Karl Rahner SJ (Freiburg im Breisgau, 1904. március 5. – Innsbruck, 1984. március 30.) német katolikus pap, jezsuita szerzetes, teológus és filozófus. A 20. századi katolikus teológia sokat tárgyalt alakjai közé tartozik: munkásságát követői a katolikus gondolkodás megújításának egyik meghatározó teljesítményeként értelmezik, kritikusai pedig a klasszikus tomista metafizikától és a hagyományos dogmatikai nyelvtől való eltávolodást látnak benne.
Rahner a II. vatikáni zsinat idején zsinati szakértőként, illetve több püspök és teológus tanácsadójaként működött. Hatása nem kizárólagos és nem minden dokumentumban azonos mértékű, de a szakirodalom általában a zsinati teológiai megújulás egyik befolyásos képviselőjeként tárgyalja, különösen az egyházról, a kinyilatkoztatásról, a kegyelemről, a világhoz való viszonyról és a nem keresztény vallásokkal kapcsolatos kérdésekről folytatott vitákban. Teológiai módszerét többnyire transzcendentális teológiának vagy transzcendentális tomizmusnak nevezik: ebben Aquinói Szent Tamás értelmezése Immanuel Kant, Joseph Maréchal és Martin Heidegger filozófiai kérdésfelvetéseivel kapcsolódik össze.
Rahner legismertebb fogalmai közé tartozik az ember „Istenre irányuló” transzcendentális nyitottsága, a transzcendentális tapasztalat, Isten önközlése, a természetfölötti egzisztenciálé, az „anonim keresztény” elmélete, valamint a Szentháromságról szóló híres tétele, amely szerint az üdvtörténeti Szentháromság és az immanens Szentháromság nem választható el egymástól. Ugyanezek a fogalmak jelentős vitákat is kiváltottak: a neotomista szerzők főként Rahner tamási értelmezését és a megismerés metafizikáját bírálták, a tradicionalista katolikus körök pedig a dogmatikai nyelv, a misszió, a szentségtan és az eucharisztia értelmezésével kapcsolatban emeltek kifogásokat.
Élete
Családja és jezsuita képzése
Karl Rahner Freiburg im Breisgauban született 1904. március 5-én. Apja, Karl Rahner gimnáziumi tanár, anyja Luise Trescher volt. Hét gyermek közül az egyik volt; bátyja, Hugo Rahner szintén jezsuita, egyháztörténész és teológus lett. Rahner 1922. április 20-án lépett be a jezsuita noviciátusba Feldkirchben, Vorarlbergben. A jezsuita képzés részeként 1924 és 1927 között filozófiát tanult előbb Feldkirchben, majd Pullachban, ahol a korabeli katolikus filozófiai oktatásban meghatározó szerepet játszó skolasztikus és neotomista kézikönyvekkel ismerkedett meg.
1929 és 1933 között a hollandiai Valkenburg jezsuita teológiai főiskoláján tanult. Itt patrisztikus, középkori és lelkiségtörténeti érdeklődése is elmélyült; későbbi teológiájában a spekulatív filozófiai nyelv mellett mindig jelen volt a lelkiségi és pasztorális dimenzió is. 1932. július 26-án szentelték pappá. Tercia-évében Sankt Andräban végezte a Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlataihoz kapcsolódó jezsuita képzési szakaszt.
Freiburg, Heidegger és a korai filozófiai művek
Elöljárói filozófiatanári pályára szánták, ezért 1934-ben a Freiburgi Egyetemre küldték doktori tanulmányokra. Freiburgban részt vett Martin Heidegger szemináriumain; Heidegger hatása Rahner korai gondolkodásában különösen a létkérdés, az egzisztenciális nyelv és az ember világban-valóságának értelmezésében vált jelentőssé. Rahner ugyanakkor nem egyszerűen Heidegger követőjeként, hanem Joseph Maréchal transzcendentális tomizmusának és a tomista metafizika újraértelmezésének összefüggésében dolgozta ki saját gondolkodását.
Freiburgi filozófiai disszertációja, a Geist in Welt. Zur Metaphysik der endlichen Erkenntnis bei Thomas von Aquin („Szellem a világban. A véges megismerés metafizikája Aquinói Szent Tamásnál”) nem nyerte el Martin Honecker jóváhagyását. A mű 1939-ben jelent meg nyomtatásban, és Rahner filozófiai programjának egyik alapműve lett. A Geist in Welt Aquinói Szent Tamás Summa theologiae I. részének 84. kérdéséhez kapcsolódó, erősen filozófiai jellegű értelmezés. Követői szerint a mű a tamási ismeretelmélet modern újragondolása; neotomista kritikusai szerint viszont Rahner a tamási szövegeket a kantianizmus és Heidegger felől értelmezte át.
1937-ben Salzburgban tartott vallásfilozófiai előadásai alapján született meg a Hörer des Wortes („Az ige hallgatója”), amely 1941-ben jelent meg. A könyv arra a kérdésre kereste a választ, milyen filozófiai feltételei vannak annak, hogy az ember a kinyilatkoztatás címzettje lehessen.
Tanári működése és a második világháború évei
Rahner 1936–1937-ben Innsbruckban teológiai doktorátust és habilitációt szerzett, majd tanítani kezdett. Miután a nemzetiszocialista hatóságok 1938-ban megszüntették az innsbrucki teológiai fakultást, 1939-ben pedig a jezsuita kollégium működését is korlátozták, Rahner Bécsbe került, ahol a Lelkipásztori Intézet munkatársaként dolgozott. A második világháború utolsó szakaszában lelkipásztori szolgálatot teljesített Alsó-Bajorországban, Mariakirchenben.
A háború után néhány évig a pullachi Berchmanskollegben tanított dogmatikát, majd 1948-ban visszatért az újjászervezett innsbrucki teológiai karra. 1949-ben rendes tanárrá nevezték ki. Innsbrucki éveiben a teremtésről, az áteredő bűnről, a kegyelemről, a megigazulásról, a teológiai erényekről és több szentségtani kérdésről tartott előadásokat.
Római vizsgálatok és zsinati szakértői szerepe
Az 1950-es évek végétől Rahner több nézete figyelmet keltett a római teológiai hatóságok körében. A szakirodalom szerint a zsinat előtti időszakban egyes írásai előzetes római ellenőrzés alá kerültek volna, illetve 1962-ben ténylegesen is felmerült az előzetes cenzúra kérdése. A helyzet megváltozott, amikor XXIII. János pápa zsinati szakértővé (peritus) nevezte ki. A cenzúra és zsinati kinevezés története nem egyszerűen „római elnyomás” vagy „haladó győzelem” volt: inkább azt mutatja, hogy Rahner módszere már a zsinat előtt is vitatott volt, miközben sok püspök és teológus értékesnek tartotta hozzájárulását.
A II. vatikáni zsinaton Rahner nem volt önálló döntéshozó, de szakértőként, szerzőként, tanácsadóként és püspöki körök teológiai segítőjeként több témában hatást gyakorolt a vitákra. A szakirodalom különösen a Lumen gentium, a Dei verbum és a Gaudium et spes körüli teológiai munkában szokta említeni szerepét, bár a zsinati dokumentumok sok szerző, bizottság és kompromisszum eredményeként születtek.
München, Münster és utolsó évei
1964 és 1967 között Münchenben, Romano Guardini utódjaként a kereszténység és vallásfilozófia professzora volt. 1967 és 1971 között a münsteri katolikus teológiai kar dogmatika professzoraként működött. 1971-ben nyugdíjba vonult, de továbbra is írt, előadott és részt vett teológiai vitákban. 1981-ben visszaköltözött Innsbruckba, ahol 1984. március 30-án halt meg. Az innsbrucki jezsuita templomban temették el.
Teológiai és filozófiai módszere
Transzcendentális tomizmus
Rahner gondolkodásának egyik kulcsa a transzcendentális módszer. Ez a módszer nem pusztán azt kérdezi, hogy mit tanít a kinyilatkoztatás, hanem azt is, milyen feltételek mellett képes az ember a kinyilatkoztatás címzettjeként megérteni önmagát. Rahner szerint az ember véges lény, ugyanakkor megismerésében és szabadságában mindig túlmutat a véges tárgyakon: a végtelen igazságra, végső értelemre és Istenre irányuló nyitottság jellemzi.
A rahneri „transzcendentális tapasztalat” nem új érzéki tapasztalatot jelent, hanem azt az előzetes, többnyire nem tematikus ön- és világviszonyt, amely minden megismerésben, szabadságban, szeretetben és felelős döntésben jelen van. Rahner ezt az emberi szellem Isten felé való nyitottságával kapcsolta össze: a konkrét vallási fogalmak előtt is van egy nem tárgyiasított, „anonim” Istenre irányultság. A témáról szóló német szakirodalom szerint ez a fogalom Rahner szótériológiájának és vallásteológiájának egyik szervező elve.
A Geist in Welt és a Hörer des Wortes központi fogalma a német Vorgriff, amelyet magyarul „előrenyúlásnak”, „előzetes megragadásnak” vagy „transzcendentális elővételezésnek” lehet visszaadni. Rahner szerint az ember minden véges megismerésben már valamiképpen a lét egészére kérdez rá. Ezzel nem egy tematikus, fogalmilag megragadott istenismeretet akar állítani, hanem azt, hogy az emberi szellem szerkezetében jelen van az abszolút misztériumra való nyitottság.
E ponton kezdődnek Rahner körül a neotomista viták. Cornelio Fabro és követői szerint Rahner a tamási excessus, conversio ad phantasma és más ismeretelméleti fogalmakat a modern transzcendentális filozófia felől értelmezte át, és ezzel az ens és az esse tomista elsőbbségét a megismerő alany struktúrája felé tolta el. Más szerzők viszont Rahner munkáját a tomizmus fejlődő, kortárs filozófiai nyelvre fordított változatának tekintik.
Az ember mint a kinyilatkoztatás címzettje
Rahner vallásfilozófiája szerint az ember nem zárt, pusztán immanens létező, hanem olyan személyes szellem, aki kérdésességében, szabadságában és önmeghaladásában Isten szavának lehetséges hallgatója. A Hörer des Wortes ezt a struktúrát nem helyettesíti a kinyilatkoztatással, hanem annak lehetőségi feltételeként értelmezi: az ember azért lehet a kinyilatkoztatás címzettje, mert már antropológiai értelemben is nyitott a végső misztérium felé.
Ez a kiindulópont erősen meghatározza Rahner teológiáját. A dogmatikai kérdéseket gyakran úgy fogalmazza újra, hogy megmutassa: a keresztény hit nem külső, idegen tartalomként áll szemben az emberrel, hanem az ember legmélyebb Istenre irányultságának történeti és kegyelmi beteljesedése. Kritikusai szerint ez a megközelítés túlságosan az emberi szubjektum felől szervezi újra a teológiát; Rahner hívei szerint viszont éppen ez teszi lehetővé, hogy a kinyilatkoztatás a modern ember kérdéseihez is megszólítható módon kapcsolódjon.
Isten önközlése és a természetfölötti egzisztenciálé
Rahner kegyelemtanának egyik meghatározó fogalma Isten önközlése (Selbstmitteilung Gottes). Eszerint a kegyelem nem csupán teremtett „segítség” vagy külső isteni támogatás, hanem Isten önmagát ajándékozó jelenléte az emberben. Rahner szerint az ember természetes struktúrája történetileg mindig olyan rendben létezik, amelyben Isten természetfölötti meghívása már felkínált valóságként jelen van. Ezt nevezte „természetfölötti egzisztenciálénak”.
A fogalom célja az volt, hogy összekapcsolja az ember egyetemes Istenre irányultságát és a kegyelem teljes ingyenességét. Ugyanakkor a fogalom vitát váltott ki: egyes tomista kritikusok szerint a kegyelem így túlságosan szorosan beépül az emberi természet konkrét történeti állapotába, és elmosódhat a természet és kegyelem hagyományos különbsége. Más szerzők szerint Rahner éppen a kegyelem egyetemességét és Isten üdvözítő akaratát igyekezett úgy megfogalmazni, hogy közben ne tegye a kegyelmet puszta természetes adottsággá.
A természet és kegyelem viszonyáról folytatott vita hátterében a natura pura és a potentia oboedientialis klasszikus fogalmai állnak. A neoskolasztikus tomizmus a kegyelem ingyenességének védelmére azt hangsúlyozta, hogy az emberi természet önmagában nem követelheti a boldogító színelátást; a természetfölötti rend Isten szabad ajándéka. XII. Piusz Humani generis enciklikája is bírálta azokat a nézeteket, amelyek a természetfölötti rend valódi ingyenességét veszélyeztetik. Rahner hívei szerint a természetfölötti egzisztenciálé nem természetes jogcím a kegyelemre, hanem a történetileg tényleges emberi létet már kezdettől megelőzően átfogó isteni meghívás neve. Kritikusai, köztük Giovanni Cavalcoli és más tomista szerzők, úgy érvelnek, hogy Rahner nyelvében a „tiszta természet” túlságosan absztrakt lehetőséggé válik, és nehezebben tartható fenn a filozófiai antropológia és a teológiai antropológia különbsége.
Főbb teológiai témái
Szentháromságtan
Rahner Szentháromságtanának legismertebb tétele szerint „az üdvtörténeti Szentháromság az immanens Szentháromság, és az immanens Szentháromság az üdvtörténeti Szentháromság”. Ezzel azt kívánta hangsúlyozni, hogy Isten nem másként mutatja meg magát az üdvtörténetben, mint aki önmagában: az Atya, a Fiú és a Szentlélek történeti küldetése valóban a háromságos Isten belső életét nyilatkoztatja ki.
Rahner azért bírálta a korábbi skolasztikus Szentháromság-traktátusok egy részét, mert szerinte azokban a Szentháromság gyakran elszigetelődött a krisztológiától, a kegyelemtantól és a keresztény élettől. E kritikát később több tomista szerző vitatta. Catalina Vial szerint Rahner nem mindig ad pontos képet Aquinói Szent Tamás Szentháromságtanáról, mert Tamás bibliai kommentárjaiban és a missziókról szóló tanításában erősebben jelen van a megváltástörténeti dimenzió, mint Rahner kritikája feltételezi.
Krisztológia és szótériológia
Rahner krisztológiája az isteni önközlés és az emberi transzcendencia beteljesedése felől közelít Jézus Krisztushoz. Krisztusban szerinte Isten önközlése történeti, személyes és visszavonhatatlan alakot ölt. A megtestesülés nem csupán különálló csoda, hanem az ember Istenre irányultságának végső beteljesedése: Jézus az az ember, akiben Isten önközlése teljes és végleges elfogadásra talál.
A szótériológiai viták egyik pontja az volt, hogy Rahner mennyiben tulajdonít önálló, történeti üdvösségszerző jelentőséget Krisztus keresztjének és feltámadásának. Hans Urs von Balthasar és más kritikusok szerint Rahner rendszere néha úgy hat, mintha Krisztus főként tudatosítaná vagy történetileg megjelenítené azt az üdvösséget, amely az ember transzcendentális struktúrájában már eleve feltételezett. Rahner értelmezői közül többen ezt a kritikát túlzónak tartják, és hangsúlyozzák, hogy Rahner Krisztust az isteni önközlés történeti csúcspontjának és a kegyelem végleges közvetítőjének tekintette.
Egyháztan és szentségtan
Rahner gyakran beszélt az Egyházról mint „ősszentségről” vagy alapvető szentségi valóságról. Ezzel azt fejezte ki, hogy az Egyház a történelemben látható módon jeleníti meg Krisztus üdvözítő kegyelmét. Szentségtanában a szentségeket nem elszigetelt rítusokként, hanem az Egyház kegyelmi életének történeti-szimbolikus cselekményeiként értelmezte.
Az eucharisztikus teológiával kapcsolatban Rahnert a kritikusok gyakran a transzszignifikáció és transzfinalizáció körüli vitához kapcsolják. A pontos megfogalmazás szempontjából különbséget kell tenni Rahner törekvése és a tanítóhivatali dogma tagadásának vádja között. Rahner a modern filozófiai és szentségtani nyelv segítségével próbálta értelmezni az eucharisztia jel- és valóságjellegét; kritikusai szerint ez a megközelítés veszélyeztetheti a transzszubsztanciáció ontológiai értelmét. VI. Pál pápa Mysterium fidei kezdetű enciklikája nem Rahnert nevezte meg, de leszögezte, hogy az eucharisztikus átváltozás magyarázatára a transzszignifikáció és transzfinalizáció önmagukban nem elegendőek, és nem helyettesíthetik a tridenti értelemben vett transzszubsztanciációt.
Anonim kereszténység és vallásteológia
Rahner legismertebb és legvitatottabb elmélete az „anonim kereszténység”. Ezzel azt kívánta kifejezni, hogy Isten egyetemes üdvözítő akarata és Krisztus egyedülálló közvetítő szerepe alapján a kereszténységet kifejezetten nem ismerő ember is élhet Krisztus kegyelméből, ha lelkiismerete szerint, hitben, reményben és szeretetben válaszol Isten kegyelmi önközlésére, noha nem tudja tematikusan, hogy élete Krisztusra irányul.
Az elmélet a II. vatikáni zsinat korában a nem keresztény vallások, a lelkiismeret, a misszió és az Egyházon kívüli üdvösség kérdésével függött össze. Rahner nem azt állította, hogy minden ember ténylegesen üdvözül, sem azt, hogy a kifejezett hit és az Egyház fölösleges volna; inkább azt próbálta megfogalmazni, miként lehet Krisztus egyetemes üdvözítő jelentőségét és a nem keresztény emberek üdvösségének lehetőségét együtt gondolni.
A fogalmat különböző irányokból bírálták. Tradicionalista és neotomista kritikusok szerint gyengítheti a megtérés, a keresztség, a misszió és a kifejezett keresztény hit jelentőségét. Más, liberális vagy valláspluralista szerzők szerint viszont a kifejezés paternalista lehet, mert más vallások híveit saját önértelmezésük ellenére „anonim keresztényként” írja le.
Eszkatológia és halálteológia
Rahner a halál teológiájáról is több vitatott, de hatásos gondolatot fogalmazott meg. A halált nem pusztán passzív elszenvedésként, hanem az emberi szabadság és személyes életösszegzés végső határhelyzeteként értelmezte. A halál utáni lélek–anyag viszonyra vonatkozó elméleteiben felmerült az ember „pánkozmikus” kapcsolata az anyagvilággal; ezt több katolikus dogmatikus óvatos hipotézisként tárgyalta, és nem tekintette lezárt tanításnak.
A II. vatikáni zsinathoz való viszonya
Rahner a zsinati teológiai megújulás egyik legismertebb alakja lett, de a zsinathoz való viszonyát nem lehet egyszerűen egyetlen irányzat győzelmeként értelmezni. A zsinat előkészítő és tárgyalási szakaszában több teológiai iskola, püspöki csoport és római hivatal nézetei ütköztek. Rahner azon teológusok közé tartozott, akik a korábbi kézikönyv-teológia nyelvét a Szentírás, az egyházatyák, a liturgia, az emberi tapasztalat és a modern filozófiai kérdésfelvetések felől kívánták megújítani.
Rahner gyakran került egy sorba Henri de Lubac, Yves Congar, Jean Daniélou, Hans Urs von Balthasar és Joseph Ratzinger nevével, de módszere nem azonosítható teljesen a francia ressourcement vagy nouvelle théologie irányával. Míg de Lubac és Daniélou programjában a patrisztikus és középkori forrásokhoz való visszatérés volt meghatározó, Rahnernél a transzcendentális antropológiai és filozófiai megalapozás állt előtérben. Ezért több olyan teológus is bírálta őt, akit egyébként a zsinati megújulás táborához szoktak sorolni.
A zsinat utáni katolikus teológiában Rahner hatása különösen a kegyelemtanban, a vallásteológiában, az egyháztanban és a fundamentális teológiában volt erős. A későbbi tanítóhivatali dokumentumok, különösen a vallási pluralizmusról, Krisztus egyedülálló közvetítéséről és az Egyház szerepéről szóló megnyilatkozások, részben olyan kérdéseket pontosítottak, amelyek Rahner és más 20. századi teológusok vitáiban is előkerültek.
Művei és teológiai írásmódja
Rahner életműve rendkívül terjedelmes. Sok írása tanulmányként, konferencia-előadásként, lelkipásztori reflexióként vagy lexikoncikként jelent meg. Gyűjtött teológiai tanulmányai németül Schriften zur Theologie, angolul Theological Investigations címen váltak ismertté. A Kleines theologisches Wörterbuch Herbert Vorgrimlerrel együtt készült, magyarul Teológiai kisszótár címen jelent meg.
Egyetlen nagyobb, rendszerező jellegű összefoglalása a Grundkurs des Glaubens. Einführung in den Begriff des Christentums („A hit alapjai. Bevezetés a kereszténység fogalmába”), amelyben saját teológiáját szélesebb dogmatikai és vallásfilozófiai összefüggésben mutatta be. A könyv magyarul 1983-ban jelent meg A hit alapjai címmel.
Rahner stílusa gyakran nehéz, fogalmilag sűrű és filozófiai. Ez részben abból fakad, hogy a hagyományos katolikus dogmatika kérdéseit a modern transzcendentális filozófia, egzisztencializmus, fenomenológia és hermeneutika nyelvével próbálta összekapcsolni. A stílus miatt művei egyszerre váltak nagy hatásúvá és sokak számára nehezen hozzáférhetővé.
Bírálatok és viták
Rahner recepciója kezdettől megosztott volt. Egyes szerzők a 20. századi katolikus teológia egyik meghatározó megújítóját látták benne, mások szerint módszere a katolikus dogmatikai nyelvet és metafizikai alapokat túlzottan az újkori szubjektumfilozófia felől értelmezte át. A kritikák nem egységesek: más kifogásokat fogalmaztak meg a klasszikus tomista szerzők, mást a ressourcement egyes képviselői, mást a tradicionalista körök, és mást a valláspluralista vagy felszabadítás-teológiai irányzatok.
A Rahnerrel szembeni legismertebb neotomista kritika Cornelio Fabro nevéhez kapcsolódik. Fabro szerint Rahner a Geist in Welt-ben nem Aquinói Szent Tamás metafizikáját fejti ki modern nyelven, hanem a tamási fogalmakat a modern transzcendentális filozófia felől szervezi át. Különösen azt kifogásolta, hogy Rahner értelmezésében a lét, az igazság és a megismerő alany viszonya a modern immanenciaelvhez közelít, és háttérbe szorul az actus essendi tomista elsőbbsége.
Jaime Mercant Simó tomista elemzései Fabro kritikáját követve azt állítják, hogy Rahner a conversio ad phantasma, az abstractio és a reditio in seipsum tamási fogalmait azonosító módon kezeli, miközben Aquinói Szent Tamásnál ezek különböző, bár összefüggő megismerési mozzanatok. Mercant más tanulmányai Rahner metaphysica cognitionis-ának létfogalmát és a szabadság metafizikai megalapozását is hasonló módszertani kritikának vetik alá. Luís Carlos Silva de Sousa hasonlóan azt vizsgálta, hogy Rahner a tamási excessus fogalmat a Vorgriff modern-transzcendentális kategóriájával olvassa össze; szerinte ez történetileg nem felel meg a tamási és pszeudo-dionüszioszi háttérnek.
E kritikákat Rahner követői nem fogadják el egységesen. Egyesek szerint Rahner nem történeti-filológiai kommentárt akart írni Aquinói Szent Tamásról, hanem a tomista gondolkodás egy lehetőségét bontotta ki modern körülmények között. Mások elismerik, hogy Rahner tomizmusa erősen transzcendentális és maréchaliánus, ezért nem azonos a klasszikus dominikánus vagy skolasztikus tomizmussal.
Természet és kegyelem
A természetfölötti egzisztenciálé körüli vita Rahner egyik legtöbbet tárgyalt pontja. A klasszikus tomista és neoskolasztikus szerzők a natura pura fogalmával azt akarták megőrizni, hogy az ember mint értelmes teremtmény elgondolható olyan rendben is, amelyben nincs meghívva a boldogító színelátásra. Ez a lehetőség nem azt jelenti, hogy ténylegesen ilyen rendben élünk, hanem azt, hogy a kegyelem semmilyen értelemben sem jár ki a természetnek. A potentia oboedientialis hagyományos fogalma az ember passzív befogadóképességét jelöli Isten természetfölötti ajándékára, nem pedig a kegyelem iránti természetes követelést.
Rahner ezzel szemben a tényleges, történeti emberből indult ki: abból az emberből, akit Isten a teremtésben már Krisztusban való természetfölötti célra hív. Egyes összefoglalók ezért Rahner álláspontját a természet és kegyelem történeti kapcsolatának kiegyensúlyozottabb megfogalmazásaként mutatják be, hangsúlyozva, hogy Rahner maga is szükségesnek tartotta a tiszta természet fogalmát a kegyelem ingyenességének védelmére. A szigorúbb tomista kritika szerint azonban ez a megoldás nem elégséges, mert a konkrét emberi létet olyan erősen köti össze a kegyelmi meghívással, hogy a természet és természetfölötti rend világos fogalmi különbsége gyengülhet.
Antropológiai fordulat
A „rahneri antropológiai fordulat” kifejezést pozitív és kritikus értelemben egyaránt használják. Pozitív értelmezésben azt jelenti, hogy Rahner a dogmatikai állításokat az ember konkrét kérdéseihez, szabadságához, történetiségéhez és Istenre irányuló nyitottságához kapcsolta. Kritikus értelmezésben viszont azt jelenti, hogy a teológia középpontja Isten objektív kinyilatkoztatásáról az emberi szubjektum transzcendentális struktúráira tolódik.
A tradicionalista és konzervatív neotomista kritikák szerint ez a fordulat a teológia antropologizálásához vezethet: a kinyilatkoztatás, a kegyelem és az Egyház közvetítő szerepe másodlagossá válhat az emberi önértelmezéshez képest. Rahner védelmezői szerint viszont a teológia antropológiai dimenziója nem emberközpontú redukció, hanem annak felismerése, hogy Isten kegyelme történetileg az emberi szabadságban és tapasztalatban válik befogadhatóvá.
Hans Urs von Balthasar és más zsinati teológusok kritikája
Rahner kritikusai között nemcsak tradicionalista vagy neoskolasztikus szerzők voltak. Hans Urs von Balthasar több ponton bírálta Rahnert, különösen az „anonim kereszténység” és a krisztológiai-szótériológiai hangsúlyok miatt. Balthasar szerint az anonim kereszténység fogalma veszélyeztetheti a keresztény tanúságtétel, a misszió és a hit konkrét döntésjellegét. Egyes értelmezések szerint Balthasar attól tartott, hogy Rahner rendszerében Krisztus megváltó műve inkább az emberi transzcendencia tudatosításaként, mintsem radikális isteni beavatkozásként jelenik meg.
Joseph Ratzinger teológiája sem azonosítható Rahnerével, noha mindketten részt vettek a zsinati megújulásban. Ratzinger későbbi írásaiban erősebben hangsúlyozta a hit egyházi, liturgikus és krisztológiai objektivitását, valamint óvatosabban kezelte a modernitás és a keresztény hit összeegyeztetésének projektjét. Rahner és Ratzinger különbségei a zsinat utáni katolikus teológia egyik fontos belső törésvonalát mutatják.
Eucharistiával kapcsolatos viták
A Rahnerrel kapcsolatos kritika egyik visszatérő pontja az eucharisztikus átváltozás értelmezése. A kritikák szerint a transzszignifikáció vagy transzfinalizáció nyelve a transzszubsztanciáció helyébe léphet, és így gyengítheti a valóságos jelenlét ontológiai értelmét. A pontos enciklopédikus megfogalmazáshoz azonban szükséges hozzátenni, hogy Rahner nem egyszerűen a valóságos jelenlét tagadásaként fogalmazta meg szentségtani reflexióit; inkább a szentségi jel, a közösségi aktus és az ontológiai változás viszonyát akarta új nyelven tárgyalni. A katolikus tanítóhivatal álláspontja szerint az ilyen nyelv csak akkor elfogadható, ha nem helyettesíti és nem üríti ki a transzszubsztanciáció tanát.
Anonim kereszténység: konzervatív és liberális bírálatok
Az anonim kereszténység elméletét több oldalról bírálták. Konzervatív és tradicionalista oldalról azt vetették fel, hogy az elmélet relativizálhatja a kifejezett hitvallást, a megtérést, a keresztséget és az Egyház missziós parancsát. Egyes bírálók szerint az elméletből könnyen olyan következtetés vonható le, hogy a nem keresztény embernek nincs valódi szüksége az evangélium hirdetésére, mivel már „anonim módon” birtokolja a kereszténységet.
Más oldalról, főként valláspluralista és liberális teológusok részéről, az volt a kifogás, hogy a fogalom keresztény kategóriába sorolja azokat is, akik magukat zsidónak, muszlimnak, buddhistának, hinduistának vagy ateistának tartják. Ebben az olvasatban az „anonim keresztény” elnevezés nem elég tiszteletteljes más vallások önértelmezésével szemben. Rahner későbbi megjegyzéseiben maga is jelezte, hogy a kifejezésnél fontosabbnak tartotta azt az állítást, hogy Isten kegyelme Krisztusban minden emberre irányul.
Áteredő bűn, evolúció és poligenizmus
Rahner az evolúcióelmélet és az ember eredetéről folytatott 20. századi viták összefüggésében is foglalkozott az áteredő bűn kérdésével. A katolikus tanítóhivatal számára a nehézséget az jelentette, hogy a poligenizmus bizonyos formái nehezen egyeztethetők össze azzal a tridenti tanítással, amely az áteredő bűnt egy történeti Ádám bűnéhez és annak az egész emberiségre való átszármazásához kapcsolja. XII. Piusz Humani generis enciklikája ezért óvatosságot írt elő a poligenista hipotézisekkel szemben.
Rahner az áteredő bűn nyelvét több helyen a történetileg adott emberi világ bűnös állapota, az emberiség szolidáris bűntörténete és a személyes szabadság helyzete felől értelmezte. A tradicionalista és neotomista kritikák szerint az ilyen megközelítések gyengíthetik az áteredő bűn történeti és ontológiai dimenzióját. Rahner értelmezői viszont rendszerint azt hangsúlyozzák, hogy kérdésfelvetése a dogma és a modern antropológiai-tudományos horizont közötti összefüggést kereste, nem pedig a dogma egyszerű tagadását.
Erkölcsteológiai és politikai-teológiai kritikák
A Rahnerrel rokonított transzcendentális antropológia egyes erkölcsteológiai vitákban is szerepet kapott, különösen az „alapdöntés” (optio fundamentalis) elmélete körül. Egyes spanyol tomista szerzők szerint Rahner antropológiai metafizikája hozzájárult ahhoz, hogy az erkölcsi cselekvésben túlzottan szétváljon a személy alapirányultsága és az egyes konkrét cselekedetek erkölcsi minősége. E vita összefügg a későbbi tanítóhivatali erkölcsteológiai pontosításokkal, különösen azzal a kérdéssel, hogy az egyes cselekedetek önmagukban is lehetnek-e erkölcsileg súlyosan rendetlenek.
A politikai teológia és a felszabadítási teológia felől érkező kritikák ezzel szemben nem a túlzott modernizmust, hanem inkább Rahner módszerének absztraktságát és individualizmusát kifogásolták. Johann Baptist Metz és mások szerint Rahner transzcendentális módszere kevéssé ad alapvető módszertani szerepet a konkrét történelemnek, a szenvedésnek, az elnyomásnak és a társadalmi valóságnak.
Tradicionalista kritika
A Marcel Lefebvre köréhez és a Szent X. Piusz Papi Testvérülethez kapcsolódó tradicionalista kritika Rahnert gyakran a zsinat utáni teológiai válság egyik fő alakjaként mutatta be. E bírálatok az anonim kereszténységet, a teológiai pluralizmust, a modern filozófiák átvételét, a dogmatikai megfogalmazások átértelmezését és az eucharisztikus tan körüli vitákat emelték ki.
Rahner kései egyházreform-javaslatai — különösen a Strukturwandel der Kirche als Aufgabe und Chance köréhez tartozó írások — a papság, a laikusok részvétele, a püspöki és pápai tekintély gyakorlása, valamint az egyházi struktúrák pluralizálódása kapcsán is vitákat váltottak ki. Követői ezeket pasztorális és missziós alkalmazkodásként értelmezték, tradicionalista kritikusai viszont úgy látták, hogy Rahner elképzelései gyengíthetik az Egyház hierarchikus és szentségi önértelmezését.
E források értékelésénél különbséget kell tenni a teológiai állítások és a polemikus minősítések között. Enciklopédikus szempontból indokolt bemutatni, hogy Rahner teológiáját tradicionalista körök erősen vitatják; ugyanakkor az ilyen kritikákat attribuáltan, a katolikus teológia tágabb szakirodalmával együtt kell kezelni, mivel a hagyományos tomista, zsinati, ressourcement, politikai-teológiai és valláspluralista kritikák nem azonos érvekből indulnak ki.
Hatása és öröksége
Rahner halála után is a katolikus teológia egyik legtöbbet értelmezett szerzője maradt. Követői számára életműve lehetőséget adott arra, hogy a katolikus dogmatikát a modern filozófiai és egzisztenciális kérdések nyelvén szólaltassák meg. Művei hatottak a fundamentális teológiára, a kegyelemtanra, a vallásteológiára, a szentségtanra és a lelkipásztori teológiára.
A 21. századi recepció árnyaltabbá vált. Rahner fogalmai továbbra is jelen vannak a katolikus teológiai oktatásban és szakirodalomban, de erősödött a tomista metafizika újraértékelése, valamint a vallásteológiai és krisztológiai pontosítás igénye is. A Dominus Iesus nyilatkozat például nem Rahner személyét bírálta, de olyan kérdésekben fogalmazott meg tanítóhivatali határokat — Krisztus és az Egyház egyedülálló üdvözítő szerepe, a vallások közötti különbség, a relativista értelmezések veszélye —, amelyek Rahner anonim kereszténységéről és vallásteológiájáról szóló vitákban is visszatérnek.
Kritikusai szerint Rahner hatása hozzájárult a katolikus teológia antropológiai és pluralista fordulatához, amely több ponton bizonytalanná tette a klasszikus metafizikai és dogmatikai kategóriák használatát. A tomista és tradicionalista kritikák különösen azt hangsúlyozzák, hogy Rahner teológiai nyelvében a Szenthagyomány, a dogma objektív tartalma és a kinyilatkoztatás történeti konkrétsága háttérbe szorulhat az emberi szubjektum transzcendentális struktúrái mögött.
Rahner örökségét ezért kettős módon szokás leírni. Egyrészt a 20. századi katolikus gondolkodás egyik meghatározó, széles körben tanulmányozott szerzője; másrészt olyan teológus, akinek alapfogalmai körül máig nyitott viták folynak a katolikus hagyomány, a modern filozófia, a misszió, a vallási pluralizmus és a dogmatikai kontinuitás kérdéseiről.
