liturgia, bibliafordítás és vallási névhasználat összefüggésében is. A név a bibliai szövegekben nem egyszerű megkülönböztető címke, hanem Isten jelenlétéhez, szövetségi hűségéhez, teremtő és szabadító cselekvéséhez kapcsolódó megjelölés.

Elnevezés és írásmód

A „tetragrammaton” kifejezés a görög τετραγράμματον szóból származik, jelentése „négy betűből álló”. A név héber betűi jobbról balra olvasva: jód (י), hé (ה), váv (ו), és hé (ה). A magyar szakirodalomban a mássalhangzós alakot gyakran JHVH-ként adják vissza, míg az angolszász és nemzetközi szakirodalomban a YHWH átírás a gyakoribb. A kettő ugyanarra a négy héber mássalhangzóra utal; az eltérés az átírási hagyományból fakad.

A név kiejtett rekonstrukciójára a modern szakirodalomban leggyakrabban a Jahve vagy Yahweh forma használatos. Magyarul a szóvégi h nélküli „Jahve” és „Jehova” forma a megszokottabb, míg angol, német vagy latin közegben a Yahweh, Jahweh, Jehovah vagy Jehova változatok fordulnak elő. A magyar helyesírási és átírási gyakorlatban a szó végi héber ה betűt a Jahve/Jehova alakban általában nem önálló mássalhangzóként írják át.

A tetragrammaton rövidített alakja a héber Bibliában és a zsidó–keresztény liturgikus nyelvben is előfordul. Ilyen a Jáh vagy nemzetközi átírásban Yah alak, különösen a halleluja kifejezésben (héberül: הַלְלוּ־יָהּ, „dicsérjétek Jáh-ot”). A név rövidített elemei számos héber teoforikus személynévben is megjelennek, például a Jirmejáhu (Jeremiás), Jesajáhu (Ézsaiás), Zekarjáhu (Zakariás), illetve a név elején álló Jeho- vagy Jo- formákban.

Előfordulása a Héber Bibliában

A tetragrammaton először a Teremtés könyvében jelenik meg (1Móz 2,4). A maszoréta héber szövegben az előfordulások száma a használt kiadástól és számolási módtól függően kissé eltérhet; a szakirodalomban gyakran 6823–6828 körüli adat szerepel. Egy ismert összesítés szerint a név 6828 alkalommal fordul elő a maszoréta szövegben. A Jehova Tanúi által kiadott Új világ fordítás saját angol kiadásában ennél nagyobb, 6973-as ószövetségi előfordulásszámot ad meg, mivel fordítói bizonyos helyeken emendációs vagy fordítói döntés alapján is a „Jehovah” alakot használják.

A tetragrammaton nem szerepel Eszter könyvében, A prédikátor könyvében és az Énekek énekében. Dániel könyvében csak kevésszer fordul elő, míg a Zsoltárokban, Jeremiásnál, Mózes ötödik könyvében és Ézsaiásnál különösen gyakori.

Az eltérő előfordulásszámok oka lehet a kézirati és kiadástörténeti különbség, a rövidített istennévi alakok beszámítása vagy kihagyása, illetve az, hogy egyes fordítások bizonyos helyeken a szövegösszefüggés alapján pótolják vagy rekonstruálják a nevet.

Biblián kívüli ókori tanúságok

A tetragrammaton legkorábbi biblián kívüli tanúságai közé sorolják a Mésa-sztélét, a Lakis-leveleket, a Ketef Hinnom-i ezüsttekercseket, valamint a Kuntillet-Ajrudból és Khirbet el-Qomból származó feliratokat. A régebbi kézikönyvek gyakran a Mésa-sztélét és a Lakis-leveleket emelték ki, de azóta a déli levantei epigráfiai anyag bővülése árnyalta a képet.

A Mésa-sztélé a Kr. e. 9. századból származó moábi királyfelirat. A szövegben Mésa moábi király arról számol be, hogy Nebóból elvitte JHVH edényeit vagy kultikus tárgyait, és azokat Kámós moábi isten elé vitte. Ez arra utal, hogy a név Izrael Istenének megjelöléseként már az ókori szomszédos népek számára is ismert volt.

A Lakis-levelek a Kr. e. 6. század elejéről származó héber osztrakonok. Több levelükben vallásos formula részeként szerepel a tetragrammaton. A Ketef Hinnom-i ezüsttekercsek papi áldáshoz hasonló szöveget tartalmaznak, és gyakran a bibliai szöveghagyomány legkorábbi tanúságai között említik őket.

A Kuntillet-Ajrud és Khirbet el-Qom feliratai a vaskori jahvizmus vallástörténeti kutatásában különösen vitatottak, mert a „JHVH és az ő aserája” típusú kifejezések értelmezése körül jelentős szakmai vita alakult ki. Egyes kutatók ezekben a feliratokban a korai izraelita vallás összetett, helyi és részben szinkretikus jellegének bizonyítékát látják, mások óvatosabban értelmezik a formulákat.

Eredet és etimológia

A JHVH név eredetének és jelentésének kérdésében nincs teljes szakmai egyetértés. A leggyakoribb magyarázat a héber היה / הוה gyökkel hozza kapcsolatba, amelynek alapjelentése „lenni”, „történni”, „létrejönni” vagy „valamivé válni”. A bibliai hagyomány központi szövege a Kivonulás könyve 3. fejezete, ahol Isten Mózesnek az égő csipkebokornál így válaszol: „Vagyok, aki vagyok” vagy „Leszek, aki leszek” (héberül: אֶהְיֶה אֲשֶׁר אֶהְיֶה, ehje aser ehje), majd a következő versben a JHVH névvel azonosítja magát mint az atyák Istenét.

A héber ehje alak első személyű igealak, míg a JHVH név harmadik személyűnek látszik. Ennek alapján sok értelmezés a név mögött a „van”, „lesz”, „jelen van” vagy „létrehoz” jelentéskört sejti. A régebbi és modern szakirodalomban több fő magyarázat fordul elő:

• a név jelentése „Ő van” vagy „Ő lesz”;
• a név jelentése „Ő jelen van” vagy „Ő jelen lesz” népével;
• a név kauzatív értelmezése szerint „Ő létrehoz”, „Ő létbe hív” vagy „Ő okozza, hogy legyen”;
• egyes szerzők szerint a Kiv 3,14 nem szoros etimológia, hanem teológiai névmagyarázat vagy népetimológia.

A kauzatív értelmezés szerint a név azt fejezheti ki, hogy Izrael Istene teremtő és cselekvő Isten, aki létrehozza és megvalósítja akaratát. A modern bibliatudomány azonban óvatosan kezeli az olyan fordításokat, amelyek közvetlenül filozófiai lételméletet olvasnak vissza az ókori héber szövegbe. A keresztény teológiai hagyomány ugyanakkor a Kiv 3,14-et gyakran Isten örök, önmagától való és változhatatlan létére vonatkoztatta; ez különösen a görög és latin keresztény filozófiai teológiában vált jelentőssé.

A „Vagyok, aki vagyok” fordítás mellett a „Leszek, aki leszek” fordítás is nyelvtanilag lehetséges, mivel a héber igealak aspektuális rendszere nem feleltethető meg egyszerűen a modern európai jelen és jövő időnek. A szöveg értelme ezért nemcsak időbeli állítást, hanem Isten hűséges jelenlétének és szabad cselekvésének kijelentését is hordozhatja.

A név jelentése a bibliai gondolkodásban

A héber Bibliában a „név” (שֵׁם, sém) nem pusztán megkülönböztető megjelölés. A név gyakran a személy jelenlétével, tekintélyével, jellemével, hírnevével és hatalmával kapcsolódik össze. Isten „nevét segítségül hívni” ezért nem egyszerűen egy hangalak kimondását jelenti, hanem Istenhez fordulást, az ő tekintélyére és hűségére való hivatkozást.

Ez a szemlélet az Újszövetség nyelvében is megjelenik. Az Apostolok cselekedeteiben a „százhúsz név” kifejezés személyek sokaságát jelenti (ApCsel 1,15), a „nincs más név” formula pedig nem puszta szóra, hanem Jézus személyére és üdvözítő hatalmára utal (ApCsel 4,12). A bibliai névfogalom ezért tágabb annál, mint hogy egyetlen fonetikus alak használatára szűküljön.

A zsidó és keresztény teológiai hagyományban a tetragrammaton egyszerre vált a kinyilatkoztatott név, a szövetségi jelenlét és Isten kimondhatatlan misztériumának jelévé. A név írásban megőrzött, de kiejtésében visszafogott használata éppen ebből a kettősségből ered: a név ismert, de Isten lényege nem merül ki egy emberi hangalakban.

Zsidó olvasási hagyomány

A zsidó hagyományban a tetragrammaton kimondásának kerülése fokozatosan alakult ki. A héber Biblia korai rétegeiben a név gyakori, és személynevekben, liturgikus formulákban, imádságokban is megjelenik. A második templom korára azonban a név kimondása egyre inkább szakrális környezethez kötődött, majd a mindennapi és zsinagógai olvasásban helyettesítő kifejezések váltak szokásossá.

A rabbinikus hagyomány szerint a név kimondása különösen az engesztelés napi főpapi szolgálathoz kapcsolódott. A Misna és későbbi rabbinikus források arról tanúskodnak, hogy a Név kiejtését rendkívüli tisztelet övezte. A templom pusztulása után, amikor a főpapi templomi szolgálat megszűnt, a név kiejtésének gyakorlata még inkább visszaszorult.

A felolvasásban a legfontosabb helyettesítő szó az Adonáj lett. Ez a héber adon („úr”) szóból ered, és eredetileg birtokos jellegű alak, amely vallási használatban Istenre vonatkozó tiszteleti megszólítássá vált. Amikor a szövegben a tetragrammaton közvetlenül az Adonáj szó mellett áll, az ismétlődő „Adonáj Adonáj” olvasat elkerülésére a hagyomány gyakran az Elohim („Isten”) olvasatot írja elő.

A mai zsidó gyakorlatban a liturgikus olvasásban az Adonáj, a mindennapi beszédben és tanulásban pedig gyakran a ha-Sém („a Név”) használatos. Magyar zsidó fordításokban és vallási nyelvben gyakori az „Örökkévaló” forma is, amely nem szó szerinti fordítás, hanem tiszteleti és teológiai körülírás.

Maszoréta pontozás és a qeré perpetuum

A héber Biblia eredeti mássalhangzós írása nem jelölte teljesen a magánhangzókat. A maszoréták a Kr. u. első évezred második felében pontozási rendszert dolgoztak ki, amely a hagyományos olvasatot rögzítette. Ennek része a ketív és qeré rendszere: a ketív a leírt alak, a qeré az olvasandó alak. Sok esetben a szövegben megmarad a hagyományos mássalhangzós írás, de a pontozás vagy a lapszéli jegyzet jelzi, hogy a felolvasónak más alakot kell mondania.

A tetragrammaton esetében a maszoréta hagyomány úgynevezett qeré perpetuumként kezelte a nevet. Ez azt jelenti, hogy a szövegben álló יהוה mássalhangzókat nem kellett minden egyes alkalommal lapszéli megjegyzéssel magyarázni; az olvasó tudta, hogy a név helyén Adonáj vagy bizonyos esetekben Elohim olvasandó. A pontozás ennek megfelelően az olvasandó szó magánhangzóira utal.

A leggyakoribb pontozott alak a יְהוָה vagy יְהֹוָה, amely az Adonáj olvasatra emlékeztet. Ha a tetragrammaton az Adonáj szó mellett áll, akkor a pontozás az Elohim olvasatot jelzi, például יֱהֹוִה vagy hasonló változatok formájában. Ezeket a pontozott alakokat nem a mássalhangzók és magánhangzók mechanikus összeolvasására szánták, hanem olvasási jelzésként működtek.

A „Jahve” és a „Jehova” alak

A „Jahve” vagy „Yahweh” a tetragrammaton legelterjedtebb modern tudományos rekonstrukciója. A rekonstrukció mellett görög átírások, teoforikus személynevek, sémi nyelvi párhuzamok és a Kiv 3,14 névmagyarázata szolgálnak érvként. A görög szerzőknél és kéziratokban található ιαβε, ιαουε vagy hasonló alakokat gyakran a Yahweh/Jahve rekonstrukció tanúiként értelmezik, bár az egyes adatok értékelése a szakirodalomban nem mindig egységes.

A „Jehova” forma történeti keresztény alak. A mai szakirodalom többsége szerint a JHVH mássalhangzóinak és az Adonáj olvasatra utaló maszoréta magánhangzóknak az összeolvasásából keletkezett. A forma középkori és kora újkori latin keresztény környezetben terjedt el, majd a reformáció és a korai modern bibliafordítások révén vált ismertté. A New Catholic Encyclopedia összefoglalása szerint a „Jehovah” hibrid forma, amely a JHVH mássalhangzóit az Adonai magánhangzóival olvasta egybe, és az angol nyelvterületen különösen a King James Version hatására vált közismertté.

A „Jehova” alakot ezért a modern filológiai szakirodalom általában nem tekinti az ókori kiejtés pontos visszaadásának. Ugyanakkor történeti és vallási használata jelentős: szerepel régi bibliafordításokban, himnuszokban, templomi feliratokon, vallási irodalomban, valamint egyes felekezetek és mozgalmak névhasználatában. Célszerű ezért különbséget tenni a forma tudományos rekonstrukciós értéke és vallástörténeti elterjedtsége között.

Septuaginta és görög ószövetségi kéziratok

A Septuaginta a Héber Biblia görög fordításainak és szöveghagyományainak gyűjtőneve. A tetragrammaton görög ószövetségi visszaadása nem teljesen egységes. A későbbi keresztény kézirathagyományban a κύριος („Úr”) forma uralkodóvá vált, de több korai zsidó görög kéziratban a tetragrammaton héber vagy paleo-héber betűkkel szerepel, illetve egyes hagyományok görög átírást használnak.

A Septuaginta kérdésében a kutatás egyik központi problémája az, hogy az eredeti görög fordításban milyen megoldás állhatott, és mikor vált általánossá a κύριος használata. Paul Kahle és más kutatók amellett érveltek, hogy a legkorábbi görög ószövetségi kéziratokban a tetragrammatont héber betűkkel őrizték meg, míg mások szerint a κύριος használata már korán, legalábbis egyes fordítói körökben jelen volt. Martin Rösel például arra hívta fel a figyelmet, hogy a görög Pentateuchusban a κύριος teológiailag is értelmezett fordítói megoldásként szerepelhetett.

A görög ószövetségi kéziratok adatai fontosak a név zsidó és keresztény recepciójához, de önmagukban nem bizonyítják, hogy az Újszövetség görög autográf szövegeiben is héber betűs tetragrammaton állt volna. A Septuaginta az Ószövetség görög szöveghagyománya, míg az Újszövetség külön görög kézirathagyományban maradt fenn.

A tetragrammaton az Újszövetségben

A fennmaradt görög újszövetségi kéziratokban a tetragrammaton héber betűs alakja nem szerepel. Az Ószövetségből vett idézetekben és utalásokban a görög szöveg rendszerint κύριος („Úr”) vagy ritkábban θεός („Isten”) alakot használ. A Jelenések könyvében ugyanakkor négyszer előfordul a halleluja formula (Jel 19,1.3.4.6), amely a rövidített Jáh istennévi elemet őrzi.

Az Újszövetségben a κύριος cím különösen jelentős, mert egyszerre használatos Istenre az ószövetségi idézetekben és Jézusra a keresztény hitvallási nyelvben. A Rómaiakhoz írt levél 10,9–13 például Jézus „Úrként” való megvallását összekapcsolja Jóel könyvének idézetével: „aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül”. A keresztény teológiai hagyomány ezt és hasonló szövegeket a Jézusnak tulajdonított isteni méltóság fontos tanúságai között tartja számon.

Az újszövetségi szerzők a „név” fogalmát Jézusra is alkalmazzák. A keresztelési formula „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” hangzik (Mt 28,19), az Apostolok cselekedetei pedig Jézus nevét az üdvösség és gyógyítás hatalmával kapcsolja össze (ApCsel 3–4). Ez a nyelvhasználat a zsidó névfogalom tágabb értelmével áll összefüggésben, amelyben a név a személy tekintélyét és jelenlétét is jelenti.

Keresztény recepció

A keresztény hagyomány a tetragrammatont elsősorban az Ószövetség kinyilatkoztatott istenneveként örökölte. A görög és latin keresztény szöveghagyományban azonban nem a héber betűs alak, hanem a κύριος és Dominus megfelelői váltak meghatározóvá. Ez összefüggött a zsidó felolvasási gyakorlattal, a Septuaginta és a Vulgata fordítási hagyományával, valamint az Újszövetség görög nyelvével.

A trinitárius keresztény teológiában az Ószövetség Istene és az Újszövetség Atya–Fiú–Szentlélek kinyilatkoztatása nem két külön istenségre vonatkozik. A Katolikus Egyház Katekizmusa a Kiv 3,13–15 szövegét Isten titokzatos, hűséges és önmagától való létének kinyilatkoztatásaként tárgyalja; ugyanakkor az Újszövetség „Úr” címhasználatát Jézus istenségének keresztény megvallásával kapcsolja össze.

A keleti keresztény ikonográfiában Krisztus glóriájában gyakran megjelenik a görög ὁ ὤν („Aki van”) felirat. Ez a Kiv 3,14 görög fordításával és a keresztény krisztológiai értelmezéssel függ össze: a feltámadt és megdicsőült Krisztust az Újszövetség és az egyházi hagyomány az isteni lét és jelenlét hordozójaként vallja meg.

A keresztény misztikus és apofatikus teológiai hagyományban a tetragrammaton a kimondhatatlan isteni misztérium jelévé is vált. Isten neve kinyilatkoztatott, de Isten lényege nem ragadható meg teljesen emberi fogalmakkal vagy hangalakokkal. Ez a szemlélet megtalálható a patrisztikus és középkori teológiai hagyományban, különösen az apofatikus istenismeret témájában.

Katolikus liturgikus gyakorlat

A katolikus egyház liturgikus gyakorlatában a tetragrammatont nem ejtik ki. A római Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció 2008. június 29-ei levele előírta, hogy a liturgikus ünneplésben, énekekben és imádságokban a tetragrammaton JHVH alakját nem kell használni és nem kell kiejteni; a liturgikus célra készült bibliafordításokban pedig az Adonáj / κύριος hagyománynak megfelelő megfelelővel kell visszaadni, például „Lord”, „Seigneur”, „Herr”, „Señor” vagy magyarul „Úr”.

A döntés nem a név elutasítását jelenti, hanem a zsidó és keresztény hagyományban kialakult tiszteleti olvasási gyakorlat fenntartását. Az Egyesült Államok Katolikus Püspöki Konferenciája értelmezése szerint az iránymutatás alkalmat ad arra is, hogy a hívőkben erősödjön Isten nevének tisztelete a mindennapi vallási nyelvben.

A Nova Vulgata első, 1979-es tipikus kiadása néhány helyen az Iahveh formát használta, de az 1986-os második tipikus kiadás ezeket a helyeket is a hagyományos Dominus megoldással váltotta fel. Ez a változás összhangban áll azzal a latin liturgikus és bibliafordítási hagyománnyal, amely a tetragrammatont az „Úr” megfelelőjével adja vissza.

Protestáns és magyar bibliafordítási hagyomány

A protestáns bibliafordítások történetében többféle megoldás alakult ki. A reformáció korában és a kora újkorban egyes fordítások és teológiai művek a „Jehova” alakot használták. Más fordítások az „ÚR”, „Úr” vagy más tipográfiai megkülönböztetés révén jelezték a tetragrammatont. Az angol King James Version néhány helyen a „Jehovah” alakot használja, de többnyire a LORD megoldást követi.

Magyar nyelven a Károli-Biblia és későbbi protestáns fordítások döntően az „Úr” vagy „ÚR” formát használják. A modern magyar protestáns fordításokban gyakori a kapitálissal szedett „ÚR”, amely megkülönbözteti a tetragrammaton helyén álló fordítást az általános „Úr” megszólítástól. Egyes régi vagy speciális fordításokban előfordul a „Jehova” vagy „Jahve” alak is, de a liturgikus és egyházi használatban a legtöbb magyar keresztény közösségben az „Úr” forma vált megszokottá.

Zsidó magyar fordításokban és vallási szövegekben gyakori az „Örökkévaló” megoldás. Ez a fordítás nem a név etimológiai pontos megfelelője, hanem tiszteleti és teológiai körülírás, amely Isten állandóságát és változhatatlanságát hangsúlyozza.

Jehova Tanúi névhasználata

Jehova Tanúi vallási közössége a „Jehova” alakot Isten személyneveként használja, és tanításában nagy hangsúlyt helyez az isteni név ismertetésére. A közösség hivatalos bibliafordítása, az Új világ fordítás, az Ószövetségnek megfelelő Héber Iratokban rendszeresen „Jehovah” vagy magyarul „Jehova” alakot használ a tetragrammaton helyén. Ez a gyakorlat önmagában nem egyedülálló a bibliafordítások történetében, bár a „Jehova” alak tudományos rekonstrukciós értékét a modern héber nyelvészet többsége nem fogadja el az eredeti kiejtés pontos visszaadásaként.

Sajátosabb és vitatottabb az Új világ fordítás újszövetségi gyakorlata. A fordítás a Keresztény Görög Iratokban 237 alkalommal használja a „Jehovah” nevet, noha a fennmaradt görög újszövetségi kéziratokban ezeken a helyeken nem szerepel héber betűs tetragrammaton. Jehova Tanúi hivatalos indoklása szerint a görög kéziratok nem az eredetik, és a fordítók többek között ószövetségi idézetekre, a Septuaginta egyes kézirataira és későbbi héber újszövetség-fordításokra hivatkoznak.

A szövegkritikai szakirodalom túlnyomó része nem fogadja el bizonyítottnak, hogy az Újszövetség eredeti görög szövegeiben a tetragrammaton állt volna. A görög kézirati tanúság, az ókeresztény idézetanyag és az újszövetségi szövegek belső érvelése általában a κύριος vagy θεός olvasat mellett szól. A Jehova Tanúi által hivatkozott héber újszövetség-fordítások késői fordítások, nem pedig az újszövetségi autográf szöveg közvetlen tanúi.

A kérdés ezért nem pusztán névhasználati, hanem fordításelméleti és szövegkritikai kérdés is: egy fordítás visszaállíthat-e olyan alakot, amelyre közvetlen fennmaradt görög kézirati tanú nincs, ha a fordítók teológiai vagy intertextuális megfontolásból valószínűsítik annak eredetiségét. A legtöbb modern kritikai görög Újszövetség és felekezeti bibliafordítás ezen a ponton a fennmaradt görög kézirati hagyományt követi.

A „név” és Jézus az Újszövetségben

Az Újszövetségben Jézus neve és az „Úr” cím különösen nagy teológiai jelentőséget kap. A Jézus név héber–arámi eredete a Jésua vagy Jehósua formákhoz kapcsolódik, amelyek jelentése hagyományosan „JHVH megszabadít” vagy „JHVH üdvözít”. A Máté-evangélium névmagyarázata szerint Jézust azért nevezik így, mert „ő szabadítja meg népét bűneiből” (Mt 1,21).

A keresztény értelmezésben az „Úr” cím Jézusra alkalmazása nem egyszerű udvariassági megszólítás. A Filippiekhez írt levél 2,9–11 szerint Jézus olyan nevet kap, amely minden név fölött való, és minden térd meghajol előtte; a szöveg Ézsaiás könyvének olyan helyével áll kapcsolatban, ahol az egyedüli Isten előtt hódol meg minden térd. A korai keresztények számára ez a nyelvhasználat Jézus isteni méltóságának megvallását fejezte ki.

János evangéliumában Jézus több „én vagyok” kijelentést tesz. Egyes helyeken ezek hétköznapi azonosító kijelentésként értelmezhetők, más helyeken – különösen Jn 8,58 és Jn 18,5–6 esetében – a keresztény értelmezési hagyomány gyakran a Kiv 3,14-re és Isten önkinyilatkoztatására való visszhangot lát bennük. A modern exegézisben az egyes szövegek értelmezése változó, de az „én vagyok” formulák jelentősége János krisztológiájában széles körben elismert.

Népszerű és vitatott értelmezések

A tetragrammatonhoz számos népszerű magyarázat kapcsolódik, amelyek közül több nem tekinthető szigorú nyelvészeti etimológiának.

• A „JHVH azt jelenti: ő volt, ő van, ő lesz” magyarázat teológiai parafrázisként érthető, de nem szó szerinti héber etimológia.
• A „Jehova” forma vallástörténetileg jelentős, de nem tekinthető az ókori kiejtés legvalószínűbb rekonstrukciójának.
• A tetragrammaton nem több külön héber szó akrosztichonja vagy egyszerű összevonása.
• A keresztre írt titulus héber vagy arámi szövegéből levezetett JHVH-akrosztichonok népszerű apologetikai magyarázatok, de a kanonikus evangéliumok nem őrizték meg a felirat héber vagy arámi pontos szövegét, ezért ezek történeti bizonyítékként nem használhatók.
• A név kimondásának zsidó kerülését nem célszerű pusztán „babonának” nevezni; a történeti források szerint a gyakorlat vallási tiszteletből, liturgikus hagyományból és a név szentségének hangsúlyozásából alakult ki.

Lásd még

• Jahve
• Elohim
• Septuaginta
• Vulgata
• Új világ fordítás
• Jehova Tanúi

Jegyzetek

Felhasznált irodalom

• Aland, Barbara et al. (szerk.): Novum Testamentum Graece, 28. kiadás, Deutsche Bibelgesellschaft, Stuttgart, 2012.
• Barkay, Gabriel et al.: „The Challenges of Ketef Hinnom: Using Advanced Technologies to Reclaim the Earliest Biblical Texts and Their Context”, Near Eastern Archaeology, 66/4, 2003, 162–171.
• Bauckham, Richard: Jesus and the God of Israel, Eerdmans, Grand Rapids, 2008.
• Botterweck, G. Johannes – Ringgren, Helmer (szerk.): Theological Dictionary of the Old Testament, Eerdmans, Grand Rapids, 1974–.
• Brown, Raymond E.: The Gospel According to John I–XII, Anchor Bible 29, Doubleday, New York, 1966.
• Brown, Raymond E.: The Birth of the Messiah, Doubleday, New York, 1993.
• Freedman, David Noel – O’Connor, Michael P.: „יהוה YHWH”, in: Theological Dictionary of the Old Testament, 5. kötet, Eerdmans, Grand Rapids, 1986.
• Hurtado, Larry W.: Lord Jesus Christ: Devotion to Jesus in Earliest Christianity, Eerdmans, Grand Rapids, 2003.
• Jenni, Ernst – Westermann, Claus: Theological Lexicon of the Old Testament, Hendrickson, Peabody, 1997.
• Joüon, Paul: Grammaire de l’hébreu biblique, 2. kiadás, Pontifical Biblical Institute, Rome, 1947.
• Koehler, Ludwig – Baumgartner, Walter: The Hebrew and Aramaic Lexicon of the Old Testament, Study Edition, Brill, Leiden, 2001.
• Metzger, Bruce M.: A Textual Commentary on the Greek New Testament, 2. kiadás, Deutsche Bibelgesellschaft, Stuttgart, 1994.
• Murphy, R. T. A.: „Adonai”, „Jehovah”, „Yahweh”, in: New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, Gale, Detroit, 2003.
• Ouspensky, Leonid – Lossky, Vladimir: The Meaning of Icons, St Vladimir's Seminary Press, Crestwood, 1982.
• Pritchard, James B. (szerk.): Ancient Near Eastern Texts Relating to the Old Testament, 3. kiadás, Princeton University Press, Princeton, 1969.
• Rösel, Martin: „The Reading and Translation of the Divine Name in the Masoretic Tradition and the Greek Pentateuch”, Journal for the Study of the Old Testament, 31/4, 2007, 411–428.
• Smith, Mark S.: The Origins of Biblical Monotheism: Israel's Polytheistic Background and the Ugaritic Texts, Oxford University Press, Oxford, 2001.
• Span, Tim: „The Divine Name in the New World Translation of the Christian Greek Scriptures”, In die Skriflig / In Luce Verbi, 54/1, 2020.
• Tov, Emanuel: Textual Criticism of the Hebrew Bible, 3. kiadás, Fortress Press, Minneapolis, 2012.

További információk

• Jewish Encyclopedia: Tetragrammaton
• Encyclopaedia Britannica: Yahweh
• USCCB: The Name of God in the Liturgy
• Huber Lipót: Jahvé–Adonáj–Jézus