A 20. századi katolikus tradicionalizmus egyik legismertebb alakja. Lefebvre szerint a katolikus egyháznak a modern korban is változatlanul tovább kell adnia a hitletéteményt, a klasszikus papi eszményt és a római liturgia hagyományos formáit. A Szent X. Piusz Papi Testvérületet 1970-ben azzal a céllal alapította, hogy olyan papokat képezzen, akik a zsinat előtti katolikus teológiai, liturgikus és lelkipásztori örökséget folytatják.
Lefebvre a második vatikáni zsinat több dokumentumát és a zsinat utáni reformok egy részét bírálta. Különösen a vallásszabadság, az ökumenizmus, a püspöki kollegialitás és az új miserend körüli teológiai és lelkipásztori kérdéseket tartotta vitásnak. Saját értelmezésében nem új egyházat kívánt létrehozni, hanem a katolikus hagyomány folytonosságát akarta megőrizni; bírálói szerint viszont álláspontja engedetlenséghez és az egyházi egység súlyos sérelméhez vezetett.
1988. június 30-án Écône-ban pápai megbízás nélkül négy püspököt szentelt a Testvérület számára. II. János Pál pápa az Ecclesia Dei motu proprióban a cselekményt szakadár természetűnek minősítette, és megállapította, hogy Lefebvre, Antônio de Castro Mayer és a négy felszentelt püspök az egyházjog szerinti latae sententiae, vagyis önmagától beálló kiközösítés alá esett. Lefebvre és az FSSPX ezt a minősítést vitatta, a szentelést pedig szükséghelyzettel indokolta.
XVI. Benedek pápa 2009-ben elengedte az 1988-ban felszentelt négy püspök kiközösítését, de hangsúlyozta, hogy a Testvérületnek továbbra sincs rendezett kánoni státusza a katolikus egyházban, és papjai a tanbeli kérdések rendezéséig nem gyakorolnak legitim szolgálatot az Egyházban. Ferenc pápa később külön lelkipásztori felhatalmazást adott az FSSPX papjainak a gyóntatás érvényes és megengedett végzésére, majd 2017-ben a Testvérület híveinek házasságkötéseire vonatkozó rendelkezés is született.
Magyarul legismertebb műve a Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz, amelyben közérthető formában foglalta össze a zsinat utáni egyházi helyzettel, a liturgikus reformmal és a katolikus hagyomány megőrzésével kapcsolatos nézeteit.
Élete
Családi háttere és tanulmányai
Marcel Lefebvre 1905. november 29-én született az észak-franciaországi Tourcoingban, Lille közelében. Szülei René Lefebvre textilgyáros és Gabrielle Watine voltak. A család erősen katolikus szellemű volt; a nyolc gyermek közül többen választották a papi vagy szerzetesi hivatást.
Apja, René Lefebvre a második világháború alatt a francia ellenállással és brit hírszerzési kapcsolatokkal összefüggésben került a német hatóságok látókörébe. A Gestapo letartóztatta, majd a sonnenburgi táborban halt meg 1944-ben.
Lefebvre 1923-ban lépett be a római Francia Szemináriumba. Tanulmányait a pápai egyetemek skolasztikus, tomista szellemisége határozta meg. Filozófiai és teológiai képzése későbbi gondolkodásában is döntő szerepet játszott: a hitletétemény változatlanságát, a tanítóhivatal folytonosságát és a papi élet áldozati jellegét ebből a teológiai háttérből értelmezte.
1929. szeptember 21-én Achille Liénart lille-i püspök szentelte pappá. Rövid franciaországi kápláni szolgálat után belépett a Szentlélek Atyák missziós kongregációjába. 1932-ben tett egyszerű fogadalmat, később örökfogadalmat.
Misszionárius és szemináriumi elöljáró Gabonban
1932-ben Lefebvre-t Gabonba küldték misszionáriusnak. Első fontos feladata a libreville-i szemináriumban végzett tanári és elöljárói munka volt. A papi hivatások képzését kezdettől fogva a missziós munka központi kérdésének tekintette: meggyőződése szerint tartós egyházi élet csak jól képzett, fegyelmezett és lelkileg szilárd papságra épülhet.
Gabonban tanított, plébániai és missziós állomásokon szolgált, majd különböző spiritánus missziók elöljárója lett. A helyi egyházi intézmények – iskolák, szemináriumok, plébániák és missziós központok – megerősítését olyan feladatnak látta, amely egyszerre szolgálja az evangelizációt és az őshonos papság kialakulását.
1945-ben visszatért Franciaországba, ahol a Szentlélek Atyák mortaini szemináriumának rektora lett. Ezzel a missziós tapasztalat mellett közvetlen szemináriumi nevelői gyakorlatot is szerzett; ez később az écône-i szeminárium megszervezésénél meghatározóvá vált.
Püspöki szolgálata Afrikában
XII. Piusz pápa 1947. június 12-én Dakar apostoli vikáriusává és Anthedon címzetes püspökévé nevezte ki. Püspökké szentelésére 1947. szeptember 18-án került sor Tourcoingban; főszentelője Achille Liénart bíboros volt.
1948-ban apostoli delegátus lett a francia fennhatóság alatt álló afrikai területeken. Ez a feladat a Szentszék képviseletét jelentette a francia nyelvű afrikai missziós területeken és egyházi joghatóságokban. Lefebvre szolgálata idején az afrikai egyházi struktúra gyorsan fejlődött: apostoli prefektúrák és vikáriátusok helyén egyházmegyék, új püspöki konferenciák és helyi egyházi intézmények jöttek létre.
1955-ben Dakar apostoli vikáriátusa főegyházmegyei rangra emelkedett, Lefebvre pedig Dakar első érseke lett. A francia gyarmati rendszer felbomlása, az afrikai államok függetlenedése és a helyi papság megerősödése egyaránt átalakította a missziós egyház helyzetét. Lefebvre ebben az időszakban a katolikus hit társadalmi jelenlétét, az oktatást és a helyi papság képzését tekintette kiemelt feladatnak.
XII. Piusz 1957-es Fidei donum enciklikája az afrikai missziók jelentőségére és a paphiányra irányította a világegyház figyelmét. A korszakról szóló történeti kutatások szerint a francia-afrikai katolicizmus ekkor nem egyszerűen gyarmati mellékjelenség volt, hanem sajátos, afrikai és katolikus önazonosságot kereső közeg is.
Tulle püspöke és a Szentlélek Atyák általános elöljárója
1959-ben Lefebvre megbízatása az apostoli delegátusi tisztségben megszűnt. 1962. január 23-án XXIII. János pápa a franciaországi Tulle püspökévé nevezte ki, megtartva számára az érseki címet. A tulle-i egyházmegye kicsi és vidéki jellegű volt, de Lefebvre ott is a papi élet megerősítését és a fegyelmezett egyházkormányzást tartotta fontosnak.
1962-ben a Szentlélek Atyák általános káptalana a kongregáció általános elöljárójává választotta. E tisztségben Lefebvre a missziós rend nemzetközi vezetője lett. Ugyanebben az időszakban kezdődött a második vatikáni zsinat, amelynek munkájában rendfőnökként és zsinati atyként vett részt.
A második vatikáni zsinaton
Lefebvre XXIII. János pápa döntése nyomán tagja lett a zsinatot előkészítő Központi Előkészítő Bizottságnak. A zsinat kezdetén a római kúriai és konzervatívabb teológiai irányzatokhoz állt közel. A zsinati viták során több, hozzá hasonlóan gondolkodó püspökkel együtt részt vett a Coetus Internationalis Patrum nevű csoport munkájában. A csoport célja az volt, hogy a zsinati szövegekben világosabban jelenjen meg a korábbi tanítóhivatal folytonossága, a skolasztikus teológia fogalmi pontossága és az Egyház hagyományos önértelmezése.
A zsinaton Lefebvre különösen a vallásszabadságról szóló Dignitatis humanae, az ökumenizmusról szóló Unitatis redintegratio, valamint az egyházról szóló Lumen gentium kollegialitási tanítása kapcsán fogalmazott meg fenntartásokat. Nem minden zsinati dokumentumot utasított el, de úgy vélte, hogy egyes szövegek megfogalmazása kétértelmű, és ezért a későbbi értelmezésekben szakításhoz vezethet a korábbi tanítóhivatali állásfoglalásokkal.
A Dignitatis humanae végső szavazásán a kisebbségi elutasítók közé tartozott. A vallásszabadság kérdésében nem a lelkiismereti szabadság vagy a kényszermentes hitaktus elvét vitatta, hanem azt tartotta problémásnak, hogy a polgári és társadalmi vallásszabadság zsinati megfogalmazása szerinte nehezen illeszthető össze IX. Piusz, XIII. Leó és más pápák korábbi tanításával az állam és az igaz vallás viszonyáról.
A zsinat utáni években Lefebvre értelmezése egyre határozottabbá vált: a vitás szövegeket nem elszigetelt mondatokként, hanem a zsinat utáni reformok egészének fényében olvasta. Ez a megközelítés vezette később a liturgikus reformmal, az új ökumenikus gyakorlatokkal és a szemináriumi nevelés átalakulásával kapcsolatos bírálataihoz.
A zsinat utáni évek és az FSSPX alapítása
Lemondása a spiritánus rendfőnökségről
A zsinat utáni reformok a szerzetesi kongregációkat is érintették. A Szentlélek Atyákon belül viták alakultak ki a rendi élet, a fegyelem, az apostoli munka és a közösségi kormányzás új formáiról. Lefebvre úgy látta, hogy a változások egy része meggyengíti a rend missziós és papi jellegét. 1968-ban lemondott az általános elöljárói tisztségről.
Lemondása után több francia szeminarista kereste fel, akik olyan képzést kerestek, ahol a hagyományos római liturgia, a tomista teológia és a klasszikus papi aszkézis továbbra is központi szerepet kap. Lefebvre először a fribourgi egyetemhez irányította őket, majd a kérés nyomán önálló papi közösség létrehozásába kezdett.
A Szent X. Piusz Papi Testvérület létrejötte
François Charrière, Lausanne, Genf és Fribourg püspöke 1970. november 1-jén egyházmegyei jogú pia unio formájában, hat évre ad experimentum jóváhagyta a Szent X. Piusz Papi Testvérületet. A közösség alapszabályának központi mondata szerint célja „a papság és mindaz, ami a papsággal összefügg, és semmi más”.
A Testvérület első és legismertebb szemináriuma a svájci Écône-ban működött. A képzés a hagyományos latin liturgia, a skolasztikus filozófia, a dogmatika, az erkölcstan, a latin nyelv, a gregorián ének és a papi lelkiség egységére épült. Lefebvre szerint a papság megújulása nem elsősorban szervezeti reformokon, hanem a szentmise áldozati jellegének, a katolikus tanítás világosságának és a papi élet fegyelmének helyreállításán múlik.
A Testvérület X. Piusz pápát választotta patrónusául, mert benne a modernizmussal szembeni tanítóhivatali fellépés, a liturgikus fegyelem és a papi nevelés példáját látta. A közösség jelmondata X. Piusz programjához kapcsolódik: Omnia instaurare in Christo, vagyis „Mindent megújítani Krisztusban”.
Az 1974-es nyilatkozat és az első római konfliktusok
1974-ben a Szentszék megbízásából vizsgálat történt az écône-i szemináriumban. A vizitáció után Lefebvre 1974. november 21-én nyilatkozatot adott ki, amely későbbi programadó szövegévé vált. Ebben hűséget vallott az „örök Róma”, a katolikus hit és a hagyományos tanítóhivatal mellett, ugyanakkor elutasította azt, amit a zsinat utáni „neomodernista” iránynak tartott.
A nyilatkozat erős megfogalmazásai Rómában elfogadhatatlannak számítottak. 1975-ben Pierre Mamie fribourgi püspök visszavonta a Testvérület egyházmegyei jóváhagyását. Lefebvre és követői ezt az eljárást vitatták, és úgy érveltek, hogy a Testvérület eredeti létrehozása szabályos volt, a megszüntetés pedig eljárásjogilag kifogásolható.
1976. június 29-én Lefebvre a római tiltások ellenére papokat szentelt Écône-ban. A Szentszék erre előbb a szentelések végzésétől tiltotta el, majd a divinis felfüggesztette, vagyis a katolikus egyház hivatalos álláspontja szerint nem gyakorolhatta jogszerűen papi és püspöki szolgálatát. Lefebvre ezt a büntetést lelkiismeretében nem fogadta el kötelezőnek, mert szerinte rendkívüli egyházi válsághelyzetben a hagyományos papság képzése elsőbbséget élvezett.
1976. szeptember 11-én VI. Pál pápa Castel Gandolfóban fogadta Lefebvre-t. A találkozó nem hozott rendezést. VI. Pál az engedelmességet és a zsinat elfogadását kérte, Lefebvre pedig a hagyományos liturgia és tanítás megőrzésének szükségességét hangsúlyozta.
Tárgyalások Rómával az 1980-as években
II. János Pál pápa megválasztása után újabb kísérletek történtek az FSSPX helyzetének rendezésére. A tárgyalásokban fontos szerepet játszott Joseph Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa. A Szentszék célja az volt, hogy a Testvérület elfogadja a zsinat és a pápai tanítóhivatal tekintélyét, ugyanakkor bizonyos liturgikus és intézményi biztosítékokat kapjon.
1988. május 5-én Lefebvre és Ratzinger bíboros megállapodási jegyzőkönyvet írt alá. A dokumentum a katolikus egyházhoz és a római pápához való hűséget, a Testvérület jogi rendezésének lehetőségét, valamint egy FSSPX-hez kötődő püspök kinevezésének kilátását tartalmazta.
Lefebvre másnap visszalépett a megállapodástól. Attól tartott, hogy ha nem kap rövid időn belül konkrét időpontot egy püspök szentelésére, a Testvérület halála után püspöki utánpótlás nélkül marad. Saját értelmezésében a püspökök nem párhuzamos egyházi hierarchia létrehozására kellettek, hanem a papszentelések, bérmálások és a közösség túlélésének biztosítására.
Az 1988-as écône-i püspökszentelések
1988. június 30-án Lefebvre érsek Antônio de Castro Mayer nyugalmazott camposi püspök közreműködésével négy FSSPX-papot szentelt püspökké: Bernard Fellayt, Bernard Tissier de Mallerais-t, Richard Williamsont és Alfonso de Galarretát.
A szentelések előtt mondott beszédében Lefebvre azt állította, hogy nem kíván elszakadni Rómától, és nem tartja magát szakadárnak. A cselekményt „túlélési műveletként” értelmezte: szerinte a hagyományos katolikus papság és liturgia fennmaradásához rendkívüli intézkedésre volt szükség.
II. János Pál pápa 1988. július 2-án kiadott Ecclesia Dei motu propriójában a püspökszentelést engedély nélküli és szakadár természetű cselekménynek minősítette. A dokumentum szerint Lefebvre, de Castro Mayer és a négy új püspök a kánonjog szerinti kiközösítés alá esett.
A Szentszék és az FSSPX értelmezése ettől kezdve elvált egymástól. A Szentszék az egyházi egység és a római pápa püspökszenteléshez szükséges mandátuma felől értelmezte az eseményt. Lefebvre és a Testvérület a szükséghelyzetre, a lelkek üdvösségére és a hagyományos papság fennmaradására hivatkozott. A vita kánonjogi és teológiai természetű maradt, mert a felek nem ugyanúgy ítélték meg, hogy fennállt-e olyan szükséghelyzet, amely a rendes kánoni fegyelemtől való eltérést igazolhatta volna.
Az 1988-as események után több pap és szeminarista elhagyta az FSSPX-et, és a Szentszékkel egységben megalapította a Szent Péter Papi Testvérületet, amely a hagyományos latin liturgia ápolását rendezett egyházjogi keretek között kívánta folytatni.
Halála és temetése
Lefebvre 1991. március 25-én halt meg a svájci Martignyben. Az écône-i szeminárium kriptájában temették el. Halála után alakja a katolikus tradicionalizmusban jelképessé vált: támogatói hitvalló püspökként, a hagyományos papság megmentőjeként tisztelik, bírálói viszont az egyházi engedelmesség és egység súlyos megsértésének példájaként tekintenek rá.
Teológiai és liturgikus álláspontjai
A hagyomány fogalma
Lefebvre gondolkodásában a „Tradíció” nem pusztán régi szokások összességét jelentette. A katolikus hagyomány alatt a kinyilatkoztatott hitletétemény, a tanítóhivatal folytonos tanítása, a liturgia organikus fejlődése, a szentségi élet és a papi lelkiség egységét értette. Szerinte az Egyház megújulása nem szakíthat azzal, amit korábban egyetemes és kötelező tanításként adott tovább.
E nézőpontból bírálta a zsinat utáni korszakot. Úgy vélte, hogy a reformok nem egyszerűen lelkipásztori módszereket változtattak meg, hanem a katolikus önazonosság mélyebb rétegeit is érintették. Írásaiban gyakran használta a „liberalizmus”, „modernizmus” és „naturalizmus” fogalmait, amelyeket a 19–20. századi pápai tanítóhivatal bírálataival hozott összefüggésbe.
A szentmise és a papság
Lefebvre számára a szentmise elsősorban Krisztus keresztáldozatának szentségi megjelenítése volt. Ezért a hagyományos római rítust nem esztétikai vagy nyelvi kérdésként, hanem dogmatikai és papi identitáskérdésként kezelte. A tridenti mise latin nyelve, az oltár felé forduló papi imádság, a csend, a kánon és a liturgikus gesztusok szerinte a katolikus áldozati misefelfogást fejezik ki.
Az új miserendet és annak elterjedt gyakorlatait azért bírálta, mert szerinte azokban gyengébben jelenik meg az áldozati jelleg, a papi közvetítés és a szentségi tisztelet. Kritikusai ezzel szemben azt hangsúlyozták, hogy VI. Pál misekönyve érvényes és a katolikus egyház törvényes liturgiája. A vita ezért nem pusztán latin és népnyelv, régi és új szertartás ellentéte volt, hanem a liturgia teológiai értelmezéséről szólt.
XVI. Benedek pápa 2007-ben a Summorum Pontificum motu proprióval szélesebb lehetőséget adott az 1962-es Római Misekönyv használatára, és azt írta, hogy a korábbi liturgikus forma soha nem lett jogilag eltörölve. Ez a döntés sok tradicionalista számára utólagos megerősítésnek tűnt, bár nem jelentette az FSSPX kánoni helyzetének rendezését.
Vallásszabadság és ökumenizmus
A vallásszabadságról szóló zsinati tanítást Lefebvre a korábbi pápai dokumentumok fényében olvasta. Szerinte az államnak és a társadalomnak nem lehet közömbös viszonya az igaz valláshoz. A Dignitatis humanae ezzel szemben a személy és közösség polgári szabadságát hangsúlyozta a vallási kényszertől való mentesség területén, miközben saját szövege szerint érintetlenül hagyta az emberek és társadalmak erkölcsi kötelességét az igaz vallással szemben.
Az ökumenizmus esetében Lefebvre attól tartott, hogy a keresztény egység keresése a gyakorlatban relativizálhatja a katolikus egyház önértelmezését mint Krisztus által alapított egyetlen Egyházat. Ezzel szemben a zsinat és a zsinat utáni pápák az ökumenizmust a teljes egység kereséseként értelmezték, nem pedig a hitigazságok feladásaként.
Megítélése és öröksége
A katolikus tradicionalizmusban
A hagyományhű katolikusok körében Lefebvre alakja a liturgikus és tanbeli folytonosság védelmének jelképe. Támogatói szerint a 20. század második felében, amikor sok helyen gyorsan átalakult a liturgia, a hitoktatás, a szerzetesi élet és a papi képzés, ő következetesen ragaszkodott ahhoz, amit az Egyház korábbi nemzedékei szentként és kötelezőként adtak tovább.
A Szent X. Piusz Papi Testvérület saját statisztikái szerint 2025. november 1-jén a közösségnek 1482 tagja volt: 2 püspök, 733 pap, 264 szeminarista, 145 testvér, 88 oblata és 250 nővér; 77 országban volt jelen. Ez a növekedés támogatói szemében Lefebvre papi és liturgikus programjának életképességét bizonyítja.
A Szentszék szemszögéből
A Szentszék hivatalos megítélése különbséget tesz Lefebvre személyes szándékainak történeti értelmezése, az FSSPX papjainak szentségi érvényessége és a Testvérület kánoni helyzete között. XVI. Benedek 2009-ben világosan megfogalmazta, hogy a kiközösítések elengedése nem jelent teljes közösséget vagy rendezett státuszt: a tanbeli kérdések tisztázásáig a Testvérületnek nincs kánoni státusza, és szolgálata nem legitim az Egyházban.
Ferenc pápa ugyanakkor lelkipásztori megfontolásból felhatalmazást adott az FSSPX papjainak a gyóntatásra, és külön rendelkezés született a házasságkötések érvényességének biztosítására. Ezek az intézkedések a hívek lelki javát és a szentségi bizonytalanság csökkentését szolgálták, de nem jelentették a Testvérület teljes kánoni elismerését.
2026-ban a Hittani Dikasztérium ismét figyelmeztette az FSSPX-et a pápai mandátum nélküli új püspökszentelések következményeire, és teológiai párbeszédet ajánlott fel a kánoni rendezés érdekében.
Történeti értékelése
Lefebvre történeti megítélése több szempontból vitatott. Egyes történészek a francia katolikus antimodernizmus, az ellenforradalmi politikai kultúra és a gyarmati missziók világának összefüggésében értelmezik. Más szerzők elsősorban egyházi emberként, misszionáriusként, püspökként és szemináriumalapítóként közelítenek hozzá. A katolikus hagyományhű szerzők rendszerint a hit, a liturgia és a papság védelmezőjét látják benne; kritikusai szerint viszont döntései az egyházi engedelmesség és egység súlyos próbáját jelentették.
A róla szóló vita máig azért élő, mert személye nem csupán egyetlen püspök életrajzi kérdése. Lefebvre története a II. vatikáni zsinat értelmezésének, a hagyomány és a tanítóhivatal viszonyának, a liturgikus reform határainak és az egyházi engedelmesség természetének kérdését is felveti.
Magyarul megjelent művei
Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz; fordította és bevezette Tudós-Takács János; Gede Testvérek, Budapest, 2003.
Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz; fordította és bevezette Tudós-Takács János; Ős-Kép Kiadó, Budapest, 2021.
Válogatott idegen nyelvű művei
Lettre ouverte aux catholiques perplexes. Albin Michel, Paris, 1985.
J'accuse le Concile!. Éditions Saint-Gabriel, Martigny, 1976.
Ils L'ont découronné: du libéralisme à l'apostasie, la tragédie conciliaire. Fideliter, 1987.
Open Letter to Confused Catholics. Angelus Press.
A Bishop Speaks: Writings and Addresses, 1963–1974. Angelus Press.
They Have Uncrowned Him: From Liberalism to Apostasy, the Conciliar Tragedy. Angelus Press.
12Marcel Lefebvre (1988. június 30.). "1988 Episcopal Consecrations sermon" (angol nyelven). District of the USA, Society of Saint Pius X. Hozzáférés: 2026. május 21.
↑XII. Piusz pápa (1957. április 21.). "Fidei donum" (angol nyelven). The Holy See. Hozzáférés: 2026. május 21.
↑Foster, Elizabeth A. (2019). African Catholic: Decolonization and the Transformation of the Church. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. ISBN9780674987661.
↑Alberigo, Giuseppe (1995–2006). History of Vatican II (angol nyelven). Maryknoll: Orbis.
12"Dignitatis humanae" (angol nyelven). The Holy See. 1965. december 7. Hozzáférés: 2026. május 21.
↑Nutt, Roger W. (2021). "The Debate over Dignitatis Humanae at Vatican II". The Thomist (angol nyelven). 85 (2): 175–203.
↑"Legal existence of SSPX" (angol nyelven). Society of Saint Pius X – Ireland. Hozzáférés: 2026. május 21.
↑Tissier de Mallerais, Bernard (2004). Marcel Lefebvre: The Biography (angol nyelven). Kansas City: Angelus Press. ISBN9781892331243.
↑Congar, Yves (1976). La crise dans l'Église et Mgr Lefebvre (francia nyelven). Paris: Cerf.
Források
Tissier de Mallerais, Bernard (2004). Marcel Lefebvre: The Biography (angol nyelven). Kansas City: Angelus Press. ISBN9781892331243.
Congar, Yves (1976). La crise dans l'Église et Mgr Lefebvre (francia nyelven). Paris: Cerf.
Foster, Elizabeth A. (2019). African Catholic: Decolonization and the Transformation of the Church (angol nyelven). Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press. ISBN9780674987661.
