Tervezés és fejlesztés
Az Attacker fejlesztésére a Légügyi Minisztérium 1944. évi E.10 specifikációja alapján került sor. ("E" az experimental = kísérleti angol szó rövidítése.) A konstrukció felhasználta a Supermarine Spiteful dugattyús motoros vadászrepülőgép lamináris profillal rendelkező egyenes szárnyát, mely utóbbi repülőgépnek kellett volna felváltania a híres Supermarine Spitfire vadászgépet. Az Attackert úgy is hívták eredetileg, hogy "Sugárhajtású Spiteful". A repülőgépet ideiglenes vadászgép megoldásnak szánták a Királyi Légierő (RAF) számára, amíg egy másik repülőgép, amelyik szintén a Nene sugárhajtóművet használta, el nem készül. 1944. augusztus 30-án adtak fel megrendelést három prototípusra, ezekből a második és harmadik repülőgép-hordozóra alkalmas kivitelben kellett, hogy elkészüljön. További 24 sorozatgyártás előtti példányt is megrendeltek 1945. július 7-én, melyből hat a RAF-nak 18 pedig a haditengerészeti légierőnek volt szánva.
A Spiteful prototípus kezelési problémái a sugárhajtású változat fejlesztését is hátráltatta, és ez azt eredményezte, hogy a 24 gép gyártását leállították, de a három prototípuson tovább dolgoztak. Az eredeti tervekkel ellentétben a haditengerészet 18 darab de Havilland Vampire Mk 20 repülőgépet rendelt, hogy megkezdje a sugárhajtású gépek szolgálati kipróbálását. Végül a RAF lemondott mind a Spiteful, mind az Attacker tervéről, mivel egyik sem kínált jobb paramétereket a már hadrendbe állított Gloster Meteor és de Havilland Vampire vadászgépeknél. A Supermarine a projektet a flotta követelményeihez igazított változatára ajánlatot tett az Admiralitásnak is. A 392. jelű TS409 szériaszámú szárazföldi prototípus szállt fel először 1946. július 27-én Jeffrey Quill berepülőpilóta vezetésével.
Az Attacker egy sor hiányossággal küzdött, melyek többsége a kapkodó fejlesztésnek volt köszönhető. Az egyik ilyen a Spiteful farokkerekes futóművének megtartása volt, melyre azért került sor, mert elhúzódott azoknak a szerszámgépeknek a beszerzése, melyek lehetővé tették volna a szárny átalakítását és ezzel lehetővé vált volna orrkerekes futómű alkalmazása. A farokkerekes futóművel sokkal nehezebb volt repülőgép-hordozóra leszállni, a füves repülőtereken pedig a gép alacsonyan elhelyezkedő és lefelé irányuló fúvócsöve olyan mély barázdát fújt ki a talajból, hogy "három ember fekhetett bele".
Az első tengerészeti prototípus, a 398. jelű TS413 1947. június 17-én repült először Mike Lithgowval a pilótaülésben, három évvel a Meteor szűzrepülése után. Az FAA sorozatgyártásra 1949. novemberben adott megrendelést. Az első sorozatgyártású gép, az F 1 változat 1950-ben állt készen, és az FAA-hoz 1951 augusztusában állt szolgálatba a 800 tengerészeti légiszázadnál. Az F 1 változat fegyverzete négy 20 mm-es Hispano-Suiza HS.404 gépágyúból állt egyenként 125 lőszerrel. Motorja egy Rolls-Royce Nene Mk. 101 gázturbinás sugárhajtómű volt.
Változatok
A legtöbb változat az FAA számára készült. Az FB 1 vadászbombázó változat volt, ami azon kívül, hogy földi célok támadására szánták, nem sokban különbözött az F 1 vadászgéptől. Az FB 2 volt a harmadik és utolsó változat, melyet az új Rolls-Royce Nene sugárhajtóművel szereltek fel és változtattak a sárkány szerkezetén is. Erre a típusra nyolc szárny alatti felfüggesztő konzol került, melyre két 454 kg-os bombát vagy nyolc nem irányítható rakétát lehetett függeszteni.
.svg){kind=small}
