A szecesszió kivonulást, elkülönülést jelent, utalva arra, hogy 1897-ben Bécsben negyvenkilenc művész kivonult a városi művészeti központból, hogy új művészetet teremtsen. A századforduló jellegzetes képző- és iparművészeti, valamint irodalmi irányzata stílusként nehezen értelmezhető, historizmus- és eklektikaellenes mozgalom, ami minden országban másként nyilvánult meg. Sokáig a 19. század összekuszálódott végének vagy a 20. század tisztázatlan kezdetének tekintették. Önálló értékeire az 1970-es évektől figyeltek föl. Felmerült többek között az az értelmezési lehetőség, hogy a szecesszió az avantgárd legkorábbi fázisa. Az irányzatról kialakult negatív vélemények máig nehezítik az értékelést, a helyzetet pedig tovább bonyolítja, hogy 20. században és napjainkban is a szecesszió fokozatosan, majd egyre tömegesebben a kereskedelmi képzőművészet és a giccs forrásává vált.
A szecesszió kialakulása
A szecesszió fogalma először még nem a művészetben, hanem a 19. századi amerikai történelemben lett ismert, ezzel a jelzővel illették ugyanis az Amerikai Konföderációs Államok kiválását, valamint az ezzel kapcsolatos eszméket és az azokat hirdető személyeket.
Az amerikai polgárháború után megszűnő Konföderációval a kifejezés is kissé feledésbe merült, míg harminc évvel később az európai művészvilág révén újra ismertté nem vált, szinte el is feledtetve korábbi szerepét.
A szecesszió sokkal inkább egy művészeti irányzat, egy világkép, mint egységes stílus. A szó maga latin eredetű (sēcēdō, sēcēdere: kivonulni). Kivonulást, elszakadást jelent mindattól, amit a korabeli akadémikus művészet képviselt, és a hazugnak tartott historizmustól (neoreneszánsz, neobarokk, neogótikus stb. stílusok).
Első felbukkanása a művészetben John Ruskin (1819–1900) angol író nevével függ össze, aki számtalan könyvet, írást hagyott hátra az irodalomról, a festészetről, az építészetről, a szobrászatról és esztétikáról. Könyveiben felvetett ötletei először az Arts and Crafts (magyar nyelven: Művészetek és kézművesség) mozgalmában realizálódtak és váltak populárissá a művészek körében. Írásai alapján alakultak ki a szecessziós stílus fő motívumai, illetve a természethez fordulás újra felfedezése is.
Főbb jellemzői: nagymértékű stilizálás, a növényi vagy geometrikus mintákra építő hullámzó ornamentika, hangsúlyos, élénk színek alkalmazása, „organikus” jellegű formálás. A szecessziós épületeken kevés a derékszög, a tervezők sokkal inkább kedvelték a lágy, gömbölyded formákat.
Egyéb elnevezései
A szecessziós stílust Európa különböző területein más és más névvel illették. Míg az Osztrák–Magyar Monarchiában a Sezession szót alkalmazták (egy bécsi kiállítási épület neve volt ez, ahol az akadémizmussal szembehelyezkedő
művészek állították ki műveiket), addig Franciaországban az art nouveau („új művészet”), Nagy-Britanniában pedig a modern style („modern stílus”) volt az elfogadott elnevezés (ma az angoloknál is az art nouveau kifejezés használatos). Németországban a Jugendstil (a müncheni „Jugend”, azaz „Fiatalság” című folyóirat után) és a Wellenstil („hullámstílus”), Spanyolországban a Modernismo, Olaszországban a stile floreale („virágos stílus”) és a stile Liberty, az Amerikai Egyesült Államokban pedig a Tiffany style elnevezés terjedt el.
Az építészetben és az iparművészetben egyaránt a tartalom és a forma közeledését hozta a szecesszió. Mind a használati tárgyak, mind az épületek tervezése során a funkcióból indultak ki, és ennek megfelelően alakították a formát.
Ausztria szecessziós építészete
Ausztriában (akkor Osztrák–Magyar Monarchia) a Bécsi Iskola mesterei jutottak vezető szerephez:
Otto Wagner (1841–1918): a bécsi szecesszió vezető építészmestere, kiemelkedő épületei Bécsben a Majolikahaus, az Ankerhaus és a Wiener Stadtbahn 30 megállóhelye, köztük a Karlsplatz Pavilonjai.
Joseph Hoffmann (1870–1956): a Stocklet Palota és a Kapfenbergi Színház elkészítője.
Európában elsősorban Antoni Gaudí (1852–1926) katalán építész nevét szokták említeni, mint a szecesszió egyik legérdekesebb, legeredetibb egyéniségét. Gaudí zseniális épületei ma is csodálatra késztetik az embereket: évente százezrek zarándokolnak el, hogy műveit megtekintsék. Legfontosabb épületei: a Sagrada Família, a Güell park, a Casa Milà és a Casa Batlló (Barcelona).
Victor Horta (1861–1947): legnevesebb alkotásai Brüsszelben a Maison Solvay, a Palais d'Aubecq és a Tassel–ház, a Horta Múzeum stb.
Henry van de Velde (1863–1957): univerzális alkotó, iparművész, építész és festőművész, leghíresebb épületei: Bloemenwerf (Uccle – Hollandia) és Haus Leuring (Sveningen – Hollandia)
Paul Hankar (1861–1901) szecessziós épületein sok iparművészeti technikát alkalmazott (Hankar házak)
Magyarországon a szecessziót elsősorban Lechner Ödön (1845–1914) nevével kapcsolják össze. Ő a legismertebb, legnagyobb hatású szecessziós építészünk, egyúttal a stílus magyar irányzatának kezdeményezője. Néhány jelentősebb épülete:
Gulácsy Lajos (1882–1932) festményei is rokoníthatók a szecesszióval, bár nem tartozott egy iskolához vagy irányzathoz sem.
Horti Pál (1865–1907) alkotásai az iparművészet minden ágát (bútor, kerámia- és zománcművészet) képviselik.
Iparművészet
Róth Miksa: Stilizált virágmotívumos ablak az Alpár villában (1903)
A kerámiadíszítésre, az üvegfestésre, a csipkekészítésre, az ötvösművészetre, kisplasztikákra és az épületek belső dekorációjának kivitelezésére (bútorok) számtalan példa akad a korból.
Toroczkai Wigand Ede az építészet mellett az iparművészetnek is kiváló mestere volt, híres nemes anyagokkal díszített (ezüstberakás, rózsa- és cédrusmarketéria) ebédlőszekrénye 1903-ból.
Kozma Lajos építész iparművészként is jeles alkotó, nevezetes a Rózsavölgyi Zeneműbolt berendezéséhez készített karosszéke, amelynek háttámlájára stilizált növényi díszítményeket faragott, amely egyben a magyar népi művészethez is kötődik.
Art nouveau kerítéslánc – Elisabeth Park – Brüsszel
Szépirodalom
A szépirodalmi szecesszióban elsőrendű szerep jut az esztétikumnak, az események és cselekmények részletekbe menő ábrázolásával szemben. Az irodalmi műveket nagyvonalú, laza szerkesztés, bővített mondatok, jelzőhalmozás, allegóriák, hangulati túlfűtöttség, finomság, a távol-keleti és ó-európai kultúrák motívumai jellemzik. Az irodalmi szecesszió stíluseszményének gyökerei az 1883-ban BrüsszelbenLes Vingts (A Huszak) néven alakult csoportosuláshoz köthető. Franciaországban a Revue Blanche, Németországban a Jugend, a Simplicissimus és a Pan Insel, Ausztriában pedig a Ver Sacrum című lapokhoz kötődő irodalmi kör járult hozzá az irodalmi szecesszió kibontakozásához. Legjelentősebb képviselői közé tartozott a belga Maurice Maeterlinck és Émile Verhaeren, az angol Algernon Charles Swinburne, az ír Oscar Wilde, a francia Paul Claudel, az osztrák Arthur Schnitzler, Hugo von Hofmannsthal és Rainer Maria Rilke. A magyar irodalomban elsősorban Bródy Sándor, Szomory Dezső és Krúdy Gyula prózájában, illetve Ady Endre, Babits Mihály és Juhász Gyula lírájában mutatkoznak meg a szecesszió stílusjegyei. Bródyt, Krúdyt, Szomoryt egy tágabb körbe, az impresszionizmushoz sorolja Szerb Antal, majd Adynál, Babitsnál, Juhász Gyulánál kifejti azt is, hogy nem egyetlen stílusirány letéteményesei.
↑Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Budapest; Magvető, 1978. ISBN963270651X Impresszionizmus lásd 477-482; Ady Endre lásd 486-510., Babits Mihály 510-516. p.
Források
Művészeti kislexikon /szerk. Végh János. Budapest; Corvina, 2006. ISBN9631355349 Szecesszió lásd 201-202. p.
Somorjai Ferenc: Művészettörténet. Budapest; Képzőművészeti Kiadó, 2005. A szecesszió lásd 219-225. p. ISBN9633370019
.svg)