| Paracrinia haswelli | ||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||
| Nem fenyegetett | ||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||
| Paracrinia haswelli (Fletcher, 1894) | ||||||||||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||
| Elterjedés | ||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||
A Wikifajok tartalmaz Paracrinia haswelli témájú rendszertani információt.
A Wikimédia Commons tartalmaz Paracrinia haswelli témájú kategóriát.
|
A Paracrinia haswelli a kétéltűek (Amphibia) osztályának békák (Anura) rendjébe, a Myobatrachidae családba, azon belül a Paracrinia nembe tartozó faj. A Paracrinia nem monotipikus faja.
Ausztrália endemikus faja. Új-Dél-Wales államban, Sidney-től délre fekvő parti területeken, egészen Victoria állam keleti területeiig honos. Elterjedési területének mérete megközelítőleg 96 500 km².
Nevét William Aitcheson Haswell (1854–1925) ausztrál zoológus tiszteletére kapta az első példányok felfedezésében való szerepéért.

Közepes méretű békafaj, testhossza elérheti a 3,5 cm-t. Háta vörösesbarna vagy szürkésbarna, középen gyakran halvány hosszanti csíkkal és sötétbarna vagy fekete foltokkal. Az orrlyukaktól a karokig egy jól kivehető fekete csík húzódik. Hasa krémszínű, barna foltokkal. Pupillája csaknem kerek, írisze aranyszínű. A hónalj, az ágyék és a combok hátsó része élénkpiros. Ujjai között nincs úszóhártya, ujjai végén apró korongok vannak.

Párás szklerofil (kemény levelű) erdőkben és a patakok, mocsarak és gátak peremvegetációjában él. A patakmedrekben, kövek alatt rejtőzik. Ősztől tavaszig szaporodik. A nőstény a petéket kis csomókban rakja le, a petecsomók a gátak és tavak vízfelszíne alatti növényzethez tapadnak. Az ebihalak hossza elérheti az 5,5 cm-t, és sárgásbarna vagy fekete színűek. Gyakran a víztestek sekély vizében maradnak, és körülbelül három hónapig tart, amíg békává fejlődnek, bár a hidegebb területeken ehhez az ebihalaknak sokkal hosszabb időre is szükségük lehet.
A vörös lista a nem fenyegetett fajok között tartja nyilván. Populációja stabil, több védett területen is előfordul.