A kormány (vagy kabinet, helyenként, korábban Magyarországon is: minisztertanács) a végrehajtó hatalom gyakorlásának központi szerve, az egyes kormányzati ágak vezetőinek, a minisztereknek az összessége. A kormány mint a végrehajtó hatalom legfőbb szerve irányítja a közigazgatást.
Az államfők melletti tanács a történelem során és világszerte a kormányzás bevett jellemzője volt. Az ókori Egyiptomban a papok segítették a fáraókat adminisztratív feladatokban. Spártában a Gerúszia, vagyis a vének tanácsa általában a két királlyal ült össze, hogy törvényekről tárgyaljon vagy ítélkezzen. Asóka császár uralkodása alatt a Maurja Birodalmat királyi tanács irányította. A Kijevi Ruszban a fejedelem köteles volt elfogadni a duma, vagyis a tanács tanácsát és jóváhagyását, amely bojárokból, azaz nemesekből állt. A duma néhány tagjából álló belső kör kabinetet alakított, hogy folyamatosan kiszolgálja és tanácsokkal lássa el a fejedelmet. A maja civilizációban Chichén Itzá és Mayapán romjai arra utalnak, hogy a politikai hatalmat az elit urak legfelsőbb tanácsa birtokolta. A Szongáj Birodalomban a központi kormányzatot a császári tanács legfőbb tisztségviselői alkották. Az Ojó Birodalomban az Ojó Mesi, vagyis a királyi tanács az arisztokrácia tagjaiból állt, ők korlátozták a király hatalmát. A Csing ()-dinasztia idején a legfelsőbb döntéshozó testület a Tanácskozó Tanács volt.
A szakemberekből álló kormány ezekből az előzményekből alakult ki a kora újkorban.
Angliában a Titkos Tanácsot (Curia Regis) (a királyi tanácsok latin neve) a király főemberei, udvari tisztviselői és egyéb tanácsadói alkottak. Ez a csoport látta el a kormányzati funkciókat, vagy kis csoportokban, amelyekből a királyi tanács lett, vagy nagy csoportokban, amelyekből a nagy tanács és a parlament lett. VII. Henrik angol király uralkodásának (1485–1509) idejére a királyi tanács a Titkos Tanácsból, a Kancellária, a Csillagkamara és a Főbizottság előjogokat biztosító bíróságaiból, valamint azok helyi hivatalaiból állt. Ez a rendszer lehetőséget biztosított a királyoknak arra is, hogy a felelősséget a tanácsadóikra hárítsák.
Angliában majd az Egyesült Királyságban és gyarmatain a mai kabinetek (kormányok) elődei kezdetben az Angol Titkos Tanács kisebb alcsoportjaiként működtek. A „kabinet” kifejezés egy viszonylag kis és privát helyiség nevéből származik, amelyet dolgozószobaként használtak. Az olyan kifejezések, mint a „cabinet counsel”, amely az uralkodónak négyszemközt adott tanácsot jelent, a 16. század végétől fordulnak elő, és a korabeli helyesírás miatt gyakran nehéz megkülönböztetni, hogy „tanács” (mint szervezet) vagy „tanácsadás” értendő-e alatta.
Francis Baconnek tulajdonítják a „kabineti (kormány) tanács” kifejezés első használatát az Essays (1605) című művében, ahol idegen szokásként írja le, amit Bacon helytelenít: „E kellemetlenségek, amiket az olasz doctrina és a francia gyakorlat alapján egyes királyok bevezettek, [vagyis a kabinettanácsok]; olyanok, hogy a gyógymód rosszabb volt, mint maga a betegség.” (t. i. a nyílvánosság megkerülésével hoztak döntéseket).
I. Károly angol király 1625-ös trónra lépésétől kezdve hivatalos „Kabinettanácsot” indított, mivel a Titkos Tanácsa, vagy „magántanácsa” nyilvánvalóan nem volt elég privát (túl sokan kaptak benne helyet). A „cabinet” (Angliában ez a kormány neve, míg a "government" az egész államapparátusra vonatkozik) kifejezés első feljegyzett használata egy ilyen testületre 1644-ből származik, és ismét ellenséges, és a kifejezést kétes külföldi gyakorlatokkal társítja. A folyamat később gyakran megismétlődött, az angol királyok, amikor már túl naggyá vált az informális tanácsadói körük, akkor mindig újat szerveztek, ahova azután szintén mindenki próbált újra bejutni.
A tanácsrendszer addig működött jól, amíg a király képes volt a megfelelő embereket kiválasztani és a vezetést biztosítani. A Stuart-házból származó királyok erre nem voltak képesek, és a parlamenti képviselők és a közjogászok körében egyre nőtt a féltékenység és a harag a tanács politikai tevékenysége miatt. A 17. század közepén zajló vallási és alkotmányos viták közepette a tanácsrendszert elsöpörték, de a Titkos Tanácsot hivatalosan soha nem szüntették meg. II. Károly angol király (1660–85) alatt újjáéledt, de ezt követően a korona egyre inkább az ebből kiszakadt kabinethez fordult.
Királyi Tanács már Szent István óta, kancellária pedig III. Béla magyar király óta létezett Magyarországon, de ezek egyszerre voltak kormányzó, törvényhozó és bírósági testületek. Többnyire a résztvevők hajtották végre a feladatokat, amihez a királytól birtokokat vagy pénzt kaptak.
Bár Zsigmond idején már voltak próbálkozások a királyi tanács helyett egy szűkebb, "baráti kört" létrehozni (pl. a királyi Sárkány-rend) valójában csak Hunyadi Mátyás alatt jött létre az első ilyen titkos tanács.
Mátyás titkos tanácsa szűk, bizalmi alapon szervezett tanácsadó testülete és kormányzati szerve volt, amely a saját közvetlen irányítása alatt. Hatalmának központosítása érdekében Mátyás az addigi rendi gyűlésekkel és a nagybirtokos főnemesekkel szemben a saját kinevezettjeire támaszkodott, akik a kancellárián és a királyi tanácson belül végezték el a feladatokat.
Mátyás 1464-ben egyesítette a főkancellári és a titkos kancellári méltóságokat, a titkos kancellária élére pedig a legfőbb bizalmasait állította. A tanácstagok jelentős része alacsonyabb származású hivatalnok vagy külföldi volt, akik hűsége kizárólag a király személyétől függött. A titkos tanácskozásokon és a kancellárián keresztül készítették elő a legfontosabb külpolitikai, államigazgatási és hadügyi döntéseket a királyi tanács számára.
"A hivatalból való intézés elsősorban financiális vonatkozású ügyeknél alakult ki, (kincstárnok, kamaraispán, budai várnagy), de később másoknál is (megyei comesek, magister curiae Pest és Pilis megyék ügyeiben, tárnokmester, német és cseh ügyek, secretariusok). A fejlődés Mátyás uralkodása közepétől kezdve állandó. Mátyás uralkodása első éveiben az ügyeknek több mint 64kétharmadát territoriális főurak intézik s a hivatalból intézett ügyek száma nincs egyharmadrész sem. A hatvanas években azonban megfordul az arány s mindinkább a hivatalos ügyvitel számára növekszik a százalékszám. De a hetvenes években a secretariusok is megjelennek s ettől kezdve mindinkább ők jutnak túlsúlyba – a kancelláriai referensek között."
Mátyás halála után újra a főpapság szerzi meg a kancellári pozíciót, de csak a főnemesség aktuális csoportjainak a támogatásával (pl. Bakócz Tamás többször is lemondásra kényszerült) így a királyi tanácstól függetlenedő, önálló királyi kormány kialakulása csak a Habsburgok idején valósult meg.
I. Ferdinánd a török hódítások és a mohácsi vész után kialakult államigazgatási válságra reagálva építette ki a központosított hivatalszervezetét. Bécsbe érkezve újjászervezte a közigazgatást, és létrehozta azokat az intézményeket, amelyek egészen 1918-ig meghatározták a Birodalom és a Magyar Királyság működését. A Titkos Tanács (Geheimrat, a kormány) lett a legfőbb politikai és külügyi döntéshozó szerv, ezt 1527-ben alapították.
A Titkos Tanács egyenértékű volt egy kormánnyal, bár az abszolutizmus alatt a kormányzati hatóságok kizárólag az uralkodónak voltak alárendelve, és gyakran még nem voltak felosztva saját felelősségi területükre (portfóliókra) felelős miniszterekkel és megfelelő személyzettel; ez csak a minisztériumok fokozatos bevezetésével történt meg. A viszonylag kis testületet, amelyet néha "Titkos Államtanácsnak" is neveznek, általában maga az uralkodó vezette, aki végső soron minden döntést egyedül hozott meg.
Az Udvari Tanács felügyelte az igazságszolgáltatást, az Udvari Kamara pedig a pénzügyeket intézte. Ferdinánd létrehozta az Udvari Kancelláriát is, mint végrehajtó szervet, amely a fejedelem irányelveit továbbította az egyes államigazgatásoknak. Magát az udvart is átszervezték – az akkor bevezetett struktúrák ezen a területen maradtak fenn a legtovább, a monarchia 1918-as végéig. Az Udvari Haditanács 1556-os megalapításával, mint a katonai közigazgatás legfelsőbb szervével Ferdinánd közigazgatási reformjai befejeződtek. Ez alkotta a központi kormányzatot, amit Magyarországon csak "Bécs" - ként emlegettek. Természetesen többször is átalakították ezen intézményeket, az 1840-es években pedig bekerült a magyar reformellenzék követelései közé egy független, magyar felelős kormány felállítása is. A magyar kormányok 1867 és 1918 között gyakorlatilag a királynak, nem a parlamentnek tartoztak felelősséggel.
A kormányok feladatait általában az adott ország alkotmánya vagy más törvénye írja elő.
A kormány a parlamentnek vagy az uralkodónak tartozik felelősséggel, ahogy kinevezése, feloszlatása is az adott ország berendezkedésétől függően az uralkodó vagy a parlament hatáskörébe tartozik. A kormány tagjai a miniszterek vagy egyéb tisztségviselők (Magyarországon ilyen volt például az Országos Tervhivatal elnöke). A kormány vezetője a kormányfő (általában a miniszterelnök, de lehet a minisztertanács elnöke vagy szövetségi kancellár is).
Jellemzően a közigazgatásnak, illetve az egyes nemzetgazdasági ágazatoknak megfelelően hozzák létre a minisztériumokat. Az adott ország nagyságától, teherbíró-képességétől is függ, hogy mennyire tagolt a közigazgatás, hány miniszter alkotja a kormányt. A legfontosabb tisztségek:
Ezenkívül lehet számos más önálló közigazgatási egység, melynek csúcsszerve élén a miniszter áll: ez az adott kormány politikájától is függ. Számos állam rendelkezik sajátos kormányzati struktúrával: Izlandnak például nincs hadserege, a törpeállamok pedig számos ágazatban a közelben lévő nagyobb ország infrastruktúráját veszik igénybe, és például Monacót az uralkodót képviselő államminiszter és az őt támogató, öttagú kormányzótanács irányítja.
A kormányok megbízatása egy-egy ciklusra szól, ami általában 4-5 év, de egyes monarchikus berendezkedésű országokban, illetve diktatúrákban hosszabb (akár korlátlan időtartamú) kormányzás is előfordulhat.
Az 1848. évi III. törvénycikk független magyar felelős minisztérium alakításáról rendelkezett.
Eredetileg a kormányon belüli, néhány főből álló kisebb tanácsot jelentette, ma – főként a sajtónyelvben – a kormány szinonimájaként használják.
Magyarországon 1949 és 1957, valamint 1972 és 1990 között a kormányt minisztertanácsnak nevezték, és a miniszterelnök helyett a minisztertanács elnöke volt a funkció hivatalos neve. Egyes országokban ma is ez a kormány neve (például Franciaországban Conseil des Ministres, Lengyelországban Rada Ministrów).
