Theodotion vagy Theodotión (ógörögül: Θεοδοτίων, a kéziratok és a szakirodalom jelölésében gyakran θ′; működése hagyományosan a 2. századra tehető) ókori görög nyelvű bibliafordító, illetve bibliai szövegrevízor volt. Nevét a Héber Biblia olyan görög változatához kapcsolja a hagyomány, amely a korábbi Ógörög vagy Septuaginta-szöveget több ponton a héber szöveg felé igazította. A késő ókori keresztény és zsidó–görög bibliai szöveghagyományban Theodotiont rendszerint Aquilával és Szümmakhoszszal együtt említik: ők alkotják az úgynevezett „hármakat” — görög jelöléssel Aquila α′, Szümmakhosz σ′, Theodotion θ′ —, akiknek fordításait Órigenész a Hexaplába illesztette.
Theodotion történeti alakja nehezen rekonstruálható. Szent Iréneusz zsidó prozelitaként említi, Epiphaniosz Pontushoz és Commodus korához kapcsolja, Jeromos pedig több helyen ebionita vagy zsidó hátterű fordítóként beszél róla. Ezek az adatok részben egymással is nehezen egyeztethetők, ezért a modern kutatás megkülönbözteti a történeti Theodotion kérdését attól a theodotioni szöveghagyománytól, amelyet az ókori kéziratok, patrisztikus idézetek és hexaplarikus jegyzetek őriztek meg.
A Theodotion névhez kapcsolt változat legnagyobb hatása Dániel könyvében figyelhető meg. A görög egyházi kézirathagyományban a Dánielhez tartozó, Theodotion nevén hagyományozott szöveg gyakorlatilag kiszorította a régebbi Ógörög Dánielt. A keresztény kéziratokban és liturgikus használatban ezért többnyire nem az Ógörög Dániel, hanem a theodotioni Dániel szövege élt tovább, beleértve a Dánielhez kapcsolódó görög kiegészítéseket is: Zsuzsanna, Azarja imája és a három ifjú éneke, valamint Bél és a sárkány történetét.
Neve és jelölése
A név görög alakja Θεοδοτίων (Theodotiōn). Jelentése a görög θεός („isten”) és az adásra utaló névelemek alapján nagyjából „Isten ajándéka” vagy „Istentől adott” értelemben magyarázható, bár a név etimológiája a szócikk tárgya szempontjából másodlagos. A latin és modern szakirodalmi forma rendszerint Theodotion.
A görög bibliai szövegkritikában Theodotion fordítását vagy a neki tulajdonított olvasatokat a θ′ jelöli. Ez a jel különösen a Septuaginta kritikai apparátusaiban, a hexaplarikus töredékek kiadásaiban és a régi görög fordítások összehasonlításában fordul elő. A jel nem mindig bizonyítja, hogy az adott olvasat közvetlenül egy 2. századi történeti személy fordítói munkájából származik; sok esetben azt jelenti, hogy a kézirati vagy hexaplarikus hagyomány az olvasatot Theodotion oszlopához, illetve a Theodotion-névvel hagyományozott szövegtípushoz kapcsolta.
Életrajzi hagyományok
Iréneusz tanúsága
Theodotionról az egyik legkorábbi ismert adat Szent IréneuszAdversus haereses című művében olvasható. Iréneusz Theodotiont Aquilával együtt említi, és olyan fordítóként mutatja be, aki az Ézsaiás 7,14-ben szereplő héber עלמה (‘almáh) szót nem a Septuagintában olvasható παρθένος („szűz”) szóval, hanem a „fiatal nő” jelentéséhez közelebb álló görög kifejezéssel adta vissza. Iréneusz számára ez a különbség krisztológiai vitakérdés volt, mert a Septuaginta alakja a keresztény értelmezésben fontos szerepet játszott Máté 1,23 ószövetségi hivatkozásának magyarázatában.
Iréneusz közlése teológiai vitahelyzetben hangzik el, ezért nem pusztán semleges életrajzi adatként értelmezendő. Arra azonban fontos tanú, hogy a 2. század végére Theodotion nevét már ismerték, és fordítását a keresztény szerzők a zsidó görög bibliai fordítások körébe sorolták. A modern kutatás az Ézsaiás 7,14-et nem egyszerűen felekezeti polémia tárgyaként, hanem fordítástörténeti jelenségként kezeli: Theodotion vagy a neki tulajdonított hagyomány a héber szó közvetlenebb lexikai értékét kívánta visszaadni, míg a Septuaginta korábbi görög alakja önálló recepciótörténeti jelentőségre tett szert.
Epiphaniosz és Jeromos adatai
Epiphaniosz A súlyokról és mértékekről című művében Theodotiont Pontusból származó személyként írja le, aki előbb a markionita közösséghez tartozott, majd áttért a judaizmusra. Ugyanő Theodotion működését Commodus uralkodásának idejére helyezi. A beszámoló értékes, mert régi fordítói hagyományokat őriz, de a modern kutatás óvatosan használja: Epiphaniosz több bibliafordító életrajzát erősen sematizált, polemikus vagy legendás elemekkel közli, és nem mindig világos, hogy kronológiája önálló történeti emlékezeten, vagy a fordítók hexaplai sorrendjéből levont következtetésen alapul-e.
Jeromos Theodotiont több helyen említi. Egyes megjegyzéseiben ebionitának nevezi, másutt a zsidó görög fordítók közé sorolja. Különösen fontos Dániel-kommentárjának előszava, amelyben megjegyzi, hogy az egyházakban nem a Septuaginta Dániel-szövegét, hanem Theodotion változatát olvassák. Ez a megjegyzés nem azt jelenti, hogy a keresztény hagyomány „elvetette” volna a Septuagintát egészében; azt jelzi, hogy Dániel könyvének görög hagyományában sajátos helyzet alakult ki: a theodotioni Dániel használata sokkal szélesebb körben terjedt el, mint az Ógörög Dánielé.
Epheszosz, Pontus és a vallási hovatartozás kérdése
Az ókori szerzők Theodotion származásáról nem egységesek. Iréneusz hagyománya alapján gyakran Epheszoszhoz vagy Kis-Ázsiához kapcsolják, Epiphaniosz viszont Pontust említi. Jeromos ebionita megjelölése sem feltétlenül modern értelemben vett felekezeti azonosítás: a késő ókori keresztény irodalomban az „ebionita”, „zsidózó” vagy „prozelita” jelzők gyakran vitairatok retorikai készletéhez tartoztak. Ezért nem állíthatjuk biztos tényként, hogy Theodotion epheszoszi ebionita családból származott, hanem azt mondja: az ókori források szerint zsidó, zsidó prozelita vagy zsidó-keresztény háttérhez kapcsolt személy volt, akinek pontos életrajza bizonytalan.
A fordítás jellege mindenesetre zsidó írásmagyarázati és szövegrevíziós környezetre utal. Theodotion szövegének célja nem új keresztény bibliai fordítás készítése volt, hanem a görög bibliai szöveg közelebb igazítása a héberhez, miközben a korábbi görög hagyományt sem szakította meg olyan radikálisan, mint Aquila. Ezért a kutatás Theodotiont leginkább a görög nyelvű zsidó bibliai revíziók történetében helyezi el.
Történeti háttér
Theodotion neve a 2. századi zsidó és keresztény bibliahasználat vitáival összefüggésben vált fontossá. A Septuaginta eredetileg zsidó környezetben készült, és a hellenisztikus diaszpóra számára a héber szent iratok görög nyelvű hozzáférését biztosította. A kereszténység elterjedésével azonban a görög Ószövetség a keresztény közösségek alapvető szentírási szövegévé is vált. Ez a helyzet hozzájárult ahhoz, hogy zsidó körökben új görög fordítások és revíziók szülessenek, amelyek a görög szöveget közelebb igyekeztek vinni a héber, később maszorétaként ismert szövegtípushoz.
Aquila, Theodotion és Szümmakhosz ebbe a tágabb fordítás- és revíziótörténeti folyamatba illeszkednek. Nem egyszerűen három egymástól független „új fordításról” van szó, hanem különböző fordítói stratégiákról: Aquila rendkívül következetes, sokszor görögtelenül szó szerinti módszert alkalmazott; Szümmakhosz jóval idiomatikusabb görög megfogalmazásra törekedett; Theodotion pedig általában köztes helyet foglal el, mert a korábbi görög szöveghez sokszor közel maradt, de azt a héberhez igazította.
Fordításának és revíziójának jellege
Köztes hely Aquila és Szümmakhosz között
Theodotion munkáját a szakirodalom többnyire nem teljesen új fordításként, hanem a Septuaginta vagy Ógörög szöveg revíziójaként írja le. Ez különösen azért fontos, mert a régi magyar és nemzetközi lexikonok gyakran túl egyszerűen fogalmaztak, amikor azt állították, hogy Theodotion „lefordította az Ószövetséget héberről görögre”. A fennmaradt adatok alapján pontosabb azt mondani: Theodotion vagy a neki tulajdonított szöveghagyomány a görög bibliai szöveget a héberhez igazította, miközben több könyvben jelentős mértékben megőrizte a korábbi görög fordítás szókészletét és mondatszerkezetét.
Aquila fordításával összevetve Theodotion kevésbé mechanikus. Aquila gyakran minden héber szónak külön görög megfelelőt ad, még akkor is, ha az eredmény nehézkes görög szerkezet. Theodotion ezzel szemben gyakran követi a héber szöveget, de nem szakít teljesen az Ógörög megoldásokkal. Szümmakhoszhoz képest viszont Theodotion kevésbé irodalmi és kevésbé szabad: nem elsősorban elegáns görög parafrázist ad, hanem revíziós irányban működik.
Ezt a köztes helyzetet jól szemlélteti Józsué könyve 5,12 példája, amelyet a modern Septuaginta-kutatás gyakran idéz. Az Ógörög szöveg a héber „ettek a Kánaán földjének terméséből” mondatot szabadabban, a „föníciaiak országa gyümölcsének élvezeteként” adja vissza. Aquila minden fontos héber elemet külön-külön, szinte szó szerint fordít. Theodotion viszont a héberhez igazítja a mondatot — „ettek Kánaán földjének gyümölcséből” —, de a görög καρπός („gyümölcs”) használatában még érződik a korábbi görög szöveg hatása. Ez a példa mutatja, hogy Theodotion nem pusztán „szolgai” fordító, hanem a korábbi görög hagyomány és a héber szöveg között közvetítő revíziós technikát alkalmazott.
Transzliterációk és hebraizáló megoldások
Theodotion szövegének egyik jellegzetes vonása a héber vagy arámi szavak átírása, vagyis transzliterációja. Ahelyett, hogy minden szót görög jelentésmegfelelővel adna vissza, bizonyos neveket, tárgyi vagy kultikus kifejezéseket, illetve nehezen fordítható szavakat görög betűkkel ír át. Ez a gyakorlat részben a megfelelő görög szó hiányából, részben a szent vagy sajátos kulturális jelentés megőrzésének igényéből magyarázható.
A transzliterációk különösen Dániel könyvében és a hozzá kapcsolódó hagyományban fontosak, ahol a héber és arámi forrásszöveg, az Ógörög fordítás és a theodotioni változat viszonya összetett. A transzliteráció nem feltétlenül ügyetlen fordítói megoldás; a késő ókori fordítási kultúrában gyakran tudatos stratégia volt, amely megőrizte az eredeti kifejezés idegenségét, szakralitását vagy pontos azonosíthatóságát.
Az Ézsaiás 7,14 körüli vita
Theodotion fordításának ókori recepciójában kiemelt szerepe volt Ézsaiás 7,14-nek. A héber szövegben szereplő עלמה (‘almáh) szó jelentése a héberben „fiatal nő”, házasságkötés előtti korú nő, a Septuaginta viszont a παρθένος („szűz”) szóval fordította. Máté evangéliuma ezt a görög alakot használja Jézus születésének értelmezésében. Iréneusz szerint Aquila és Theodotion ezzel szemben más görög megoldást alkalmazott, amely nem hordozta ugyanazt a krisztológiai olvasatot.
A régi felekezeti vitákban ezt a különbséget gyakran úgy értelmezték, mintha a zsidó fordítók tudatosan „meghamisították” volna a messiási jövendölést, vagy mintha a keresztények önkényesen használták volna a Septuagintát. A modern filológiai tárgyalás ennél óvatosabb. A különbség egyfelől valódi teológiai vitapont volt a 2. századi zsidó–keresztény párbeszédben, másfelől fordítástudományi jelenség: a fordítók eltérő módon értékelték, hogy a héber szó melyik jelentésárnyalatát kell görögül visszaadni. Theodotion alakja ezért nem „keresztényellenes” vagy „egyházellenes” szereplőként, hanem egy vitatott, de filológiailag fontos fordítói hagyomány tanújaként tárgyalandó.
Theodotion és Dániel könyve
Két görög Dániel-szöveg
Dániel könyve különleges helyet foglal el a Septuaginta hagyományában, mert nem egyetlen ókori görög formában maradt fenn, hanem két fő változatban: az úgynevezett Ógörög vagy Septuaginta-Dánielben, illetve a Theodotion nevén hagyományozott Dánielben. Az Ógörög Dániel korábbi fordításnak tekinthető, de a keresztény kézirathagyományban viszonylag korán a theodotioni változat vált uralkodóvá; Jeromos is megjegyzi, hogy az egyházak Dániel esetében nem a régi Septuaginta-változatot, hanem Theodotion szövegét olvasták.
A két görög változat viszonya nem írható le egyszerűen úgy, hogy Theodotion „kijavította” volna a régi görög fordítást. A kapcsolat fejezetenként változik. Az 1–3. fejezetben a két szöveg tartalmilag viszonylag közelebb áll egymáshoz, de a szóhasználat és a fordítói eljárás már itt is eltér. A 4–6. fejezetben a különbségek a legnagyobbak: a történetek fő vonala ugyan azonos, de a részletek, a sorrend, a hangsúlyok és a teológiai megfogalmazások jelentősen eltérnek. A 7–12. fejezetben viszont a két görög szöveg ismét közelebb kerül egymáshoz, és egyes szakaszokban valóban revíziós viszony benyomását kelti.
Fordítástechnikai szempontból a theodotioni Dániel általában formahűbb és közelebb áll a héber–arámi, illetve maszoréta jellegű szöveghagyományhoz. Gyakrabban használ következetes görög megfeleltetéseket ugyanazon héber vagy arámi kifejezésekre, és sokszor jobban megőrzi a forrásszöveg szerkezetét. Az Ógörög Dániel ezzel szemben szabadabb, funkcionálisabb és gyakran irodalmibb fordítás: több helyen idiomatikusabb görög kifejezéseket választ, nagyobb lexikai változatosságot mutat, és a nehezebb kifejezéseket sokszor értelmező módon adja vissza.
A különbségek néhány konkrét példában is jól láthatók. Dániel 1-ben az Ógörög változat a babiloni templomot értelmezően „bálványtemplomként” írja le, míg Theodotion a „Sineár földje”, „istene háza” és „istene kincstárának háza” típusú, a héber–arámi hagyományhoz közelebb álló formulákat használja. Ugyanitt az Ógörög szöveg idiomatikusan adja vissza az udvari tisztviselő félelmét, míg Theodotion jobban megőrzi a sémi „fej” metaforát. Dániel 2-ben a kronológiai adat is eltér: az Ógörög változat Nabukodonozor tizenkettedik évéről, Theodotion viszont a második évéről beszél. Ugyanebben a fejezetben Theodotion az „istenek” többes számú kifejezését őrzi meg, míg az Ógörög változat értelmezően „angyalról” beszél.
A 4–6. fejezetben a tartalmi eltérések különösen jelentősek. Dániel 4-ben az Ógörög változat Nabukodonozor hitvallását és rendeletét nem a fejezet elején, hanem kibővített formában a végén közli. Dániel 5-ben Baltazár lakomájának elbeszélése rövidebb és teológiailag kiélezettebb: a bálványimádás az élő vagy örök Isten elhanyagolásával kerül szembe. A falon megjelenő írás értelmezése is eltérő formában jelenik meg; a fejezet végén az Ógörög változat Xerxésről, Theodotion pedig Dáriusról, a méd királyról beszél. Dániel 6-ban az Ógörög változat részletesebben hangsúlyozza Dániel udvari tekintélyét, a vele szembeni tudatos vallási intrikát, valamint a szabadulás után a bálványok tehetetlenségével szembeállított isteni hatalmat.
Stilisztikailag az Ógörög Dániel általában élénkebb, narratívabb és retorikailag szabadabb, míg Theodotion szövege szabályosabb, ismétlőbb és gyakran hivatalosabb vagy jogi-adminisztratívabb hangvételű. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Theodotion pusztán mechanikus fordító lett volna, vagy hogy az Ógörög változat egyszerű parafrázis volna. Mindkét görög szöveg fordításként kívánja közvetíteni Dániel könyvét, de eltérő fordítói profillal: Theodotion inkább a héber–arámi szöveg görög tükreként, az Ógörög Dániel pedig egy önállóbb, értelmezőbb és irodalmilag kidolgozottabb görög Dániel-hagyomány tanújaként értékelhető.
Ez magyarázza, hogy a keresztény hagyományban a theodotioni Dániel vált általánosan használt szöveggé, miközben az Ógörög Dániel — kevés fennmaradt tanúja, például a Codex Chisianus és a Papyrus 967 ellenére — fontos bizonyítéka maradt Dániel könyve korai görög szöveg- és értelmezéstörténetének.
A Dánielhez kapcsolódó kiegészítések
A theodotioni Dániel tartalmazza a Dániel könyvéhez kapcsolódó görög kiegészítéseket: Zsuzsanna történetét, Azarja imáját és a három ifjú énekét, valamint Bél és a sárkány elbeszélését. Ezek a részek a katolikus és ortodox bibliai kánonban Dániel könyvének részei, a protestáns hagyományban többnyire az apokrif/deuterokanonikus irodalomhoz sorolják őket. Theodotion jelentősége ebben a kérdésben nem kánonpolemikai, hanem szövegtörténeti: az ő nevéhez kapcsolt görög Dániel volt az a forma, amelyben ezek a részek a görög keresztény bibliai hagyományban széles körben továbbéltek.
A Dániel-kiegészítések görög hagyománya jól mutatja, hogy a Septuaginta és a későbbi görög fordítások nem csupán „fordítások” voltak, hanem a hellenisztikus és késő ókori zsidó, majd keresztény bibliai könyvkultúra részei. A görög Dániel könyve egyszerre kapcsolódik a héber–arámi Dánielhez, a görög elbeszélő hagyományhoz és a későbbi liturgikus használathoz.
Proto-Theodotion és a Dániel-probléma
A Dániel-szöveg miatt alakult ki a modern kutatás egyik központi kérdése, az úgynevezett proto-Theodotion-probléma. Ennek lényege, hogy Theodotion nevén olyan olvasatok és szövegformák is ismertek, amelyek mintha korábbiak lennének a 2. századi történeti Theodotionnál. Egyes újszövetségi és korai keresztény szövegek olyan Dániel- vagy prófétai fordulatokat tartalmaznak, amelyek a későbbi theodotioni hagyománnyal egyeznek, miközben időben megelőzik Theodotion feltételezett működését.
Erre a problémára több magyarázat született. A korábbi kutatás néha „Ur-Theodotionról”, azaz Theodotion előtti theodotioni szövegről beszélt. Más kutatók, köztük Armin Schmitt, amellett érveltek, hogy a Dánielben Theodotionnak tulajdonított szöveg nem feltétlenül a 2. századi Theodotion eredeti munkája, hanem egy korábbi, hebraizáló görög szöveghagyományhoz kapcsolódik. Ezt a kérdést ma gyakran a kaige-revízió és a korai zsidó görög szövegrevíziók tágabb összefüggésében vizsgálják.
Kapcsolata a kaige-revízióval
A kaige-revízió a Septuaginta-kutatás egyik fontos fogalma. Nevét a héber גם (gam, „is”, „szintén”, „még”) és kapcsolódó alakjainak jellegzetes görög visszaadásáról, a καί γε kifejezésről kapta. A fogalmat Dominique Barthélemy vezette be a Naḥal Ḥeverben talált görög kispróféta-tekercs és más korai görög bibliai szövegek vizsgálata alapján. A kaige-revízió olyan hebraizáló szövegátalakítást jelent, amely a korábbi Ógörög fordítást közelebb igazítja a héber szöveghez.
Theodotion és a kaige-revízió viszonya vitatott. A régebbi kutatás olykor a „kaige-Theodotion” kifejezést használta, mintha a kettő szinte azonos jelenség volna. A mai szakirodalomban óvatosabb megfogalmazás terjedt el: Theodotion és a kaige-revízió hasonló irányú, hebraizáló törekvésekhez kapcsolódnak, de nem feltétlenül azonosíthatók. A kaige-típusú szövegek több esetben korábbiak lehetnek Theodotion feltételezett 2. századi működésénél; Theodotion neve pedig részben olyan hagyományokat is jelölhet, amelyeket a későbbi kézirati és hexaplarikus hagyomány az ő oszlopához kapcsolt.
Barthélemy egykor azt is felvetette, hogy Theodotion talán azonosítható a rabbinikus hagyományból ismert Jonathan ben Uzziellel, a prófétai targumhoz kapcsolt bölccsel. Ezt a hipotézist a későbbi kutatás általában nem fogadta el. Különösen a Naḥal Ḥever-i görög kispróféta-tekercs paleográfiai keltezése mutatott abba az irányba, hogy a kaige-jelenség már korábban megjelent, mint ahogy egy ilyen azonosítás történetileg tartható lenne. Barthélemy alapvető érdeme mégis megmaradt: ő mutatta meg, hogy a Septuaginta későbbi görög hagyományában már Aquila előtt is léteztek a héberhez igazító zsidó revíziók.
Theodotion a Hexaplában
Hexaplarikus hagyományban közvetített részlet modern kiadásban
Órigenész a 3. században állította össze a Hexaplát, amely a héber Biblia és görög változatai párhuzamos oszlopokba rendezett monumentális tudományos kiadása volt. A hagyományos hat hasáb a következő volt: héber szöveg héber betűkkel, héber szöveg görög betűs átírásban, Aquila görög fordítása, Szümmakhosz görög fordítása, a Septuaginta Órigenész által jelölt szövege, végül Theodotion görög változata.
Theodotion helye a Hexapla hagyományos hat hasábjában
Hasáb
Tartalom
Funkció
1.
Héber szöveg héber írással
A zsidó szöveg közvetlen alapja
2.
Héber szöveg görög betűs átírásban
Kiejtési és filológiai segédlet görög olvasóknak
3.
Aquila fordítása
Rendkívül szó szerinti zsidó görög fordítás
4.
Szümmakhosz fordítása
Irodalmibb, idiomatikusabb görög változat
5.
Septuaginta / Ógörög szöveg kritikai jelekkel
Órigenész fő keresztény görög szövege
6.
Theodotion fordítása vagy revíziója
A héberhez igazított, de az Ógörög hagyománnyal több ponton kapcsolatban maradó változat
Theodotion hasábja Órigenész számára különösen fontos volt, mert segítségével meg lehetett jelölni azokat a helyeket, ahol a Septuaginta rövidebb volt a héber szövegnél. Órigenész a Septuaginta hasábjában aszteriszkoszokkal (※, *) jelölte a héberből hiányzó vagy a görögbe pótlólag beemelt részeket, sok esetben Theodotion szövege alapján. Az obelusz (÷, —) ezzel szemben olyan görög szakaszokat jelölt, amelyeknek nem volt megfelelőjük a héber szövegben. Ez a módszer nem egyszerű javítás volt, hanem tudatos szövegkritikai apparátus, amely a görög és héber bibliai hagyomány eltéréseit tette láthatóvá.
A Hexapla egészében elveszett, ezért Theodotion fordítása sem önálló teljes kéziratban maradt fenn. A szöveg töredékei patrisztikus idézetekben, görög kéziratok széljegyzeteiben, catena-hagyományokban, a Syro-Hexapla közvetett tanúságában és a modern hexaplarikus töredékkiadásokban élnek tovább. A legtöbb könyv esetében ezért Theodotion szövege csak rekonstrukcióként vagy részleges töredékanyagként vizsgálható.
Fennmaradása és kézirati tanúsága
Theodotion műve nem maradt fenn teljes ókori kódexben. A fennmaradt anyag három fő csoportba sorolható:
a Dániel könyvének theodotioni hagyománya, amely a görög keresztény kéziratokban széles körben megőrződött;
hexaplarikus töredékek és apparátusok, amelyek Órigenész munkájának közvetett örökségét őrzik;
patrisztikus idézetek és későbbi kézirati széljegyzetek, amelyek egy-egy olvasatot Theodotionnak tulajdonítanak.
A modern kutatás egyik nehézsége, hogy a Theodotion névvel jelölt olvasat nem mindig azonos történeti eredetű. Egyes olvasatok valóban a 2. századi revíziós hagyományból származhatnak, mások korábbi kaige-típusú anyagot őrizhetnek, megint mások pedig a hexaplarikus kéziratok átadásának során kapcsolódhattak Theodotion nevéhez. Emiatt a kritikai kiadásokban Theodotion olvasatait mindig a teljes kézirati és változattörténeti összefüggésben kell értékelni.
Theodotion és az Újszövetség
Az Újszövetség néhány helyen olyan ószövetségi görög alakokat használ, amelyek a későbbi theodotioni szöveghez állnak közel. Példaként gyakran említik a Jelenések könyve Dánielre emlékeztető fordulatait, vagy János 19,37 és Zakariás 12,10 viszonyát. Ezeket az egyezéseket nem lehet egyszerűen úgy értelmezni, hogy az Újszövetség szerzői egy 2. századi Theodotion-fordítást használtak volna. Valószínűbb, hogy bizonyos theodotioninak nevezett olvasatok régebbi görög szöveghagyományból származnak, amely már az 1. században is forgalomban lehetett.
Ez a jelenség fontos a bibliai szövegtörténet szempontjából. A korai keresztény idézetek azt mutatják, hogy az első századokban a görög Ószövetség nem egyetlen rögzített szövegformában létezett. Egymás mellett éltek Ógörög fordítások, hebraizáló revíziók, helyi szövegváltozatok és későbbi, szerkesztettebb formák. Theodotion neve ebben a térben egyszerre jelölhet egy történeti fordítót, egy revíziós irányt és egy kézirati-hagyományozási címkét.
Zsidó és keresztény recepció
Theodotion fordítása a zsidó görög bibliai hagyományhoz tartozik, de a fennmaradt tanúság jelentős része keresztény közvetítéssel maradt ránk. Ez nem ellentmondás, hanem a görög Biblia késő ókori történetének sajátossága: a Septuagintát és a zsidó görög revíziókat a keresztény szerzők is intenzíven használták, idézték és másolták, miközben a rabbinikus judaizmusban a héber és arámi hagyományok váltak meghatározóbbá.
A zsidó recepció szempontjából Theodotion a héber szöveghez igazító görög fordítási törekvések egyik képviselője. A keresztény recepcióban viszont kettős szerepet kapott. Egyfelől a teológiai vitákban, például Ézsaiás 7,14 kapcsán, zsidó ellenolvasat tanújaként jelent meg. Másfelől éppen a keresztény egyházak őrizték meg legfontosabb szövegét, Dániel könyvének theodotioni változatát. A jelenség jól mutatja, hogy a késő ókori bibliai szövegtörténet nem írható le egyszerű felekezeti szembenállásként: ugyanaz a zsidó eredetű vagy zsidó környezetű görög változat keresztény kéziratokban válhatott meghatározóvá.
Hatása a bibliai szövegkritikára
Theodotion jelentősége a modern bibliai szövegkritikában több területen érvényesül. Először is fontos tanúja annak, hogy a Septuaginta után is folytatódott a görög Biblia zsidó revíziója. Másodszor segítséget nyújt a héber szöveg történetének vizsgálatában, mert fordítása sokszor a proto-maszoréta szövegtípushoz igazodik. Harmadszor a Dániel könyvének görög hagyománya miatt nélkülözhetetlen a deuterokanonikus részek és az Ógörög/Theodotion-szövegviszony kutatásában.
Theodotion töredékei ugyanakkor módszertani óvatosságra is intenek. Egy adott θ′ olvasat nem mindig jelenti azt, hogy biztosan Theodotion saját fordítói döntésével állunk szemben. A kutatónak mérlegelnie kell, hogy az olvasat kaige-típusú korábbi revízióból, hexaplarikus pótlásból, patrisztikus idézetből, későbbi kézirati jegyzetből vagy valóban a Theodotion névhez kapcsolt revízióból származik-e. Ezért Theodotion nem pusztán személynév, hanem egy összetett szövegtörténeti probléma megnevezése is.
Kiadások és kutatástörténet
Theodotion töredékeinek kutatása szorosan összefügg a Hexapla kiadástörténetével. A 19. században Frederick Field monumentális töredékkiadása rendezte össze a görög fordítók — Aquila, Szümmakhosz, Theodotion és mások — ismert maradványait. Field műve máig alapvető hivatkozási pont, noha a modern kutatás számos ponton felülvizsgálta, kiegészítette és pontosította adatait.
A 20. században Dominique Barthélemy Les Devanciers d'Aquila című munkája fordulópontot jelentett, mert megmutatta, hogy Aquila előtt is létezett hebraizáló görög revíziós hagyomány. Ez a felismerés Theodotion kutatására is hatott: a Theodotion névvel jelölt olvasatokat azóta nem lehet minden esetben egyetlen 2. századi fordító munkájaként kezelni. Armin Schmitt Dánielre vonatkozó vizsgálatai tovább erősítették ezt az óvatosabb megközelítést.
A modern göttingeni Septuaginta-kiadások, a Textual History of the Bible, valamint az új Hexapla-kritikai projektek Theodotiont már nem elszigetelt „fordítóként”, hanem a görög bibliai szöveghagyomány rétegzett történetének részeként vizsgálják. A kutatás ma különbséget tesz az Ógörög fordítás, a kaige-típusú revízió, a Theodotionnak tulajdonított hagyomány, Órigenész hexaplarikus beavatkozásai és a későbbi kézirati hagyomány között.
Összegzés
Theodotion a görög Biblia történetének egyik legfontosabb, de legnehezebben meghatározható alakja. Életrajza bizonytalan, az ókori források részben vitairati környezetben említik, fordítása pedig nem maradt fenn teljes önálló formában. Jelentősége mégis nagy, mert a neki tulajdonított szöveg hidat képez a Septuaginta régebbi görög hagyománya, a héberhez igazító zsidó revíziók, Órigenész Hexaplája és a keresztény kézirati hagyomány között.
Legfontosabb öröksége Dániel könyvének görög hagyományában látható: a theodotioni Dániel a keresztény egyházakban széles körben használt szöveggé vált, és döntően meghatározta Dániel görög recepcióját. A modern kutatás számára Theodotion nemcsak ókori fordító, hanem a Septuaginta utóéletének, a kaige-revíziónak, a zsidó–keresztény bibliahasználatnak és a bibliai szövegkritika történetének egyik kulcsfogalma.
1234567891011121314151617Kreuzer, Siegfried (2015). "Kaige and Theodotion". In Aitken, James K. (ed.). The T&T Clark Handbook of Septuagint Research. London: T&T Clark. 450–456.o. ISBN978-0-567-68025-9.
123Jerome. "Praefatio". Commentariorum in Danielem prophetam libri III.
12345Gentry, Peter J. (2016). "Pre-Hexaplaric Translations, Hexapla, Post-Hexaplaric Translations". In Lange, Armin; Tov, Emanuel (eds.). Textual History of the Bible. Vol.1A: Overview Articles. Leiden: Brill. 211–235.o.
12Tov, Emanuel (1973). "Transliterations of Hebrew Words in the Greek Versions of the Old Testament". Textus. 8: 78–92.
1234567McLay, R. Timothy (2007). "Daniel". In Pietersma, Albert; Wright, Benjamin G. (eds.). A New English Translation of the Septuagint(PDF). New York: Oxford University Press. 991–994.o. Hozzáférés: 2026. május 22.
↑Ziegler, Joseph; Munnich, Olivier, eds. (1999). Susanna, Daniel, Bel et Draco. Septuaginta: Vetus Testamentum Graecum auctoritate Academiae Scientiarum Gottingensis editum. Vol.16/2 (2.ed.). Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht.
123Schmitt, Armin (1966). Stammt der sogenannte θ′-Text bei Daniel wirklich von Theodotion?. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht.
123Barthélemy, Dominique (1963). Les Devanciers d'Aquila: Première publication intégrale du texte des fragments du Dodécaprophéton trouvés dans le désert de Juda. Supplements to Vetus Testamentum. Vol.10. Leiden: Brill.
12Tov, Emanuel; Kraft, Robert A.; Parsons, Peter J., eds. (1990). The Greek Minor Prophets Scroll from Naḥal Ḥever (8ḤevXIIgr). Discoveries in the Judaean Desert. Vol.8. Oxford: Clarendon Press.
12Salvesen, Alison, ed. (1998). Origen's Hexapla and Fragments: Papers Presented at the Rich Seminar on the Hexapla. Texts and Studies in Ancient Judaism. Vol.58. Tübingen: Mohr Siebeck. ISBN978-3-16-146575-8.
1234Meade, John D. (2020). A Critical Edition of the Hexaplaric Fragments of Job 22–42. Origen's Hexapla: A Critical Edition of the Extant Fragments. Vol.1. Leuven: Peeters. ISBN978-90-429-4073-4.
↑Moyise, Steve (2015). "The Septuagint in the New Testament". In Aitken, James K. (ed.). The T&T Clark Handbook of Septuagint Research. London: T&T Clark. 237–250.o. ISBN978-0-567-68025-9.
Hieronymus: Commentarii in Danielem prophetam, előszó.
Órigenész: hexaplarikus töredékek és patrisztikus hivatkozások.
Szakirodalom
Barthélemy, Dominique (1963). Les Devanciers d'Aquila: Première publication intégrale du texte des fragments du Dodécaprophéton trouvés dans le désert de Juda. Supplements to Vetus Testamentum. Vol.10. Leiden: Brill.
Gentry, Peter J. (2016). "Pre-Hexaplaric Translations, Hexapla, Post-Hexaplaric Translations". In Lange, Armin; Tov, Emanuel (eds.). Textual History of the Bible. Vol.1A: Overview Articles. Leiden: Brill. 211–235.o.
Kreuzer, Siegfried (2015). "Kaige and Theodotion". In Aitken, James K. (ed.). The T&T Clark Handbook of Septuagint Research. London: T&T Clark. 450–456.o. ISBN978-0-567-68025-9.
Meade, John D. (2020). A Critical Edition of the Hexaplaric Fragments of Job 22–42. Origen's Hexapla: A Critical Edition of the Extant Fragments. Vol.1. Leuven: Peeters. ISBN978-90-429-4073-4.
Schmitt, Armin (1966). Stammt der sogenannte θ′-Text bei Daniel wirklich von Theodotion?. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht.
Tov, Emanuel (1973). "Transliterations of Hebrew Words in the Greek Versions of the Old Testament". Textus. 8: 78–92.
Tov, Emanuel; Kraft, Robert A.; Parsons, Peter J., eds. (1990). The Greek Minor Prophets Scroll from Naḥal Ḥever (8ḤevXIIgr). Discoveries in the Judaean Desert. Vol.8. Oxford: Clarendon Press.
Ziegler, Joseph, ed. (1954). Susanna, Daniel, Bel et Draco. Septuaginta: Vetus Testamentum Graecum auctoritate Academiae Scientiarum Gottingensis editum. Vol.16/2. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht.
