Pán (görögül Πάν) a görög mitológiában a pásztorok kecskeszarvú, -lábú, és -farkú istene. A vadon, a pásztorok, nyájak istene, de a halászok és vadászok is az ő védelmét élvezik. Lakhelye Árkádia a Peloponnészosz középső, hegyes-erdős tartománya, ahonnan kultusza is származott. Szoros kapcsolatot tart fenn a nimfákkal, táncol, énekel és játszik velük. Jellegzetes hangszere a pánsíp, mellyel gyakran ábrázolják együtt. Pán szorosan kapcsolódik a szexualitáshoz és a férfi termékenységhez, illetve a tavaszhoz. Római mitológiában gyakran azonosították Faunus-szal, a természet római istenével, illetve Silvanus-szal a pásztorok, erdők és mezőgazdasági területek istenségével.
A félig kecske, félig ember alakú Pán egy kecskét tesz magáévá hátára fordítva (more hominum)
Mítosza
Genealógiája
Származása tisztázatlan, a szüleire vonatkozóan a különböző forrásokban összesen tizennégy változat szerepel. A leggyakrabban Hermészt tartják az apjának, az anyja valamelyik arkádiai nimfa. Ezt a változatot erősíti meg a Homéroszi himnusz Pánhoz (Kr. e. 6. század) írott forrás. Egyes változatokban anyja Drüopé, vagy Penelopé, aki nem tévesztendő össze az Odüsszeusz-féle Penelopéval, hanem egy árkádiai nőalak. A Kr. u 1-2. században keletkezett római mitológiai gyűjtemény (Hyginus, Fabulae) szerint Pán Zeusz és Kallisztó fia. Diodórosz Siculus féle Bibliotheca historica (Kr e. 1 század) úgy mutatja be, mint Zeusz és a nimfa, Thymbris (vagy Hybris) gyermeke. Más szövegekben említik még apjaként Kronoszt, illetve Apollót is (ez a változat elsősorban Hérodotosz kötődik).
Zeusz és Kallisztó változat alapján édestestvére Arkasz, aki Árkádia mitológiai királya és egyben vadász. Az helyi mitológiában Arkasz és Pán együtt jelenítik meg a két pólust, ami jellemzi magát Árkádiát: Előbbi testesíti meg a rendet, a civilizációt, és a közösségszervezést, tehát az emberi élet kulturális, társadalmi oldalát (törvények, kenyér, szövés, földművelés). Míg Pán a káosz, a vad természet, a zabolátlan ösztönök megszemélyesítője. Apollodórosz szerint ő volt az, akitől Apollón a jóslás tudományát megtanulta.
Szerelmesei
Pán leghíresebb szerelme Szürinx (Syrinx) egy gyönyörű árkádiai erdei nimfa volt, aki Ladón folyóisten leánya. A nimfaArtemisz kíséretéhez tartozott, és szüzességi fogadalmat tett. Egy napon, miközben hazatért a vadászatról, Pán találkozott vele. A nimfa, hogy megmeneküljön Pán tolakodó közeledésétől, futásnak eredt, és nem állt meg, hogy meghallgassa a bókjait. Pán üldözte egészen a Lükaion-hegytől, míg Szürinx nővéreihez nem ért, akik azonnal náddá változtatták (más változatok szerint könyörgött az istenekhez). Amikor a szél átfújt a nádszálakon, panaszos dallam szólalt meg. Az isten, továbbra is szerelmesen, letört néhány szálat, mert nem tudta, melyikbe változott a nimfa. Egyes változatok szerint hét darabot, mások szerint kilencet vágott le, majd azokat fokozatosan rövidülő sorrendben egymás mellé illesztve megalkotta a hangszert, amelyről kapta az elnevezését a pánsíp, más néven szürinx.
Pán másik szerelme Pitüsz nimfa volt, akibe Boreasz az északi szél is beleszeretett. A nimfa Pánt választotta szerelméül, de a féltékeny Boreasz egy szikla széléig üldözte őt, ahonnan lelökte. Az istenek megszánták, és fenyőfává változtatták. Más változatok szerint Pitüsz nem kért Pán szerelméből és Szürinxhez hasonlóan a kéretlen közeledés hatására változtatták az istenek fenyőfává.
Egyes mondákban szerelmesei közé tartozik Ekhó is, egy volt az oreászok közül, aki gyönyörűen zenélt. Pán beleszeretett, de a nimfa visszautasította. Féltékenységében pásztorokat uszított rá, akik széttépték őt. A hangja azonban megmaradt a természetben, visszhangként. A mítológia úgy tartja hogy Pán sikeresen elcsábította Szelénét, a holdistennőt, akit juh (vagy kecske) gyapjával szedett rá.
Gyermekei
Pán gyermekei körül kevés és töredékes hagyomány maradt fenn. A források szerint egyik leánya Jünx, akit az Ekhó nimfától nemzett, s akit később varázsmadárrá változtattak, neve a szerelmi bűbájokhoz kapcsolódik. Egy másik hagyományban Pán és egy múzsa – legtöbbször Euterpé – fiaként tartják számon Krotoszt, a kiváló vadászt, akit a múzsák szeretetéért és találékonyságáért a Nyilas csillagkép közé emeltek Továbbá gyermeke volt Akisz aki Szümaithisznimfától született.
Halála
A hellenizmus korában kezdett elterjedni az a monda, hogy Pán meghalt, amely legenda Plutarkhosz görög író köthető. Művében leírja, hogy a római császár, Tiberius (Kr. u. 14–37) uralkodása idején egy egyiptomi kormányos, bizonyos Thamus, titokzatos hangot hallott Paxosz szigete mellett, amely arra szólította fel, hogy kiáltsa világgá: „a nagy Pán meghalt”. Amikor hajójával elhaladt Palodésznál (valahol Anatóliában, talán a mai Albánia környékén), engedelmeskedett a parancsnak, mire a vidékről hangos jajkiáltás hallatszott.
Ez ihlette többek között Reviczky GyulaPán halála című költeményét.Tény, Pánt ekkoriban előszeretettel ábrázolták öregembernek (mint például az Ámor és Pszükhé-történetben), ám az a magyarázat valószínűbb, hogy Pán halála a kereszténység terjedésének egyik szimbóluma. Más magyarázatok szerint Thamus félre hallotta a "Thamosz Pan-megasz thetnéke" (a mindenkinél nagyobb Tammúz halott) című panaszdalt, úgy hogy a "Thamosz, a nagy Pán halott!".
Egy másik változatban Pán a Nílusban fürdött, amikor megijesztette Tüphón. Páni félelmében hallá akart változni, de csak alsó teste lett hal, a felső kecske maradt. Az égre helyezték és megszületett a Bak csillagkép.
Tisztelete
Eredetileg Árkádiában tisztelték a Kr. e. 8-6 század környékén, kultuszának központja a Mainalosz-hegy. Ezen időszakhoz kacsolódó források elsősorban a homéroszi himnuszok és a Hésziodosz-féle töredékek. Tisztelete a Kr. e. 5. században került át Boiótiába és Attikába, majd a 4. században egész Görögországra kiterjedt.
Úgy tartják, hogy a perzsa háborúk idején (Kr. e. 490-479) ő segítette a görögöket a marathóni ütközetben, cserébe a katonák elterjesztették a Pán-kultuszt Athénben is. A hellenisztikus kortól kezdve Pántól várták, hogy megmagyarázhatatlan félelmet gerjesszen az ellenfélben (páni félelem, innen származik a pánik szó). A kultusz attikai elterjedéséről tanúskodik PlatónPhaidrosz című dialógusa, melyben idilli patakparti környezetben szólítják meg a múzsákat és a beszélgető felek, Szókratész és Phaidrosz.
A Pán-kultusz helyszínei nem templomok, hanem az isten egyéniségének megfelelően barlangok voltak. Pán tisztelői fenyőágakkal és cserfalombokkal koszorúzták magukat, és tehenek, bakok, juhok mellett tejet, mézet és mustot áldoztak neki. Hasonló képet ad erről Longosz regénye, a Daphnisz és Chloé, amelyben Pán aktív szereplővé is válik, hangjával elriasztja a kalózokat, s a szerelmesek egymásra találhatnak.
A rómaiak leggyakrabban Faunust azonosították Pánnal. Faunus a római mitológiában a termékenység, a természet és a pásztorok istene volt. Pánhoz hasonlóan, ő is a vidéki táj, a ligetek, a vadon ura és rendszerint az állatok és a nyájak védelmezőjeként tisztelték. A Lupercalia ünnep (február 15.) részben Faunushoz és ez által termékenység és a tisztulás rítusokhoz kapcsolódott.
Silvanus a római vallásban az erdők, ligetek és a határvidék istene volt. Bár eredetileg különálló alak, a rómaiak gyakran rokonították Pánnal a természethez és a vadonhoz fűződő kapcsolata miatt. Inkább a földműveléshez és a birtokhatárokhoz kötődött, kevésbé az erotikus és dionüszoszi vonásokhoz, amelyek Pánra jellemzőek voltak.
A római művészetben Faunus és Silvanus gyakran kapott Pánhoz hasonló jegyeket (kecskeláb, szarv, fuvola, erdei környezet). A hellenisztikus hatások erősödésével Pán és Faunus szinte összeolvadt, így a római ábrázolásokban gyakran nehéz élesen elválasztani őket.
Ábrázolásai a művészetben
Pán ábrázolása az archaikus korból (Kr. e. 6. sz) maradt fenn először feketealakos vázákon Árkadiából. Az ábrázolások túlnyomó többségében férfialakban jelenik meg, kecskefejjel, amelynek homloka közepéből magas szarvak törnek elő. Fejét rendezetlen fürtök borítják, fülei nagyok és hegyesek. Testének felső része emberi, míg alsóteste állati jellegű. Erőteljes lábait gyapjú fedi, végükön nagyméretű, hasított paták találhatók. Attribútumai közé tartozik a rövid vadászdárda, valamint a pásztorfurulya.
A klasszikus korból is számos művészeti emlék maradt ránk, mint például Helikon-hegy közelében fekvő Leibethrioi-barlangban felfedezett terakotta figurák (Kr.e. 4-5. század). Ezek kis méretű áldozati tárgyak, amelyeket Pánnak ajánlottak fel, s feltehetően az ifjúság felnőtté válásának rítusaihoz kapcsolódtak. Megjelenésük szorosan illeszkedik a klasszikus kor vallási és társadalmi kereteihez, amikor a poliszközösség életében kiemelt jelentőséget kaptak a beavatási és átmeneti rítusok.
Pán ábrázolásai gyakoribbá válnak a hellenisztikus művészetben. Megjelenik az ifjú Pán és az öreg Pán kettőssége. Míg az öreg Pán ábrázlása szakállas, groteszk és vad, addig fiatalabbik változata kecskelábú, ifjú szatír kinézetet vesz fel. Bár Pán és a szatírok eredetileg különálló alakok voltak, a klasszikus átmenet során, a hellenisztikus korra az ábrázolásuk és funkciójuk egyre inkább összemosódott, s végül a római kultúrában szinte elválaszthatatlanokká váltak.
Az ókori görögök kimondottan csúnyának ábrázolták a kecskelábú istent mind vázaképeken, mind szobrokon. A római művészetben Pán (illetve Faunus) gyakran pásztori környezetben jelenik meg, például hegyek, erdők vagy legelők között, kezében pásztorbot vagy síp található, hangsúlyozva muzikalitását és a természeti élethez való kötődését. Pán/Faunus ábrázolása általában dinamikus mozgással, táncoló vagy zenélő pózban történik, tükrözve a természet életerejét és a pásztori élet örömét.
A kereszténység elterjedésével Pán, ábrázolása jelentős változáson ment keresztül. A keresztény vallás előretörésével és a pogány kultúrák háttérbe szorulásával Pán figurája fokozatosan összemosódott a keresztény démonológia alakjaival, különösen a Sátánnal. Ez a folyamat elsősorban a középkorban volt meghatározó, amikor Pán és a hozzá hasonló lények, mint a faunok és szatírok, a keresztény művészetben részben alllegórikus alakokként éltek tovább, démonikus jellegekkel ötvöződtek. A 4. században Hippói Szent Ágoston volt az egyik első, aki Pánt és a szatírokat démonizálta. Célja az volt, hogy Pánt negatív fényben tüntette fel, hozzájárulva a görög népi kultusz fokozatos eltűnéséhez.
Luca Signorelli (1445-1523) Pán iskolája (tempera, kb 1490). A festmény elpusztult a Második világháborúban.Rubens, A fekvő Pán, kb 1610.
A reneszánszban más értelmezést kap Pán képe. Erwin Panofsky neves német művészettörténész értelmezésében a reneszánsz sajátossága, hogy „távolságot” teremtett az antikvitással szemben: az ókori világ elveszítette közvetlen realitását, megszűnt egyszerre birtokolt örökségnek és fenyegetésnek lenni. Ezzel párhuzamosan nosztalgikus tárggyá vált, amelynek szimbolikus kifejeződése az Arkádia-kép újjászületése lett, több mint tizenöt évszázad után. A reneszánsz felismerte, hogy „Pán halott”, vagyis az ókori görög–római világ végérvényesen eltűnt, s immár csak szellemileg lehet újraélni. Az antik múlt először jelent meg a történelemben úgy, mint a jelentől élesen elválasztott, lezárt egész, amelyet nem használni vagy félni kell, hanem amelyre eszményi, vágyakozó tekintettel lehet visszatekinteni. Ennek következtében Pán is többnyire idealizált alakként jelent meg a festményeken. Ábrázolásában sokat merít a hellenisztikus hagyományokból, gyakran megjelenik Pán női alakja (faunae) is a festményeken. A festményeken gyakran közösen ábrázolják Pán és Ariadnéval, nem közvetlen szerelmi párosként, hanem Dionüszosz világának közös résztvevőiként jelennek meg. Az allegorikus olvasatban Ariadné a magasztos női princípium, Pán pedig az ösztönös férfierő képviselője – együtt a szerelem szimbolikájának két pólusát fejezik ki. Másik megjelenő téma Pán harca Ámorral, amely az ("Omnia vincit amor") latin mondás művészeti újraértelmezése Pán görög nevéből adódóan.
A 20. században a mitológiai témák háttérbe szorultak, de a posztmodern ébredésével egyre több figurális kompozíció születik, a hiperrealisták közül sokan isteneket festenek vásznaikra, például John Woodrow Kelley.
Etimológiájáról
A „Pán” névről (görögül: Πάν, átírva: Pán; olykor Πᾶν/Pân vagy Πάων/Páōn formában) manapság úgy tartják, hogy egy korai görög szóból ered, amelynek jelentése „pásztor” vagy „nyájőrző” lehetett. Ez az indoeurópai gyök ugyanaz, amelyből a latin pastor („pásztor”) és pascor („legelni”) szavak is származnak.
Az ókorban azonban többféle etimológia is elterjedt volt a Pán név magyarázatára. Ezeket rendszerint tévesen a görög πᾶς (pâs, „minden”) szóból vezették le. Egyes források szerint Pán azért kapta a nevét, mert különös külseje „minden” olümposzi istennek örömöt szerzett, más filozófusok pedig úgy értelmezték, hogy neve arra utal, miszerint Pán az „egész mindenség” istene.
↑Apollodórosz: Mitológia, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997, ISBN963-07-1368-3, 9. oldal
↑Publius Ovidius Naso (1982). Átváltozások (Metamorphoses). Translated by Devecseri Gábor. Budapest: Európa Kiadó. ISBN9630724529.
↑Panopoliszi Nonnosz (1940). Dionysiaca. Translated by W. H. D. Rouse. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. ISBN9780674993792.{{cite book}}: ISBN / Date incompatibility (súgó)
↑Plutarkhosz (2012). Rakonczai János (ed.). Moralia. Erkölcsi, filozófiai, állambölcsészeti kérdések. Szeged. ISBN978-963-319-062-3.{{cite book}}: CS1 karbantartás: hely kiadó nélkül (link)
↑Robert Graves (1981) [1955]. Görög mítoszok I. Translated by Szíjgyártó László. Budapest: Európa Kiadó. ISBN9630719754.
.png)
