| Georg Brandes | |
 | |
| Született | 1842. február 4. Koppenhága |
| Elhunyt | 1927. február 19. (85 évesen) Koppenhága |
| Állampolgársága | dán |
| Házastársa | Emilie Brandes |
| Foglalkozása | |
| Tisztsége | egyetemi tanár |
| Iskolái | Koppenhágai Egyetem (esztétika) |
 | |
| Georg Brandes aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Georg Brandes témájú médiaállományokat. | |
Georg Morris Cohen Brandes (Koppenhága, 1842. február 4. — Koppenhága, 1927. február 19.) dán író, kritikus, koppenhágai egyetemi tanár, Edvard Brandes testvérbátyja.
Zsidó kereskedőcsaládban született. 1859-től eleinte jogot, majd bölcsészetet és esztétikát tanult szülővárosa egyetemén, s már 1862-ben egy bölcsészeti értekezéséért megnyerte az egyetem aranyérmét. Ezután nagyobb utazásokat tett, járt hosszabb ideig Párizsban, Németországban, Svájcban, 1870—71-ben Angliában. Közben Taine-ről és bölcsészeti elveiről Den franske Ästhetik i vore Dage (a francia esztétika napjainkban) című művet bocsátott közre 1870-ben. Azonban még mielőtt külföldi útra kelt, 1866-ban nyílt sisakkal szembeszállt a hazájában akkor felülkerekedett ortodox vallási áramlattal. Ugyancsak ez időtájt (1868) jelentek meg Brandes híres esztétikai tanulmányai (Ästhetiske Studier) és 1870-ben a Kritiker og Portraiter (bírálatok és arcképek), valamint John Stuart Mill „The subjection of woman“ és „Utilitarism“ című munkáinak dán fordításai.
Majdnem hat évi távollét után dán szülőföldjére visszatérve 1871-ben mint egyetemi magántanár irodalomtörténeti előadásokat tartott, amelyek később nyomtatásban is megjelenve, a fiatal szerzőt szinte világhírűvé tették. Ezek a Hovedströmninger i det 19. Aarhundredes Literatur 1872—75, 4 kötet. (A XIX. század irodalmának főáramlatai). A művet több európai nyelvre lefordították. Brandes e főművében nagy vonásokban vázolja ama szellemi mozgalmak képét, melyek minden művelt nemzet irodalmában a 19. század eleje óta egyaránt keletkeztek, s melyekben régebbi idők elmosódott ortodoxiájával és ködös romanticizmusával a nemzetek jobbjai mindenütt szakítottak. Ez nagy és bátor tett volt, de Brandesre nézve a jövője megalapozását hazájában lehetetlenné tették. Kikelt ellene nemcsak a dán papság, hanem a sajtó nagy része is.
Brandes 1877-ben Berlinben telepedett le, ahol nemcsak hogy akadálytalanul hirdethette mint író esztétikai és filozófiai elveit, hanem a német nyelvet is csakhamar oly alaposan sajátjává tette, hogy ettől az időtől kezdve német író is lett, s ezen a nyelven nem kisebb mértékben remekelt, mint dán anyanyelvén. Politikai okok is tanácsoltatták vele a dán főváros elhagyását, írónk ugyanis a bal párthoz, az ún. parasztpárthoz tartozott, mely akkor a legkíméletlenebb ellenzéket alkotta, a dán fővárosban pedig akkor a «jobb» párt, a kormányé uralkodott. Előbb azonban még megírta Sören Kierkegaard című irodalmi jellemképet (1877) és ugyanakkor Danskere Digtere (dán költők) nevű művét. Berlinben következtek azután Esajas Tegner, Benjamin d'Israeli (1878), Björnstjerne Björnson című irodalomtörténeti munkái, részben német nyelven írva.
Berlinből azután nagy körútra kelt Norvégiába, ahol úgyszólván az egész rokon nemzet rendkívüli módon ünnepelte. Hosszabb távollét után hazájába utazott, ahol a viszonyok közben szintén erősen változván, majdnem fejedelemhez hasonlóan fogadták a visszatérőt, minthogy a dán írók egész ifjabb nemzedéke Brandes zászlójára esküdött. Ez bírta rá, hogy 1882-ben ismét saját nemzete körébe telepedjen le. Nemsokára ismét megnyíltak előtte az egyetem kapui, s Βrandes újból folytatta előadásainak megszakított sorozatát. A skandináv népek irodalmában egész iskolát alapított és nem kisebb celebritások, mint Ibsen, Bjørnson, Drachmann, Kielland, Gjellerup szegődtek hozzá, mint elismert vezérükhöz.
Irodalomtörténeti előadásaiban azt hirdette, hogy az irodalomtörténet tudomány, nem pedig leíró tanulmányok sorozata. Személyes kapcsolatba kell kerülni az íróval, korával, eszmei társává kell lenni, keresni kell a kor politikai és társadalmi összefüggéseit és hatását az író működésére és műveinek célzatosságára és hátterére. Mint kritikus azt igyekezett bizonyítani, hogy az írónak a kor politikai és szociális áramlatait kell érzékelhetően kifejeznie és mintegy irányítania kell a kor gondolkodását. Hatása oly nagy volt, hogy az új dán irodalom minden számottevő nagysága fenntartás nélkül követte irodalmi tanításait. Mint esszéista a feltétel nélküli humanizmus és a megalkuvást nem tűrő pacifizmus híve volt. Individualista volt. A személyiségben kiteljesült egyéniség szabad fejlődésének szükségességét hirdette.
A Politika c. dán újság irodalmi főmunkatársa volt. Német nyelven megjelentek még tőle: Ferdinand Lassalle (Berlin, 1877); Lord Beaconsfield (Berlin, 1879) és Moderne Geister (Frankfurt, 1881). A Hovedströmninger újabb kötete, Mennesker og Værker i nyere europeisk Litteratur (Emberek és műveik az újabb európai irodalomban) 1883, Ludwig Holberg (1883), számos nagybecsű esszé a berlini Rodenberg-féle Deutsche Rundschau-ban (németül) stb.