Anne Tyler

Korai gyermekkor

Négy gyermek közül a legidősebbként Minneapolisban, Minnesotában született. Apja, Lloyd Parry Tyler ipari vegyész, édesanyja, Phyllis Mahon Tyler pedig szociális munkás volt. Mindkét szülője kvéker volt, akik nagyon aktívak voltak társadalmi ügyekben a Közép-Nyugaton és a Délen. Családja egymás után több kvéker közösségben élt Délen, míg 1948-ban le nem telepedtek egy kvéker kommunában Celóban, Észak-Karolina hegyeiben, Burnsville közelében. A Celo közösségi települést(wd) nagyrészt lelkiismereti okokból kifolyólag tiltakozók és a Baráti Társaság liberális hicksi(wd) ágának tagjai lakták. Tyler hét és tizenegy éves kora között ott élt, és segített szüleinek és másoknak az állatállomány és a biogazdaság gondozásában. Bár nem járt hivatalos állami iskolába Celóban, otthonokban oktattak rajzot, ácsmesterséget és főzést, más tantárgyakat pedig egy apró iskolában. Korai informális képzését levelező tagozaton folytatták.

Első emléke saját kreatív történetmeséléséről az volt, amikor háromévesen bebújt az ágytakaró alá, és „meséket meséltem magamnak, hogy el tudjak aludni éjszaka”. Első könyve hétéves korában rajzok és történetek gyűjteménye volt „szerencsés lányokról... akik fedett szekereken nyugatra mehetnek”. Gyerekkorának kedvenc könyve Virginia Lee Burton(wd) The Little House című műve volt. Tyler elismeri, hogy ez a könyv, amelyet sokszor elolvasott ebben a korlátozott könyvhozzáférési időszakban, mély hatással volt rá, bemutatva, hogy „hogyan telnek az évek, hogyan változnak az emberek, és semmi sem maradhat soha ugyanolyan”. Ez a korai észlelés az időbeli változásokról évtizedekkel később számos regényében újra megjelenik, ahogyan maga a The Little House is megjelenik a Dinner at the Homesick Restaurant című regényében. Tyler azt is leírja, hogy gyerekként 22-szer olvasta a Kisasszonyokat(wd). Amikor a Tyler család négy év után elhagyta Celót, hogy Raleigh-be, Észak-Karolinába költözzön, a tizenegy éves Tyler soha nem járt állami iskolába, és soha nem használt telefont. Ez a szokatlan neveltetés lehetővé tette számára, hogy „a normális világot bizonyos fokú távolságtartással és meglepetéssel” szemlélje.

Tyler kívülállónak érezte magát a Raleigh-i állami iskolákban, amelyekbe járt, és ez az érzés élete nagy részében elkísérte. Azt állítja, hogy ez a kívülállóság-érzés hozzájárult ahhoz, hogy íróvá vált: „Úgy hiszem, hogy bármilyen elkülönítő helyzet megteszi [hogy íróvá váljak]. Az én esetemben a kommunából való kilépésről... és a külvilágba való beilleszkedésről volt szó.” Annak ellenére, hogy tizenegy éves kora előtt nem járt állami iskolába, Anne jóval a legtöbb raleigh-i osztálytársa előtt kezdte meg tanulmányait. Mivel most már hozzáfért a könyvtárakhoz, felfedezte Eudora Weltyt, Gabriel García Márquezt, F. Scott Fitzgeraldot és sok mást. Eudora Welty továbbra is az egyik kedvenc írója, a The Wide Net and Other Stories pedig az egyik kedvenc könyve; Weltyt „legnagyobb hatásának” nevezte. Weltynek tulajdonítja, hogy megmutatta neki, hogy a könyvek az élet mindennapi részleteiről is szólhatnak, nem csak a fontos eseményekről. A raleigh-i Needham B. Broughton(wd) Középiskolában töltött évei alatt egy figyelemre méltó angoltanárnő, Phyllis Peacock inspirálta és bátorította. „Mrs. Peacock” korábban Reynolds Price(wd) írót tanította, akinek a keze alatt Tyler később a Duke Egyetemen tanult. Peacock később Armistead Maupin(wd) írót is tanította. Hét évvel a középiskola után Tyler első megjelent regényét „Mrs. Peacocknak, mindenért, amit tettél” ajánlotta.

Amikor Tyler tizenhat évesen elvégezte a középiskolát, a Swarthmore College-ba szeretett volna járni, egy olyan iskolába, amelyet 1860-ban alapított a Society of Friends Hicksite fiókja. Azonban teljes AB Duke ösztöndíjat nyert a Duke Egyetemre, és a szülei nyomást gyakoroltak rá, hogy a Duke-ra menjen, mert pénzt kellett félretenniük három öccse taníttatására. A Duke Egyetemen Tyler beiratkozott Reynolds Price első kreatív írás kurzusára, amelyen egy leendő költő, Fred Chappell(wd) is részt vett. Price-t leginkább a tizenhat éves Tyler nyűgözte le, akit „16 évesen ijesztően érettnek”, „tágra nyílt szeműnek” és „kívülállónak” nevezte. Évekkel később Price Tylert „a világ egyik legjobb regényírójaként” jellemezte, „aki 16 évesen majdnem olyan jó író volt, mint most”. Tyler egy további kreatív írás kurzust is elvégzett Price-nál, és William Blackburn irányítása alatt is tanult, aki William Styront, Josephine Humphreyst(wd) és James Applewhite-ot(wd) is tanította a Duke-on, valamint Price-t és Chappellt.

Egyetemistaként Tyler még nem döntötte el, hogy író szeretne lenni. Szerette a festészetet és a képzőművészetet. A középiskolában és a Duke Egyetemen is részt vett a drámaegyesület munkájában, ahol számos darabban szerepelt, Laurát alakította az The Glass Menagerie-ben(wd) és Mrs. Gibbst az Our Townban(wd). Orosz irodalom szakon tanult a Duke Egyetemen, és 1961-ben, tizenkilenc évesen végzett, miután beiktatták a Phi Beta Kappa(wd) szervezetbe. Orosz irodalmi hátterével ösztöndíjat kapott a Columbia Egyetem szláv tanulmányok szakára.

A New York-i élet meglehetősen nehézkes volt számára. Ott némileg rászokott a vonatozásra és a metróra: „Miközben utaztam, gyakran úgy éreztem magam, mint... egy hatalmas szem, ami befogadja a dolgokat, megforgatja és rendezi őket... az írás volt az egyetlen módja” [a megfigyeléseinek kifejezésére]. Tyler egy év után otthagyta a Columbia Egyetemet, miután befejezte a kurzusmunkáját, de a mesterdolgozatát nem. Visszatért a Duke Egyetemre, ahol orosz bibliográfusként kapott állást a könyvtárban. Ott ismerkedett meg Taghi Modarressivel(wd), a Duke Orvosi Egyetem gyermekpszichiátriai rezidensével és írójával, akivel hét hónappal később (1963) összeházasodtak.

Korai írások és első publikációk

A Duke Egyetemen töltött alapképzéses évei alatt Tyler kiadta "Laura" című novelláját a Duke irodalmi folyóirat Archive című számában, amiért elnyerte az újonnan létrehozott Anne Flexner kreatív írás díjat. Az egyetemen és házassága előtt számos novellát írt, amelyek közül az egyik lenyűgözte Reynolds Price-t, aki később kijelentette, hogy ez a „legbefejezettebb, legkiválóbb novella, amit valaha egyetemi hallgatótól kaptam harminc évnyi tanításom alatt”. "The Saints in Caesar's Household" („A szentek Caesar udvarában”) című novellája az Archive magazinban is megjelent, és egy második Anne Flexner-díjat is nyert érte. Ez a novella vezetett ahhoz, hogy találkozzon Diarmuid Russell(wd) irodalmi ügynökkel, akinek Price dicsérettel küldte el a novellát. Russell, aki Reynolds Price és Tyler „koronázó befolyásos személyének”, Eudora Weltynek is ügynöke volt, később Tyler ügynöke lett.

Miközben a Duke Egyetem könyvtárában dolgozott – Modarressivel kötött házassága előtt és után is –, Tyler továbbra is írt novellákat, és elkezdte első regényét, az If Morning Ever Comes-t. Ebben az időszakban novellái a The New Yorkerben, a The Saturday Evening Postban és a Harpersben jelentek meg. Miután a pár Montréalba költözött – Modarressi amerikai vízuma lejárt, és azért költöztek oda, hogy befejezhesse a rezidens idejét –, Tyler folytatta az írást, miközben munkát keresett. Első regénye 1964-ben jelent meg, a The Tin Can Tree pedig a következő évben. Évekkel később mindkét regényt megtagadta, valamint számos novelláját, amelyet ebben az időszakban írt. Még azt is írta, hogy „legszívesebben elégetné őket”. Úgy érzi, hogy korai munkásságának nagy része az alapos karakterfejlődés hiányától és attól szenved, hogy nem dolgozza fel ismételten az anyagot.

1965-ben, 24 éves korában Tylernek megszületett első gyermeke, egy lánya, akit Tezhnek neveztek el. Két évvel később született második lányuk, Mitra. Körülbelül ekkor költözött a pár Baltimore-ba, Maryland államba, mivel Taghi befejezte rezidensi képzését, és állást kapott a Marylandi Egyetem Orvosi Karán. A költözések, a munkahelyváltozások és két kisgyermek nevelése miatt Tylernek kevés ideje és energiája maradt az írásra, és 1965 és 1970 között semmit sem publikált. Kényelmesen letelepedett Baltimore városában, ahol azóta is él, és ahol későbbi regényeinek nagy része is játszódik. Baltimore-t általában a déli és az északi kultúra igazi keverékének tartják. Emellett jelentős kvéker jelenléttel is rendelkező terület, és Tyler végül mindkét lányát beíratta egy helyi Friends iskolába. Ebben az időszakban irodalmi recenziókat kezdett írni folyóiratokba, újságokba stb., hogy további bevételt biztosítson családjának; ezt a munkát az 1980-as évek végéig folytatta, összesen körülbelül 250 recenziót írva. Bár ez az időszak nem volt produktív írói karrierje szempontjából, Tyler úgy érzi, hogy ez az időszak gazdagította szellemét és tapasztalatait, és ezáltal mélyebbé tette későbbi írásait, mivel „több énje volt, amiből beszélhetett”.

Tyler 1970-ben kezdett újra írni, és 1974-re további három regényt publikált: a A Slipping-Down Life, a The Clock Winder és a Celestial Navigation-t. Saját véleménye szerint íráskészsége jelentősen fejlődött ebben az időszakban; mivel gyermekei iskolába mentek, sokkal több figyelmet tudott szentelni az írásnak, mint amióta elvégezte a Duke Egyetemet. Az Égi navigációval (Celestial Navigation) Tyler országos elismerést kezdett szerezni: Gail Godwin(wd) nagyon kedvező kritikát írt róla a New York Times Review of Booksban. Bár nem büszke az első négy regényére, Tyler ezt az ötödik regényt tartja az egyik kedvencének. Nehéz volt megírni, jegyzi meg, mivel vázlatról vázlatra kellett újraírnia ahhoz, hogy igazán megértse a szereplőket. John Updike kedvező kritikát adott következő regényéről, a Searching for Caleb címűről, ezt írta: „Vicces, lírai és igaz, részletgazdag és ambiciózus a tervében... Ez az írónő nemcsak jó, hanem elképesztően jó is.” Később érdeklődni kezdett a munkássága iránt, és a következő négy regényét is recenzálta. A Morgan's Passing (1980) elnyerte a Janet Heidinger Kafka-díjat szépirodalmi kategóriában, és jelölték mind az American Book Awards, mind a National Book Critics Circle Award díjra. Joyce Carol Oates jó kritikát adott a Mademoiselle-ben: „Lenyűgöző... Annyira szokatlan szerelmi történet, hogy úgy tűnik, magukat a főszereplőket is meglepte.”

Országos elismerés

Következő regényével Tyler valóban elismert művésszé vált az irodalmi világban. Tyler kilencedik regénye, a Dinner at the Homesick Restaurant (Vacsora a Honvágy étteremben), amelyet legjobb művének tart, 1983-ban döntős volt a Pulitzer-díjra, a PEN Faulkner-díjra és az Amerikai Könyvdíjra a Szépirodalomért. John Updike a The New Yorkerben megjelent kritikájában ezt írta: „Művészetének csak egy sötétítésre volt szüksége, amely szilárdságot kölcsönözne gyönyörűen megformált vázlatainak... Kilencedik regényében az erő új szintjére emelkedett.” Tizedik regénye, a The Accidental Tourist (Az alkalmi turista), 1985-ben elnyerte a National Book Critics Circle díját a szépirodalom kategóriában, 1986-ban az Ambassador Book díjat a szépirodalom kategóriában, és 1986-ban a Pulitzer-díj döntőse volt. 1988-ban film is készült belőle William Hurt és Geena Davis főszereplésével. A film kritikai és kereskedelmi sikere tovább növelte munkásságának ismertségét a közönség körében. 11. regénye, a Breathing Lessons (Légzőgyakorlatok), 1989-ben Pulitzer-díjat kapott a szépirodalom kategóriában, és a Time magazin „Az év könyve” díját nyerte el. 1994-ben tévéfilm készült belőle, akárcsak végül négy másik regényéből.

A Légzőgyakorlatokért járó Pulitzer-díja óta Tyler további 13 regényt írt; sok közülük bekerült a Hónap Könyve Klub főválogatásába, és a New York Times bestsellerlistájára is bekerült. A Ladder of Years című regényt a Time magazin 1995 tíz legjobb könyve közé választotta. A Patchwork Planet a New York Times kiemelkedő könyvei közé került (1999). A Saint Maybe (1991) és a Back When We Were Grownups (2001) című regényekből 1998-ban, illetve 2004-ben tévéfilm készült. 2006-os, Digging to America című regényében azt vizsgálta, hogyan birkózik meg egy iráni bevándorló, aki 35 éve él az Egyesült Államokban, „kívülállóságával”, olyan nézőpontokkal, amelyekkel Tyler ismerős az iráni pszichiáterrel, Taghi Mohammad Modarressivel(wd), kötött házassága miatt.

Regényei mellett Tyler novellákat publikált a The New Yorkerben, a The Saturday Evening Postban, a Redbookban, a McCall's-ban és a Harper's-ben, de ezek soha nem jelentek meg gyűjteményes kiadásban. Novellái közé tartozik az "Average Waves in Unprotected Waters" („Átlagos hullámok védtelen vizekben”, 1977), az "Holding Things Together" („Összetartva a dolgokat”, 1977) és a „Teenage Wasteland” (1983). 1983 és 1996 között három antológiát szerkesztett: a The Best American Short Stories 1983-at, a Best of the South-ot és a Best of the South: The Best of the Second Decade-ot.

Irodalmi műveinek osztályozása

Tylert időnként „déli szerzőként” vagy „modern amerikai szerzőként” is besorolták. A déli kategória nyilvánvalóan abból a tényből fakad, hogy Délen nőtt fel és járt egyetemre. Emellett csodálta és/vagy tanult olyan ismert déli szerzőktől, mint Eudora Welty és Reynolds Price. Egy ritka, a The New York Timesnak adott interjúban Tyler Eudora Weltyt nevezte meg fő irodalmi hatásként: „Eudora Welty műveinek olvasása gyerekkoromban megmutatta, hogy a nagyon apró dolgok gyakran valójában nagyobbak, mint a nagy dolgok”. Katha Pollitt(wd) költő és író azonban megjegyzi: „Nehéz besorolni Anne Tyler regényeit. Déliesek a család és a hely biztos érzését tekintve, de hiányzik belőlük az erőszak íze és a gótika, amely gyakran jellemzi az öntudatosan déli irodalmat. Modernek a fikciós technikáikban, mégis teljesen közömbösek a kortárs pillanatok iránt, így csak kisebb eltérésekkel a történetei ugyanúgy játszódhattak volna a húszas vagy harmincas években is.”

Tylert témák szerint is nehéz besorolni; ahogy ő maga is megjegyzi: „Nem témák szerint gondolkodom a munkámról. Csak egy történetet próbálok elmesélni.” Tyler így folytatja: „A regényeimben felmerülő nagy "életkérdések" véletlenszerűek – nem okok arra, hogy egyáltalán megírjam a regényt, hanem vagy (1) olyan kérdések, amelyek lekötik a szereplőimet, tőlem teljesen függetlenül, vagy (2) alkalmanként olyan kérdések, amelyek tematikusak lehetnek a saját életem szempontjából abban a pillanatban, még akkor is, ha nem vagyok teljesen tudatában nekik. A válaszok, ha érkeznek, a szereplők tapasztalataiból fakadnak, nem az enyémekből, és gyakran azon kapom magam, hogy ezeket a válaszokat egyfajta távoli, zavart meglepetéssel tekintem.”

Karakterek és részletes leírások

Tyler műveiben a karakterek a történetek mozgatórugói és írásának kiindulópontjai: „Mielőtt elkezdeném a könyvet, igyekszem leírni karaktereim minden elképzelhető vonását, hogy kitalálhassam, hogyan reagálnak majd bármilyen helyzetben... Az írás oka most az, hogy a sajátomon kívül más életet is éljek, és ezt úgy teszem, hogy egyre mélyebbre ásom magam... amíg el nem érem ezeknek az életeknek a középpontját.” 1976-ban Pollitt így írta le a képességét: „Tyler egyre fényesebben csiszolja azt a mesterséget, amelyet sok regényíró már nem tart elengedhetetlennek a célja eléréséhez: a jellem kibontakoztatásához briliánsan elképzelt és abszolút pontos részletek révén.”

Tizenkét évvel később Michiko Kakutani(wd) a Breathing Lessons című könyv recenziójában dicsérte "[Tyler] azon képességét, hogy olyan részleteket válasszon ki, amelyek pontosan feltárják, hogyan éreznek és gondolkodnak a szereplői", valamint "együttérző tehetségét, amiért minden szereplő esetét humorral és együttérzéssel mutatja be". Kakutani később megjegyezte, hogy "a Saint Maybe minden egyes szereplőjét teljes mértékben kidolgozták, kézzelfogható belső élettel ruházták fel, és mindegyiket, mint egy kézzel fűrészelt kirakós darabot, beleillesztették a családi élet mátrixába". Carol Shields(wd), aki szintén a karaktereiről ír, megjegyzi: „Tyler mindig is munkára fogta karaktereit. Gyakran alázatos vagy különc foglalkozásaik, gondosan megfigyelve és humorral átszőve, szorosan összefonódnak életük más részeivel, unalom és vigasz vegyes előnyét kínálva számukra, valamint megvilágított színpadot drámai énjük kibontakoztatásához. Emellett lehetőséget ad férfiainak és nőinek a megváltásra is.”

Tyler így beszélt a szereplői fontosságáról a történetei szempontjából: „Ami engem illet, a jellem minden. Sosem értettem, miért kell egy cselekményt is beledobnom.” Egy 1977-es interjúban kijelentette, hogy "az írás igazi öröme az, hogy az emberek hogyan tudnak meglepni valakit. Az embereim addig bolyonganak a dolgozószobámban, amíg a regény el nem készül. Ez az egyik oka annak, hogy nagyon vigyázok, hogy ne írjak olyan emberekről, akiket nem kedvelek. Ha találok valakit, aki bekúszik, és akit nem igazán kedvelek, általában kiiktatom." Pollitt már korábban megjegyezte, hogy Tyler karakterei látszólag önálló életet élnek, amelyet Tyler látszólag nem teljesen irányít: „Összetett, bonyolult találmányai meglepnek minket, de az ember úgy érzi, hogy őt is meglepik.”

Realizmus a részleteken keresztül

Ahogy Tylert nehéz regényíróként besorolni, úgy a stílusát is nehéz megnevezni. Cathleen Schine(wd) regényíró így írja le, hogyan képes „stílus nélküli stílusa” bevonzani az olvasót a történetbe: „Olyan szigorú és művészi a stílus nélküli stílus, olyan kimért és finom minden egyes megfigyelés, olyan összetett a szerkezet, és olyan éleslátó és nyitott a nyelv, hogy az olvasó ellazulhat, biztonságban érezheti magát az elbeszélésben, és a művet valami valóságosnak és természetesnek – sőt elkerülhetetlennek – élheti meg.” A San Francisco Chronicle hasonló gondolatot fogalmazott meg: „Az ember nem annyira elolvas egy Tyler-regényt, mint inkább meglátogatja azt. Tyler azon képessége, hogy egyszerre több beszélgetést is le tud folytatni, miközben az ételt az asztalra viszi, az olvasás aktusát egyfajta transzporttá teszi.” Tom Shone(wd) kritikus így fogalmazott: „Még mielőtt észrevennéd, hogy figyelsz, már benne vagy a történetben.” Joyce Carol Oates a The Amateur Marriage című könyv recenziójában talán a legjobban leírta a jelenséget: „Amikor egy realista regény varázslatos módon hat, nem csupán fiktív szereplők élményeiről olvasol, hanem úgy tűnik, mintha átélted volna őket; az életükről alkotott ismereteid meghaladják a sajátjukat, mivel csak kronológiai időben élhetnek. Az ilyen gondosan megírt szépirodalom olvasása lélegzetelállító élmény lehet, mintha a saját életünk olyan részleteit élhetnénk újra, amelyek az átélésük pillanatában megfejthetetlenek.”

Fókuszban a család és a házasság

Bár Tyler maga nem szeret témák szerint gondolkodni regényeiről, számos kritikus és tudós megjegyezte a családi és házassági kapcsolatok fontosságát szereplői és történetei szempontjából. Liesl Schillinger így foglalta össze: „Regényeinek különálló, de egymást átfedő világai együttesen a 20. századi amerikai család – vagy legalábbis a büszke, de problémás archetipikus családok – Sensurround irodalmi leletét alkották, amelyek... a leginkább érdekelték.” Michiko Kakutani(wd), a New York Times kritikusa több mint 25 éve recenzálja Tyler regényeit. Gyakran felfigyelt Tyler családdal és házassággal kapcsolatos témáira. A Noah's Compass ("Noé iránytűje") című könyvet recenzálva Kakutani kijelenti, hogy „a szerző legtöbb szereplőjének központi kérdése mindig is az volt, hogy családként definiálják magukat – hogy milyen mértékben tekintik magukat a genetika, a gyermekkori emlékek, valamint a szülői és házastársi elvárások által formált teremtményeknek, és hogy milyen mértékben készteti őket arra, hogy saját független identitást vállaljanak”. Ez egy példa arra, hogy Anne Tyler honnan örökölte néhány tulajdonságát, azt, hogy képes önálló lenni és az írásain keresztül megismerni önmagát.

A Saint Maybe című könyvről szóló recenziójában Jay Parini(wd) leírja, hogyan kell Tyler szereplőinek megbirkózniuk „Ms. Tyler furcsa családjaival”, amelyeket minden önmagát tisztelő terapeuta „diszfunkcionálisnak” nevezne... Egy megmagyarázhatatlan centripetális erő egymásra taszítja ezeket a rokonokat, és egy szédítő, befelé irányuló spirálba sodorja őket a kötelezettség, a szeretet és a régimódi bűntudat – valamint egy kifejezhetetlen vágyakozás egy tökéletes vagy "normális" család után egy távoli múltban, amely soha nem is létezett igazán. Anne Tyler szinte minden regénye egy veszteséggel vagy hiányzással kezdődik, amely újra aktiválja a családban valamiféle ősi öntudatot.” Larry McMurtry írta: „Könyvről könyvre a testvérek megállíthatatlanul hazahúzódnak, mintha szüleik vagy (gyakrabban) nagyszüleik apró mágneseket ültettek volna beléjük, amelyek aktiválódhatnak, ha látják, milyen a családon kívüli világ. ... előbb-utóbb eluralkodik rajtuk az a vágy, hogy olyan emberekkel legyenek, akik igazán ismerősek – a testvéreikkel.”

Julia Glass(wd) regényíró hasonlóan írt Tyler szereplőinek családjairól: „Ami minden történetet egyedivé tesz, az a sajátos mód, ahogyan a szereplők fellázadnak az örökletes korlátok ellen, megbirkóznak a végzetes válságokkal, vagy kapcsolatokat alakítanak ki új ismerősökkel, akik felforgatják a világukat.” Glass ugyanígy említi a házassági küzdelmek gyakori szerepét munkásságában: „Tyler ismét zsenialitását mutatja be a házasság metsző, pikáns ábrázolásában, a számtalan perverz mód ábrázolásában, ahogyan két ember fenntartja a közös létezést.” McMurtry így fogalmaz: „[Tyler] családjainak sorsa a félig figyelmes férfiak és a félig megszállott nők közötti hosszú küzdelmeken múlik. Az ilyen küzdelmek türelmes vizsgálata során Miss Tyler nagyon kielégítő szépirodalmi műveket alkotott.”

Az idő múlása és az apró, véletlenszerű események szerepe

Az idő múlásának szerepe és hatása Tyler karaktereire mindig jelen van. Számos regényében a történetek évtizedeket ölelnek fel, még ha csak visszaemlékezések formájában is. Joyce Carol Oates így hangsúlyozta az idő szerepét: „[Tyler regényei] időnként úgy mozognak, mintha cselekmény nélkül haladnának a valós élet kanyargós sodrásában, maga az idő alkotja a »cselekményt«: a jelentés az idő megkettőződésén keresztül tárul fel a felhalmozott emlékek felvillanásaiban, azokban a felfokozott pillanatokban, amelyeket James Joyce találóan epifániáknak nevezett. A családi élet apró részletei megdöbbentő jelentőséget hordozhatnak a megfelelő perspektívából nézve, ahogy Tyler megmutatja nekünk.” Ezekkel az apróságokkal kapcsolatban Tyler maga így nyilatkozik: „Ami a nagy eseményeket kontra a kis eseményeket illeti: úgy hiszem, mindegyik számít. Mindegyik feltárja a jellemet, ami a legjobban aggaszt... Az viszont lenyűgöz, hogy az apró részletek ennyire jelentőségteljesek tudnak lenni.”

Kakutani hasonló módon írta le a Saint Maybe-t: „A különböző szereplők nézőpontjai között oda-vissza mozogva Ms. Tyler két évtizedet követ nyomon a Bedloe család életében, bemutatva nekünk a családtagok életét formáló nagy és kis eseményeket, valamint a családi szeretet és kötelezettség érzéseinek szinte észrevehetetlen változásait az évek során.” Kakutani a Breathing Lessons című könyv recenziójában ismét úgy látja, hogy „képes a rá jellemző kecsességgel és nagylelkűséggel krónikába foglalni a szülők és gyermekek, férjek és feleségek által kötött, folyamatosan változó szövetségeket, és ezzel egyidejűleg ábrázolni mind az idő múlása által okozott veszteségeket – mind a megváltásokat”. Tyler maga is kifejti, hogy az apró események hogyan befolyásolhatják a kapcsolatokat: „Szeretek a véletlenre gondolni – arra, hogy egyetlen apró, kihallgatott szó, egyetlen kavics a cipőben hogyan változtathatja meg az univerzumot... Számomra a könyveimben az igazi hősök elsősorban azok, akiknek sikerül kitartaniuk.”

Regények

Egyéb

• Tumble Tower (1993) Egy gyermekkönyv, melyet lánya, Mitra Modarressi illusztrált
• Timothy Tugbottom Says No! (2005) Mitra Modarressi által illusztrált gyermekkönyv

Novellák

Bár Tyler novellái megjelentek a The New Yorker-ben, a The Saturday Evening Postban, a Redbookban, a McCall's-ban, és a Harper's-ban, gyűjteményes kiadásban még nem jelentek meg. A novellái többek között:

• "Laura," Archive, March 1959
• "Lights on the River," Archive, October 1959
• "The Bridge," Archive, March 1960
• "I Never Saw Morning," Archive, April 1961
• "The Baltimore Birth Certificate," The Critic, February–March 1963
• "I Play Kings," Seventeen, August 1963
• "A Street of Bugles," The Saturday Evening Post, November 30, 1963
• "Nobody Answers the Door," The Antioch Review 24.3, Autumn 1964
• "Dry Water," The Southern Review, Spring 1965
• "I'm Not Going to Ask You Again," Harper's, September 1965
• "The Saints in Caesar's Household," Archive, September 1966
• "As the Earth Gets Old," The New Yorker, October 29, 1966
• "Two People and a Clock on the Wall," The New Yorker, November 19, 1966
• "The Tea-Machine," The Southern Review 3.1, Winter 1967
• "The Genuine Fur Eyelashes," Mademoiselle, January 1967
• "The Tea-Machine," The Southern Review, Winter 1967
• "The Feather Behind the Rock," The New Yorker, August 12, 1967
• "A Flaw in the Crust of the Earth," The Reporter, November 2, 1967
• "Who Would Want a Little Boy?" Ladies Home Journal, May 1968
• "The Common Courtesies," McCall's, June 1968—and The O. Henry Prize Stories 1969
• "With All Flags Flying," Redbook, June 1971—and The O. Henry Prize Stories 1972
• "Outside," Southern Review 7.4, Autumn 1971
• "The Bride in the Boatyard," McCall's, June 1972
• "Respect," Mademoiselle, June 1972
• "A Misstep of the Mind," Seventeen, October 1972
• "Spending," Shenandoah, Winter 1973
• "The Base-Metal Egg," The Southern Review, Summer 1973
• "Neutral Ground," Family Circle, November 1974
• "Half-Truths and Semi-Miracles," Cosmopolitan, December 1974
• "A Knack for Languages," The New Yorker, January 13, 1975
• "The Artificial Family," The Southern Review, Summer 1975
• "The Geologist's Maid," The New Yorker, July 28, 1975
• "Some Sign That I Ever Made You Happy," McCall's, October 1975
• "Your Place Is Empty," The New Yorker, November 22, 1976—and Best American Short Stories 1977
• "Holding Things Together", The New Yorker, January 24, 1977
• "Average Waves in Unprotected Waters," The New Yorker, February 28, 1977
• "Under the Bosom Tree," Archive, Spring 1977
• "Foot-Footing On," Mademoiselle, November 1977
• "Uncle Ahmad," Quest, November–December 1977
• "Teenage Wasteland," Seventeen, November 1983
• "Rerun," The New Yorker, July 4, 1988
• "A Woman Like a Fieldstone House," Ladies' Home Journal, August 1989
• "People Who Don't Know the Answers," The New Yorker, August 26, 1991

Filmadaptációk

• The Accidental Tourist (1988)
• Breathing Lessons (TV) (1994)
• Saint Maybe (TV) (1998)
• A Slipping-Down Life (1999)
• Earthly Possessions (TV) (1999)
• Back When We Were Grownups (TV) (2004)

Magyarul megjelent

• Az alkalmi turista (The Accidental Tourist) – Európa, Budapest, 1990 · ISBN 9630750678 · Fordította: Somogyi Pál László
• Minden földi jó (Earthly Possessions) – Ulpius-ház, Budapest, 2000 (Fekete tulipán könyvek) · ISBN 9638607971 · Fordította: N. Kiss Zsuzsa
• Fekete bárány (A Patchwork Planet) – Ulpius-ház, Budapest, 2001 (Fekete tulipán könyvek) · ISBN 9639348090 · Fordította: Vásárhelyi Maja
• Vacsora a Honvágy étteremben (Dinner at the Homesick Restaurant) – Palatinus, Budapest, 2007 · ISBN 9789639651814 · Fordította: Módos Magdolna
• Amikor még felnőttek voltunk (Back When We Were Grownups) – Palatinus, Budapest, 2008 · ISBN 9789632740041 · Fordította: Zentai Éva
• Egy spulni kék cérna (A Spool of Blue Thread) – Tericum, Budapest, 2015 · ISBN 9786155285776 · Fordította: Megyeri Luca
• Az ecetlány. A makrancos hölgy, Shakespeare újra (Vinegar Girl) – Kossuth, Budapest, 2017 · ISBN 9789630988407 · Fordította: Kiss Gábor Zoltán
• Óratánc (Clock Dance) – Tericum, Budapest, 2019 · ISBN 9789634380528 · Fordította: Czagányi Anikó
• Légzőgyakorlatok (Breathing Lessons) – Tericum, Budapest, 2021 · ISBN 978-963-438-090-0 · Fordította: Megyeri Luca