európai, vallási, tudományos, diplomáciai, irodalmi, közigazgatási, tanult közvetítő nyelv; 14–15. század (reneszánsz latin); 16.-18. század (tetőpont); 18.-19. század (hanyatlás)
Neolatinnak vagy modern latinnak hívjuk az irodalmi latin nyelv újjáéledését, amit az akadémiai és tudományos művekben használtak nagyjából 1500 óta. A modern tudományos és műszaki nevezéktan, mint pl. a zoológiai és botanikai rendszertan és a nemzetközi tudományos szókincs, széles körben merít a neolatin szókincsből, gyakran klasszikus vagy neoklasszikus összetett szavak formájában. A neolatin magában foglalja a széles körű neologizmusok alkotását. Általában jelentőségét tekintve megkülönböztetik a 20. század második felétől számított kortárs latintól.
A fogalom
A tudomány a neolatin jelzőt használja arra, hogy leírják a latin nyelvnek azt az állapotát, amely a reneszánszOlaszországban fejlődött ki a klasszikus civilizáció iránti, 14. és 15. századi érdeklődés eredményeképpen.
A neolatin leírja továbbá a latin nyelv bármilyen célú használatát, legyen az tudományos vagy irodalmi vonatkozású, függetlenül attól, hogy a reneszánsz alatt vagy után keletkezett-e. Az időszakot nem lehet pontosan beazonosítani; ennek ellenére, a világi oktatás terjedése, a humanista irodalmi normák elfogadása, és a latin szövegeknek a nyomtatás feltalálásával széles körben történő elterjedése a tudományos élet új korszakába történő átmenet határát jelezte a 15. században. A korszak végét pontosan nem lehet meghatározni, de a latint a gondolatok közvetítésének általános eszközeként egyre kevésbé használták. A Német-római Birodalom megszűnésével és a Bécsi Kongresszus összehívásával a francia átvette a latin helyét a diplomácia nyelveként. 1900-ig a latin főleg a nemzetközi tudományos szókincsben és rendszertanban maradt releváns. A fogalom 1890-es években válik elterjedtté a nyelvészek és tudósok között.
A neolatin, használatának hajnalán legalábbis, egy nemzetközi nyelv volt a katolikus és protestáns Európában, és a főbb európai nagyhatalmak gyarmatain. Ez magába foglalta Európa java részét, beleértve Közép-Európát és Skandináviát. A Földközi-tenger volt a déli határa, keleti határai Finnország, a balti államok, Lengyelország, és a Habsburg-monarchia voltak.
Oroszország a 17. században bevezette a latin oktatását. Ennek ellenére nem érintette a latin az ortodox Kelet-Európát lényegesen amiatt, mert kulturálisan inkább az ószláv és a görög nyelvhez kötődtek. Ettől eltekintve, Mihail Vasziljevics Lomonoszov néhány művét latinul írta, Leonhard Euler a Szentpétervári Tudományos Akadémia tagjaként műveinek nagy részét latinul publikálta.
Bár a latin és a neolatin nyelv holtnak minősül, szókincsének jelentékeny része bekerült az angolba és számos germán nyelvbe. Az angol nyelv esetében egészen konkrétan a szókincs 60̥%-a visszavezethető a latinra, emiatt sok angol anyanyelvű beszélő a neolatin fogalmakat könnyedén felismeri, mert a rokon szavak igen gyakran előfordulnak.
Történelem
Kezdetek
Az ősnyomtatványok eloszlása nyelv szerint
A neolatin periódust a reneszánsz latin fémjelezte kezdetben, ami a latin nyelv oktatásának humanista reformját jelentette, támogatói között voltak olyan írók, mint Erasmus, Morus Tamás, Coletus. A középkori latin egy praktikus munkanyelve volt a Római Katolikus Egyháznak, amelyet Európa-szerte tanítottak a klerikusoknak és fejlesztettek a középkori egyetemeken. Rugalmas, neologizmusokkal teli nyelv volt, és gyakran figyelmen kívül hagyta a kereszténység előtti írók nyelvének nyelvtani szabályait és stílusát. A humanista reformerek igyekeztek megtisztítani a latin nyelvtant és stílust, a latint ezáltal alkalmassá téve arra, hogy használható legyen az egyházon kívül is, létrehozva egy latin nyelvű világi irodalmat. Hellyel-közzel történtek kísérletek a latin reformjára az időszak folyamán.
Tetőpont
Európa 1648-ban
A reformáció alatt, bár a latint Észak-Európa egyházainak liturgiájából eltávolították, a latint nemzetközi nyelvként továbbra is használták. A reformáció alatti és utáni periódusban, ami egybeesik a nyomtatott irodalom fejlődésével, hatalmas növekedésnek indult a neolatin nyelvű, mindenféle világi és vallási vonatkozású irodalom.
A neolatin virágkora az első két századára tehető (1500-1700), amikor a középkori latin hagyományt folytatva, a tudomány és az oktatás közvetítőnyelveként szolgált, ill. bizonyos mértékben az európai diplomáciában is hasonló szerepe volt. Olyan klasszikus művek, mint Morus Tamás Utópiája és Newton Principiája ezen a nyelven íródott. A korban a latin egy egyetemesen oktatott, és valójában különösen kiemelkedő tantárgy volt az elemi oktatásban Európa nagy részén és más olyan helyeken, amely ezen a kultúrán osztozott. Minden egyetem megkövetelte a latin nyelv ismeretét, hogy ezáltal a hallgatók bebocsátást nyerjenek oda. A latin volt Lengyelország elismert és széles körben használt – nyelve a 9. és a 18. század között, emiatt a nemzetközi kapcsolatokban és a nemesség második nyelveként volt használatos.
Oliver Cromwell, Anglia lordprotektorának levele a francia királynakMünszteri szerződés (vesztfáliai béke)
A 17. század alatt a latin volt a diplomácia nemzetközi nyelve is, amelyet a nemzetek a tárgyalásokon és a szerződések megfogalmazásánál használtak, mint pl. a vesztfáliai békénél. A helyi nyelvek segédnyelveként, a neolatin felbukkan számos dokumentumban, legyen az egyházi, jogi, diplomáciai, egyetemi vagy tudományos vonatkozású.
Hanyatlás
Leonhard Euler egy matematikai értekezése a 18. századból
1700 körül, a nemzeti nyelv használatát előmozdító mozgalom elérte a felsőoktatást, ami pl. abban nyilvánult meg, hogy Newton, aki kezdetben latinul írt, végül angolul folytatta további műveinek írását (Opticks, 1704). Egy korábbi példa Galileo Galilei, aki már korábban egyes írásait latinul, másokat olaszul írta. Ezzel szemben, Christian Wolff (1679-1754), míg népszerűsítette a német nyelvet, továbbra is a nemzetközi hallgatóság számára latinul írta műveit. Leonhard Euler fizikus, matematikus műveinek túlnyomó részét szintén latinul írta. Carl von Linnéhez kötődik a latin nyelvű rendszertan megalkotása.
A 18. században a francia átvette a latin helyét a diplomáciában XIV. Lajos erőteljes jelenléte miatt Európában. Az utolsó nemzetközi, latinul megfogalmazott szerződés az 1738-as bécsi békeszerződés volt. Az osztrák örökösödési háborúban túlnyomórészt franciául folyt a nemzetközi diplomácia.
A 19. századra a latin nyelven tudók száma jelentősen lecsökkent, és emiatt sokan nem látták értelmét egy nehéz segédnyelvnek. Érdekes ezt szembehelyezni a magyarországi helyzettel, ahol néhányan (pl. Berzeviczy Gergely) a Magyar Királyság többnyelvű volta miatt érveltek a latin további használata mellett.
Továbbélés
A Magyar Királyság rendi országgyűlésének egyik törvénycikke
A latin nyelv legtovább a Magyar Királyságban volt hivatalos nyelv, a latin ilyen jellegű státusza 1844-ben megszűnt. A magyarországi tudományos irodalom egy része még a 19. század első felében is latinul íródott. Az európai tudományban elvétve még ekkor is használták a nyelvet (pl. a finn nyelvész, Matthias Castrén). A doktori disszertációk nagy része továbbra is latinul íródott a 19. század első felében.
Juan José Urráburu, jezsuita filozófus által írt kézikönyv
A neolatin egyházi nyelv használata azonban a II. vatikáni zsinatig töretlen maradt. Egyes katolikus egyetemeken, a jezsuiták és egyéb szerzetesrendek egyes tagjai által írt filozófiai, teológiai vonatkozású művek egészen a 20. század első feléig latinul íródtak. Philipp Roelli (2021) elveszett kontinensnek nevezi a neoskolasztikus kézikönyvek latin nyelvű irodalmát.
Mennyiség
Martin Korenjak (2019) és Jürgen Leonhardt (2009) kutatásai szerint az összes fennmaradt latin nyelvű műnek kb. a 95%-a az újkorban íródott. Csak a Német-római Birodalmon belül 1650 és 1750 között 50000 jogi disszertációt írtak. A 15.-18. századig a latin nyelvű színjátékok száma 5000-10000 körül van. 1600-1700 között több mű keletkezett latinul, mint bármelyik más nemzeti nyelven.
1853. Notio punctorum inflexionis quae constituitur pro curvis planis, Oscar Carl Ferdinand Janisch
1853. De maximis atque minimis valoribus functionum algebraicarum, Leo Ladislaus Wituski
1856. De problemate quodam mechanico, quod ad primam integralium ultraellipticorum, Carl Neumann
1861. Demonstratio complurium ill. Kummeri theorematum, quae agunt de generalibus et infinite tenuibus luminis fascibus, praecipue in crystallis, Rudolf Ottomar Meibauer
1863. De superficiebus algebraicis in planum explicabilibus, Karl Hamdorff
1864. “De” lineis curvaturae superficierum, Julius Weingarten
1865. Quid de aequilibrio corporis, quod circa axem fixum et horizontalem versari potest in singulis, quas obtinere potest, positionibus staduendum sit, Carl Werr
1866. Ex ipsis praeceptis mechanicis ducantur leges, quibus lucis undae in plano, Karl von der Mühll
1866. De aequatione differentiali seriei hypergeometricae, Leonhard Sohncke
1866. De transformatione integrationeque aequationum aequilibrii elastici, Albin Richard Sommer
1869. De æquilibri figuris et revolutione homogeneorum annulorum sidereorum sine corpore centrali atque de mutatione earum per expansionem aut condensationem, Ludovicus Matthiessen
1871. De curvis quarum arcus integralibus ellipticis primi generis exprimuntur, Ludwig Kiepert
1876. De Abelianarum functionum periodis per aequationes differentiales definiendis, Ludwig Milewski
1879. De aequatione algebraica, quae est inter duas variabiles, in quandam formam canonicam transformata, Georg Valentin
1735. Solutio problematis astronomici ex datis tribus stellae fixae altitudinibus et temporum differentiis invenire elevationem poli et declinationem stellae., Leonhard Euler
1808. Compendiaria physicae institutio, Johann Philipp Neumann
1810. Dissertatio academica, de figura telluris ope pendulorum determinanda, Gustavus Gabriel Hällström, Abrahamus Reilin, Gabriel Gabrielis Fortelius , Jacobus Österblad , Simon Wilhelm Appelgrén
1805. De errore in parallaxi corporum coelestium, Johannes Fridericus Ahlstedt
1809. Theoria motus corporum coelestium in sectionibus conicis solem ambientium, Carl Friedrich Gauss
1811. Dissertatio theorico-astronomica methodum analyticam correctiorem sistens distantias a Tellure cometarum in orbitis determinandi, Johannes Petrus Frohberg, Justus Ostermann
1814. Praecipuarum stellarum inerrantium positiones, Giuseppe Piazzi
1815. De eclipsi solis anno 1816 die 19 Novembris Aboae apparitura, Henricus Johannes Walbeck
1818. Fundamenta astronomiae pro anno 1755 deducta, Friedrich-Wilhelm Bessel
1820. Experimenta circa effectum conflictus electrici in acum magneticam, Hans Christian Ørsted
1821. De aberratione et parallaxi annua, Jonas Lundstedt
1823. De variationibus, quae in positione planetae cujusdam orbitae ex ceterarum attractione in Tellurem efficiuntur, Nicolaus Haquinus Selander
1825. De correctionibus, quæ per sphæroidicam telluris figuram in parallaxi diurna oriuntur, Gustavus Svanberg
1825. Elementa orbitae cometae prioris anni 1799, Henricus Hallquist, Otto Emmanuel Stenberg
1826. Dissertatio physico-mathematica de propagatione soni, Andrea Caraffa
1829. Disquisitiones circa theoriam perturbationum quae motum corporum coelestium afficiunt, P.A. Hansen
1830. Observationes circa nexum intercendentem inter corporum lucem simpliciter refringentium angulis polarisationis, August Seebeck
1834. De distantiis, quae inter stellam et lunae marginem, vel inter margines solis et lunae observatae sunt, Carl E. Senff
1834. Commentatio de corporum coelestium perturbationibus, P. A. Hansen
1837. Stellarum duplicium et multiplicium mensurae micrometricae per magnum Fraunhoferi tubum annis a 1824 ad 1837 in specula Dorpatensi institutae, FGV Struve
1838. Fundamenta nova investigationis orbitae verae, Peter Andreas Hansen
1839. Tentamen publicum e Physica ... ex Institutine primi semestris Aniani Jedlik, Jedlik Ányos
1840. Disquisitio de parallaxi lunae, Christian Friis Rotteböll Olufsen
1842. Numerus constans nutationis ex ascensionibus rectis stellae polaris in specula dorpatensi annis 1822 ad 1838 observatis, Christian August Friedrich Peters
1843. De attractione moleculari: dissertatio, Franz Brünnow
1845. Tentamen publicum e Physica quod in regia univers. Hung. e praelectionibus, Jedlik Ányos
1845. Definitiones ex nonnullis Pleiadum occultationibus deductas, Wilhelmus Alexander le Jeune
1847. De aberratione lucis, Volkert Simon Maarten van der Willigen
1849. Dissertatio astronomica inauguralis, exhibens determinationem orbitae cometae detecti a Cl. de Vico, die 20 m. Februarii a. 1846, Antonius Jacobus van Deinse
1851. De mutua mathesis et astronomiae inter se relatione meditationes nonnullae, Friderikus Woldstedt
1852. Dissertatio astronomica inauguralis, exhibens observationes, ope instrumenti transitorii portabilis institutas, Jean Abraham Chrétien Oudemans
1854. De altitudine poli Bonnensi: dissertatio astronomica, Wilh Förster
1854. De ascensionibus rectis, a Flamsteedio quadrantis muralis ope observatis, Adalbert Krueger
1860. De perturbationibus quas Saturnus per integram revolutionem in Palladem exercet commentatio astronomica, Friedrich Wilhelm Günther, Fridericus Guilelmus Günther
1861. De problematis Kepleriani solutionibus, Johannes Streit
1863. Disquisitiones de systematibus curvarum isothermarum, Wilhelm Wernicke
1865. Determinatio orbitae grandis cometae anni 1858 e cunctis observationibus, Emil von Asten
1869. Nova elementa Amphitrites planetae ex observationibus duodecim oppositionum annorum MDCCCLIV-MDCCCLXVIII deducta, Ernst Becker
1875. De solis diametro, August Fugh
Biológia, botanika
1529. P. Dioscoridae pharmacorum simplicium reiq[ue] medicae libri VIII, Ioannes Ruellius (ford.)
1530. Herbarum vivae eiconeb [sic] ad naturȩ imitationem,summa cum diligentia et artificio effigiatȩ, Otho Brunfel
1546. Hippocratis coi medicorum omnium longe principis, opera quae ad nos extant omnia, Ianus Cornarius
1646. Physiologia, sive Cognitio sanitatis, Henricus Regius
1650. Anthropologia corporis humani contentorum, Albert Kyper
1651. Corporis humani disquisitio anatomica, Nathaniel Highmore
1653. Medicina physiologica, J. A. van der Linden
1664. Cerebri anatome: cui accessit nervorum descriptio et usus, Thomas Willis
1677. Pharmaceutice rationalis sive diatriba de medicamentorum operationibus in humano corpore, Thomas Willis
1707. Opuscula anatomica, Bartolomeo Eustachi
1726. Observationes medicae circa morborum acutorum historiam et curationem, Thomas Sydenham
1732. Disp. med. inaug. de epilepsia, Johannes Porcinus
1733. Diss. med. inaug. de circulatione sanguinis, Johannes Fridericus Borbstaedt
1733. De musculis diaphragmatis dissertatio anatomica, Albrecht von Haller
1745. Dissertatio anatomico-physiologica de fabrica et actione villorum, Johann Nathanael Lieberkühn
1746. Dissertatio Physico-Medica, Qua Electricitatis Et Phosphorescentiae Phaenomena Ad Rationes Physicas Revocantvr, Simulque Ejus Usus In Medicina Indicatur,Johann Christoph Ulrich Oppermann
1757. Almagestum medicum cónscriptum, Johann Friedrich Schreiber
1758. Specimen physico-medicum inaugurale, de saporibus et gustu, Pieter Luchtmans
1767. Dissertatio physico-medica de aeris natura et influxu in generationem morborum, Jean-François Peroncely
1772. Dissertatio chirurgica inauguralis, de suffusionibus oculorum methodo Wenzelii et Contii extrahendis, Jacobus van der Steege
1772. Tentamen physico-medicum de morte, Etienne Thibault
1775. Dissertatio physiologica de perspiratione insensibili, Carl von Linné
1802. De electricitatis galvanicæ apparatu cel. Volta excitæ in corpora organica effectu, Jöns Jakob Berzelius
1805. Dissertatio chemica de sulphate barytæ, Carolus Plantin Cavander
1814. Tentamen nomenclaturæ chemicæ, Hans Christian Ørsted
1816. Tractatus physico-medicus de atmosphaera et aere atmosphaerico: nec non de variis gazis, vaporibus, effluviisque in eis contentis, respectu eorum in corpus humanum effectuum, Hermann Joseph Jäger
1821. De plumbo ejusque vi noxia in corpus humanum, Carl Christoph Lebrecht Trüstedt
1823. De iodino: dissertatio chemica inauguralis, Georg Richard Funk
1824. Institutiones Physicae: Pars II. Complectens Physicam Particularem., Tomtsányi Ádám
1825. Systema fossilium analysibus chemicis examinatorum, Ioannes Gadolin
1829. De efficacia bromi interna experimentis illustrata, Ludolph E. Butzke
1834. De mutua materiarum relatione chymica, Maximilianus Schreiner
1834. De mutua materiarum relatione chymica, Maximilianus Schreiner
1838. De veneficio ex acido sulphurico, Guillelmus Kuhn
1836. De euphorbiae canariensis succo ejusque analysi dissertatio, Demetrio Calzoni
1838. Dissertatio chemica de stannatibus, Adolph Moberg
1839. De thermoelectricitate crystallorum, Willhelm Gottlieb Hankel
1843. Dissertatio chemica inauguralis de balaena, Pieter Jan van Kerckhoff
1844. De inhalationum aetheris sulphurici usu in arte obstetricia, Franz Orlowski
1846. De oxygeno, Clemens Rinaldi
1848. De acidis polythionicis, Friedrich Kessler
1854. Conferuntur quaedam ad Berylliam cognoscendam, Julius Weeren
1856. De plantarum partibus anorganicis, Eduard Reichardt
1857. De corporum quæ Halogenia appellantur actione in aquam, Werner Schmid
1859. De acidis organico-sulphuricis, Wilthelm Boldt
1861. De atomis quas philosophia et de rerum natura disciplinae statuunt: Dissertatio inauguralis philosophica., Wilhelm Bauer
1861. De gasorum perniciosorum origine eorumque in metallicis effectibus, J. Hermannus G. Leonhard
1863. De tolvidino sustantiisque ab eo derivatio. Dissertatio chemica, Eugen Sell
1863. De kalio atque ea ratione quam idem cum carbone oxydato et gase oxygenii habeat, GBH Kühnemann
1866. De nonnullis recentioribus typi ammoniaci coniunctionibus, Carolus Engler
1867. De vi quam natrium in materias organicas, Carolus Casimirus Pannes
1967. Nova Methodus Adhibendi Approximationem Molecularium Orbitalium ad Plures Iuxtapositas Unitates, Michele Suard & Gaston Berther,
1646. Acta Gallo-Suecica Monasterio-Osnabrugi Siue Propositiones tractatus pacis generalis Concernentes, tam a Legatis Coronae Francicae Monasterij, quam Regni Suecici Osnabrugi ipsa SS. Trinitatis Dominica 1645. factae., Franciaország-Svédország
1648. Tractatus Pacis Inter Catholicam Suam Maiestatem, Et Dominos Ordines Generales Provinciarum Unitarum Inferioris Germaniae, Spanyolország-Hollandia
1651. Tractatus Pacis, inter Hispanium et Unitum Belgium, Monasterii; ut et Germanicae Osnabrugis Initae. Cum aliis en ed pertinentibus - Spanyolország, Hollandia, Münszter
1655. Tractatus pacis inter regnum Galliae, et Rempublicam Angliae, Scotiae, et Hiberniae, Franciaország - Anglia
1927. Inquisitiones criticae in theoriam atomicam physico-chimicam eiusque valorem pro philosophia naturali: I. De legibus stoechiometricis generalibus, Petrus Hoenen
1928. In quibus deficiant scientistarum methodus et doctrina, Petrus Hoenen
1937. De forma Leibniziana argumenti ontologici, Carolus Boyer
↑Who only knows Latin can go across the whole Poland from one side to the other one just like he was at his own home, just like he was born there. So great happiness! I wish a traveler in England could travel without knowing any other language than Latin!, Daniel Defoe, 1728
↑Anatol Lieven, The Baltic Revolution: Estonia, Latvia, Lithuania and the Path to Independence, Yale University Press, 1994, ISBN0-300-06078-5, Google Print, 48. o
↑Kevin O'Connor, Culture And Customs of the Baltic States, Greenwood Press, 2006, ISBN0-313-33125-1, Google Print, 115. o.
↑Karin Friedrich et al., The Other Prussia: Royal Prussia, Poland and Liberty, 1569–1772, Cambridge University Press, 2000, ISBN0-521-58335-7, Google Print, 88. o.
↑Roelli, Philipp: Latin as the language of Science and Learning, De Gruyter, 2021
↑Korenjak, Martin (2019): Neulatein, Eine Textversammlung Lateinisch / Deutsch, 9. o.
↑Leonhardt, Jürgen (2009): Latein: Gescichte einer Weltsprache
Ez a szócikk részben vagy egészben a New Latin című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
További irodalom
Black, Robert. 2007. Humanism and Education in Medieval and Renaissance Italy. Cambridge, UK: Cambridge Univ. Press.
Bloemendal, Jan, and Howard B. Norland, eds. 2013. Neo-Latin Drama and Theatre in Early Modern Europe. Leiden, The Netherlands: Brill.
Burnett, Charles, and Nicholas Mann, eds. 2005. Britannia Latina: Latin in the Culture of Great Britain from the Middle Ages to the Twentieth Century. Warburg Institute Colloquia 8. London: Warburg Institute.
Butterfield, David. 2011. "Neo-Latin". In A Blackwell Companion to the Latin Language. Edited by James Clackson, 303–18. Chichester, UK: Wiley-Blackwell.
Churchill, Laurie J., Phyllis R. Brown, and Jane E. Jeffrey, eds. 2002. Women Writing in Latin: From Roman Antiquity to Early Modern Europe. Vol. 3, Early Modern Women Writing Latin. New York: Routledge.
Coroleu, Alejandro. 2010. "Printing and Reading Italian Neo-Latin Bucolic Poetry in Early Modern Europe". Grazer Beitrage 27: 53–69.
de Beer, Susanna, K. A. E. Enenkel, and David Rijser. 2009. The Neo-Latin Epigram: A Learned and Witty Genre. Supplementa Lovaniensia 25. Leuven, Belgium: Leuven Univ. Press.
De Smet, Ingrid A. R. 1999. "Not for Classicists? The State of Neo-Latin Studies". Journal of Roman Studies 89: 205–9.
Ford, Philip. 2000. "Twenty-Five Years of Neo-Latin Studies". Neulateinisches Jahrbuch 2: 293–301.
Ford, Philip, Jan Bloemendal, and Charles Fantazzi, eds. 2014. Brill’s Encyclopaedia of the Neo-Latin World. Two vols. Leiden, The Netherlands: Brill.
Godman, Peter, and Oswyn Murray, eds. 1990. Latin Poetry and the Classical Tradition: Essays in Medieval and Renaissance Literature. Oxford: Clarendon.
Haskell, Yasmin, and Juanita Feros Ruys, eds. 2010. Latin and Alterity in the Early Modern Period. Arizona Studies in the Middle Ages and Renaissance 30. Tempe: Arizona Univ. Press
Helander, Hans. 2001. "Neo-Latin Studies: Significance and Prospects". Symbolae Osloenses 76.1: 5–102.
IJsewijn, Jozef with Dirk Sacré. Companion to Neo-Latin Studies. Two vols. Leuven University Press, 1990–1998.
Knight, Sarah, and Stefan Tilg, eds. 2015. The Oxford Handbook of Neo-Latin. New York: Oxford University Press.
Miller, John F. 2003. "Ovid's Fasti and the Neo-Latin Christian Calendar Poem". International Journal of Classical Tradition 10.2:173–186.
Moul, Victoria. 2017. A Guide to Neo-Latin Literature. New York: Cambridge University Press.
Tournoy, Gilbert, and Terence O. Tunberg. 1996. "On the Margins of Latinity? Neo-Latin and the Vernacular Languages". Humanistica Lovaniensia 45:134–175.
van Hal, Toon. 2007. "Towards Meta-neo-Latin Studies? Impetus to Debate on the Field of Neo-Latin Studies and its Methodology". Humanistica Lovaniensia 56:349–365.
Waquet, Françoise, Latin, or the Empire of a Sign: From the Sixteenth to the Twentieth Centuries (Verso, 2003) ISBN1-85984-402-2; translated from the French by John Howe.
