A Nakba (arabul: النَّكْبَة, latin betűs átírással: an-Nakba, szó szerint 'a katasztrófa') a palesztinok etnikai tisztogatása, amely erőszakos kitelepítésükkel és földjük, tulajdonuk és javaik elkobzásával, társadalmuk lerombolásával, valamint kultúrájuk, identitásuk, politikai jogaik és nemzeti törekvéseik elnyomásával járt együtt. A kifejezés az 1948-as palesztin háború eseményeire utal, amely a britek által uralt Palesztinában zajlott. Tágabb értelemben a Nakba a palesztinok Izrael általi napjainkban is tartó üldöztetését és kitelepítését is jelenti. Egészében véve a Nakba magába foglalja a palesztin társadalom széttöredezését és a visszatérés jogának hosszú ideje tartó megtagadását a palesztin menekültek és leszármazottaik számára.
1948-ban, a Nakba első, meghatározó eseménye során cionista félkatonai erők Palesztina túlnyomórészt arab lakosságának mintegy felét, azaz mintegy 750 000 embert űztek el otthonából, vagy kényszerítettek menekülésre erőszakos eszközökkel. Izrael állam megalakulása után annak katonasága folytatta a palesztinok erőszakos elüldözését. Mészárlások tucatjai irányultak a palesztinai arabok ellen, és több mint 500, többségében arabok lakta várost, falut és városi negyedet néptelenítettek el. Sok települést vagy teljesen leromboltak, vagy zsidókkal népesítettek újra, új héber neveket adva nekik. Izrael biológiai hadviselést is alkalmazott a palesztinok ellen falusi kutak megmérgezésével. A háború végére a korábbi palesztinai Brit Mandátum teljes területének 78%-a Izrael ellenőrzése alá került.
A palesztin nemzeti narratíva a Nakbát kollektív traumának tekinti, amely meghatározza nemzeti identitásukat és politikai törekvéseiket. Az izraeli nemzeti narratíva a Nakbát az Izrael államiságát és szuverenitását megalapozó függetlenségi háború részének tekinti. Az izraeli állam tagadja az elkövetett kegyetlenségeket és azt állítja, hogy az elűzött palesztinok közül sokan önként távoztak, vagy hogy elűzésük szükséges és elkerülhetetlen volt. A Nakba tagadása az 1970-es évek óta egyre vitatottabb az izraeli társadalomban, különösen az úgynevezett "új történészek" által, bár a hivatalos narratíva nem változott.
A palesztinok május 15-én tartják a háborús eseményekről megemlékező Nakba-napot, egy nappal az izraeli függetlenség napja után. 1967-ben, a hatnapos háborút követően palesztin kivándorlások újabb sora történt, melyre a Naksa (szó szerint „visszaesés”) kifejezést használják, és június 5-én emlékeznek meg róla. A Nakba nagy hatással volt a palesztin kultúrára, és a palesztin nemzeti identitás egyik alapvető szimbóluma.
Az Oszmán Birodalom és a brit mandátum időszaka (1948 előtt)
Az ENSZ felosztási terve 1947-ből (narancssárgával a leendő palesztin, kékkel az izraeli területek)
A Nakba gyökerei a cionisták Oszmán Birodalomhoz tartozó Palesztinába való megérkezéséig, illetve az területen történt földvásárlásaikig vezethetők vissza a 19. század végén. A cionisták zsidó államot kívántak létrehozni Palesztinában, minél több földterülettel, minél több zsidó lakossal és minél kevesebb palesztinai arabbal. Mikor a britek az első világháború alatt az 1917-es Balfour-nyilatkozatban hivatalosan is bejelentették, hogy támogatják a cionizmus törekvéseit, Palesztina lakossága körülbelül 750 000 fő volt, hozzávetőlegesen 94%-ban arabok és 6%-ban zsidók.
Az Oszmán Birodalom felosztása után, 1922-ben az Egyesült Királyság mandátumot kapott a Népszövetségtől a terület irányítására, és így létrejött a britek által uralt mandátumi Palesztina. Ekkorra a zsidó lakosság aránya mintegy 10%-ra nőtt. Mind a Balfour-nyilatkozat, mind a Palesztinára vonatkozó Népszövetség-mandátum a 90%-os arab lakosságot mint „meglévő, nem zsidó közösségekként” említette.
A második világháborút és a holokausztot követően 1947 februárjában a britek kijelentették, hogy megszüntetik a mandátumot, és Palesztina jövőjének kérdését az újonnan létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) elé terjesztik. 1947-ben létrehozták az ENSZ Palesztinával foglalkozó különbizottságát (UNSCOP), amely szeptemberben jelentést nyújtott be az ENSZ Közgyűlésének a terület felosztását javasolva. A palesztinok és az Arab Liga nagy része ellenezte a felosztást. A cionisták elfogadták a felosztást, de azt tervezték, hogy Izrael határait az ENSZ által kijelölt határokon túlra is kiterjesztik. 1947 őszén Izrael és Jordánia brit jóváhagyással titokban megállapodott arról, hogy a brit mandátum megszűnése után felosztják egymás között a Palesztinának kijelölt területeket.
1947. november 29-én a Közgyűlés elfogadta a 181 (II) határozatot – az ENSZ Palesztinára vonatkozó felosztási tervét. Ekkor az arabok a lakosság mintegy kétharmadát tették ki, és a földterület mintegy 90%-át birtokolták, míg a zsidók aránya a lakosság egynegyede és egyharmada között mozgott, és a földterület mintegy 7%-át birtokolták. Az ENSZ felosztási terve a földterület mintegy 55%-át jelölte ki Izraelnek, ahol mintegy 500.000 zsidó és 407.000-438.000 arab élt. Palesztinának a föld fennmaradó 45%-át osztották ki, ahol a lakosságot körülbelül 725.000-818.000 arab és 10.000 zsidó tette ki. Jeruzsálemet és Betlehemet nemzetközi irányítás alatt álló területnek (corpus separatum) szánták, ahol körülbelül 100 000 arab és 100 000 zsidó élt volna.
A felosztási tervet az azt ellenzők cionizmuspártinak tartották, mivel a terület 56%-át a zsidó államnak osztották ki, noha a palesztinai arab lakosság száma kétszerese volt a zsidó lakosságénak. A tervet a legtöbb palesztinai zsidó pozitívan fogadta, és a cionista vezetők, különösen Dávid Ben-Gúrión, taktikai lépésnek és az egész Palesztinára vonatkozó jövőbeli területi terjeszkedés ugródeszkájának tekintették azt. Az Arab Felsőbb Bizottság, az Arab Liga és más arab vezetők és kormányok elutasították a tervet, arra hivatkozva, hogy az arabok nemcsak a lakosság kétharmados többséget alkotják, de a földek többségét is birtokolják. Emellett jelezték, hogy nem hajlandóak elfogadni a területi felosztás semmilyen formáját, azzal érvelve, hogy az sérti az ENSZ Alapokmányában foglalt nemzeti önrendelkezési elveket, amelyek jogot biztosítanak az embereknek arra, hogy saját sorsukról döntsenek. Bejelentették, hogy minden szükséges intézkedést megtesznek a határozat végrehajtásának megakadályozása érdekében.
Az 1948-as Nakba
Izraeli, palesztin és egyéb történészek között széles körű egyetértés van a főbb tényekről azzal kapcsolatban, hogy mi történt a Nakba során az 1948-as palesztinai háborúban.
Mintegy 750 000 palesztint – a későbbi Izrael Állam területén élő lakosság több mint 80%-át – űzték el vagy kényszerítettek menekülésre. 11 arab várost, és több mint 500 falut romboltak le vagy néptelenítettek el. Több tucatnyi mészárlás történt, melyek során palesztinok ezreit ölték meg. Több mint 10 esetet dokumentáltak, amikor palesztinokat erőszakoltak meg reguláris és irreguláris izraeli katonai erők, de ennél magasabb a vélelmezett esetek száma. Az izraeliek a pszichológiai hadviselés módszereit is alkalmazták, hogy megfélemlítsék és elűzték a palesztinokat. Ilyen módszerek voltak például a célzott erőszak, a suttogó propaganda, rádióműsorok sugárzása és a hangosbeszélőkkel ellátott autók használata. Izraeli katonák és civilek széles körben követtek el fosztogatásokat palesztin otthonokban, üzletekben, tanyákon, levéltárakban, illetve koboztak el műtárgyakat és könyveket.
1947. november–1948. május
Tanturai nők és gyerekek kiűzése 1948-ban
A kisebb helyi összecsapások november 30-án kezdődtek, és 1948 márciusáig fokozatosan súlyosbodtak. A palesztinok már a konfliktus kirobbanása előtt menekülni kezdtek, abban bízva, hogy a háború után visszatérhetnek. A palesztinok lemészárlása és elűzése, valamint a falvaik lerombolása decemberben kezdődött, beleértve az al-Khisasban (1947. december 18.) és Balad al-Shaykh-ban (december 31.) történt mészárlásokat. Márciusra 70 000 és 100 000 közötti palesztint – főként a közép- és felsőosztálybeli városi elit tagjait – űztek el vagy kényszerítettek menekülésre.
1948 április elején az izraeliek elindították a Dalet-terv elnevezésű nagyszabású offenzívát, amelynek célja a földek elfoglalása és az ott lakó palesztinok kiűzése volt. Az offenzíva során Izrael elfoglalt és kiürített olyan területeket is, amelyeket az ENSZ felosztási határozata a palesztinoknak osztott ki. Több mint 200 falut pusztítottak el ebben az időszakban. A mészárlások és elűzések tovább folytatódtak, többek között Déir Jászinban (1948. április 9.). Számos nagyobb palesztin várost néptelenítettek el, köztük Tiberiást (április 18.), Haifát (április 23.), Akkót (május 6-18.), Szafedet (május 10.), Jaffát (május 13.). illetve Nyugat-Jeruzsálem arabok lakta negyedét (április 24.). Izrael áprilisban biológiai hadviselésbe kezdett, és megmérgezte egyes városok és falvak vízellátását. Májusban az egyik ilyen akció tífuszjárványt okozott Akkóban, egy másik, sikertelen kísérletet Gázában az egyiptomiak hiúsítottak meg.
Az palesztin veszteségek miatti heves közfelháborodás hatására, és arra törekedve, hogy az izraeli-jordániai alku ellensúlyozására palesztin területeket szerezzenek maguknak, az Arab Liga többi állama április végén-május elején úgy döntött, hogy a britek távozása után belépnek a háborúba. Az Arab Liga nemrégiben függetlenné vált államainak hadseregei azonban még mindig gyengék és felkészületlenek voltak a háborúra, és az Arab Liga egyik államának sem volt érdeke egy független palesztin állam létrehozása. Sem I. Abdullah, az expanzionista jordániai király, sem a britek nem akarták, hogy független palesztin állam jöjjön létre. Május 14-én a mandátum hivatalosan is véget ért, az utolsó brit csapatok is távoztak, és Izrael kikiáltotta függetlenségét. Ekkorra a palesztin társadalom lényegében megsemmisült, és több mint 300 000 palesztint űztek el vagy kényszerítettek menekülésre.
1948. május–1948. október
Palesztinok hagyják el Haifát, miközben a zsidó erők megérkeznek a városba.
Május 15-én az Arab Liga hadseregei bevonultak a volt palesztinai brit mandátum területére, mellyel kezdetét vette az 1948-as arab-izraeli háború, az 1948-as palesztinai háború második fele. Az addigi erőszakos történések nagy része a városi régiókban és azok környékén, a felosztott terület izraeli részén zajlottak, amikor a brit csapatok még jelen voltak. A mandátum megszűnésével Izrael további olyan területeket foglalt el, melyet az ENSZ felosztási terve alapján a palesztinoknak osztottak ki, és megszaporodtak a kitelepítések, a mészárlások, illetve további vidéki falvakat romboltak le. Ekkor történt a tanturai mészárlás is (május 22-23.).
Az első fegyverszünetet Izrael és az Arab Liga országai között június elején írták alá, és körülbelül egy hónapig tartott. 1948 nyarán Izrael megkezdte a visszatelepülés elleni intézkedéseket, hogy megakadályozza a palesztinok hazatérését. Egy Transzferbizottság koordinálta és felügyelte a palesztinok visszatérésének megakadályozására irányuló erőfeszítéseket, beleértve a falvak lerombolását, az arab falvak zsidó bevándorlókkal való betelepítését, a földek elkobzását és a visszatéréstől eltántorító propaganda terjesztését. Az első fegyverszünet után az Izrael és az arab államok között tíz napra kiújuló harcok alatt több mint 50 000 palesztint űztek ki Lodból és Ramlából (július 9-13.) Július közepén aláírtak egy második fegyverszünetet, amely októberig tartott. A két fegyverszünet alatt az izraeliek által "beszivárgónak" bélyegzett, otthonukba vagy termőföldjeikhez visszatérő palesztinokat megölték vagy elüldözték.
1948. október–1949. július
1948 őszén folytatódtak a kitelepítések, a mészárlások és az izraeli terjeszkedés. Ekkor történt Beér-Seva elnéptelenítése (október 21.), az al-dawayima-i mészárlás (október 29.), és a safsafi mészárlás (szintén október 29.) is. Októberben az Izraelben élő palesztin arabok felett kontrollt gyakorló rögtönzött katonai kormányzóságokat Izrael hivatalos katonai kormányzattá alakította át. Az ekkor felállított rendszer irányította a palesztinok életének szinte minden aspektusát, beleértve a kijárási tilalmakat, utazási, munkavállalási és egyéb gazdasági korlátozásokat, önkényes letartóztatásokat és egyéb büntetéseket, valamint a politikai ellenőrzést. A hadiállapot miatt bevezetett statárium elősegítette, hogy Izrael felkutassa, kiutasítsa vagy megölje a „beszivárgókat”, és ezzel megakadályozta, hogy a palesztinok újranépesítsék falvaikat.
Az Izrael és az arab államok közötti harcok nagy része 1948 telére véget ért. 1948. december 11-én az ENSZ elfogadta a 194. számú határozatot, amely kimondta, hogy a palesztinoknak joguk van visszatérni otthonaikba, és kártérítést kapni az elveszett vagy megrongált vagyonukért. A határozat egyúttal létrehozta az ENSZ Békéltető Bizottságát. A háborút hivatalosan lezáró fegyverszüneteket 1949 februárja és júliusa között írták alá, de a palesztinok lemészárlása és elűzése 1949-ben és azt követően is folytatódott.
A háború végére Palesztina részekre szakadt, a palesztinok pedig szétszóródtak. Izrael Palesztina mintegy 78%-át birtokolta, beleértve az ENSZ felosztási terve által Izraelnek juttatott 55%-ot és a palesztin állam számára kijelölt terület mintegy felét. A palesztinoknak kijelölt terület másik felét Ciszjordánia és a Gázai övezet tette ki, amelyeket Jordánia, illetve Egyiptom foglalt el. A főváros, amely az ENSZ-határozat szerint nemzetközi irányítás állt volna (corpus separatum), az Izrael által birtokolt Nyugat-Jeruzsálemre és a Jordánia által birtokolt Kelet-Jeruzsálemre szakadt szét. Az immár kibővített határokkal rendelkező Izraelt 1949 májusában felvették az Egyesült Nemzetek Szervezetébe. Körülbelül 156 000 palesztin – köztük sok belső menekült – maradt katonai fennhatóság alatt Izraelben. A körülbelül 750 000 elűzött vagy otthonából elmenekült palesztin ezután menekülttáborokban élt Ciszjordániában, a Gázai övezetben, Jordániában, Szíriában és Libanonban. Egyiküket sem engedték hazatérni, és nem jött létre palesztin állam.
Az 1948 utáni Nakba
A statárium időszaka (1949–1966)
A Nakba a háború 1949-es befejezése után is folytatódott. Izrael megakadályozta az Izraelen kívüli palesztin menekültek visszatérését. Folyamatosan újabb palesztinokat űztek el, és több palesztin várost és falut leromboltak, a helyükön pedig új izraeli településeket hoztak létre. A palesztin helységneveket és magát a "Palesztina" nevet is eltávolították a térképekről és könyvekből.
A palesztinok ellen elkövetett mészárlások is folytatódtak. Az 1953-as kivjái mészárlásban 69 palesztint öltek meg. Néhány évvel később, az 1956-os szuezi válság első napján 49 palesztint öltek meg a Kafr Qasim-i mészárlásban.
Az izraeli palesztinok 1966-ig szigorú rendkívüli állapot (statárium) alatt maradtak.
1976-ban, a libanoni polgárháborúban Tel al-Zaatar ostromakor mintegy kétezer palesztint öltek meg a Libanoni Front vezetésével. Az 1982-es libanoni háborúban számos libanoni palesztin menekült halt meg vagy kényszerült lakóhelye elhagyására, köztük 800 és 3500 közötti palesztin, akik a szabra–satilai vérengzésben vesztették életüket.
Az első intifáda óta (1987-től napjainkig)
Az első intifáda 1987-ben kezdődött és az 1993-as oslói egyezményig tartott. A második intifáda 2000-ben kezdődött. 2005-ben Izrael kivonult a Gázai övezetből és blokád alá vonta azt. Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben Izrael megépítette a ciszjordániai falat és palesztin enklávékat hozott létre.
2011-ben Izrael elfogadta a Nakba-törvényt, amely megtagadja az állami finanszírozást azoktól az intézményektől, amelyek megemlékeznek a Nakbára.
A 2023-as Izrael-Hamász háború követelte az 1948-as háború óta a legtöbb palesztin áldozatot, félelmet keltve a palesztin lakosságban, hogy a történelem megismétli önmagát. Ezek a félelmek csak fokozódtak, amikor Avi Dichter izraeli mezőgazdasági miniszter azt mondta, hogy a háború a "2023-as gázai Nakbával" fog végződni. Kijelentései miatt Dichtert Benjamin Netanjahu miniszterelnök megdorgálta.
A Nakba összetevői
A Nakba magában foglalja a palesztinok erőszakos kitelepítését és jogfosztását, valamint társadalmuk, kultúrájuk, identitásuk, politikai jogaik és nemzeti törekvéseik elpusztítását.
Kiszorítás
Palesztin menekülttábor Libanonban, 1952
Az 1947-49-es palesztin háború során a becslések szerint 750 000 palesztin menekült el vagy lett elűzve, ami a későbbi Izrael területén élő palesztinai arab lakosság mintegy 80%-át teszi ki. Csaknem a felük (több mint 300 000 palesztin) a független izraeli állam 1948. májusi megalapítása előtt menekült el vagy lett elűzve. Ezt az Arab Liga közbelépésének casus bellijeként tartják számon, mely kiváltotta az 1948-as arab-izraeli háborút.
Az Arab Liga főtitkárának az ENSZ főtitkárához intézett, az arab államok beavatkozását indokoló, 1948. május 15-i táviratának 10. b) pontja szerint "az arab lakosságból körülbelül több mint negyedmillióan kényszerültek arra, hogy elhagyják otthonukat és kivándoroljanak a szomszédos arab országokba". A háborút követő időszakban nagyszámú palesztin próbált visszatérni otthonába. Közülük Izrael 2700-5000 palesztint ölt meg, akiknek túlnyomó többsége fegyvertelen volt, és gazdasági vagy társadalmi okokból akart visszatérni.
A Nakbát számos tudós etnikai tisztogatásnak nevezi. Így vélekednek olyan palesztin akadémikusok, mint például Saleh Abd al-Jawad, Beshara Doumani, Rashid Khalidi, Adel Manna, Nur Masalha, Nadim Rouhana, Ahmad H. Sa'di és Areej Sabbagh-Khoury, illetve olyan izraeli kutatók, mint Alon Confino, Amos Goldberg, Baruch Kimmerling, Ronit Lentin, Ilan Pappé és Yehouda Shenhav, és olyan külföldi kutatók, mint Abigail Bakan, Elias Khoury, Mark Levene, Derek Penslar, és Patrick Wolfe és több más kutató.
Mások, mint Yoav Gelber, Benny Morris, és Seth J. Frantzman, nem értenek egyet azzal, hogy a Nakba etnikai tisztogatásnak minősül. Morris 2016-ban elutasította az "etnikai tisztogatás" jelzőt 1948-ra vonatkozóan, és azt is kijelentette, hogy a "részleges etnikai tisztogatás" is kétes leírás. 2004-ben Morris úgy nyilatkozott, hogy voltak "olyan körülmények a történelemben, amelyek igazolják az etnikai tisztogatást ...". Szükség volt a hátország megtisztítására ... [a 'megtisztítás’ volt ] a kifejezés, amit akkoriban használtak ... nem volt más választás, mint a palesztin lakosság kiűzése"; Morris szerint ez az arabok "részleges" kiűzését eredményezte.
Más tudósok az "etnikai tisztogatás” fogalmától eltérő fogalmi kereteket használnak: Richard Bessel és Claudia Haake például az "erőszakos eltávolítást", Alon Confino pedig a "kényszermigrációt".
Ugyanakkor az Izraelben maradt palesztinok közül sokan belső menekültekké váltak. 1950-ben az UNRWA becslése szerint az 1949-es fegyverszüneti megállapodásokban Izraelként kijelölt területen belül maradt 156 000 palesztin közül 46 000-en voltak belső menekültek. 2003-ban mintegy 274 000 izraeli arab állampolgár – vagyis minden negyedik izraeli lakos – volt belső menekült az 1948-as események eredményeképp.
Megfosztás és eltörlés
A palesztin Suba falu romjai Jeruzsálem közelében, háttérben a Zova kibuccal, amelyet a falu területén hoztak létre.
Az ENSZ 1947-es felosztási terve Palesztina 56%-át a leendő zsidó államnak rendelte, míg a palesztin többség (66%) a terület 44%-át kapta volna meg. A leendő zsidó államban a földterület 80%-a már palesztin tulajdonban volt; 11%-nak volt zsidó tulajdonjoga. Az 1947-1949-es háború előtt, alatt és után palesztin városok és falvak százait néptelenítették és pusztították el. Az ország egész területén eltörölték a korábbi földrajzi neveket, és héber nevekkel helyettesítették azokat. Ezek néha a történelmi palesztin elnevezésekből származtak, néha pedig új névalkotások voltak. Számos nem zsidó történelmi emlékhelyet semmisítettek meg, nemcsak a háborúk alatt, hanem az azt követő több évtizedes folyamat során is. Például a palesztin falusi mecsetek több mint 80%-át lerombolták, és múzeumi, levéltári műtárgyakat távolítottak el.
Izraelben számos törvényt hirdettek ki a palesztin földek kisajátításának legalizálására.
Hontalanság és az állampolgárság megfosztása
A palesztin hontalanság (saját állami nélküliség) élményének létrejötte a Nakba központi eleme, és a mai napig a palesztin nemzeti élet egyik jellemzője. A Nakba következtében minden arab palesztin azonnal hontalanná vált, bár néhányan más nemzetiséget vettek fel. 1948 után a palesztinok megszűntek egyszerűen palesztinnak lenni: ehelyett izraeli-palesztinokká, kelet-jeruzsálemi palesztinokká, UNRWA-palesztinokká, ciszjordániai palesztinokká és gázai palesztinokká váltak, különböző jogállással és korlátozásokkal. Mellettük ott volt még a szélesebb palesztin diaszpóra, akik a történelmi Palesztinán és a menekülttáborokon kívül tudtak letelepedni.
Az 1952. július 14-én elfogadott első izraeli állampolgársági törvény megfosztotta a palesztinokat az állampolgárságtól (denacionalizálta őket). A törvény a korábbi palesztin állampolgárságot megfogalmazása szerint "tartalmatlanná", "nem kielégítővé és az Izrael megalakulása utáni helyzetnek nem megfelelővé" nyilvánította..
A társadalom széttöredezése
A Nakba volt a palesztin diaszpóra kialakulásának elsődleges oka. miközben Izrael létrejött, mint a zsidók hazája, a palesztinok "menekült nemzetté" váltak, "vándorló identitással". Ma a 13,7 millió palesztin többsége a diaszpórához tartozik, azaz a palesztinai brit mandátum történelmi területén kívül él, elsősorban az arab világ más országaiban. Az ENSZ palesztin menekültügyekkel foglalkozó szervezet, az UNRWA által nyilvántartott 6,2 millió embernek mintegy 40%-a Ciszjordániában és Gázában, 60%-a pedig a diaszpórában él. A diaszpórában élő menekültek nagy része nem integrálódott a befogadó országba, amint azt a Libanonban élő palesztinok körüli feszültség vagy az 1990-91-es kuvaiti palesztin exodus is mutatja.
Ezek a tényezők a szenvedés élménye köré szerveződő palesztin identitást eredményeztek, míg a palesztinok deterritorializációja egyesítő tényezőt és közös fókuszt teremtett az elveszett hazába való visszatérés utáni vággyal kapcsolatban.
Hosszú távú következmények és a "folyamatos Nakba"
A Nakba legfontosabb, palesztinokat érintő hosszú távú következményei szülőföldjük elvesztése, nemzeti közösségük széttöredezése és marginalizálódása, valamint a hontalan néppé válás voltak.
Az 1990-es évek vége óta a "folyamatos Nakba" (arabul: النکبةة, latin betűs átírásban: al-nakba al-mustamirra) kifejezés is használatban van, mely a palesztin nép által átélt "folyamatos erőszak és jogfosztottság" leírására született. Ennek a kifejezésnek a célja, hogy a Nakbát ne egy egyszeri 1948-as eseményként, hanem egy jelenleg is zajló folyamatként értelmezzük.
Terminológia
A Nakba kifejezést először Constantin Zureiq, a Bejrúti Amerikai Egyetem történészprofesszora alkalmazta az 1948-as eseményekre az ugyanabban az évben megjelent, Ma'na an-Nakba (A katasztrófa jelentése) című könyvében. Zureiq azt írta, hogy "a Nakba tragikus volta azzal függ össze, hogy ez nem egy megszokott szerencsétlenség vagy egy átmeneti rossz, hanem az arabok hosszú történelmük során valaha is megtapasztaltak közül az egyik legnehezebb, a szó szoros értelmében vett katasztrófa". 1948 előtt az arabok 1920-ra hivatkoztak a "katasztrófa évként", amikor az európai gyarmatosító hatalmak az általuk kijelölt határok mentén felosztották az Oszmán Birodalmat egy sor különálló államra.
A szót egy évvel később a palesztin költő, Burhan al-Deen al-Abushi használta ismét. Zureiq tanítványai 1952-ben megalapították az Arab Nacionalista Mozgalomm elnevezésű csoportot, mely az egyik első palesztin politikai mozgalom volt a Nakbát követően. Az 1958 és 1960 között megjelent, Al-Nakba: Nakbat Bayt al-Maqdis Wal-Firdaws al-Mafqud (A katasztrófa: Jeruzsálem katasztrófája és az elveszett paradicsom) című hatkötetes enciklopédiában Aref al-Aref a következőket írta: "Hogyan is nevezhetném másnak, mint Nakbának ["katasztrófának"]? A katasztrófa [Nakba] során általánosságban mint arab nép, de különösen mint palesztinok, az évszázadok során egyszer sem tapasztalt szerencsétlenséggel szembesültünk: hazánkat lepecsételték, [kiűztek] minket hazánkból, és sok szeretett fiunkat elvesztettük." 1955-ben írt Sir al Nakba (A katasztrófa mögött rejlő titok) című könyvének címében Muhammad Nimr al-Hawari szintén a Nakba kifejezést használta. A kifejezés használata az idők során többször átalakult.
Kezdetben nem volt általános a Nakba kifejezés használata a palesztinok körében. Például 1948 után a libanoni palesztin menekültek sok éven át kerülték, sőt aktívan ellenezték a kifejezés használatát, mert az az véglegesség érzetét kölcsönzte egy általuk ideiglenesnek tekintett helyzetnek, és gyakran ragaszkodtak ahhoz, hogy "visszatérőknek" nevezzék őket. Az 1950-es és 1960-as években az 1948-as események leírására olyan kifejezéseket használtak, mint az al-'ightiṣāb ("az erőszak"), vagy ennél is eufemisztikusabban fogalmaztak, például al-'aḥdāth ("az események"), al-hijra ("az exodus") és lammā sharnā wa-tla'nā ("amikor befeketítettük az arcunkat és elmentünk"). A Nakba-narratívákat a Palesztin Felszabadítási Szervezet libanoni vezetése is kerülte az 1970-es években, és inkább a forradalom és megújulás narratíváját részesítették előnyben. A libanoni menekülteket képviselő szervezetek az 1990-es években ismét a Nakba fogalmának használatára hajlottak, mivel úgy vélték, hogy a tárgyalások során a menekültek joga a visszatéréshez becserélhetővé válhat a palesztin államiságra, és egyértelmű üzenetet akartak küldeni a nemzetközi közösségnek azzal kapcsolatban, hogy ez a jog nem lehet alku tárgya.
Nemzeti narratívák
Palesztin nemzeti narratíva
A palesztin nemzeti narratíva a Nakba következményeit meghatározó traumának tekinti, mely meghatározza a nemzeti, politikai és erkölcsi törekvéseket és a palesztin identitást. A palesztin nép az áldozatiság nemzeti identitását alakította ki, amelynek része országuk elvesztése az 1948-as háború során. A palesztin nézőpont szerint népüknek szabadságukkal, vagyonukkal és testükkel kellett megfizetniük az Európában elkövetett holokausztot valódi felelősök helyett.
Shmuel Trigano a Jeruzsálemi Közügyi Központ által kiadott Jewish Political Studies Review című folyóiratban megjelent írásában a Nakba-narratíva fejlődését három szakaszra bontja. Kezdetben a Nakba a palesztinokat az Izrael megalakulása miatt elüldözött áldozatként ábrázolta, melynek célja az volt, hogy helyet teremtsenek a zsidó bevándorlóknak. A következő szakaszban a hatnapos háború olyan keretezést kapott, mely szerint a palesztin földeket Izrael gyarmatosítátta, ami a gyarmatosítás ellenes érzelmekhez közelítette a palesztinok helyzetét. Az utolsó szakasz a holokauszt emlékeit mozgósítva apartheiddel vádolta Izraelt, rezonálva a holokauszt miatti érzett nyugati bűntudatra. Trigano szerint ezek a változó értelmezések figyelmen kívül hagyják az olyan összetett történelmi tényezőket, mint az Izrael felszámolására tett sikertelen kísérletek, a vitatott területi igények és a zsidó menekültek arab nemzetekből történő kitelepítése.
Izraeli nemzeti narratíva
Az izraeli nemzeti narratíva elutasítja az 1948-as évet Nakbaként történő értelmezést, és ehelyett függetlenségi háborúnak tekinti azt, amely megalapozta Izrael államiságát és szuverenitását. Ezen narratíva az 1948-as eseményeket a cionista mozgalom és a zsidó nemzeti törekvések csúcspontjaként értelmezi, ami a megszálló arab hadseregekkel szembeni katonai sikeret, fegyverszüneti megállapodásokat és Izrael legitimitásának elismerését eredményezte az ENSZ által. E narratíva, bár részben elismeri az izraeli felelősséget a palesztin menekültválság bizonyos elemeiért – melyet olyan történészek is dokumentáltak, mint Benny Morris –, ezeket a nehéz háborús körülmények között állammá váló Izrael kontextusában helyezi el. Az 1948-as háborút és annak kimenetelét a palesztin perspektívához hasonlóan meghatározó eseményként fogja fel – a zsidók évszázados szenvedése utáni igazságtételeként és megváltásaként, valamint a diaszpóra felszámolásának, kulcsfontosságú lépéseként.
E narratíva szerint a palesztinai arabok önként menekültek el otthonukból a háború alatt az arab vezetők bátorítására, akik azt mondták a palesztinoknak, ideiglenesen evakuálják őket, hogy az arab hadseregek elpusztíthassák Izraelt, majd a háború elvesztése után megtagadták a beilleszkedésüket. Ez a nézőpont szembeállítja az Izrael által befogadott zsidó menekülteket az arab országok által hontalanul tartott palesztin menekültekkel mint politikai bábukkal. A palesztin narratívával ellentétben az arab falvak elnéptelenedéséről és a palesztin otthonok lerombolásáról szóló állításokat a mainstream izraeli narratíva nem ismeri el, és jellemzően olyan kifejezéseket használ, mint az "elhagyott" ingatlanok és a "lakosságcsere", nem pedig az "elkobzott" vagy "elűzött".
Izraeli jogi intézkedések
Izraeli kormányhivatalnokok többször "arab hazugságként" vagy a terrorizmus igazolására használt fogalomként hivatkoztak a Nakbára. 2009-ben az izraeli oktatási minisztérium megtiltotta a "nakba" kifejezés használatát az arab gyerekeknek szóló tankönyvekben.
2009 májusában a Yisrael Beiteinu nevű párt olyan törvényjavaslatot terjesztett elő, amely betiltana minden Nakbára vonatkozó megemlékezést, három év börtönbüntetéssel sújtva azokat. A nyilvános bírálatokat követően a törvénytervezetet módosították, a börtönbüntetést eltörölték; ehelyett a pénzügyminiszter hatáskörébe kerülne az állami támogatás csökkentése azon izraeli intézmények esetében, amelyek "gyásznapként emlékeznek meg a függetlenség vagy az államalapítás napjáról". Az új tervezetet a az izraeli parlament, a Kneszet 2011 márciusában hagyta jóvá, és Nakba-törvény néven vált ismertté. 2023-ban, miután az ENSZ május 15-ét Nakba-emléknapnak nyilvánította, Gilad Erdan, Izraeli ENSZ-nagykövete antiszemitának nevezte az intézkedést. Az új törvény végrehajtásása akaratlanul is elősegítette, hogy az izraeli társadalomban több ember legyen tisztába azzal, hogy mit jelent a Nakba.
A Nakba tagadása
A Nakba tagadása központi szerepet játszik az 1948-al kapcsolatos cionista narratívákban. A "Nakba-tagadás" kifejezést 1998-ban használta Steve Niva, a Middle East Report szerkesztője, annak leírása közben, ahogyan az 1948-as online narratívák versengtek egymással az internet korai napjaiban. A 21. században a kifejezést aktivisták és tudósok kezdték használni olyan narratívák leírására, amelyek relativizálták vagy tagadták a kiűzetés és az azt követő események történéseit. Az ilyen narratívák különösen jellemzik az izraeli és nyugati történetírást a kései 1980-as éveket megelőzöen, amikortól az "új történészek" elkezdték felülvizsgálni és újraírni Izrael történelmét.
A Nakba-tagadást többen még mindig elterjedtnek tekintik mind az izraeli, mind az amerikai diskurzusban, és az arabellenes rasszizmushoz kapcsolódó különböző toposzokhoz kötik azt.
2023 májusában, a Nakba 75. évfordulóját követően Mahmúd Abbász palesztin elnök két év börtönnel büntethető bűncselekménynek nyilvánította az 1948-as kiűzetés tagadását.
Nemzetközi állásfoglalások
2024. május 17-én az ENSZ másodszor emlékezett meg a palesztin Nakbáról, és felszólította a nemzetközi közösséget, hogy fokozzák az izraeli megszállás megszüntetésére irányuló erőfeszítéseiket. Továbbá sor került egy “1948-2024: A tovább folytatódó palesztin Nakba" című rendezvényre is.
Történetírás
Avraham Sela és Alon Kadish állítása szerint a Nakba palesztin nemzeti emlékezete az idők során átalakult, és úgy rekonstruálta az 1948-as eseményeket, hogy azok a mai palesztin nemzeti követeléseket szolgálják. Azt állítják, hogy a Nakba palesztin történetírása hajlamos "teljesen figyelmen kívül hagyni" az arab irreguláris és önkéntes erők támadásait a Jisuv ellen, kisebbítve a palesztin vezetők szerepét az 1948-as háborúhoz és vereséghez vezető eseményekben.
Elias Khoury szerint Edward Said művei fontosak voltak ahhoz, hogy a Nakba "radikálisan új megközelítést" kapjon a fogalom olyan korábbi alkalmazásaihoz képest, mint Zureiq-é, melyek a "a természeti katasztrófa konnotációját” viselték magukon, és így "mentesítették a a palesztin vezetést és az arab kormányokat a vereségért való közvetlen felelősségvállalás alól"
A filmekben és az irodalomban
Jordánia Darin J. Sallam Nakbáról szóló Farha című filmjét nevezte a 2023-as Oscar-díj nemzetközi játékfilm kategóriájában. Erre válaszul Avigdor Lieberman izraeli pénzügyminiszter elrendelte, hogy az államkincstár vonja vissza a jaffai Al Saraya Színház állami támogatását, ahol a filmet tervezték vetíteni.
Múzeumok
Az Al Qarara Kulturális Múzeumban volt látható egy gyűjtemény a Nakba előtti ékszerekből. Egy izraeli támadás okozta robbanás következtében 2023 októberében a gyűjtemény megsemmisült.
Megjegyzések
↑Note: The 6.2 million is composed of 5.55 million registered refugees and 0.63m other registered people; UNRWA's definition of Other Registered Persons refer to "those who, at the time of original registration did not satisfy all of UNRWA's Palestine refugee criteria, but who were determined to have suffered significant loss and/or hardship for reasons related to the 1948 conflict in Palestine; they also include persons who belong to the families of other registered persons."
12Sayigh 2023; Pappe 2021; Khalidi 2020, p.75; Shenhav 2019, p.49; Bashir & Goldberg 2018; Khoury 2018, pp.xiii-xv; Rouhana & Sabbagh-Khoury 2017; Rashed, Short & Docker 2014, pp.1 ([Abstract] "The paper suggests that the ‘Nakba’ of 1948, which was based on appropriation of the land of Palestine without its people, comprising massacres, physical destruction of villages, appropriation of land, property and culture, can be seen as an ongoing process and not merely a historical event.") and 12-18 ("[p. 12] The concept of an ‘ongoing’ Nakba is not a new one for Palestinians ..."); Masalha 2012, pp.5 ("The clearing out and displacement of the Palestinians did not end with the 1948 war; the Israeli authorities continued to ‘transfer’ (a euphemism for the removal of Palestinians from the land), dispossess and colonise Palestinians during the 1950s"), 12-14 ("[p. 12] The Nakba as a continuing trauma occupies a central place in the Palestinian psyche ... [p. 13] With millions still living under Israeli colonialism, occupation or in exile, the Nakba remains at the heart of both Palestinian national identity and political resistance ... [p. 14] the Nakba and ethnic cleansing of Palestinians from Jerusalem and other parts of the West Bank are continuing"), 75 ("The pattern of Israeli massacres of Palestinian civilians established in 1948 has been maintained: for example, the massacres at Qibya in October 1953; the al-Azazme tribes in March 1955; Kafr Qasim on 29 October 1956; Samo‘a in the 1960s; the villages of the Galilee during Land Day on 30 March 1976; Sabra and Shatila on 16–18 September 1982; al-Khalil (Hebron) on 25 February 1994; Kfar Qana in 1999, Wadi Ara in 2000; the Jenin refugee camp on 13 April 2002; the mass killing during the popular Palestinian uprisings (intifadas) against Israeli occupation in the West Bank and Gaza (1987–1993 and 2000–2002); Gaza (December 2008–January 2009); the Gaza flotilla raid on 31 May 2010."), 251 ("The processes of ethnic cleansing and transfer in Palestine continue."), and 254 ("While the Holocaust is an event in the past, the Nakba did not end in 1948. For Palestinians, mourning sixty-three years of al-Nakba is not just about remembering the ‘ethnic cleansing’ of 1948; it is also about marking the ongoing dispossession and dislocation. Today the trauma of the Nakba continues: the ongoing forced displacement of Palestinians caused by Israeli colonisation of the West Bank, land confiscation, continued closures and invasions, de facto annexation facilitated by Israel's 730-kilometre ‘apartheid wall’ in the occupied West Bank, and the ongoing horrific siege of Gaza. Palestinians in Gaza, the West Bank and East Jerusalem are denied access to land, water and other basic resources. Today the Nakba continues through the ‘politics of denial’. There are millions of Palestinian refugees around the world, all of whom are denied their internationally recognised ‘right of return’ to their homes and land. The memory, history, rights and needs of Palestinian refugees have been excluded not only from recent Middle East peacemaking efforts but also from Palestinian top-down and elite approaches to the refugee issue (Boqai’ and Rempel 2003). The ongoing ethnic cleansing of Palestinians from Jerusalem, the West Bank and the Naqab, and the failure of both the Israeli state and the international community to acknowledge 1948 as such, continue to underpin the Palestine–Israel conflict ..."); Lentin 2010, p.111; Abu-Lughod & Sa'di 2007; Jayyusi 2007
↑Khalidi, Rashid I. (1992). "Observations on the Right of Return". Journal of Palestine Studies. 21 (2): 29–40. doi:10.2307/2537217. JSTOR2537217. Only by understanding the centrality of the catastrophe of politicide and expulsion that befell the Palestinian people – al-nakba in Arabic – is it possible to understand the Palestinians' sense of the right of return
↑Golani, Motti; Manna, Adel (2011). Two sides of the coin: independence and Nakba, 1948: two narratives of the 1948 War and its outcome. Institute for Historical Justice and Reconciliation. 14.o. ISBN978-90-8979-080-4. Hozzáférés: 2023. november 14.. The Palestinians regard the Nakba and its repercussions as a formative trauma defining their identity and their national, moral, and political aspirations. As a result of the 1948 war, the Palestinian people, which to a large degree lost their country to the establishment of a Jewish state for the survivors of the Holocaust, developed a victimized national identity. From their perspective, the Palestinians have been forced to pay for the Jewish Holocaust with their bodies, their property, and their freedom instead of those who were truly responsible. Jewish Israelis, in contrast, see the war and its outcome not merely as an act of historical justice that changed the historical course of the Jewish people, which until that point had been filled with suffering and hardship, but also as a birth – the birth of Israel as an independent Jewish state after two thousand years of exile. As such, it must be pure and untainted, because if a person, a nation, or a state is born in sin, its entire essence is tainted. In this sense, discourse on the war is not at all historical but rather current and extremely sensitive. Its power and intensity is directly influenced by present day events. In the Israeli and the Palestinian cases, therefore, the 1948 war plays a pivotal role in two simple, clear, unequivocal, and harmonious narratives, with both peoples continuing to see the war as a formative event in their respective histories.
↑Schmemann, Serge (1998. május 15.). "MIDEAST TURMOIL: THE OVERVIEW; 9 Palestinians Die in Protests Marking Israel's Anniversary". The New York Times. ISSN0362-4331. 2022. március 5. dátummal az eredetiből archiválva. Hozzáférés: 2021. április 7.. We are not asking for a lot. We are not asking for the moon. We are asking to close the chapter of nakba once and for all, for the refugees to return and to build an independent Palestinian state on our land, our land, our land, just like other peoples. We want to celebrate in our capital, holy Jerusalem, holy Jerusalem, holy Jerusalem.
↑Khalidi 2020, pp. 27 ("around 94 percent [Arabs]"), 28 ("6 percent [Jews]"), and 43 sfnm error: no target: CITEREFKhalidi2020 (help); Slater 2020, pp. 39 ("50,000 Jews ... 700,000 Arabs") and 44 ("about 750,000, of whom 50,000–60,000 or less than 9 percent were Jewish") sfnm error: no target: CITEREFSlater2020 (help); Masalha 2018, p.314, "[quoting Balfour in 1919] 700,000 Arabs" sfnm error: no target: CITEREFMasalha2018 (help); Morris 2008, p.15, "Jewish numbers had grown under the Ottomans from some twenty-five thousand to sixty to eighty-five thousand between 1881 and 1914. The Arab increase had been less dramatic—from 450,000 (1881) to 650,000 (1918)" sfnm error: no target: CITEREFMorris2008 (help); Pappe 2006, p.11, "no more than five per cent [Jews]" sfnm error: no target: CITEREFPappe2006 (help)
↑Sayigh 2023, p.281 sfnm error: no target: CITEREFSayigh2023 (help); Manna 2013, p.89 sfnm error: no target: CITEREFManna2013 (help); Masalha 2012, p.33, 54, and 150 sfnm error: no target: CITEREFMasalha2012 (help); Wolfe 2012, p.143 sfnm error: no target: CITEREFWolfe2012 (help); Davis 2011, p.6 sfnm error: no target: CITEREFDavis2011 (help); Morris 2008, pp.9–14 sfnm error: no target: CITEREFMorris2008 (help); Sa'di 2007, pp.288–290 sfnm error: no target: CITEREFSa'di2007 (help).
↑Sabbagh-Khoury 2023, p.53, "around 12 percent [Jews]" sfnm error: no target: CITEREFSabbagh-Khoury2023 (help); Pappe 2022, p.79, "They [Palestinians] represented 90 per cent of the inhabitants, but were treated as if they constituted only 50 per cent" sfnm error: no target: CITEREFPappe2022 (help); Davis 2011, p.6, "11 percent [Jews]" sfnm error: no target: CITEREFDavis2011 (help)
↑"U.N.O. PASSES PALESTINE PARTITION PLAN". Newcastle Morning Herald and Miners' Advocate (NSW: 1876 – 1954). NSW: National Library of Australia. 1947. december 1. 1.o. Hozzáférés: 2014. október 24.. Semi-hysterical Jewish crowds in Tel Aviv and Jerusalem were still celebrating the U.N.O. partition vote at dawn to-day. Great bonfires at Jewish collective farms in the north were still blazing. Many big cafes in Tel Aviv served free champagne. A brewery threw open its doors to the crowd. Jews jeered some British troops who were patrolling Tel Aviv streets but others handed them wine. In Jerusalem crowds mobbed armoured cars and drove through the streets on them. The Chief Rabbi in Jerusalem (Dr Isaac Herzog) said: "After the darkness of 2000 years, the dawn of redemption has broken. The decision marks at epoch not only in Jewish history, but in world history." The Jewish terrorist organisation, Irgun Zvai Leumi, announced from its headquarters that it would "cease to exist in the new Jewish state.
↑David McDowall (1990). Palestine and Israel: The Uprising and Beyond. I.B. Tauris. 193.o. ISBN9780755612581. Although the Jewish Agency accepted the partition plan, it did not accept the proposed borders as final and Israel's declaration of independence avoided the mention of any boundaries. A state in part of Palestine was seen as a stage towards a larger state when opportunity allowed. Although the borders were 'bad from a military and political point of view,' Ben Gurion urged fellow Jews to accept the UN Partition Plan, pointing out that arrangements are never final, 'not with regard to the regime, not with regard to borders, and not with regard to international agreements'. The idea of partition being a temporary expedient dated back to the Peel Partition proposal of 1937. When the Zionist Congress had rejected partition on the grounds that the Jews had an inalienable right to settle anywhere in Palestine, Ben Gurion had argued in favour of acceptance, 'I see in the realisation of this plan practically the decisive stage in the beginning of full redemption and the most wonderful lever for the gradual conquest of all of Palestine.
↑Sean F. McMahon, The Discourse of Palestinian-Israeli Relations, Routledge 2010 p. 40. "The Zionist movement also accepted the UN partition plan of 1947 tactically. Palumbo notes that “[t]he Zionists accepted this scheme [the UN partition plan] since they hoped to use their state as a base to conquer the whole country.” Similarly, Flapan states that “[Zionist] acceptance of the resolution in no way diminished the belief of all the Zionist parties in their right to the whole of the country [Palestine]”; and that “acceptance of the UN Partition Resolution was an example of Zionist pragmatism par excellence. It was a tactical acceptance, a vital step in the right direction – a springboard for expansion when circumstances proved more judicious.”
↑Simha Flapan, The Birth of Israel: Myths and Realities, Pantheon, 1988, ISBN978-0-679-72098-0, Ch. 1 Myth One: Zionists Accepted the UN Partition and Planned for Peace, pages 13-53 "Every school child knows that there is no such thing in history as a final arrangement— not with regard to the regime, not with regard to borders, and not with regard to international agreements. History, like nature, is full of alterations and change. David Ben-Gurion, War Diaries, Dec. 3, 1947"
↑Benny Morris (2008). 1948: a history of the first Arab-Israeli war. Yale University Press. 73.o. ISBN978-0-300-12696-9. Hozzáférés: 2013. július 13.. Bevin regarded the UNSCOP majority report of 1 September 1947 as unjust and immoral. He promptly decided that Britain would not attempt to im- pose it on the Arabs; indeed, he expected them to resist its implementation… The British cabinet...: in the meeting on 4 December 1947... It decided, in a sop to the Arabs, to refrain from aiding the enforcement of the UN resolution, meaning the partition of Palestine. And in an important secret corollary... it agreed that Britain would do all in its power to delay until early May the arrival in Palestine of the UN (Implementation) Commission. The Foreign Office immediately informed the commission "that it would be intolerable for the Commission to begin to exercise its authority while the [Mandate] Palestine Government was still administratively responsible for Palestine"... This... nullified any possibility of an orderly implementation of the partition resolution.
↑Live by the Sword: Israel's Struggle for Existence in the Holy Land, James Rothrock, p. 14
↑Lenczowski, G. (1962). The Middle East in World Affairs (3rd Edition). Ithaca, NY: Cornell University Press. p. 723
↑Abu-Laban & Bakan 2022, p.511, "In light of the ever-growing historiography, serious scholarship has left little debate about what happened in 1948." sfnm error: no target: CITEREFAbu-LabanBakan2022 (help); Khalidi 2020, p.60, "What happened is, of course, now well known." sfnm error: no target: CITEREFKhalidi2020 (help); Slater 2020, p.406 n.44, "There is no serious dispute among Israeli, Palestinian, or other historians about the central facts of the Nakba." sfnm error: no target: CITEREFSlater2020 (help); Khoury 2012, pp. 258 ("The realities of the nakba as an ethnic cleansing can no more be neglected or negated ... The ethnic cleansing as incarnated by Plan Dalet is no longer a matter of debate among historians ... The facts about 1948 are no longer contested, but the meaning of what happened is still a big question.") and 263 ("We don't need to prove what is now considered a historical fact. What two generations of Palestinian historians and their chronicles tried to prove became an accepted reality after the emergence of the Israeli new historians.") sfnm error: no target: CITEREFKhoury2012 (help); Wolfe 2012, p.133, "The bare statistics of the Nakba are well enough established." sfnm error: no target: CITEREFWolfe2012 (help); Lentin 2010, p.6, "That the 1948 war that led to the creation of the State of Israel resulted in the devastation of Palestinian society and the expulsion of at least 80 per cent of the Palestinians who lived in the parts of Palestine upon which Israel was established is by now a recognised fact by all but diehard Zionist apologists." sfnm error: no target: CITEREFLentin2010 (help); Sa'di 2007, pp. 290 ("Although the hard facts regarding the developments during 1947–48 that led to the Nakba are well known and documented, the obfuscation by the dominant Israeli story has made recovering the facts, presenting a sensible narrative, and putting them across to the world a formidable task.") and 294 ("Today, there is little or no academic controversy about the basic course of events that led to the Zionist victory and the almost complete destruction of Palestinian society.") sfnm error: no target: CITEREFSa'di2007 (help)
↑Manna 2022, pp.109–111; Pappe 2022, pp.125–128; Ghanim 2018, pp.106–108; Cohen 2017, pp.81-83 ps=, "[p. 81] As the war progressed, and the Arabs of Palestine continued to be uprooted from their homes, the position that the refugees should not be allowed to return was gaining momentum. An official decision sealing this trend was taken in a government session on June 16 ... [p. 82] The policy that emerged in the weeks following the Arab armies’ invasion was that of preventing the Palestinian refugees’ return and also encouraging the expulsion of Palestinians from their towns and villages ... [p. 83] The conquest of Nazareth and its surrounding area, in addition to Lydda and Ramleh during the 10-day battle, confirmed the military capabilities of the newly established Israel Defense Forces (IDF) and expanded the territory under Israeli control beyond the boundaries stipulated by the Partition Plan. While most of the Palestinian population in these areas fled or were expelled, tens of thousands of Palestinian residents remained under Israeli rule."; Morris 2008; Pappe 2006, pp.148–156; Morris 2004, p.171
↑Hasian Jr. 2020, p.93 sfnm error: no target: CITEREFHasian_Jr.2020 (help); Pappe 2020, pp.33–34, "a soldier's eyewitness report ... enumerates details of the massacre at al-Dawayima as told to the author of the letter by a soldier who participated in the operation ... 'There was no battle and no resistance (and no Egyptians). The first conquerors [to enter the village] killed from 80 to 100 [male] Arabs, women and children. They killed the children by smashing their skulls with sticks. There was not a home without its dead.'" sfnm error: no target: CITEREFPappe2020 (help); Masalha 2012, p.86, "80–100 were killed by the IDF" sfnm error: no target: CITEREFMasalha2012 (help); Morris 2008, p.333 sfnm error: no target: CITEREFMorris2008 (help); Sa'di 2007, p.293, "According to a report on the testimony of one Israeli soldier ... 'The first [wave] of conquerors killed about 80 to 100 [male] Arabs, women and children. The children they killed by breaking their heads with sticks. There was not a house without dead.'" sfnm error: no target: CITEREFSa'di2007 (help); Slyomovics 2007, pp.29–30, "an Israeli army massacre of more than eighty villagers" sfnm error: no target: CITEREFSlyomovics2007 (help)
↑Sayigh 2023, pp.281 and 287 sfnm error: no target: CITEREFSayigh2023 (help); Shenhav 2019, p.49 sfnm error: no target: CITEREFShenhav2019 (help); Rouhana & Sabbagh-Khoury 2017, p.402-403 and 413 sfnm error: no target: CITEREFRouhanaSabbagh-Khoury2017 (help); Manna 2013, p.91 sfnm error: no target: CITEREFManna2013 (help); Masalha 2012, pp.1–3, 73, and 102 sfnm error: no target: CITEREFMasalha2012 (help); Shlaim 2009, p.29 sfnm error: no target: CITEREFShlaim2009 (help).
↑Manna 2022, p.195 sfnm error: no target: CITEREFManna2022 (help); Khalidi 2020, pp.90–91, "In October 1953, Israeli forces in the West Bank village of Qibya carried out a massacre following an attack by feda’iyin that killed three Israeli civilians, a woman and her two children, in the town of Yehud. Israeli special forces Unit 101, under the command of Ariel Sharon, blew up forty-five homes with their inhabitants inside, killing sixty-nine Palestinian civilians." sfnm error: no target: CITEREFKhalidi2020 (help); Masalha 2012, p.75, "the massacres at Qibya in October 1953 ... Israeli troops of the notorious Unit 101 of the Israeli army, under the command of Ariel Sharon, attacked the West Bank village of Qibya, killing 69 Palestinians, many while hiding in houses blown up over their heads; 45 houses, a school, and a mosque were also destroyed (Shlaim 2000: 90–93; Morris 1997: 257–76; Chomsky 1983: 383–5)." sfnm error: no target: CITEREFMasalha2012 (help); Pappe 2006, p.258 sfnm error: no target: CITEREFPappe2006 (help).
↑Manna 2022, p. 11 ("On the Jordanian front, which remained quiet during the Sinai War, Border Guard troops carried out a massacre in Kafr Qasim on the evening of 29 October 1956. The killing by Israeli troops of forty-nine Arab citizens in cold blood, eight years after the Nakba, signals clearly how they were viewed by the ruling majority and its representatives in the security agencies."), 19 ("the army declared a curfew on the villages of the Triangle hours before the war began on 29 October 1956—and announced it only after villagers had left to tend their fields. This sudden movement restriction resulted in the killing of forty-nine people from the village of Kafr Qasim by Border Guards as they returned from their fields that evening, unaware of the curfew", 193-196, and 267-273 sfnm error: no target: CITEREFManna2022 (help); Ghanim 2018, pp. 96 ("This state of affairs began to change gradually with the passage of time and the waning of the prospect of expulsion, especially after the massacre of Kafr Qasim in 1956 on the eve of the Tripartite Aggression and the subsequent reconciliation in Kafr Qasim.") and 112 n.16 ("The massacre took place on the October 29, 1956, in the village Kafr Qasim. The Israel Border Police shot dead forty-nine Palestinian Arab civilians, all of whom were citizens of Israel.") sfnm error: no target: CITEREFGhanim2018 (help); Masalha 2012, p.75, "Israeli-Palestinian village of Kafr Qasim, where on 29 October 1956 Israeli border guards murdered in cold blood forty-nine villagers (mostly women and children) returning from their fields" sfnm error: no target: CITEREFMasalha2012 (help); Kimmerling 2008, p.315, "1956 Forty-seven Israeli Arabs massacred in Kafr Qasim village after violating curfew." sfnm error: no target: CITEREFKimmerling2008 (help); Pappe 2006, p. 197 ("forty-nine villagers of Kfar Qassim, a village transferred to Israel in the armistice agreement with Jordan, were butchered") and 258 ("Israeli troops massacred forty-nine villagers returning from their fields") sfnm error: no target: CITEREFPappe2006 (help)
↑Sayigh 2023, p.288 n. 13, "Palestinians were attacked ... in Lebanon during the civil war of 1975–1990, including the massacre of Tal al-Zaater" sfnm error: no target: CITEREFSayigh2023 (help); Pappe 2022, p.204, "The Syrians slaughtered Palestinians in Tel-Zaatar in 1976" sfnm error: no target: CITEREFPappe2022 (help); Khalidi 2020, pp.125–126, "Tal al-Za‘tar ... Palestinians in all these places suffered such atrocities ... the camp was overrun in August 1976 and its entire population was expelled. Perhaps two thousand people were killed in what was probably the largest single massacre during the entire war ... The LF carried out the Tal al-Za‘tar massacre with Israel's covert support" sfnm error: no target: CITEREFKhalidi2020 (help); Khoury 2012, p.263, "The massacres in Palestinian camps ... Tal Al Zaatar camp (1976) ... are a continuation of the massacres of 1948." sfnm error: no target: CITEREFKhoury2012 (help); Kimmerling 2008, p.319, "Christian right-wing militias in Lebanon, supported by Syria, enforce a siege on Tal al-Zaatar, a Palestinian refugee camp; the siege ends with a massacre of the camp inhabitants." sfnm error: no target: CITEREFKimmerling2008 (help)
↑Sayigh 2023, p.288 n. 13, "Palestinians were attacked ... during the Israeli invasion of Lebanon in 1982, with the massacre of Sabra/Shatila" sfnm error: no target: CITEREFSayigh2023 (help); Khalidi 2020, pp. 125-126, 140, 154-163 ("[p. 154] Between September 16 and the morning of September 18, the militiamen murdered more than thirteen hundred Palestinian and Lebanese men, women, and children."), and 279 n. 42 ("The most complete analysis of the number of victims of the massacre, based on extensive interviews and painstaking research, is by the distinguished Palestinian historian Bayan Nuwayhid al-Hout, who in Sabra and Shatila: September 1982 (Ann Arbor: Pluto, 2004), established a minimum of close to 1,400 killed. She notes, however, that as many victims were abducted and never found, the actual number was undoubtedly larger, and is unknowable.") sfnm error: no target: CITEREFKhalidi2020 (help); Manna 2013, p.96, "[During the 1982 Lebanese War] the Palestinians suffered again from massacres and destruction in the refugee camps." sfnm error: no target: CITEREFManna2013 (help); Khoury 2012, p.263, "The massacres in Palestinian camps ... Shatila and Sabra (1982)—are a continuation of the massacres of 1948" sfnm error: no target: CITEREFKhoury2012 (help); Masalha 2012, p. 75 ("The large-scale massacre of Palestinian civilians by the Israeli-allied Kataib Lebanese militia; estimates of those killed are between 800 and 3,500."), 137, 141–143, and 226-227 sfnm error: no target: CITEREFMasalha2012 (help); Lentin 2010, pp. 88 ("The 1982—2000 Lebanon war, the first not to be perceived as a 'no-choice' war, led to the Sabra and Shatila massacre in which the IDF allowed Lebanese Christian Phalangist militiamen to enter two Palestinian refugee camps and massacre civilians inside, leading to mass protests by Israeli Jews throughout Israel.") and 169-170 ("2,000 civilians were brutally murdered under the watchful eyes of the IDF") sfnm error: no target: CITEREFLentin2010 (help); Kimmerling 2008, p.319, "Christian-Maronite militias, under Israeli protection, massacre Palestinians in the Sabra and Shatilla refugee camps." sfnm error: no target: CITEREFKimmerling2008 (help); Abu-Lughod & Sa'di 2007, p. 5 ("Landmark events in Palestinian history such as ... the massacre at Sabra and Shatila") and 19 ("In 1982 Israel bombarded and invaded Lebanon, causing mass destruction, the routing of the PLO, and then a massacre in the refugee camps.") sfnm error: no target: CITEREFAbu-LughodSa'di2007 (help); Pappe 2006, p.258 sfnm error: no target: CITEREFPappe2006 (help).
↑Khalidi 2020, pp.164–199 sfnm error: no target: CITEREFKhalidi2020 (help); Manna 2013, p.99 n. 16 sfnm error: no target: CITEREFManna2013 (help); Masalha 2012, p.75 sfnm error: no target: CITEREFMasalha2012 (help); Lentin 2010, p.88 sfnm error: no target: CITEREFLentin2010 (help); Abu-Lughod & Sa'di 2007, pp.5 and 19 sfnm error: no target: CITEREFAbu-LughodSa'di2007 (help).
↑Morris, Benny (1997). Israel's Border Wars, 1949–1956: Arab Infiltration, Israeli Retaliation, and the Countdown to the Suez War. Clarendon Press. 432.o. ISBN978-0-19-829262-3. The available documentation suggests that Israeli security forces and civilian guards, and their mines and booby-traps, killed somewhere between 2,700 and 5,000 Arab infiltrators during 1949–56. The evidence suggests that the vast majority of those killed were unarmed. The overwhelming majority had infiltrated for economic or social reasons. The majority of the infiltrators killed died during 1949–51; there was a drop to some 300–500 a year in 1952–4. Available statistics indicate a further drop in fatalities during 1955–6, despite the relative increase in terrorist infiltration.
↑Masalha 2018, pp. 44 ("In view of the Zionist ethnic cleansing of most of Palestine in 1948 and the current reality of coloniser/colonised in the country, the liberal Zionist slogan that the history of modern Palestine centres on the idea of ‘one land, two peoples’ rings hollow ... . Following the ethnic cleansing of Palestine in 1948 and the ruptures of the Nakba, the Israeli state, now in control of 78 per cent of the land, accelerated its toponymic project and pursued methods whose main features were memoricide."), 319 ("On the other hand, since the ethnic cleansing of the 1948 Nakba and the creation of the Israeli state, a large number of Palestinian Arabic place names have been Judaised, Hebraicised."), and 376 ("But this ‘natural landscape’ is a carefully constructed scene to camouflage the systematically expropriated land of Palestinian villages, the destruction of cultivated olive groves and the ethnic cleansing of the Nakba.") sfnm error: no target: CITEREFMasalha2018 (help); Masalha 2012, p.254, "While the Holocaust is an event in the past, the Nakba did not end in 1948. For Palestinians, mourning sixty-three years of al-Nakba is not just about remembering the “ethnic cleansing” of 1948, it is also about marking the ongoing dispossession and dislocation. sfnm error: no target: CITEREFMasalha2012 (help)
↑Khoury 2018, pp.xii–xiii, "The Nakba’s initial bloody chapters were written with the forceful ethnic cleansing of Palestinians in 1948." sfnm error: no target: CITEREFKhoury2018 (help); Khoury 2012, pp.258 and 263–265 sfnm error: no target: CITEREFKhoury2012 (help).
↑Morris, Benny (2016. október 10.). "Israel Conducted No Ethnic Cleansing in 1948". Haaretz. 2022. június 16. dátummal az eredetiből archiválva. Hozzáférés: 2023. október 25.. I don't accept the definition "ethnic cleansing" for what the Jews in prestate Israel did in 1948. (If you consider Lod and Ramle, maybe we can talk about partial ethnic cleansing.)
↑"עיצוב יחסי יהודים - ערבים בעשור הראשון"[Shaping Jewish-Arab relations in the first decade]. lib.cet.ac.il (héber nyelven). 2022. október 8. dátummal az eredetiből archiválva. Hozzáférés: 2022. október 8.
↑Forman, Geremy; Kedar, Alexandre (2004. december). "From Arab Land to 'Israel Lands': The Legal Dispossession of the Palestinians Displaced by Israel in the Wake of 1948". Environment and Planning D: Society and Space. 22 (6): 809–830. Bibcode:2004EnPlD..22..809F. doi:10.1068/d402. S2CID140598791.
↑"Israel's apartheid against Palestinians: Cruel system of domination and crime against humanity", Amnesty International (angol nyelven), 2022. február 1., 2023. december 2. dátummal az eredetiből archiválva, hozzáférés: 2023. október 23. See Section 5.3: Segregation and Control, particularly 5.3.1: Denial of right to equal nationality and status and 5.3.2: Restrictions on freedom of movement as a means of control over land and people
↑Kassim, Anis F. (2000). "The Palestinians: From Hyphenated to Integrated Citizenship". In Butenschon, Nils A.; Davis, Uri; Hassassian, Manuel (eds.). Citizenship and the State in the Middle East: Approaches and Applications. Syracuse University Press. 201–224 [204].o. ISBN978-0-8156-2829-3. Hozzáférés: 2023. november 14.{{cite book}}: More than one of |first1= és |first= specified (súgó); More than one of |last1= és |last= specified (súgó)
↑Lauterpacht, H. (ed.). "International Law Reports 1950" (London: Butterworth & Co., 1956), p.111
↑Kattan, Victor (2005. január 1.). "The Nationality of Denationalized Palestinians". Nordic Journal of International Law. 74 (1): 67–102. doi:10.1163/1571810054301004. ISSN0902-7351.
↑Antonius, George (1979) [1946], The Arab awakening: the story of the Arab national movement, Putnam, 312.o, ISBN978-0-399-50024-4, hozzáférés: 2021. április 22., The year 1920 has an evil name in Arab annals: it is referred to as the Year of the Catastrophe (cĀm al-Nakba). It saw the first armed risings that occurred in protest against the post-War settlement imposed by the Allies on the Arab countries. In that year, serious outbreaks took place in Syria, Palestine, and Iraq
↑Golani, Motti; Manna, Adel (2011). Two sides of the coin: independence and Nakba, 1948: two narratives of the 1948 War and its outcome. Institute for Historical Justice and Reconciliation. 14.o. ISBN978-90-8979-080-4. Hozzáférés: 2023. november 14.. The Palestinians regard the Nakba and its repercussions as a formative trauma defining their identity and their national, moral, and political aspirations. As a result of the 1948 war, the Palestinian people, which to a large degree lost their country to the establishment of a Jewish state for the survivors of the Holocaust, developed a victimized national identity. From their perspective, the Palestinians have been forced to pay for the Jewish Holocaust with their bodies, their property, and their freedom instead of those who were truly responsible. Jewish Israelis, in contrast, see the war and its outcome not merely as an act of historical justice that changed the historical course of the Jewish people, which until that point had been filled with suffering and hardship, but also as a birth – the birth of Israel as an independent Jewish state after two thousand years of exile. As such, it must be pure and untainted, because if a person, a nation, or a state is born in sin, its entire essence is tainted. In this sense, discourse on the war is not at all historical but rather current and extremely sensitive. Its power and intensity is directly influenced by present day events. In the Israeli and the Palestinian cases, therefore, the 1948 war plays a pivotal role in two simple, clear, unequivocal, and harmonious narratives, with both peoples continuing to see the war as a formative event in their respective histories.
↑Trigano, Shmuel (2019). "Deconstructing the Three Stages of the Nakba Myth". Jewish Political Studies Review. 30 (3/4): 45–54. JSTOR26801117.
↑Golani, Motti; Manna, Adel (2011). Two sides of the coin: independence and Nakba, 1948: two narratives of the 1948 War and its outcome. Institute for Historical Justice and Reconciliation. 14.o. ISBN978-90-8979-080-4. Hozzáférés: 2023. november 14.. The Palestinians regard the Nakba and its repercussions as a formative trauma defining their identity and their national, moral, and political aspirations. As a result of the 1948 war, the Palestinian people, which to a large degree lost their country to the establishment of a Jewish state for the survivors of the Holocaust, developed a victimized national identity. From their perspective, the Palestinians have been forced to pay for the Jewish Holocaust with their bodies, their property, and their freedom instead of those who were truly responsible. Jewish Israelis, in contrast, see the war and its outcome not merely as an act of historical justice that changed the historical course of the Jewish people, which until that point had been filled with suffering and hardship, but also as a birth – the birth of Israel as an independent Jewish state after two thousand years of exile. As such, it must be pure and untainted, because if a person, a nation, or a state is born in sin, its entire essence is tainted. In this sense, discourse on the war is not at all historical but rather current and extremely sensitive. Its power and intensity is directly influenced by present day events. In the Israeli and the Palestinian cases, therefore, the 1948 war plays a pivotal role in two simple, clear, unequivocal, and harmonious narratives, with both peoples continuing to see the war as a formative event in their respective histories.
↑Golani, Motti; Manna, Adel (2011). Two sides of the coin: independence and Nakba, 1948: two narratives of the 1948 War and its outcome. Institute for Historical Justice and Reconciliation. 14.o. ISBN978-90-8979-080-4. Hozzáférés: 2023. november 14.. The Palestinians regard the Nakba and its repercussions as a formative trauma defining their identity and their national, moral, and political aspirations. As a result of the 1948 war, the Palestinian people, which to a large degree lost their country to the establishment of a Jewish state for the survivors of the Holocaust, developed a victimized national identity. From their perspective, the Palestinians have been forced to pay for the Jewish Holocaust with their bodies, their property, and their freedom instead of those who were truly responsible. Jewish Israelis, in contrast, see the war and its outcome not merely as an act of historical justice that changed the historical course of the Jewish people, which until that point had been filled with suffering and hardship, but also as a birth – the birth of Israel as an independent Jewish state after two thousand years of exile. As such, it must be pure and untainted, because if a person, a nation, or a state is born in sin, its entire essence is tainted. In this sense, discourse on the war is not at all historical but rather current and extremely sensitive. Its power and intensity is directly influenced by present day events. In the Israeli and the Palestinian cases, therefore, the 1948 war plays a pivotal role in two simple, clear, unequivocal, and harmonious narratives, with both peoples continuing to see the war as a formative event in their respective histories.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Nakba című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
.webp)
.jpg)
