Pacifizmus

Kereszténység

Bővebben: Igazságos háború

A kereszténység történetében a pacifizmus és az erőszakmentesség jelentős, de nem kizárólagos hagyományt alkot. A keresztény pacifista értelmezések főként Jézus tanításaira, különösen a hegyi beszédre, az ellenségszeretet parancsára és Jézus szenvedéstörténetére hivatkoznak. A keresztény hagyomány más irányzatai ugyanakkor a politikai hatalom rendfenntartó feladatából, az ártatlanok védelméből és a közjó oltalmából indultak ki, és ebből alakították ki az igazságos háború vagy a legitim védelem tanát.

Az Újszövetségben több szöveg vált a keresztény pacifizmus alapjává. A hegyi beszédben Jézus boldognak nevezi a békességszerzőket, az ellenség szeretetére szólít fel, és azt tanítja: „ne szálljatok szembe a gonosszal”, hanem aki arcul üt, annak az ember fordítsa oda a másik arcát is. Jézus elfogatásakor szintén elutasítja tanítványa fegyveres fellépését: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el.” Pál apostol a bosszúállás elutasítására és a rossz jóval való legyőzésére buzdít: „Rosszért rosszal senkinek ne fizessetek”, illetve „ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval”. Ezeket a szövegeket a pacifista egyházak és szerzők rendszerint nem pusztán magánerkölcsi tanácsként, hanem a keresztény közösség társadalmi és politikai magatartásának normájaként értelmezik.

Az Újszövetség értelmezése a keresztény hagyományban nem volt egységes. A nem pacifista olvasatok rendszerint arra hivatkoznak, hogy az Újszövetségben katonák is megjelennek anélkül, hogy a szöveg kifejezetten felszólítaná őket hivatásuk elhagyására. Keresztelő János a hozzá forduló katonáknak nem a katonai szolgálat elhagyását, hanem a zsarolás, erőszakoskodás és elégedetlenség kerülését parancsolja. Jézus a kafarnaumi százados hitét megdicséri, az Apostolok cselekedetei pedig Cornelius századost istenfélő emberként mutatja be. Pál apostol a római levélben azt is írja, hogy a közhatalom „nem hiába viseli a kardot”, mivel feladata a gonosztevők megfékezése. Ezek a helyek később fontos szerepet kaptak azokban a keresztény érvelésekben, amelyek nem tekintették önmagában bűnösnek a katonai vagy rendfenntartó szolgálatot.

Az első keresztény századokban a katonai szolgálathoz való viszony összetett volt. Több ókeresztény szerző, köztük Tertullianus, Órigenész, Lactantius és Ciprián, erős fenntartásokkal vagy elutasítóan viszonyult a vérontáshoz és a katonai szolgálathoz. Az elutasítás oka azonban nem mindig kizárólag az ölés tilalma volt. A római hadseregben a szolgálat gyakran összekapcsolódott a császárkultuszsal, pogány áldozatokkal, katonai esküvel és olyan rituális kötelezettségekkel, amelyeket sok keresztény bálványimádásnak tekintett. A kutatás ezért óvatosabban fogalmaz annál az egyszerű állításnál, hogy a korai egyház mindenhol és minden értelemben egységes pacifista doktrínát vallott volna. A források erős antimilitarista és erőszakmentes tendenciákat mutatnak, de keresztény katonák jelenlétére is vannak adatok, különösen a 2. század végétől és a 3. századtól kezdve.

A konstantini fordulat után a kereszténység és a római államhatalom viszonya jelentősen megváltozott. A keresztények már nem üldözött kisebbségként, hanem fokozatosan a birodalmi közrend és hadsereg részeként jelentek meg. Ez nem jelentette az erőszakmentes hagyomány eltűnését, de a főáramú egyházi gondolkodásban egyre nagyobb szerepet kapott az a kérdés, hogy miként viszonyuljon a keresztény ember a közrend, az állami büntetőhatalom, a határvédelem és a külső támadások problémájához. Szent Ambrus és Hippói Szent Ágoston a latin keresztény hagyományban ennek a változásnak meghatározó alakjai lettek. Ambrus a római jogi és erkölcsi hagyományt keresztény szempontokkal kapcsolta össze, miközben a klérus fegyverfogását elutasította. Ágoston írásai pedig a későbbi igazságosháború-gondolkodás egyik legfontosabb patrisztikus forrásává váltak.

Ágoston nem írt önálló, rendszerezett értekezést a háborúról. Megjegyzései levelekben, bibliaértelmezésekben és vitairatokban találhatók, különösen a Contra Faustum Manichaeum, a De civitate Dei és egyes levelei szövegében. A későbbi hagyomány Ágostonnál találta meg azokat az elemeket, amelyek szerint a háború csak legitim közhatalom, jogos ok és helyes szándék esetén lehet erkölcsileg igazolható, és végső célja nem a bosszú vagy hódítás, hanem a béke helyreállítása. Ágoston ugyanakkor a háborút tragikus szükséghelyzetként kezelte: a De civitate Dei egyik híres helyén úgy fogalmaz, hogy a bölcs ember még az igazságos háború szükségességét is siratja, mert emberként emlékszik arra, milyen nyomorúság teszi szükségessé a háborút. Ágoston donatistákkal kapcsolatos álláspontja külön vitatott fejezete a keresztény kényszerítés történetének. Kezdetben ellenezte a vallási kényszert, később azonban bizonyos állami kényszerítő eszközöket megengedhetőnek tartott a donatista egyházszakadás felszámolására, főként az egység és a közrend helyreállításának érdekében. Ez az álláspont nem azonos az igazságos háború tanának teljes rendszerével, de jól mutatja, hogy a késő antik keresztény gondolkodásban a béke, az egység, az állami kényszerítés és a lelkiismereti szabadság kérdései szorosan összekapcsolódtak.

A középkori nyugati kereszténységben a pacifista és erőszak-korlátozó törekvések nem szűntek meg, de a főáramú teológiai és jogi gondolkodás inkább a háború korlátozott megengedhetőségének feltételeit dolgozta ki. A Treuga Dei mozgalom a 10–11. században a magánháborúk, fosztogatások és a védtelenek elleni erőszak korlátozására törekedett. A kánonjogászok, különösen Gratianus, az ágostoni és patrisztikus szövegek alapján jogi keretbe rendezték a háború kérdését. Aquinói Szent Tamás később a Summa theologiae II–II. részének 40. kérdésében fogalmazta meg az igazságos háború három klasszikus feltételét: a legitim közhatalmi tekintélyt, a jogos okot és a helyes szándékot. Ez a hagyomány nem azonos a pacifizmussal, de a háborút nem tekinti erkölcsön kívüli területnek; ellenkezőleg, a háborúindítást és a hadviselést feltételekhez és korlátokhoz köti.

A keleti ortodox kereszténységben nem alakult ki a nyugati skolasztikához hasonló, részletes igazságosháború-elmélet. Az ortodox hagyományban egyszerre van jelen az Újszövetség erőszakmentes és béketeremtő hangsúlya, a szerzetesi aszkézis békeeszméje, valamint az állam és a birodalom védelmével kapcsolatos bizánci politikai gondolkodás. A katonai szolgálatot nem mindig ítélték el önmagában, de a vérontást sok keleti keresztény forrás lelki szempontból súlyos, bűnbánatot igénylő cselekedetnek tekintette. A keleti keresztény világban ezért a háború igazolása kevésbé jogi kritériumokkal, inkább a védelem, a bűnbánat, a lelki tisztulás és a közösség megóvásának nyelvén jelent meg.

A kora újkorban és az újkorban több keresztény felekezet és mozgalom kifejezetten pacifista álláspontot alakított ki. A „történelmi békeegyházak” kifejezés elsősorban három hagyományra utal: a mennonitákra, a kvékerekre és a Testvérek Egyházára. Ezek a közösségek Jézus tanításait, különösen a hegyi beszédet és az ellenségszeretetet a keresztény élet nyilvános, politikai és társadalmi normájaként értelmezik, ezért elutasítják a katonai szolgálatot és az állam által folytatott háborúkban való részvételt. Az anabaptista eredetű közösségek közül a mennoniták, az amishok és a hutteriták különösen hangsúlyozzák a „nem ellenállás” vagy erőszakmentes tanítványság eszméjét. A kvékerek saját béketanúságukat nem pusztán a fegyverfogás tilalmaként, hanem az igazmondás, egyszerűség, kiengesztelődés és társadalmi igazságosság gyakorlati követelményeként is értelmezik.

A reformáció korában a keresztény pacifizmus különösen az anabaptista és radikális reformációs irányzatokban erősödött meg. E közösségek az államegyházi modellt, az eskütételt, a fegyveres állami kényszert és a katonáskodást gyakran a keresztény tanítványsággal összeegyeztethetetlennek tartották. Más protestáns hagyományok, például a lutheránus és református főirányok, nem fogadták el az abszolút pacifizmust, hanem az államhatalom, a hivatásrend és az igazságos védelem kategóriáival értelmezték a háború kérdését. A protestantizmuson belül ezért a háború és béke kérdésében a teljes pacifizmustól a feltételes igazságosháború-álláspontig többféle irányzat alakult ki.

A katolikus egyház hivatalos tanítása nem azonos az abszolút pacifizmussal, ugyanakkor a modern katolikus tanítás a háborút súlyos rossznak tekinti, és a fegyveres erő alkalmazását szigorú feltételekhez köti. A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes konstitúciója elismeri a legitim védelem lehetőségét, de erősen hangsúlyozza a békeépítést, a nemzetközi intézményeket, a fegyverkezési verseny veszélyét és a lelkiismereti szolgálatmegtagadás tiszteletben tartását. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a haderővel történő törvényes önvédelem csak szigorú feltételek együttes fennállása esetén lehet erkölcsileg megengedhető, és külön említi a támadás súlyosságát, az egyéb eszközök kimerítését, a siker esélyét és az arányosságot. A katolikus tanításban ezért egymás mellett van jelen az erőszakmentes béketeremtés megbecsülése és a legitim védelem korlátozott elismerése.

A 19–20. században a keresztény pacifizmus új formái is megjelentek. Lev Tolsztoj keresztény anarchista és pacifista értelmezése, különösen az Isten országa benned van című műve, nagy hatást gyakorolt az erőszakmentes ellenállás későbbi gondolkodóira, köztük Mahatma Gandhira. A 20. században Martin Luther King baptista lelkész és a polgárjogi mozgalom a keresztény szeretet, az erőszakmentes ellenállás és a társadalmi igazságosság összekapcsolásával adott új politikai formát a keresztény pacifista és erőszakmentes hagyománynak.

A szentségmozgalom egyes egyházai és közösségei szintén háborúellenes vagy pacifista tanítást képviseltek. Ezt az irányt olykor „szentségi pacifizmusnak” nevezik, mert az erőszak elutasítását a személyes megszentelődés, az evangéliumi élet és a világtól való elkülönülés részének tekinti. Az orosz spirituális keresztények közül több közösség, köztük a duhoborok és a molokánok, szintén elutasította a katonai szolgálatot vagy a fegyveres erőszakot, ami gyakran állami üldözéshez és kivándorláshoz vezetett.

A kereszténységen belüli pacifizmus története ezért nem írható le egyetlen, megszakítatlan fejlődési vonalként. Az Újszövetség békére, ellenségszeretetre és bosszútlanságra vonatkozó tanításai a keresztény pacifizmus alapvető forrásai maradtak, de a keresztény közösségek történetük során különböző módon viszonyultak az államhatalomhoz, a katonai szolgálathoz, az önvédelemhez és az ártatlanok védelméhez. A főbb keresztény hagyományok között így egyszerre találhatók abszolút pacifista, feltételesen pacifista, erőszakmentes ellenállást hangsúlyozó és igazságosháború-elméletet elfogadó irányzatok.

Keleti világvallások

Az erőszakmentesség vagy ahimsza a hinduizmus központi elve, és az egyik alapvető jama. Előírásai megkövetelik, hogy a háborút kerülni kell, az erőszak alkalmazásának az utolsó lehetőségnek kell lennie.

Az abszolút erőszakmentesség és a minden életforma iránti együttérzés központi eleme a dzsainizmusnak. Az emberi életet egyedülálló lehetőségként értékelik a megvilágosodás elérésére.

Az ahimsza (ne árts) a buddhizmus elsődleges erénye is. Az elkötelezett buddhizmus tanításai és fogadalmai között szerepel:

Ne tarts haragot vagy gyűlöletet. Tanulj meg uralkodni rajtuk és tanuld meg átalakítani azokat, még amikor a tudatodban csak a csíraként vannak jelen... Ne ejts ki olyan szavakat, amelyek viszályt szíthatnak. Tégy erőfeszítést annak érdekében, hogy minden konfliktus megbékéléshez és megoldáshoz vezessen, bármilyen apró dologról is legyen szó.

Mások

A 16. és a 18. század között számos gondolkodó dolgozott ki egy olyan nemzetközi tervet, amely elősegíti a békét, és csökkenti vagy akár megszünteti a háborúk előfordulását. Köztük volt Maximilien de Béthune francia politikus, Émeric Crucé filozófus, Charles-Irénée Castel abbé, valamint William Penn és John Bellers angol kvékerek.

A modern kori első békemozgalmak 1815–16-ban jelentek meg. Az Egyesült Államokban az első ilyen mozgalmak a New York-i Béke Társaság és a Massachusettsi Béke Társaság voltak. Aktív szervezetté váltak, rendszeres heti találkozókat tartottak, és olyan irodalmat készítettek, amely egészen Európáig terjedt, leírták a háború borzalmait, továbbá keresztény alapokon hirdették a pacifizmust. A békemozgalom befolyása a 19. század közepén kezdett növekedni.

A pacifista ideológia jelentős gondolkodója Lev Tolsztoj orosz író volt. Egyik művében, az Isten országa benned van, részletesen bemutatta a pacifizmus történetét, és védte az elvet. Tolsztoj munkássága inspirálta a róla elnevezett mozgalmat, amely a pacifizmust hirdette.

Tolsztoj könyve nagy befolyást gyakorolt Mahatma Gandhira is, aki az erőszakmentesség újabb kiemelkedő szószólója lett. Mozgalma, amelyet "Szatjágraha"-nak nevezett, fontos szerepet játszott az indiai függetlenségi mozgalomban.

Gandhi élete inspirációként szolgált Martin Luther Kingnek, Thích Nhất Hạnh-nak és a polgárjogi mozgalom sok más személyének is.