Építészeti tevékenységének első három évtizedében – mintegy 1894-ig – a kor ízlésének megfelelően a historizmus és eklektika díszítőelemeit felhasználva tervezett, épített. Carl von Hasenauer utódaként kinevezték a bécsi Képzőművészeti Akadémia tanárává. Szinte egyidejűleg Bécs város nagyszabású közlekedési- és vízépítési munkáinak építészeti tervezésével is megbízták: az egész Bécset áthálózó Stadtbahn (városi vasút) állomásépületei és a városképben mutatkozó támfalai új formavilággal ismertették meg a már megszokott eklektikát kedvelő várost. Ennek kapcsán – építőművészként – legnagyobb érdeme az volt, hogy kész alkotásaival demonstrálva lépett fel a bécsi eklektikával (historizmussal) szemben.
Nem sokkal az után, hogy a kultuszminisztérium művészeti bizottságának és tanácsának tagjává nevezték ki – megbízói számára meglepetésként – csatlakozott a bécsi szecesszióhoz.
Ezután, valószínűleg tanítványai – nevezetesen Olbrich hatása alatt – a Jugendstil szellemében alkotott. 1899-től a Wiener Sezession egyik vezető egyéniségévé vált, kiállításaikon iparművészeti alkotásokkal (bútorokkal, textilekkel, kerámiákkal, üvegtárgyakkal stb.) rendszeresen szerepelt, amelyek jelentős hatással voltak az osztrák iparművészet szecessziós stílusának alakulására.
A századfordulón épülő bécsi bérházai (Wienzeile 38. és 40., Köstlergasse 3., 1898) a bécsi szecesszió karakteres példái. Több bécsi és budapesti bérházat is tervezett.
Intenzív építészi tevékenysége során építészete fokozatosan tisztult. Életművének ekkor keletkezett jelentősebb alkotásaival azonban továbbra is meg-meg botránkoztatta a bécsieket. Ezért több értékes tervének megvalósulását elgáncsolták (Műv. Lex.716.).
1900 utáni megbízatásai közül jelentőségben különösen a steinhofi elmegyógyintézet monumentális temploma (1903-1907) és a bécsi Osztrák Postatakarékpénztár épülete (1903-1906) emelkedik ki. (Ez utóbbit – szegecselt alumínium-acél-üveg-márvány burkolatával, mesteri térkezelésével és logikus, gyakorlatias formáival – a huszadik századi építészet egyik kiemelkedő alkotásának, a modern építészet előfutárának tekintjük).
Bécs-ottakringeni szanatóriuma (1908-1909) és Döblergasse 4. sz. alatti bérháza már a modern építészethez való áttörést mutatják. Utolsó alkotásainál a dísztelen homlokzatképzésig jutott el, de az eklektika néhány bélyegét – szimmetria, monumentalitás – azonban sohasem tudta levetni. Épületein kívül ezt városrendezési elveinek illusztrációi (Bécs, XXII. kerület eszmei terve 1910-1911) és szinte minden fennmaradt vázlata és terve is tükrözi.
Jelentősége
Kiváló építészeti és művészeti érzékéről épületeinek arányos kompozíciója, gazdag, ízléses és divatos dekorációja (ornamentikája), tiszta alaprajzi kialakítása és térformálása ugyanúgy tanúskodik, mint rajzainak grafikája. A századfordulón megjelenő építőművészeti átalakulás ezen meghatározó korszakában élő és tanuló egész építésznemzedék tekintette tanítómesterének.
Legnagyobb hatású építészetelméleti könyve a "Moderne Architektur" (Modern építészet, 1896) volt. Ennek kulcsgondolata az, hogy „az építészetnek új formákat kell létrehoznia a társadalmi igények és a műszaki-mérnöki fejlődés eredményeinek figyelembe vételével”. A fölösleges díszítések alkalmazását helytelenítette.
Tankönyvnek szánt építészelméleti munkájában ("Baukunst unserer Zeit") az építőművészet megújhodásának szükségességét, a modern élethez való idomítását hirdette. A könyv zárszavában így összegezte tanácsait:
1. Az épület rendeltetését pontosan fel kell mérni, és a legkisebb részletig meg kell oldani.
2. Gondosan kell kiválasztani az építőanyagot.
3. Egyszerű és gazdaságos szerkezetet kell választani és csakis e három szempont mérlegelése után
(4.) e feltételekből fakadó formához kell érkezni: amely „magától folyik a tollba és mindig könnyen érthető marad". Ezek a megállapításai szinte beilleszkednek a későbbi Bauhaus célkitűzéseibe is).
Szakirodalmi munkássága
Einige Skizzen. Projekte und ausgeführte Bauwerke, I-IV. Wien 1889-1922
Moderne Architektur. Wien 1896
és ennek 4. kiad.: Die Baukunst unserer Zeit. Wien, 1914
