Kuge

Az oszmán uralom

Srebrenik várának 1512 körüli meghódítását követően az egész térség az Oszmán Birodalom fennhatósága alá került és a terület et a Zvorniki Szandzsákba integrálták.

Kuge az egykori Ljenobud falu része volt, melynek határait természetes határok alkották. Délnyugatról és északnyugatról a Tinja-folyó, míg északról az Urvenica-folyó jelentette a határt. Keleten Ljenobudot Jasenica és Potpeć falvaktól egy völgy választotta el, amelyen keresztül a Likić-patak folyik, és ez a határ egészen a Tinja folyóba való ömléséig tart. Ljenobudot először a zvorniki szandzsáki vlachok 1528-as listáján említik. Az 1533-as oszmán defter szerint Lenobudnak 23 muszlim és 29 keresztény háza volt, és a falu lakóitól 4150 akcse adót szedtek be.

1750-ben Ljenobudot már Donji és Gornji Ljenobudként tartották nyilván, tehát a település két részre osztása ez előtt történt. A Gornji Ljenobud nevet az 1970-es évekig használták, de idővel kiveszett a használatból. Ma a hivatalos dokumentumokban kizárólag a Kuge nevet használják Gornji Ljenobudra, míg a Donji Ljenobud névből a „Donji” megjelölés maradt el, és csak a Ljenobud nevet használják. Bár első pillantásra feltételezhető lenne, hogy Gornji Ljenobud nevét egy pestisjárvány után kapta Kuge alakban, a jegyzék adatai egyértelműen azt mutatják, hogy ez nem így van, mivel a név a Kuga névből és a belőle származó Kugić vezetéknévből származik. Ljenobud helynévjegyzéke azt mutatja, hogy a hely már a korai szláv bevándorlás idején lakott volt, bár nem szabad kizárni, hogy korábban is éltek ott emberek. Ezt a korai szláv bevándorlást számos, növények nevéből származó helynév (Breza, Šaš, Jasen, Klijen, Cerik, Brijest, Hrast) is jelzi.

Ljenobud és a környező falvak településeit a mezőgazdaság alakította, a középkor utáni erdőirtás lehetővé tette a termékeny lejtőkön a gazdálkodás bővítését, valamint a vízforrások közelségét az állatállomány és az öntözés számára. A tágabb boszniai hálózatokkal összekötő regionális kereskedelmi és katonai útvonalak mentén történő elhelyezkedés elősegítette a gazdasági kapcsolatokat, bár a terület határvidéki státusza a portyázások miatt időszakos elnéptelenedéshez vezetett, mielőtt az oszmán áttelepítési politikák alatt stabilizálódott volna.

A timar alapú földadományokat, amelyeket a mezőgazdasági termelés és a katonai szolgálat céljából adtak az oszmán kapitányok felügyelték. A lakosság ebben az időszakban elsősorban boszniai muszlimokból, horvátokból és szerbekből állt, akik főként állattenyésztéssel foglalkoztak, bár az oszmán hatóságok időszakos razziáinak és pénzügyi követeléseinek voltak kitéve.

Az osztrák-magyar uralom

A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. 1879-ben az első osztrák-magyar népszámlálás során a Tuzla Donji járáshoz tartozó Lenobud Donji településnek 38 háztartása és 189 muszlim lakosa, Lenobud Gornji településnek 39 háztartása és 239 muszlim lakosa volt. 1910-ben a Tuzlai járáshoz és Ljenobud községhez tartozó Donji Ljenobud településen 62 háztartást és 336 muszlim lakost, Gornji Ljenobud településen 58 háztartást és 370 muszlim lakost találtak. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket, mint például község központjával összekötő utak javítása, elősegítve a kereskedelmet és az összeköttetéseket.

A jugoszláv időszak

A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (később Jugoszlávia) 1918 és 1941 között a település is a vidékfejlesztést elősegítő agrárreformok előnyeit élvezte, különös tekintettel a mezőgazdaságra a földújraelosztás és a szövetkezeti gazdálkodási kezdeményezések révén, amelyek támogatták lakosságát. Bár a helyi gazdaság továbbra is szorosan kötődött a mezőgazdasághoz, a kézművességhez és a kereskedelemhez, Srebrenik pedig megőrizte regionális központ szerepét a környező falvak és kisebb bazárok számára. 1929-ben állami általános iskolát alapítottak Seonában, amely a helyi településeket szolgálta ki egy kőből épült tanteremmel az elsőtől a negyedik osztályig, és a mezőgazdasági és kézműves gyakorlati oktatásra helyezte a hangsúlyt.

A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A közeli Majevica-hegységben is súlyos harcok voltak a német csapatok és az általuk támogatott csetnikek, valamint a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Hadsereg (NOVJ) csapatai között. A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.

A második világháborút követő jugoszláv szocialista korszakban a falu és környéke az 1949-ben kezdeményezett nemzeti politika részeként mezőgazdasági kollektivizáláson esett át, amelynek célja a kisgazdaságok szövetkezetekbe tömörítése volt, de a parasztok ellenállása és a gyenge hozamok miatt 1953-ra nagyrészt felhagytak ezzel a folyamattal. Az 1947-től kezdődő ötéves tervek prioritásként kezelték az infrastruktúra fejlesztését, beleértve a vidéki majevicai falvakat Srebrenikkel és Tuzlával összekötő úthálózatokat, elősegítve a piacokhoz és szolgáltatásokhoz való jobb hozzáférést, bár a vidéki Bosznia elmaradt a városfejlesztés mögött. A szocialista Jugoszlávia idején fokozatosan kiépült az úthálózat, a villamosenergia-ellátás, a telefonhálózat, a vízellátás, megépültek a különféle közösségi létesítmények.

A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.

A boszniai háború

A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.

A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A Srebrenik környéki terület a háború nagy részében a boszniai kormányhadsereg (ARBiH) ellenőrzése alatt maradt. Az olyan falvak, mint Kuge (Gornji Ljenobud), amelyek a főbb frontvonalaktól távol helyezkedtek el, korlátozott közvetlen harcokkal szembesültek, de a lakosság jelentős része a háború alatt is helyben maradt, bár a térségben menekültek is megjelentek. A faluból számos férfi csatlakozott a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság Hadseregéhez és több családot közvetlenül érintett a háború.