
A kvantumhab, más néven téridőhab vagy téridőbuborék a téridő kvantummechanikai alapon feltételezett kvantumfluktuációja. Az elmélet szerint ilyen kis skálán folyamatosan keletkeznek és szűnnek meg az anyag és antianyag részecskéi. E kis szubatomi részecskék virtuális részecskék. Az ötletet John Archibald Wheeler fogalmazta meg 1955-ben.
Nem teljes kvantumgravitáció-elmélet esetén nem lehetünk bizonyosak a téridő kis skálájú szerkezetéről. Azonban a téridő alapvető simaságának szükségszerűsége mellett nem szól határozott érv. Lehetséges, hogy ehelyett a gravitáció egy kvantumelmélete szerint a téridő sok kis, folyamatosan változó részből áll, ahol a tér és az idő nem rögzítettek, hanem habszerűen változnak.
John Wheeler azt feltételezte, hogy a határozatlansági reláció értelmében kellően kis távolságok és kellően rövid időtartamok során „a téridő teljes geometriája változik”. E változások lehetnek elég nagyok, hogy jelentős eltéréseket okozzanak a makroszkopikus simaságtól, így a téridő „habosnak” látszik.
A – talán virtuális részecskék által okozott – Casimir-hatás kísérleti bizonyítása erős bizonyíték a virtuális részecskék létére. A g–2-kísérlet, mely a müonok és elektronok alkotta mágnesek erejét jelzi elő, szintén alátámasztja létüket.
2005-ben a Markarian 501 blazár kibocsátotta gamma-sugárzásból származó fotonok megfigyelésekor a MAGIC (Major Atmospheric Gamma-ray Imaging Cherenkov) távcsövei kimutatták, hogy egyes különböző energiaszintű fotonok különböző időben érkeztek, ami alapján egyes fotonok lassabban haladhattak, megsértve a speciális relativitáselmélet tételét, mely szerint a fénysebesség konstans, ez magyarázható a kvantumhab szabálytalanságával. Későbbi kutatások azonban nem tudták megerősíteni a fénysebesség téridő-szemcsézettség miatti feltételezett változását.
Más, távoli gamma-kitörésekből származó fény polarizációját is tartalmazó kísérletek is ellentmondó eredményeket adtak. További földi kísérleteket is végeztek vagy terveztek 2013-ig.
A kvantumhabra jellemző fluktuációk valószínűleg a Planck-hosszhoz közeli (10−35 m) mérettartományban történnek, de egyes kvantumgravitáció-modellek nagyobb fluktuációkat is előrejeleznek.
A fotonokat a kvantumhab lelassíthatja, ennek mértéke hullámhosszuktól függ. Ez megsértené a Lorentz-invariancia szabályát. Azonban a NASA Goddard Űrközpontjának egy kutatója, Floyd Stecker közeli kvazárok sugárzásának megfigyelésével nem talált bizonyítékot a Lorentz-invariancia sértésére.
A habos téridő korlátozza a távolságmérés pontosságát is, mivel a fotonoknak véletlenszerűen kell diffundálniuk a téridőhabon át a ködön áthatoló fény diffúziójához hasonlóan. Emiatt a távcsővel megfigyelt nagyon távoli objektumok képminősége romlanék. A kvazárok Chandra röntgenobszervatórium, Fermi Gamma-sugár-alapú űrtávcső és VERITAS általi gamma-sugárzás-megfigyelései azonban nem mutattak ki jelentős minőségromlást a legnagyobb távolságok esetén sem, ami alapján a téridő legalább a protonnál 1000-szer kisebb mérettartományig sima, korlátozva a téridő kvantumfluktuációinak méretét.
A vákuumfluktuációk nem olyan vákuumot adnak, melynek energiája, a vákuumenergia nem nulla.
A spinhabelmélet Wheeler koncepciójának kvantitatívvá alakítását célzó modern elmélet.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Quantum foam című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.