| Romano Guardini | |
| Született | 1885. február 17. Verona |
| Elhunyt | 1968. október 1. (83 évesen) München |
| Állampolgársága | német |
| Foglalkozása |
|
| Iskolái |
|
| Kitüntetései | Lista
|
| Sírhelye | Ludwigskirche |
A Wikimédia Commons tartalmaz Romano Guardini témájú médiaállományokat. | |
Romano Guardini (Verona, 1885. február 17. – München, 1968. október 1.) katolikus pap, vallásfilozófus és teológus.
Olasz család gyermekeként Veronában született. 1886-ban a család Németországba költözött, ahol Guardini egész további életét töltötte. Iskoláit Mainzban végezte. A németországi Freiburgban és Tübingenben járt egyetemre. 1910-ben szentelték pappá. 1915-ben Freiburgban doktorált, majd 1922-ben Bonnban habilitált. 1923-ban a berlini Humboldt egyetem "Vallásfilozófia és keresztény világnézet" tanszékére került, amelyet 1939-ig, a nácik általi kényszernyugdíjazásáig vezetett. 1935-ben a nemzetiszocialista Jézus-mítosz ellen fordult, és kiemelte Jézus zsidó származásának egzisztenciális jelentőségét. A rejtekben átvészelt háborús éveket követően 1945-ben a tübingeni egyetemre hívták, ahol vallásfilozófiát és keresztény világnézetet tanított. 1948-tól egészen nyugdíjazásáig a müncheni egyetemen tanított. Utóda ezen a tanszéken Karl Rahner, a 20. század legnagyobb német teológusa lett. 1962-től egészségi okokból befejezte előadói tevékenységét, ami miatt a II. vatikáni zsinaton sem vehetett már részt, pedig felkérése volt a liturgikus bizottságba.
1968. október 1-jén hunyt el. Először a müncheni papi temetőben temették el, majd 1997-ben a müncheni egyetemi templomban helyezték el hamvait. Hagyatékát az általa alapított Bajor Katolikus Akadémia gondozza.
2004-ben a berlini egyetemen tiszteletére Guardini alapítványi professzorátust alapítottak.
Egy jelentős magyar teológus, Boros László jezsuita Guardini tanítványa volt .
A münchen-freisingi főegyházmegye 2017. december 16-án megindította Guardini boldoggá avatási eljárását.
Guardini a XX. századi katolikus világnézet egyik legjelentősebb német képviselője, különös tekintettel a vallásfilozófia, liturgika, pedagógia és az ökumené területén. Foglalkozott Rilke, Raabe és Dosztojevszkij értelmezésével, de elsősorban olyan filozófusok művének beható elemzésével, mint Szókratész, Platón, Hippói Szent Ágoston, Dante Alighieri, Pascal, Kierkegaard vagy Friedrich Nietzsche. Szemlélete középpontjában az a törekvés áll, hogy a hegeli dialektikát egy nem-hegeli dialogikára cserélje. Ebben Georg Simmel, Heinrich Rickert és Martin Buber hatottak rá. Politikai teológiájában egyensúlyozni próbált Carl Schmidt és a katolikus szocialisták között, ami nem vezetett sikerre.
Az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa alapján, a magyar megjelenés sorrendjében.