Anthony Trollope(London, 1815. április24. – London, 1882. december6.) angol regényíró és köztisztviselő volt a viktoriánus(wd) korban. 47 regénye közül a legismertebbek közé tartozik két hatrészes sorozat, amelyek együttesen a Chronicles of Barsetshire (Barsetshire krónikái) és a Palliser-regények néven ismertek, valamint leghosszabb regénye, a The Way We Live Now (Így élünk most). Regényei politikai, társadalmi és nemi kérdésekkel, valamint más aktuális témákkal foglalkoznak. Írt egy önéletrajzot, egy könyvet William Makepeace Thackeray-ről, egy könyvet Lord Palmerstonról(wd), öt útikönyvet és 42 novellát is.
Trollope irodalmi hírneve élete utolsó éveiben megcsappant, de a 20. század közepére visszanyerte követőinek egy részét.
Életrajza
Anthony Trollope Thomas Anthony Trollope ügyvéd és Frances Milton Trollope(wd) regényíró és útikönyvíró fia volt. Bár okos és művelt ember, az oxfordi New College(wd) tagja volt, Thomas Trollope rossz természete miatt megbukott az ügyvédi kamarában. A gazdálkodásba való belevágása veszteségesnek bizonyult, és az örökségre vonatkozó reményei szertefoszlottak, amikor egy idős, gyermektelen nagybátyja újranősült és gyermekeket nemzett. Thomas Trollope Anthony Trollope tiszteletes, a hertfordshire-iCottered(wd) plébánosának fia volt, aki maga Sir Thomas Trollope(wd), 4. báró hatodik fia volt. A bárói cím később Anthony Trollope második fiának, Frederic-nek a leszármazottaira szállt. Mivel Thomas Trollope földbirtokos nemes családból származott, azt szerette volna, ha fiai Oxfordba vagy Cambridge-be járnak majd, és úriemberekként nevelkednek. Anthony gyermekkorában sok szenvedést élt át a szülei kiváltságos háttere és viszonylag szerény anyagi helyzete közötti különbség miatt.
Millais, John Everett (1861), "Julians a Harrow Hillen(wd), Trollope gyermekkori otthonában", Orley Farm (drawing) (1sted.), frontispieceGrandon(wd), Monken Hadley; Anthony és édesanyja otthona 1836–38 között
A Marylebone-ban(wd) született Anthony Trollope hétéves korától kezdve három évig internátusi tanulóként járt a Harrow Schoolba(wd), tandíjat nem fizetve, mivel apja farmja, amelyet erre a célra vásárolt, a közelben volt. Miután egy ideig egy Sunbury-i(wd) magániskolában tanult, apját és két idősebb bátyját követte a Winchester College-ba, ahol három évig maradt. Ezután visszatért Harrow-ba(wd) nappali tagozatos tanulóként, hogy csökkentse a tanulmányi költségeit. Mivel sem pénze, sem barátai nem voltak ebben a két magas rangú elit állami iskolában, Trollope-ot sokat zaklatták, és nyomorúságos élményeket élt át. 12 éves korában az öngyilkosságról fantáziált. Emellett álmodozásokban keresett menedéket, bonyolult képzeletbeli világokat alkotva.
1827-ben édesanyja, Frances Trollope(wd), három fiatalabb testvérével együtt Amerikába költözött, a Tennessee állambeli Nashoba közösségbe. Miután ez a vállalkozás kudarcot vallott, bazárt nyitott az ohióiCincinnatiben, amely szintén becsődölt. Thomas Trollope rövid időre csatlakozott hozzájuk, mielőtt visszatért a harrow-i farmra, de Anthony végig Angliában maradt.
Trollope édesanyja 1831-ben visszatért, és gyorsan hírnevet szerzett magának íróként, hamarosan jó jövedelemre tett szert. Apja ügyei azonban egyre rosszabbra fordultak. Teljesen felhagyott ügyvédi gyakorlatával, és nem tudott elegendő jövedelmet szerezni a gazdálkodásból, hogy bért fizessen földesurának, Lord Northwicknek(wd). 1834-ben Belgiumba menekült, hogy elkerülje az adósságok miatti letartóztatást. Az egész család egy Brugge közelében lévő házba költözött, ahol teljes egészében Frances keresetéből éltek.
Belgiumban Anthony Trollope-nak kinevezést ajánlottak egy osztrák lovassági ezredben. Ahhoz, hogy elfogadja a felajánlást, meg kellett tanulnia franciául és németül; egy éve volt erre. Hogy ezeket a nyelveket anélkül sajátítsa el, hogy saját magára és családjára költségeket róna, egy brüsszeli iskolában lett segédtanító, ahol 30 fiú nevelője lett. Hat hét ott-tartózkodás után azonban egy családi barát révén hivatalnoki állást ajánlottak neki a főpostán. Miután elfogadta ezt a pozíciót, 1834 őszén visszatért Londonba. Thomas Trollope a következő évben meghalt.
Anthony Trollope szerint „hivatalos pályafutásom első hét éve sem számomra nem volt dicséretes, sem a közszolgálat számára nem volt hasznos”. A postán pontatlansága és engedetlensége révén szerzett hírnevet. Egy szabónak felhalmozott 12 fontos adóssága egy uzsorás kezébe került, és több mint 200 fontra nőtt; az uzsorás rendszeresen felkereste Trollope-ot a munkahelyén, hogy követelje a fizetéseket. Trollope utálta a munkáját, de nem látott más alternatívát, és állandó félelemben élt az elbocsátástól.
Írországba költözés
Rose Heseltine Trollope
1841-ben lehetőség nyílt a szökésre. Egy közép-írországi postai felügyelő hivatalnok, akit alkalmatlannak nyilvánítottak, pótlásra szorult. A pozíciót nem tartották kívánatosnak, de Trollope, aki adósságokban és munkahelyi bajokban volt, önként jelentkezett rá; és felettese, William Maberly(wd), egy whig politikus, aki alig várta, hogy megszabaduljon tőle, kinevezte a pozícióba.
Trollope új munkája nagyrészt Connaught-i ellenőrző utakra korlátozódott, székhelye pedig a King's megyei(wd)Banagherben(wd) telepedett le. Bár rossz referenciával érkezett Londonból, új felettese elhatározta, hogy érdemei alapján ítéli meg, és Trollope elmondása szerint egy éven belül értékes köztisztviselő hírnevet szerzett magának. Írországban sokkal több fizetést és utazási támogatást kapott, mint Londonban, és bizonyos mértékű jólétnek örvendett. Rókavadászatba kezdett, amit a következő három évtizedben lelkesen űzött. Postahivatali felügyelőként helyi írekkel került kapcsolatba, akiknek társaságát kellemesnek találta: „Az írek nem öltek meg, sőt, még a fejemet sem törték be. Hamarosan rájöttem, hogy jókedvűek, okosak – a munkásosztály sokkal intelligensebb, mint Angliában –, takarékosak és vendégszeretőek.”
Kingstown (ma Dún Laoghaire(wd)) fürdőhelyén Trollope találkozott Rose Heseltine-nel (1821–1917), egy rotherhami bankigazgató lányával. Akkor jegyezték el egymást, amikor Trollope mindössze egy éve élt Írországban, de Trollope adósságai és vagyonhiánya miatt csak 1844-ben házasodhattak össze. Röviddel az esküvőjük után Trollope-ot egy másik dél-írországi postakerületbe helyezték át, és a család Clonmelbe(wd) költözött. Első fiuk, Henry Merivale, 1846-ban, második fiuk, Frederick James Anthony pedig 1847-ben született.
Korai munkái
Bár Trollope úgy döntött, hogy regényíró lesz, az írországi tartózkodása első három évében nagyon keveset írt. Házasságkötésekor első regényének, a The Macdermots of Ballycloran-nak három kötetéből csak az elsőt írta meg. Házassága után egy éven belül befejezte ezt a munkát.
Trollope számos hosszú írországi vonatútján kezdett írni, melyeket postai feladatai ellátása érdekében kellett megtennie. Határozott célokat tűzött ki arra vonatkozóan, hogy mennyit fog írni naponta, és végül minden idők egyik legtermékenyebb írójává vált. Legkorábbi regényeit postafelügyelőként dolgozva írta, időnként ötletekért a „kézbesíthetetlen levelek” ládájában kutakodva.
Emléktábla a belfasti, vámházon, ahol Trollope postai földmérőként működött Írország északi felében
Jelentős, hogy számos legkorábbi regényének helyszíne Írország – ami elég természetes, tekintve, hogy Írországban élt és dolgozott, és írta vagy találta ki őket, de valószínűtlen, hogy kedvező kritikai fogadtatásban részesülnének, tekintve az Írországhoz való korabeli angol hozzáállást. A kritikusok rámutattak, hogy Trollope Írországról alkotott nézete megkülönbözteti őt sok más viktoriánus korabeli regényírótól. Más kritikusok azt állították, hogy Írország nem volt annyira hatással Trollope-ra, mint az angliai tapasztalatai, és hogy az ír társadalom ártott neki íróként, különösen mivel Írország az ott töltött ideje alatt élte át a nagy éhínséget(wd).[19] Ezek a kritikusok (akiket azzal vádoltak, hogy bigott véleményeket nyilvánítottak Írország ellen) azonban nem ismerték el, vagy nem voltak hajlandóak elismerni Trollope valódi kötődését az országhoz, és azt, hogy az ország gazdag irodalmi terület. However, these critics (who have been accused of bigoted opinions against Ireland) failed or refused to acknowledge both Trollope's true attachment to the country and the country's capacity as a rich literary field.
Trollope négy regényt publikált Írországról. Kettőt a nagy éhínség idején írt, míg a harmadik az éhínséget dolgozza fel témáként (The Macdermots of Ballycloran, The Kellys and the O'Kellys, illetve a Castle Richmond). A The Macdermots of Ballycloran-t akkor írta, amikor a Leitrim(wd) megyei Drumsna(wd) faluban tartózkodott. A The Kellys and the O'Kellys (1848) humoros összehasonlítás a földbirtokos nemesek (Francis O'Kelly, Lord Ballindine) és katolikus bérlője (Martin Kelly) romantikus törekvései között. Két novella foglalkozik Írországgal ("The O'Conors of Castle Conor, County Mayo" és "Father Giles of Ballymoy"). Egyes kritikusok azzal érvelnek, hogy ezek a művek az ír és a brit identitás egyesítésére törekszenek, ahelyett, hogy a kettőt különállónak tekintenék. Trollope még Írországban élő angolként is képes volt elérni azt, amit az „ír író” létéhez elengedhetetlennek tartott: Írország megszállottja és „megsebzettje”.
Az ír művek fogadtatása sok kívánnivalót hagyott maga után. Henry Colburn(wd) ezt írta Trollope-nak: „Nyilvánvaló, hogy az olvasók nem szeretik az ír témájú regényeket annyira, mint más témájúakat.” Különösen az olyan magazinok, mint a The New Monthly Magazine, amelyek kritikákat közöltek az írek éhínség alatti tettei miatt, reprezentálták az angol olvasók elutasítását az írekről írt művekkel szemben.
Írói siker
1851-ben Trollope-ot Angliába küldték azzal a feladattal, hogy kivizsgálja és átszervezze a vidéki postai kézbesítést Délnyugat-Angliában és Dél-Walesben. A kétéves küldetés során Nagy-Britannia nagy részét bejárta, gyakran lóháton. Trollope ezt az időszakot „életem két legboldogabb éve”-ként írja le.
Ennek során ellátogatott a salisburyiszékesegyházba; és önéletrajza szerint ott fogant meg a The Warden című regény cselekménye, amely a hat barsetshire-i(wd) regény közül az első lett. Postai munkája egy évvel késleltette az írás megkezdését; a regény 1855-ben jelent meg, 1000 példányban, Trollope pedig a haszon felét kapta: 9 font 8 shilling és 8 pennyt 1855-ben (körülbelül 1100 font 2023-as árban), és 10 font 15 shilling és 1 pennyt 1856-ban (körülbelül 1300 font 2023-as fogyasztói értékben). Bár a haszon nem volt nagy, a könyv sajtóvisszhangot kapott, és felhívta a regényolvasó közönség figyelmét Trollope-ra.
Azonnal elkezdte a Barchester Towers, a második Barsetshire-regény megírását; 1857-es megjelenésekor 100 font (kb. 12 000 font 2023-as áron) előleget kapott a haszon rá eső részéért. A The Warden-hoz hasonlóan a Barchester Towers sem ért el nagy eladásokat, de segített megalapozni Trollope hírnevét. Önéletrajzában ezt írja: „Nem ért el nagy hírnevet, de egyike volt azoknak a regényeknek, amelyeket az olvasóknak el kellett olvasniuk.” A következő regény, a The Three Clerks szerzői jogait 250 font (kb. 30 100 font 2023-as értéken) egyösszegű áron tudta eladni; ezt jobban szerette, mint hogy a jövőbeni haszon egy részére várjon.
Bár Trollope boldogan és kényelmesen élt Írországban, úgy érezte, hogy íróként London közelében kellene élnie. 1859-ben állást keresett és kapott a postán, mint felügyelő a keleti kerületben, amely Essex, Suffolk, Norfolk, Cambridgeshire, Huntingdonshire(wd) és Hertfordshire nagy részét foglalta magában. Később abban az évben Waltham Crossba(wd) költözött, Hertfordshire-be, Londontól körülbelül 19km-re, ahol 1871-ig élt.
1859 végén Trollope tudomást szerzett a Cornhill Magazine megjelenésének előkészületeiről, amelyet George Murray Smith(wd) adott ki, és William Makepeace Thackeray szerkesztett. Az utóbbinak írt, felajánlva, hogy novellákat ír az új magazin számára. Thackeray és Smith is válaszolt: az előbbi sürgette Trollope-ot, hogy járuljon hozzá, az utóbbi 1000 fontot (2023-as fogyasztói fontban számolva körülbelül 12 600 fontot) ajánlott fel egy regényért, feltéve, hogy annak jelentős része hat héten belül a nyomdász rendelkezésére áll. Trollope felajánlotta Smithnek a Castle Richmond-ot, amelyet akkoriban írt; de Smith nem fogadott el egy ír történetet, és egy olyan regényt javasolt, amely az angol papi élettel foglalkozik, ahogyan a Barchester Towers is tette. Trollope ezután kidolgozta a Framley Parsonage cselekményét, Barchester(wd) közelében helyezve el, hogy felhasználhassa a Barsetshire-i regények szereplőit.:207–08
A Framley Parsonage rendkívül népszerűnek bizonyult, megalapozva Trollope hírnevét a regényolvasó közönség körében, és bőven igazolva a Smith által fizetett magas árat. A Cornhillhez fűződő korai kapcsolat Trollope-ot a londoni művészek, írók és értelmiségiek körébe is bevezette, akik között nem utolsósorban Smith és Thackeray is volt.:209
Az 1860-as évek közepére Trollope meglehetősen magas pozíciót ért el a posta hierarchiájában, annak ellenére, hogy folyamatosan nézeteltérései voltak Rowland Hill-lel(wd), aki akkoriban a postamester(wd) főtitkára volt. A postatörténet Trollope-nak tulajdonítja a 'pillar box' (a mindenütt jelenlévő postaláda) bevezetését az Egyesült Királyságban. Jelentős jövedelmet szerzett regényeiből. Legyőzte fiatalkorának esetlenségét, jó barátokat szerzett irodalmi körökben, és lelkesen vadászott. 1865-ben Trollope a liberális The Fortnightly Review alapítói között volt.
Amikor Hill 1864-ben elhagyta a postát, Trollope sógorát, John Tilley-t(wd), aki akkoriban a postafőnök helyettes államtitkára volt, kinevezték a megüresedett pozícióba. Trollope jelentkezett Tilley régi posztjára, de elutasították egy beosztottja, Frank Ives Scudamore(wd) javára. 1867 őszén Trollope lemondott postai pozíciójáról, addigra már annyi pénzt takarított meg, hogy akkora jövedelmet termeljen, amennyit elveszítene, ha 60 éves kora előtt távozna.
Trollope régóta álmodozott arról, hogy helyet kapjon a képviselőházban. Köztisztviselőként azonban nem volt jogosult erre a pozícióra. A postáról való lemondása megszüntette ezt a fogyatékosságot, és szinte azonnal elkezdett keresni egy helyet, amelyre indulhat. 1868-ban beleegyezett, hogy liberális(wd) jelöltként indul Beverley(wd)kerületében, Yorkshire keleti részén.
A pártvezetők nyilvánvalóan kihasználták Trollope indulási vágyát és azt, hogy hajlandó volt pénzt költeni a kampányra. Beverley-nek hosszú története volt a szavazatvásárlásban és a munkaadók, valamint mások megfélemlítésében. 1857 óta minden választást korrupciós vádakkal teli választási petíció követett, és becslések szerint az 1868-as 1100 szavazóból 300 adta el a szavazatát. A liberális jelölt feladata nem a választás megnyerése volt, hanem az, hogy lehetőséget adjon a konzervatív jelölteknek a nyílt korrupció bemutatására, amelyet aztán a kizárásukra használhattak fel.
Trollope a beverley-i kampányidőszakát „férfikorom legnyomorultabb kétheteként” írta le. Összesen 400 fontot költött kampányára. A választásokat 1868. november 17-én tartották; a regényíró négy jelölt közül utolsóként végzett, a győzelmet a két konzervatív szerezte meg. Petíciót nyújtottak be, és egy királyi bizottság kivizsgálta a választás körülményeit; a kiterjedt és széles körben elterjedt korrupcióról szóló megállapításai országos figyelmet keltettek, és 1870-ben a kerület szavazati jogának megvonásához vezettek. A Ralph the Heir című regényben szereplő fiktív Percycross-választás és a Phineas Redux-ban szereplő Tankerville-választás szorosan a beverley-i kampányra épülnek.
Későbbi évek
A Beverley-i vereség után Trollope teljes mértékben irodalmi karrierjére koncentrált. Miközben továbbra is gyorsan írt regényeket, szerkesztette a St Paul's Magazine-t is, amely számos regényét folytatásban jelentette meg.
Trollope egy útikönyvet írt, amely az amerikai polgárháború alatti amerikai élményeire összpontosított North America (1862) címmel. Tudatában annak, hogy édesanyja egy nagyon ellenszenves útikönyvet adott ki az Egyesült Államokról (Domestic Manners of the Americans), és mivel lényegesen jobb érzései voltak az Egyesült Államokkal kapcsolatban, Trollope elhatározta, hogy ír egy olyan művet, amely "hozzájárul a jó érzéshez, amelynek két nemzet között kellene lennie, amelyeknek szeretniük kellene egymást". Amerikai tartózkodása alatt Trollope, a délirabszolgaságeltörlésének elkötelezett híve, továbbra is az Unió rendíthetetlen támogatója maradt.
1871-ben Trollope először utazott Ausztráliába, július 28-án érkezett Melbourne-be az SS Great Britain fedélzetén, feleségével és szakácsukkal. Az utat azért tette, hogy meglátogassa kisebbik fiukat, Fredericket, aki juhtenyésztő volt Grenfell(wd) közelében, Új-Dél-Walesben. Az út során írta meg Lady Anna című regényét. Ausztráliában egy évet és két napot töltött „bányákon ereszkedve le, juhnyírókkal és vándorokkal keveredve, lovával a bozótos magányába lovagolva, elmegyógyintézeteket látogatva, és gőzhajóval és postakocsival felfedezve a partvidéket és a síkságot”.[54] Meglátogatta Port Arthur(wd) büntetőtelepét és annak temetőjét, a Halottak szigetét(wd). Ennek ellenére az ausztrál sajtó nyugtalan volt, attól tartva, hogy írásaiban félreértelmezi Ausztráliát. Félelmük édesanyja, Fanny és Charles Dickens Amerikáról szóló meglehetősen negatív írásain alapult. Hazatérése után Trollope kiadott egy könyvet Australia and New Zealand (1873) címmel. Tartalmazott pozitív és negatív megjegyzéseket is. A pozitív oldalon az osztálytudat viszonylagos hiányát állapította meg, és dicsérte Perth, Melbourne, Hobart és Sydney egyes vonásait. Ugyanakkor negatívan nyilatkozott Adelaide folyójáról, Bendigo és Ballarat(wd) városairól, valamint az őslakos népességről(wd). Az ausztrál lapokat azonban leginkább azok a megjegyzései dühítették fel, amelyekben „az ausztrálokat azzal vádolta, hogy hencegnek”.
Trollope 1875-ben visszatért Ausztráliába, hogy segítsen fiának bezárni csődbe ment mezőgazdasági vállalkozását. Azt tapasztalta, hogy a dicsekvés vádjai által keltett neheztelés továbbra is fennáll. Még 1882-ben bekövetkezett halála után is „parázslottak” az ausztrál újságok, ismét utalva ezekre a vádakra, és megtagadva az eredményeinek teljes elismerését vagy dicséretét.
Az 1870-es évek végén Trollope útleírói karrierjét azzal gazdagította, hogy ellátogatott Dél-Afrikába, beleértve a Fokföldi Gyarmatot, valamint az Oranje Szabadállam és a Transvaalbúr köztársaságait. Elismerve, hogy kezdetben azt feltételezte, hogy az afrikánerek "visszafejlődtek a civilizációtól, és vadakká, barbárokká és barátságtalanná váltak", Trollope hosszasan írt a búr kulturális szokásokról, azt állítva, hogy a "durvaság... a spártai egyszerűség és a búr életmód piszkossága [csupán] abból adódott, hogy a vidéki elszigeteltségben, minden várostól távol éltek". A befejezett művében, amelyet Trollope egyszerűen South Africa (1877) címmel írt, Kimberly bányavárost "a földkerekség egyik legérdekesebb helyének" nevezte.
1880-ban Trollope a nyugat-sussexiSouth Harting(wd) faluba költözött. Az 1880-as évek elején Írországban töltött egy kis időt, ahol utolsó, befejezetlen regényét, a The Landleaguers-t kutatta. Állítólag rendkívül megviselte a háború(wd) erőszakossága.
Vadászat
Trollope lelkes vadász volt, fiatalemberként kezdte Írországban, és bevallotta, hogy érez a sport iránt „egy olyan vonzalmat, amelyet én magam sem tudok felfogni vagy megérteni”. A vadászjelenetek gyakran visszatérnek írásaiban, első regényétől az utolsóig, és nyolc rövid „Vadászvázlatokból” álló sorozatot is készített a Pall Mall Gazette számára. A vadászat etikájának rendíthetetlen védelmezője volt; támogatta a házas és hajadon nők jelenlétét a vadászatokon, azokkal szemben, akik a vadászversenyeket veszélyesnek vagy ízléstelennek tartották, és számos könyvében a vadászterület a romantikus cselekmény előmozdításának helyszínéül szolgál. Trollope idejének egy részét Ausztráliában töltötte, ahol kengurukra vadászott lóháton Brisbane környékén.
Lelkesedése ellenére Trollope rossz lovasnak vallotta magát – „nagyon nehéz, nagyon vak” –, és idősebb éveiben többször is megpróbált leszokni a vadászatról. Először 1871-ben próbált meg felhagyni a sporttal, amikor eladta vidéki otthonát és Ausztráliába utazott, de 1873-ban, amikor visszatért Angliába, újra vadászni kezdett, és hetente háromszor utazott Londonból vidékre a vasúton. 1875 februárjában ismét Ausztráliába indult, októberben tért vissza, és ismét megpróbált felhagyni a sporttal, de kudarcot vallott. A téli vadászidény befejezése után önéletrajzában azt írta: „végre, 1876 áprilisában, azt hiszem, elhatároztam magam... Elajándékozom régi lovaimat.” Ezen elhatározás ellenére Trollope továbbra is szórványosan lovagolt, és egészen 1878 márciusáig nem hagyott fel teljesen a vadászattal, amikorra egészsége megromlott, és részben elvesztette a jobb karjának használatát.
Egészségi állapota utolsó éveiben romlott: valószínűleg egy kisebb szélütés érte, ami jobb karját részben mozgásképtelenné tette, és részben asztmája enyhítése érdekében elköltözött London városrészeiből. 1881. november 3-án súlyos szélütést kapott Sir John Tilley, élethosszig tartó barátja és sógora házában. Idősek otthonába szállították, és 1882. december 6-án a londoni Marylebone-ban(wd) halt meg, anélkül, hogy valaha is visszanyerte volna a beszédképességét. A Kensal Green(wd) temetőben nyugszik, kortársa, Wilkie Collins sírja közelében.
Művei és hírneve v
Első nagy sikerét a The Warden (1855) hozta meg – ez volt az első a hat regény közül, melyek a kitalált „Barsetshire” megyében játszódnak (gyakran együttesen Barsetshire krónikáiként emlegetik őket), és elsősorban a papsággal és a földbirtokos nemességgel foglalkoznak. A Barchester Towers (1857) valószínűleg a legismertebb ezek közül. Trollope másik nagyobb sorozata, a Palliser-regények, amelyek átfedésben vannak a Barsetshire-regényekkel, a politikával foglalkoztak, a gazdag, szorgalmas Plantagenet Palliserrel (később Omnium hercegével) és elbűvölően spontán, még gazdagabb feleségével, Lady Glencorával. A Barsetshire-sorozathoz hasonlóan azonban minden regényben számos más jól kidolgozott karakter is szerepelt, és az egyikben, a The Eustace Diamonds címűben a Palliserek csak kis szerepet játszanak.
Egy viktoriánus(wd)postaláda(wd), amelyet eredetileg 1852/3-ban Trollope ajánlására telepítettek Guernsey-ben, és az egyik legrégebbi, ma is használatban lévő pillar box
Trollope népszerűsége és kritikai sikere csökkent idősebb korában, de továbbra is termékenyen írt, és néhány későbbi regénye jó hírnévre tett szert. Különösen a kritikusok, akik egyetértenek abban, hogy a könyv megjelenésekor nem volt népszerű, általában a The Way We Live Now (1875) című nagyszabású szatírát ismerik el mesterművének. Trollope összesen 47 regényt, 42 novellát és öt útikönyvet írt, valamint ismeretterjesztő könyveket, Thackeray (1879) és Lord Palmerston (1882) címmel.
Halála után jelent meg Trollope An Autobiography című műve, amely bestseller lett Londonban. Trollope kritikusok előtti bukása nagyrészt ennek a kötetnek volt köszönhető. Már írói pályafutása során is egyre gyakrabban csóválták a fejüket hatalmas életművén, de amikor Trollope elárulta, hogy szigorúan betartja a napi írási kvótát, és bevallotta, hogy pénzért ír, megerősítette kritikusai legrosszabb félelmeit. Az íróktól elvárták, hogy várják az ihletet, ne pedig azt, hogy egy beosztást kövessenek.
Julian Hawthorne(wd), amerikai író, kritikus és Trollope barátja, miközben férfiként dicsérte őt, és „Anglia és az emberi természet dicsőségére méltónak, és... [megérdemli], hogy az emberiség kedvencei közé sorolják”, azt is mondta, hogy „regényeivel nagy kárt okozott az angol szépirodalomnak”.
Henry James vegyes véleményt fogalmazott meg Trollope-ról. A fiatal James néhány csípős kritikát írt Trollope regényeiről (a The Belton Estate-t például „ostoba könyvnek” nevezte, „egyetlen gondolat vagy ötlet nélkül... egyfajta mentális zagyvaságnak”). Azt is világossá tette, hogy nem szereti Trollope narratív módszerét; Trollope vidám betoldásai a regényeibe arról, hogy a történetszálak bármilyen csavart felvehetnek, amit a szerző akar, nem tetszettek James művészi integritásérzetének. James azonban nagyon értékelte Trollope realisztikus részletekre való odafigyelését, ahogy azt a regényíró halála után röviddel egy esszéjében írta:
Az ő [Trollope] nagy, felbecsülhetetlen érdeme a megszokott dolgok teljes megbecsülése volt. ... [É]rzett minden mindennapi és közvetlen dolgot, ahogyan látta is őket; egyszerű, közvetlen, egészséges módon érezte őket, szomorúságukkal, örömükkel, bájukkal, komikusságukkal, minden nyilvánvaló és mérhető jelentésükkel együtt. ... Trollope továbbra is az egyik legmegbízhatóbb, bár nem a legékesszólóbb író marad, aki segített az emberi szívnek megismerni önmagát. ... Egy faj szerencsés, ha jó adag képzelettel – képzelőerővel – rendelkezik, amely Anthony Trollope-ra szállt; és ebben a birtokban angol fajunk nem szegény.
Olyan írók, mint William Thackeray, George Eliot és Wilkie Collins, csodálták és barátkoztak Trollope-pal, Eliot pedig megjegyezte, hogy nem kezdhetett volna bele egy olyan ambiciózus projektbe, mint a Middlemarch, a Trollope által kitalált – mégis alaposan élő – Barsetshire megyéről szóló regényeiben teremtett precedens nélkül. Robert és Elizabeth Barret Browning, akik szintén jó viszonyban voltak Trollope firenzei testvérével, Thomasszal, személyesen és szakmailag is csodálták Trollope-ot. Elizabeth „tökéletesnek” nevezte a Framley Parsonage-ot, és Trollope-ot „egyszerűnek, naivnak, közvetlennek, őszintének – mindennek, amit az ember szeret egy férfiban” írta le. Trollope más kortársai dicsérték a mindennapi intézmények, a hivatalos élet és a napi üzleti élet megértését; ő egyike azon kevés regényírónak, akik kreatív környezetnek találják a hivatalt. W. H. Auden ezt írta Trollope-ról: „Minden ország regényírója közül Trollope érti a legjobban a pénz szerepét. Hozzá képest még Balzac is túl romantikus.”
Ahogy a regény világában a trendek egyre inkább a szubjektivitás és a művészi kísérletezés felé haladtak, Trollope megítélése a kritikusok körében romlott. Lord David Cecil(wd) azonban 1934-ben megjegyezte, hogy „Trollope még mindig nagyon is él... és a kényes olvasók körében is”. Megjegyezte, hogy Trollope „feltűnően mentes a legjellemzőbb viktoriánus hibáktól”. Az 1940-es években a trollopiánusok további kísérleteket tettek hírnevének feltámasztására; az 1960-as, majd az 1990-es években kritikai reneszánszát élte. Néhány kritikus ma különösen érdeklődik Trollope nőábrázolása iránt – már saját korában is megjegyzéseket váltott ki a viktoriánus társadalomban a nők helyzete által okozott belső konfliktusok iránti mély betekintése és érzékenysége miatt.
Az 1990-es évek elején megnőtt az érdeklődés Trollope iránt. Az Egyesült Királyságban virágzik a Trollope Társaság, akárcsak testvértársasága az Egyesült Államokban. 2011-ben a Kansasi Egyetem Angol Tanszéke a Hall Center for the Humanities-szel együttműködve és a The Fortnightly Review-val partnerségben elkezdte átadni az éves Trollope-díjat. A díjat azért alapították, hogy felhívják a figyelmet Trollope munkásságára és pályájára.
1869 On English Prose Fiction as a Rational Amusement
1870 The Commentaries of Caesar
1873 Australia and New Zealand
1878 South Africa
1878 How the 'Mastiffs' Went to Iceland
1879 Thackeray
1880 Life of Cicero
1882 Lord Palmerston
1883 An Autobiography
1927 London Tradesmen Published posthumously
1972 The New Zealander (written 1855-56) Posthumously
Magyarul megjelent
Szemet szemért (An eye for an eye) – Légrády, Budapest, 1879 · Fordította:
Sir Clarke szerelme – Singer és Wolfner, Budapest, 1934 · Fordította: Tábori Pál
Éva szépet álmodik – Singer és Wolfner, Budapest, 1934 · Fordította: Tábori Pál
Malachi öble (Malachi's Cove) – (In: A három idegen: XIX. századi angol elbeszélők) Európa, Budapest, 1980 · Fordította: Miklós Katalin
Utazás Panamába (The Journey to Panama) – (In: A három idegen: XIX. századi angol elbeszélők) Európa, Budapest, 1980 · Fordította: Miklós Katalin
Hitek és remények: Rachel Ray története (Rachel Ray) – Lazi, Szeged, 2010 · ISBN9789632670812 · Fordította: Béresi Csilla
Megjegyzések
↑ Barbara, Anthony Trollope nagybátyjának, a hertfordshire-i(wd)Juliansban(wd) élő Adolphus Meetkerke gyermektelen felesége, 1817-ben halt meg. Adolphus (akkoriban 64 éves) 1818-ban újranősült, és öt gyermeke született.
↑ A (bérleti) farmot a Trollope család „Julians”-ai nevezték el a hatalmas birtokról, amelyet végül nem örököltek meg. Trollope ezt a harrow-i Julians-t jelölte meg iskola helyszínéül az Orley Farm című regényében. Véletlenül a Julians-t később iskolaként használták, és Trollope beleegyezett, hogy az iskolát Orley Farm Schoolnak(wd) nevezzék el.
↑Trollope nővére, Cecilia, Tilley első felesége, 1849-ben halt meg.
12"SNAC" (angol nyelven). Hozzáférés: 2017. október 9.
12Darryl Roger Lundy. "The Peerage" (angol nyelven). Hozzáférés: 2017. október 9.
↑Garnett, Richard (1899). "Trollope, Anthony". In Lee, Sidney (ed.). Dictionary of National Biography. Vol.57. London: Smith, Elder & Co. 238–242.o.{{cite encyclopedia}}: Cite has empty unknown parameters: |1=, |editor2link= és |separator= (súgó); Unknown parameter |editorlink= ignored (|editor-link= suggested) (súgó)
↑Nardin, Jane (1990). "The Social Critic in Anthony Trollope's Novels," SEL: Studies in English Literature 1500–1900, Vol. XXX, No. 4, pp. 679–696.
↑"What about Anthony Trollope? Was not Anthony Trollope popular, even during the days of Dickens and Thackeray? And who ever preached a reactionary crusade against him? Yet is he not fast disappearing from the attention of our novel readers? Trollope, unlike most successful novelists, was himself made sensible during his later years of a steady decline of his popularity. I heard a well-known London publisher once say that the novelist who had once obtained by any process a complete popular success never could lose it during his lifetime; that, let him write as carelessly and as badly as he might, his lifetime could not last long enough to enable him to shake off his public. But the facts of Trollope's literary career show that the declaration of my publisher friend was too sweeping in its terms. For several years before his death, Trollope's prices were steadily falling off. Now, one seldom hears him talked of; one hardly ever hears a citation from him in a newspaper or a magazine." – M'Carthy, Justin (1900). "Disappearing Authors,"The North American Review, Vol. 170, No. 520, p. 397.
↑Anthony Trollope: The Artist in Hiding, R. C. Terry, Macmillan, 1977, p. 22
↑Frances Milton Trollope, más néven Fanny Trollope (1779. március 10. – 1863. október 6.), angol regényírónő, aki Mrs. Trollope vagy Mrs. Frances Trollope néven írt. Domestic Manners of the Americans (1832) című könyve a legismertebb, amely egy amerikai útról szóló megfigyeléseket tartalmaz.
↑Byrne, P. F. (1992). "Anthony Trollope in Ireland," Dublin Historical Record, Vol. 45, No. 2, pp. 126–128.
↑Anthony Trollope: The Artist in Hiding, R. C. Terry, Macmillan, 1977, p. 249, Appendix I
↑Tingay, Lance O. (1951). "The Reception of Trollope's First Novel", Nineteenth-Century Fiction, Vol. 6, No. 3, pp. 195–200.
↑"Some authors appear to be able to write at any time and in any place. Anthony Trollope did much writing in a railway train." – Andrews, William (1898). Literary Byways, Williams Andrews & Co., pp. 22–23.
↑Super, R. H. (1981). Trollope in the Post Office. Ann Arbor: Univ. of Michigan Press. pp. 16–45.
↑Trollope: The Critical Heritage ed. Donald Smalley London: Routledge 1969, p. 555
12Trollope (1883). Chapter 5. Retrieved 2 July 2010.
↑The dates in Trollope's An Autobiography, chapter 5, are inconsistent: he states that he began writing The Warden in July 1853, that he "recommenced it" at the end of 1852, and that he finished it in the autumn of 1853.
123Trollope (1883). Chapter 6. Retrieved 2 July 2010.
↑Trollope (1883). Chapter 20. Retrieved 2 July 2010.
123Trollope (1883). Chapter 8. Retrieved 2 July 2010.
↑Payne, Jr.L. W. (1900). "Thackeray,"The Sewanee Review, Vol. 8, No. 4, pp. 447–448.
↑Lee, Sidney(wd) (1901). "Memoir of George Smith" . In Lee, Sidney (ed.). Dictionary of National Biography (1st supplement). London: Smith, Elder & Co.
12Sadleir, Michael (1927). Trollope: A Commentary. Farrar, Straus and Company.
↑O'Malley, Edwin L.; Hardcastle, Henry. Reports of the Decisions of the Judges for the trial of Election Petitions in England and Ireland as pursuant to The Parliamentary Elections Act 1868. 7 vols, 1870–1929. London: Stevens & Haynes. 1870: Volume I (Petitions 1869), pp. 143-150.
↑William Coyle, "The Friendship of Anthony Trollope and Richard Henry Dana, Jr.," The New England Quarterly, Vol. 25, No. 2 (June 1952), pp. 255-262 (quotation on p. 255).
↑A földháború az agrárpolitikai agitáció időszaka volt Írország vidéki területein, amely 1879-ben kezdődött.
↑Stanford, Jane, 'That Irishman: The Life and Times of John O'Connor Power', Part Three, 'The Fenian is the Artist', pp. 123–124, The History Press Ireland, May 2011, ISBN978-1-84588-698-1
12Trollope, Anthony; Sadleir, Michael; Page, Frederick; Edwards, P. D. (1980). An autobiography. The World's classics. Oxford; New York: Oxford University Press. 351.o. ISBN978-0-19-281509-5.
↑"He told me that he began to write at five o'clock every morning, and wrote a certain number of hours till it was time to dress, never touching his literary work after breakfast. I remember telling him that I always worked at night, and his saying, 'Well, I give the freshest hours of the day to my work; you give the fag end of the day to yours.' I have often thought over this, but my experience has always been that the early morning is the best time for study and taking in ideas, night the best time for giving out thoughts. I said that I envied him the gift of imagination, which enabled him to create characters. He said, 'Imagination! my dear fellow, not a bit of it; it is cobbler's wax.' Seeing that I was rather puzzled, he said that the secret of success was to put a lump of cobbler's wax on your chair, sit on it and stick to it till you had succeeded. He told me he had written for years before he got paid." — Brackenbury, Sir Henry (1909). Some Memories of My Spare Time, William Blackwood & Sons, pp. 51–52.
↑"It happened that Anthony Trollope was a writer. But that circumstance was unimportant. He was pre-eminently a man. Trollope devoted himself to the business of authorship exactly as he might have devoted himself to any other business. He worked at writing for three hours each day, not a very hard daily stint. But, as it happened, he had another occupation, a position in the English postal service. He made up his mind to do his stint of writing no matter what happened. Often he would write on trains. What writers call 'waiting for an inspiration' he considered nonsense. The result of his system was that he accomplished a vast amount of work. But, by telling the truth about his system, he injured his reputation. When his 'Autobiography' was published after his death, lovers of literature were shocked, instead of being impressed by his courage and industry. They had the old-fashioned notion about writing, which still persists, by the way. They liked to think of writers as 'inspired,' as doing their work by means of a divine agency. As if we did not all do our work by a divine agency no matter what the work may be. But the divine agency insists on being backed up with character, which means courage and persistence, the qualities that make for system. In the 'Autobiography,' Anthony Trollope unquestionably showed that he was not an inspirational writer, and that he was a man inspired by tremendous moral force." – Barry, John D. (1918). "Using Time." In Reactions and Other Essays, J.J. Newbegin, pp. 39–40.
↑Hawthorne, Julian (1887). "The Maker of Many Books." In Confessions and Criticisms, Ticknor and Company, pp. 160–62.
↑His father, eminent novelist Nathaniel Hawthorne, saw it differently: "Have you ever read the novels of Anthony Trollope?" He asked his publisher, James T. Fields, in February 1860; "They precisely suit my taste; solid, substantial, written on strength of beef and through inspiration of ale, and just as real as if some giant had hewn a great lump out of the earth and put it under a glass case, with all its inhabitants going about their daily business, and not suspecting that they were made a show of." — Heddendorf, David (2013). "Anthony Trollope's Scarlet Letter," Sewanee Review, Vol. 121, No. 3, p. 368.
↑Jones, Vivien (1982). "James and Trollope," The Review of English Studies, Vol. 33, No. 131, pp. 278–294.
↑James, Henry (1888). "Anthony Trollope." In Partial Portraits, Macmillan and Co., pp. 100–01, 133.
↑Lord David Cecil, Early Victorian Novelists – Essays in Revaluation, p. 245
↑"Anthony Trollope reveals an amazing insight into the love and the motive of woman. In this detail he has no equal in the whole catalogue of British male novelists until we go as far back as Richardson. Trollope has an amazing comprehension of the young lady. Meredith cannot approach the ground held by Trollope here." – Harvey, Alexander (1917). "A Glance at Marcia." In William Dean Howells: A Study of the Achievement of a Literary Artist, B.W. Huebsch, p. 69.
↑Koets, Christiaan Coenraad (1933). Female Characters in the Works of Anthony Trollope, Gouda, T. van Tilburg.
↑Hewitt, Margaret (1963). "Anthony Trollope: Historian and Sociologist," The British Journal of Sociology, Vol. 14, No. 3, pp. 226–239.
↑Aitken, David (1974). "Anthony Trollope on 'the Genus Girl'," Nineteenth-Century Fiction, Vol. 28, No. 4, pp. 417–434.
Trollope regényeiben található irodalmi utalásokat James A. Means professzor azonosította és követte nyomon két cikkében, amelyek a The Victorian Newsletter 78. és 82. kötetében jelentek meg 1990-ben, illetve 1992-ben.
Trollope és a törvény
Arkin, Marc; "Trollope & the Law"; The New Criterion, Vol. 26, No. 2 (October 2007).
Drinker, Henry S. (1950). "The Lawyers of Anthony Trollope"; Two Addresses Delivered to Members of the Grolier Club; New York: The Grolier Club, pp.25–47; Reprinted in The Federal Lawyer, Vol. 55, No. 1 (January 2008), pp.50–58.
Ez a szócikk részben vagy egészben az Anthony Trollope című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
,_October_2009.JPG)
.jpg)
