| Szerb Antal | |
| Született | 1901. május 1. Budapest |
| Elhunyt | 1945. január 27. (43 évesen) Balf |
| Álneve | A. H. Redcliff |
| Állampolgársága | magyar |
| Nemzetisége | magyar |
| Házastársa | Lakner Amália (h. 1925–1928; 1932–1933) Bálint Klára (h. 1938–1945) |
| Gyermekei | Szerb Judit (1932– ) |
| Szülei | Herzfeld Elza Szerb Károly |
| Foglalkozása | |
| Iskolái |
|
| Kitüntetései |
|
| Halál oka |
|
| Sírhelye | Fiumei úti sírkert (24-1-77) |
| Írói pályafutása | |
| Fontosabb művei | A Pendragon legenda (1934) Utas és holdvilág (1937) A világirodalom története (1941) VII. Olivér (1966) |
A Wikiforrásban további forrásszövegek találhatók Szerb Antal témában. | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Szerb Antal témájú médiaállományokat. | |


Szerb Antal (Budapest, 1901. május 1. – Balf, 1945. január 27.) magyar író, irodalomtörténész, műfordító.
Budapesten született asszimilált zsidó családba, a Deák Ferenc utca 15. szám alatt. Szülei, Szerb Károly (1869–1960) óragyáros, kereskedő és Herzfeld Elza 1900. augusztus 19-én Budapesten kötöttek házasságot. Édesapjával együtt 1907. december 20-án a római katolikus vallásra tért át (keresztapja Prohászka Ottokár volt), és attól kezdve ebben a szellemben nevelték. Apja 1911 őszén a budapesti piarista gimnáziumba íratta be, ahol Sík Sándor tanította magyarra, és támogatta irodalmi ambícióit. Itt írta élete első verseit, novelláit, sőt felsős gimnazista korában esszé- és drámakísérletei is születtek. Utolsó gimnáziumi évében, 1918/1919-ben az iskolai önképzőkör elnöke volt. Főként Sík Sándor hatására lett 1914-től nyolc éven át az iskola frissen alakult cserkészcsapatának tevékeny tagja, sőt őrsvezetője.
A Magyarországi Tanácsköztársaság miatt csak 1919 őszén tette le az érettségi vizsgát, jeles eredménnyel, majd egy évet Grazban töltött, ahol klasszika-filológiát tanult. Ezután, 1920 szeptemberében iratkozott be a pesti egyetem bölcsészkarára, magyar–német szakra. Közben tanult meg angolul és franciául, és utolsó szigorlata, valamint a Kölcseyről írt értekezésének benyújtása után 1924. július 24-én doktorrá avatták. Egyetemi évei alatt kötött ismeretséget az önmagukat „Barabásoknak” nevező baráti kör tagjaival, amelyhez hozzá hasonló, fiatal, zsidó származású, katolikus irodalmárok tartoztak: Sárközi György, Juhász Vilmos, Faludi János, Szedő László (később Szeverin néven karmelita szerzetes), Szedő Mihály (később Dénes néven ferences szerzetes).
Húszéves sem volt, amikor a Nyugat 1921. februári száma egyszerre hat versét jelentette meg, majd kritikákat is írt a lapnak. Nemsokára a Napkelet című folyóirat is közölte írásait, majd az akkoriban szerveződő Minerva című tudományos, szellemtörténeti, arisztokratikus és reprezentatív jellegű folyóirat írógárdájához csatlakozott. A szerkesztőség 1926-ban teljes egészében közölte Kölcseyről írt doktori disszertációját.
1925-ben egy darabig rendezőként dolgozott a Belvárosi Színházban. 1925. december 19-én Budapesten feleségül vette a nála öt évvel fiatalabb Lakner Amália Irént, Dr. Lakner Bertalan és Szaborszky Gizella lányát, akitől 1928-ban elvált. 1928-tól a Széchenyi István Felsőkereskedelmi Iskola tanára volt, majd 1929-30-ban ösztöndíjjal Londonban tartózkodott egy évig.
Az 1930-as években főként az angolszász irodalommal és regényelmélettel foglalkozott. Nagy összefoglaló műve, A világirodalom története megírásához Babits Mihály művére (Az európai irodalom története) is támaszkodott. A világirodalmat ő is folyamatnak tekintette, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek évszázadokon és országhatárokon átemelkedve megtermékenyítik egymást. Gondolatmenete stílusok és korszakok egységeire épül. Versei a lázas útkeresés, a szándékos meghökkentés programjából születtek. Pályakezdő éveinek novellái a történelmi múltba és a mesék időtlen világába vezetnek.
1932. június 15-én Budapesten az Erzsébetvárosban másodszor is feleségül vette Lakner Amália Irént, akitől egy gyermeke született, Szerb Judit, házasságuk azonban 1933-ban újra válással végződött. Következő házasságát Bálint Klárával (Bálint Aladár, a Nyugat című folyóirat képzőművészeti kritikusa és Roth Edit lánya, Bálint Endre festőművész nővére) kötötte 1938. július 28-án Budapesten, a Terézvárosban. 1933-ban elnöke lett az újonnan létrejött Magyar Irodalomtudományi Társaságnak.

Az 1930-as évek írói termésének nagy részében eltűnnek a látványos történelmi ihletések, helyükre a csodák, a misztikus borongás lép, és egy kedvesen ironikus lírai önarckép bukkan fel. A Pendragon legenda, első hosszabb prózai műve a detektívregény, a kísértethistória és az esszéregény ötvözete. Az Utas és holdvilág alapmotívuma az elfojtott legbelső sejtelmekhez vezető utazásélmény. 1935-ben Baumgarten-díjat kapott. 1937-ben a szegedi egyetemen magántanár volt.
1941-től alkotói tere egyre szűkült: rádióelőadásai elmaradtak, magyar irodalomtörténetét – zsidó származása miatt – betiltották, a Nyugat megszűnt. 1943-ban, majd 1944. június 5-én behívták munkaszolgálatra: először Fertőrákosra, majd Balfra került. Halálának körülményeiről ellentmondásos adatok vannak. Szerb Antalné leírása szerint 1944 telén a balfi táborban nagyon legyengült, „nyilas suhancok” félig agyonverték, ezt követően 1945. január 27-én meghalt.
Magyar irodalomtörténet című művét a marosvécsi Helikon által 1930 júniusában meghirdetett magyar irodalomtörténeti pályázatra írta. A pályázat kiírása szerint a bevezetőt, az egész irodalomtörténet részletes vázlatát, valamint az Eötvösről és Adyról szóló fejezetet kellett beküldeniük a pályázóknak, akik között ott volt az egyelőre „Invitis nubibus” jelige alá rejtőző Szerb Antal is. A Helikon által felkért bírálóbizottság (Makkai Sándor, Molter Károly és az elnök: Babits Mihály) a Helikon íróinak 7. marosvécsi összejövetelén, 1932. augusztus 5-én előterjesztett jelentésében egyetértőleg ezt a jeligés pályázatot érdemesítette díjazásra, s Szerb Antalnak ítélte a 30 000 lejes díjat, amelyhez a könyv megjelenésekor a 100 000 lejes pályatételen felül a Kuncz Aladár hagyatékából származó 30 000 lejes jutalom is hozzájárult.
Babits elemzésében így foglalta össze a pályamunka érdemeit: „…az »Invitis nubibus« („Baljós felhők”) jeligéjű mű kivált a múlt irodalmára vonatkozólag hoz új szempontokat, s irodalmunk jelenségeinek új csoportosításával kísérletezik, mindig gondolatébresztően, még ahol nem is teljesen győz meg. Ez a mű inkább intuitív, mint tudós hajlamú szerzőre vall, akinek mindazonáltal tudományos képzettsége és esztétikai műveltsége is kellő szinten áll. De e műveltségét a szerző egyáltalán nem fitogtatja: azt inkább csak sorai mögül érezzük. Előadása rokonszenvesen egyszerű s a nagyobb közönség számára is élvezhető; sok lendület és közvetlenség van benne.”

A Magyar irodalomtörténet két kötetben, Makkai Sándor előszavával, az Erdélyi Szépmíves Céh 86–87. kiadványaként, VII. sorozatának 20–22. könyveként 1934-ben jelent meg. A maga idején kivívta a kritika egy részének elismerését, de több elmarasztaló bírálatot is kapott. A könyv azóta is a magyar irodalomtörténet-írás legkiemelkedőbb teljesítményei egyikeként tartható számon. Ma is érvényes Poszler György egykori összegező értékítélete: „Szerb szintézise… egyrészt csúcspontját és végső kiteljesedését jelenti annak a fejlődési vonalnak, amely Riedl Frigyes hagyományaiból kiindulva, Ignotus és Babits ihletése nyomán, Schöpflin és Benedek szintéziskísérleteiben a Nyugat törekvéseinek irodalomtörténeti igazolását adja, másrészt pedig Szekfű történetszemlélete mellett jelentős szerepet játszik a népies ellenkoncepció megszületésének kiprovokálásában. Ugyanakkor Horváth, Benedek, Farkas és Féja mellett azok közé tartozik, akik teljes szintézist adnak… Szellemtörténeti beállítottsága csak Thienemann-nal rokonítható, de a Minerva németes beállítottságú fő teoretikusától elválasztja törekvéseinek és szellemének latinitása… Sajátos színfolt a korabeli irodalomtörténet-írásban a konzervatív tudományos hagyományokkal tudatosan szembeszegülő lázadó attitűdje is. A tudományos megalapozottságra való törekvésnek, a szubjektív lírai fűtöttségnek és az egész művet beragyogó humánumnak a megejtő egysége pedig szintézisét művészi ihletettségű esszéista remekléssé … teszi” (Poszler György: Szerb Antal. 240–241).
Erdélyben írt róla Makkai László (Erdélyi Helikon, 1934. 744–748), Molter Károly (Pásztortűz, 1934. 367), Fejtő Ferenc (Korunk, 1934/12), Gáldi László (Vasárnap, 1934. 362–364), Vita Zsigmond (Erdélyi Fiatalok, 1934. 137–139), Reischel Arthur (Erdélyi Tudósító, 1934. 286–289), Kéki Béla (uo. 1935. 107–110).
1942-ben a szélsőjobboldali Nemzeti Front az Országgyűlésben a Magyar Irodalomtörténet betiltását követelte „értékrombolásra” hivatkozva. Palló Imre, az interpelláció benyújtója szerette volna elérni, hogy a könyvet máglyán égessék el. A nyilas sajtó Szerb Antal legnagyobb bűnének azt tartotta, hogy tiszteletlenül beszélt a magyar irodalom nagyjairól.
A szocializmus idején csak csonkítva jelenhetett meg a Magyar Irodalomtörténet, mert a szovjet irodalomról kritikus hangvételben írt. Ezeket a részeket teljesen kitörölték a műből.
Szerb Antal 2012-től 2020-ig a Nemzeti alaptanterv része volt.
| Szerb Antal (Budapest, 1901. máj. 1.– Balf, 1945. jan. 27.) író, irodalomtörténész |
Apja: Szerb Károly (Pest, 1869. aug. 1.– Gödöllő, 1960. november 16.) kereskedő, biztosítóintézeti vezértitkár |
Apai nagyapja: Stern Antal (Pest, 1838 körül – Budapest, 1897. nov. 26.) kereskedő |
Apai nagyapai dédapja: Stern Sámuel |
| Apai nagyapai dédanyja: Hirsch Mária | |||
| Apai nagyanyja: Hirsch Berta (Pest, 1846 körül – Budapest, 1933. dec. 24.) |
Apai nagyanyai dédapja: Hirsch Sámuel | ||
| Apai nagyanyai dédanyja: Boskovitz Jozefa | |||
| Anyja: Herzfeld Elza (Baja, 1881. márc. 6.– Gödöllő, 1961. január 25.) |
Anyai nagyapja: Herzfeld Nándor (Baja, 1851. márc. 8.– Budapest, 1934. dec. 23.) ékszerész |
Anyai nagyapai dédapja: Herzfeld Henrik (Baja, 1824 körül – ?) | |
| Anyai nagyapai dédanyja: Beck Nanetta (Bácsalmás, 1829 körül – Baja, 1900. máj. 13.) | |||
| Anyai nagyanyja: Schwarcz Eugénia (Sarkad, 1859 körül – Budapest, 1927. okt. 25.) |
Anyai nagyanyai dédapja: Schwarcz Ábrahám (Sarkad, 1823 körül – Nagyvárad, 1898. nov. 23.) | ||
| Anyai nagyanyai dédanyja: Mezei Rozália (Sára) (1827 körül – Nagyvárad, 1884. ápr. 19.) |