Tartalma
A manapság terjedő közhiedelemmel ellentétben nem politikai, hanem közgazdasági fogalom, a gazdasági liberalizmus egyes doktrínáinak a címkéje. Követői – például Augusto Pinochet, Margaret Thatcher, Ronald Reagan, Tony Blair – nem liberálisak ideológiai értelemben. Az Amerikai Egyesült Államokban a neoliberalizmust gyakran neokonzervativizmusnak nevezik. Több konzervatív állítja, hogy ők közelebb vannak a klasszikus liberalizmushoz, mint a libertariánusok.
A neoliberalizmus kifejezés az 1970-es években keletkezett többek között Joseph Stiglitz és Milton Friedman nézetei kapcsán. A neoliberálisok megengednek bizonyos állami beavatkozást, például a központi bank által mesterségesen magasan tartott devizaárfolyamot, amit a libertariánusok elutasítanak.
Az államra azért is szükségük van, mert – a piaci kudarcok régi problémája mellett – a neoliberalizmust „a hasznok privatizálása és a költségek társadalmasítása” jellemzi. Ez azt jelenti, hogy a gazdaságban keletkező profit a tőketulajdonosokhoz kerül, az ezzel párhuzamosan fellépő károk vagy negatív kockázatok az államot, az adófizetőket és a természeti környezetet terhelik.
Sok esetben a modern magánszektor olyan nagy mértékű gazdasági vagy környezeti kockázatokat teremt, amelyek magánbiztosítói alapon nem fedhetők le. A hatalmasra nőtt, de saját hibáik vagy a külső okok miatt bajba kerülő cégekre, iparágakra (például a pénzügyi szektor vállalatai, bankok) előszeretettel alkalmazzák a racionálisnak tűnő „too big to fail” elvet: túl nagy ahhoz, hogy elbukjon, vagyis a már kialakult kölcsönös függőségi viszonyok miatt nagyobb gazdasági és társadalmi károkat okozna egy-egy veszteséges cég vagy iparág csődje, mint amennyibe a megmentése kerül. A jól menő cégek, iparágak képviselői viszont a minél kisebb állami beavatkozás mellett, azaz piacszabályozás és jövedelem-újraelosztás ellen lobbiznak, mert állításuk szerint a szabad piac a leghatékonyabb társadalmi szervezőerő, amely az általános jólétét biztosíthatja, és minden állami beavatkozás ront a hatékonyságon. A kettős mérce társadalmilag felelőtlen vállalatirányításhoz vezet.
A „neoliberális” címkét - gyakran mintegy "szitokszóként" - alkalmazzák minden a szociális biztonságot csökkentő, a felső osztályokat előnyben részesítő gazdaságpolitikai lépésre.
