Ez a szócikk vagy szakasz lektorálásra, tartalmi javításokra szorul. A felmerült kifogásokat a szócikk vitalapja részletezi (vagy extrém esetben a szócikk szövegében elhelyezett, kikommentelt szövegrészek). Ha nincs indoklás a vitalapon (vagy szerkesztési módban a szövegközben), bátran távolítsd el a sablont! Csak akkor tedd a lap tetejére ezt a sablont, ha az egész cikk megszövegezése hibás. Ha nem, az adott szakaszba tedd, így segítve a lektorok munkáját!
Miután beköltözött a Downing Street 10.-be, Thatcher bevezetett egy sor politikai és gazdasági kezdeményezést, ezekkel próbálta visszaszorítani az 1973-as és 1979-es olajválság hatására bekövetkezett gazdasági recessziót. Politikaifilozófiájában és gazdaságpolitikájában kiemelt szerep jutott a deregulációnak (különösen a pénzügyi szektorban), a rugalmas munkaerőpiacnak, az állami tulajdonú vállalatok privatizációjának, és a szakszervezeti hatalom és befolyás csökkentésének. Hivatalának első évében meglévő népszerűsége később a recesszió és a magas munkanélküliség miatt csökkent, de az 1982-es Falkland-szigeteki háború és a gazdasági fellendülés hatására ismét nőtt, olyannyira, hogy 1983-ban újraválasztották. 1984-ben járt Magyarországon is. 1987-ben másodszor is újraválasztották, ám az általa ekkor bevezetett Community Charge (közismertebb nevén „poll tax”) adózási rendszer széles körben népszerűtlen volt, és az Európai Unióra vonatkozó szkeptikus nézeteit sem mindenki osztotta a kormányban. 1990. november 28-án, miután Michael Heseltine kihívta a pártelnöki székért vívandó versenyre, Thatcher mind miniszterelnöki, mind pedig pártelnöki tisztjéről lemondott. Távozása után főnemesi címet kapott: Kesteven (Lincolnshire megye) bárónője lett, ezáltal bekerült a Lordok Házába.
Egy szovjet újságíró adta neki a „Vaslady” ragadványnevet, a rendíthetetlen politikai vezetésért, amit ő büszkén vett tudomásul. Hevesen ellenezte az Egyesült Királyság EU-tagságát.
Fiatalkora és tanulmányai
Szülőháza GranthambenEmléktábla Margaret Thatcher szülőházán
Margaret Hilda Roberts néven született a lincolnshire-i Granthamben, 1925. október 13-án. Apja Alfred Roberts, anyja Beatrice Ethel volt. Gyermekkorát szülővárosában töltötte, ahol édesapja tulajdonában volt két élelmiszerbolt. Ezekben megismerte a hétköznapi gazdasági élet alapjait. Apja metodista prédikátorként is működött, lányait szigorú vallásos szellemben nevelte. Aktívan részt vett a helyi politikában, függetlenként polgármestere volt Granthamnak.
Margaret a Huntingtower Road-i általános iskolába járt, ahol ösztöndíjat nyert a Kesteven Grantham leányiskolába. Ott is szorgalmasan tanult, és folyamatosan fejlesztette magát. Tanórán kívüli tevékenységei közé tartozott – többek között – a zongora, a gyeplabda, a költészet, az úszás és a gyaloglás is. 1942–43-banlányvezető volt. Kérvényezett egy kémiai ösztöndíjat az Oxfordi Egyetemen. Jelentkezését eredetileg visszautasították, azonban miután egy másik jelentkező visszalépett, mégis elfogadták, és 1947-ben kémia BSc diplomát szerzett. Az utolsó évben Dorothy Hodgkin vezetésével röntgenkrisztallográfiára szakosodott. 1946-ban az Oxfordi Egyetem Konzervatív Szövetségének elnöke lett. Egyetemi évei alatt olyan politikai művek hatottak rá, mint az Út a szolgasághozFriedrich August von Hayektől.
Diploma után az essexiColchesterbe költözött, kutató vegyészként dolgozott a BX Plastics cégnél. Csatlakozott a helyi konzervatív egyesülethez, a University Graduate Conservative Associationhöz, és részt vett egy konferencián Llandudnóban, 1948-ban mint az egyesület egyik képviselője. Habár nem volt a Konzervatív Párt tagja, mégis listára választották. 1951 januárjában lép be a pártba. Februárban egy konzervatív vacsorán találkozott Denis Thatcherrel, a sikeres, gazdag, elvált üzletemberrel, akihez később férjhez ment. Hogy felkészüljön a választásokra, Dartfordba költözött. Kutató vegyészként dolgozott a J. Lyons and Co. társaságnál Hammersmithben.
Politikai karrierje
Az 1950–51-es választásokon indult konzervatív jelöltként Dartfordban, ezzel felkeltette a média figyelmét mint a legfiatalabb és egyetlen női jelölt. Elvesztette a választásokat Norman Doddsszal szemben. A kampányban támogatták a szülei és Denis Thatcher is, aki 1951 decemberében feleségül vette Margaretet. Finanszírozta felesége tanulmányait az ügyvédi kamarai tagsághoz. 1953-ban megkapta az ügyvédi minősítést, és adójogra szakosodott. (Nagy-Britanniában olyan személyek is lehetnek ügyvédek, akik nem végeztek jogi tanulmányokat az egyetemen.) Ugyanebben az évben ikreket szült, Carol és Mark Thatchert.
Parlamenti képviselő (1959–1970)
Margaret Thatcher (1983)
Thatcher a gyermekei miatt nem indult az 1955-ös választásokon. Ugyanebben az évben szűk vereséget szenvedett el Donald Sumnertől, a Konzervatív Párt jelölésért. Majd 1958 áprilisában elnyerte a Konzervatív Párt jelöltségét, Ian Montagu Fraserrel szemben. Ezután kemény kampányba kezdett az 1959-es választásokra, Finchley választó kerületben, amit meg is nyert, és bekerült a Parlament Alsóházába. Első beszédében indítványozta, hogy az ülések legyenek nyilvánosak, amit el is fogadtak. 1961-ben szembe ment a Konzervatív Párt azon hivatalos álláspontjával, hogy a testi fenyítést állítsák vissza. Thatchert tisztelték a finchley-i zsidók, alapító tagja volt a Finchley Anglo-Izraeli Barátság Ligájának, valamint tagja volt az Izrael Konzervatív Barátai egyesületnek. Ugyanakkor elítélte Izrael1981-es Opera hadműveletét, Osirak bombázását.
1961 októberében nyugdíjügyi államtitkár lett Harold Macmillan kormányában. A konzervatívok elvesztették az 1964-es választásokat, ezután Thatcher lakás- és földügyi szóvivő lett, javasolta pártjának, hogy tegyék lehetővé a lakásbérlők számára a szociális lakások megvásárlását.
1966-ban a Konzervatív Párt konferenciáján bírálta a Munkáspárt magas adópolitikáját, szerinte ez lépés „nemcsak a szocializmus, de a kommunizmus felé is”. Azzal érvelt, hogy az alacsonyabb adó keményebb munkára ösztönöz. Thatcher egyike volt azon kevés konzervatív képviselőknek, akik támogatták Leo Abse a homoszexualitásdekriminalizálásáról szóló törvényjavaslatát. Megszavazta David Steel törvényjavaslatát, hogy legalizálják az abortuszt, valamint egy nyúlvadászati tilalmat. Támogatta a halálbüntetést, azonban nem szavazta meg a válási törvényeket.
Az 1970-es választások után a konzervatívok alakíthattak kormányt, amelyben Thatcher az oktatási miniszteri posztot töltötte be Edward Heath kormányában.
Az ellenzék vezetőjeként (1975–1979)
Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!
1974-ben a konzervatívok elvesztették a választásokat. 1975-ben indult a Konzervatív Párt elnöki posztjáért, ő volt Heath egyetlen komoly kihívója. A választást kisebb meglepetésre február 11-én meg is nyerte.
A hetvenes évek második felétől egyre inkább megerősödött az a meggyőződése, hogy Nagy-Britanniának radikálisan meg kellene változtatnia politikáját, hogy olyan szabad magánvállalkozások jöjjenek létre, melyeknek működésébe nem szólhat bele sem az állam, sem pedig a szakszervezetek. Az 1978–79-es sztrájkhullámok alatt politikájának népszerűsége annyira megnőtt, hogy 1979-ben megnyerte a parlamenti választásokat is. A kampányban Thatcher üzenete az volt, hogy a Munkáspárt az állami beavatkozások pártja és hogy a szakszervezetek túszává vált.
Így 1979-ben ismét a konzervatívok alakíthattak kormányt, és május 4-én Thatcher lett az első női brit miniszterelnök.
Miniszterelnökként (1979–1990)
Ez a szakasz egyelőre üres vagy erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!
Miniszterelnökként erőteljesen küzdött konzervatív programjának megvalósításáért. Fontos céljai voltak a privatizáció, az infláció letörése, a gazdaság állami ellenőrzésének visszafogása és a szakszervezetek hatalmának megnyirbálása. 1980-ban bevezette, hogy az állami lakásokat, házakat a lakóik kedvező árakon megvásárolhatták. Kormányzásának első időszakára az IRA tagjainak 1981-es éhségsztrájkja vetett árnyékot egy északír börtönben, melybe végül tíz férfi belehalt. Nagy külpolitikai sikere volt 1982-ben a Falkland-szigeteki háború, amelyben Nagy-Britannia néhány hónap alatt legyőzte Argentínát, amely megtámadta a brit uralom alatt álló, az Atlanti-óceán déli részén fekvő szigetcsoportot. Az akkori amerikai elnök, Ronald Reagan, Thatcher segítségére volt ebben a konfliktusban. A két politikus sok éven keresztül bensőséges baráti viszonyt ápolt, amelyet csak Grenada 1983-as amerikai inváziója ingatott meg ideiglenesen.
Miután 1983-ban újraválasztották, Thatcher hatalmának csúcsára került. Egy első nagy kihívás lett számára az 1984–85-ös bányászsztrájk, amely 12 hónapig tartott, és végül a szakszervezetek teljes vereségével végződött. A British Telecommal kezdve 1984-ben indította el a brit állami cégek privatizációját. Előtte a brit gazdaság legnagyobb cégei évtizedekig állami tulajdonban vagy ellenőrzés alatt álltak. Ebben az időben történt a londoni tőzsde reformja is, amely előfeltétele lett annak, hogy London a világ egyik legfontosabb pénzügyi központjává lépett elő. Külpolitikailag Thatcher jó kapcsolatokat ápolt Gorbacsovval, aki 1985-ben került a Szovjetunió élére, ugyanakkor nem engedte, hogy a szovjetek éket verjenek Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok közé.
1984-ben ír terroristák merényletet kíséreltek meg ellene Brightonban, de sikerült megmenekülnie.
1984 februárjában először látogatott miniszterelnökként a Keleti blokk egyik országába: másfél napot töltött Budapesten, ahol több szocialista vezetővel találkozott. (1990-ben ismét látogatást tett Budapesten, ahol találkozott Antall Józseffel)
1987-ben immáron másodjára újraválasztották.
Megbuktatása (1989–1990)
Margaret Thatcher bukását nem egyetlen botrány okozta, hanem több, egymást erősítő folyamat: a poll tax miatti tömeges népszerűségvesztés, a gazdasági romlás, az Európa-politika körüli konzervatív pártszakadás, valamint az, hogy saját miniszterei egyre inkább úgy érezték: vele már nem lehet megnyerni a következő választást. Formálisan nem a választók buktatták meg, hanem a Konzervatív Párt parlamenti frakciója kényszerítette távozásra 1990 novemberében.
A hosszú hatalomgyakorlás kifáradása
Thatcher 1979-től 1990-ig volt miniszterelnök, vagyis több mint 11 évig vezette Nagy-Britanniát. Három választást nyert meg, és radikálisan átalakította az ország gazdasági-politikai berendezkedését: privatizáció, dereguláció, szakszervezetek visszaszorítása, adócsökkentések, állami szerepvállalás mérséklése. A brit kormány hivatalos életrajza is kiemeli, hogy ő volt az első női brit miniszterelnök és több mint 150 év leghosszabb ideig hivatalban lévő brit kormányfője.
Ez a hosszú kormányzás azonban a végére politikai kifáradáshoz vezetett. A Thatcherre korábban jellemző határozottságot sok konzervatív képviselő ekkor már makacsságként, elszigeteltségként és választási tehertételként érzékelte. A pártban egyre többen gondolták úgy, hogy a „thatcherizmus” mint program sikeres volt, de Thatcher személye már akadályozza a negyedik választási győzelmet.
A poll tax: a belpolitikai robbanóanyag
A közvetlen népszerűségvesztés legfontosabb oka a Community Charge, közismert nevén poll tax volt. Ez a helyi adózási rendszer a korábbi ingatlanérték-alapú adót váltotta fel, és lényegében minden felnőttre azonos, helyi önkormányzat által meghatározott fix összeget vetett ki. Skóciában 1989-ben, Angliában és Walesben 1990-ben vezették be.
A politikai probléma az volt, hogy a poll tax sokak szemében igazságtalan volt: ugyanannyit kellett fizetnie egy alacsony jövedelmű felnőttnek, mint egy jóval tehetősebbnek, ha ugyanabban az önkormányzati körzetben éltek. Ez különösen erősen sértette a társadalmi igazságosságról alkotott közérzetet. A tiltakozás nemcsak baloldali körökben jelent meg, hanem konzervatív választói területeken is. A Museum of the Prime Minister összefoglalója szerint 1989–90-re országos tiltakozások alakultak ki, Londonban pedig több mint 100 000 ember tüntetett, a Trafalgar Square környékén erőszakos összecsapásokkal.
Ez azért volt végzetes, mert a poll tax Thatcher személyes presztízsügyévé vált. A konzervatív képviselők közül sokan felismerték, hogy a választók haragját nem lehet egyszerű technikai módosításokkal levezetni, amíg Thatcher marad a miniszterelnök. John Major kormánya később be is jelentette a poll tax leváltását a Council Tax rendszerrel, ami 1993-ban lépett életbe.
Gazdasági háttér: infláció, kamatok, recessziós félelmek
A nyolcvanas évek végén a brit gazdaság túlfűtötté vált. Az infláció újra megugrott: a House of Lords Library összefoglalója szerint az Egyesült Királyság inflációja 1986-ban 3,4% volt, 1990-re viszont 9,5%-ra emelkedett. A hitelpiac deregulációja és az erős fogyasztói kereslet is hozzájárult ehhez. A kormány a gazdaság hűtésére magas kamatokat alkalmazott, ami a lakáshiteleseket, vállalkozásokat és fogyasztókat is fájdalmasan érintette.
Ez különösen veszélyes volt politikailag, mert a konzervatívok 1990-re már nemcsak egy népszerűtlen adóval, hanem romló gazdasági hangulattal is szembesültek. A poll tax érzelmi-politikai válságot okozott, a gazdasági helyzet pedig megerősítette azt az érzést a pártban, hogy Thatcherrel a következő, legkésőbb 1992-ben esedékes választás elveszhet.
Az Európa-kérdés: a párton belüli törésvonal
Thatcher bukásának másik nagy oka az Európai Közösséghez való viszony volt. Ez különösen izgalmas, mert Thatcher korábban támogatta az egységes piac létrehozását, de a nyolcvanas évek végére egyre erősebben ellenezte a politikai és monetáris integrációt. Sok konzervatív miniszter viszont továbbra is úgy gondolta, hogy Nagy-Britanniának belülről kell alakítania Európát, nem kívülről tiltakoznia.
1990 októberében a római európai csúcstalálkozó után Thatcher a brit alsóházban élesen elutasította Jacques Delors és az Európai Bizottság föderálisabb Európára vonatkozó elképzeléseit. Híressé vált válasza: „No. No. No.” A Museum of the Prime Minister ezt a pillanatot a válság egyik kulcspontjaként emeli ki, mert Thatcher ekkor a kabinet több tagjának álláspontjával is szembement.
A probléma nem pusztán szakpolitikai volt. A konzervatív pártban ekkor két nagy irány ütközött: a szuverenitást, nemzeti döntési szabadságot hangsúlyozó Thatcher-féle euroszkeptikus vonal, és a mérsékeltebb, pragmatikusabb, Európában aktívan részt vevő vonal, amelyet többek között Geoffrey Howe is képviselt.
Geoffrey Howe lemondása: a végső jelzés
A fordulópont Sir Geoffrey Howe lemondása volt. Howe Thatcher egyik legrégebbi szövetségese volt: pénzügyminiszterként és külügyminiszterként is szolgált mellette. 1989-ben Thatcher leváltotta a külügyminiszteri posztról, és lényegében gyengébb politikai súlyú miniszterelnök-helyettesi szerepbe tette. Ez már önmagában megalázó volt számára, de a valódi szakítás az Európa-politika miatt következett be.
Howe 1990. november 1-jén mondott le. Lemondólevelében azt írta, hogy közte és Thatcher között egyre növekvő különbség alakult ki Nagy-Britannia európai szerepének kérdésében.
A döntő esemény azonban nem maga a lemondás, hanem Howe 1990. november 13-i alsóházi beszéde volt. Ebben nagyon óvatos, de pusztító erejű kritikát mondott Thatcher vezetési stílusáról és Európa-politikájáról. Azt állította, hogy Thatcher hozzáállása Nagy-Britannia európai befolyását veszélyezteti, és híres krikett-hasonlatában úgy fogalmazott: olyan, mintha a nyitó ütőjátékosokat pályára küldenék, de a csapatkapitány még az első labda előtt eltörné az ütőiket.
A beszéd végén Howe lényegében felszólította konzervatív társait, hogy gondolják át saját lojalitásukat. Ez nem nyílt puccsfelhívás volt, de mindenki annak értette. A brit kormány hivatalos életrajza szerint Howe beszéde indította el azokat az eseményeket, amelyek még ugyanabban a hónapban Thatcher távozásához vezettek.
Michael Heseltine kihívása
Howe beszéde után másnap, 1990. november 14-én, Michael Heseltine bejelentette, hogy kihívja Thatchert a Konzervatív Párt vezetéséért. Heseltine már régóta Thatcher belső ellenfele volt: 1986-ban a Westland-ügy miatt távozott a kormányból, azóta a háttérből építette magát alternatív vezetőként. Heseltine azt állította, hogy több mint 100 konzervatív képviselő biztatta indulásra, és hogy ő nagyobb eséllyel tudná a konzervatívokat negyedik választási győzelemre vezetni. Heseltine nem feltétlenül azért volt veszélyes, mert mindenki őt akarta miniszterelnöknek, hanem mert ő lett az a figura, aki mögé azok is beállhattak, akik elsősorban Thatchertől akartak megszabadulni. Vagyis a kihívás egyszerre volt személyes, stratégiai és választási jellegű.
Az első szavazás: Thatcher nyert, de mégis veszített
A konzervatív vezetőválasztás első fordulójára 1990. november 20-án került sor. Thatcher 204 szavazatot kapott, Heseltine 152-t, 16 képviselő tartózkodott. Első ránézésre Thatcher győzött. A pártszabályok szerint azonban nem volt elég egyszerűen több szavazatot kapnia: megfelelő arányú előnnyel kellett volna nyernie. Ettől mindössze négy szavazattal maradt el. Ez politikailag halálos eredmény volt. A számok azt üzenték: a konzervatív frakció hatalmas része már nem akarja őt. Thatcher ugyan több szavazatot szerzett, mint Heseltine, de elveszítette a legyőzhetetlenség auráját.
A kabinet elfordulása
Thatcher először azt mondta, tovább küzd, és indul a második fordulóban. Csakhogy ekkor jött a valódi párton belüli „ítélet”: miniszterei sorra közölték vele, hogy bár személyesen támogatnák, szerintük nem tud nyerni. Ez volt a brit politikai dráma legkeményebb része: nem nyíltan ellene szavaztak, hanem azt mondták neki, hogy a folytatás reménytelen. A Museum of the Prime Minister összefoglalója szerint a kabinetminiszterek üzenete lényegében az volt: „támogatlak, ha indulsz, de nem tudsz győzni.” A fő probléma ekkor már nemcsak Heseltine volt, hanem az, hogy Thatcher támogatása a saját parlamenti pártjában omladozott. Ekkor a pártlogika felülírta a személyes lojalitást. A konzervatív képviselők és miniszterek arra jutottak, hogy Thatcher maradása választási vereséghez vezethet, míg egy új vezető — végül John Major — esélyt adhat a párt megmentésére.
Lemondás és utódlás
Thatcher 1990. november 22-én jelentette be, hogy nem indul a második fordulóban. Miniszterelnökként november 28-án távozott a Downing Street 10-ből. Utódja John Major lett, aki a második fordulóban 185 szavazatot kapott Heseltine 131 és Douglas Hurd 56 szavazatával szemben; Heseltine és Hurd ezután visszalépett, így Major lett a pártvezető és miniszterelnök. A politikai irónia az, hogy a konzervatívok számítása bevált: Major vezetésével 1992-ben megnyerték a következő választást. Vagyis Thatcher megbuktatásának egyik fő oka valóban az volt, hogy a párt túlélési ösztöne működésbe lépett.
Thatcher Lincolnshire megye bárónőjeként a későbbiekben is tagja volt a Lordok Házának, aktívan részt vett az üléseken. 2002 tavaszán új könyvével tervezett előadó körutat az Amerikai Egyesült Államokba, de miután többször is agyvérzést szenvedett, orvosai 2002-ben azt tanácsolták neki, hogy mellőzze a nyilvános szereplést. A 85. születésnapjára még nagyon készült, de influenza miatt le kellett mondania a miniszterelnöki rezidencián, 2011-re tervezett fogadást.
Időnként azonban kimozdult otthonról, a parkokban is szívesen üldögélt, és régi barátaival is sokat találkozott. Ahhoz ugyanakkor 2012-ben már nem érezte elég jól magát, hogy részt vegyen a II. Erzsébet brit királynő tiszteletére rendezett parlamenti ünnepségen.
Férje – Denis Thatcher (1915. május 10. – 2003. június 26.) – 2003 júniusában bekövetkezett halála után egyedül élt a saját háromszintes házában (73 Chester Square London SW1W 9DU), a londoni Belgravia kerületben. Háztartási alkalmazott felügyelete alatt állt, miután több szélütés érte és Alzheimer-kór okozta demencia miatt szellemi képességei leépültek. 87 éves korában a Ritz szállóban érte a halál.
Könyvek, filmek
1993-ban jelent meg The Downing Street Years című könyve, 1995-ben pedig a The Path to Power című könyve.
Autorizált életrajzának megírását Charles Moore újságíróra bízta. Thatcher nem akarta látni a szöveget, viszont meghagyta Moore-nak, hogy csak halála után teheti közzé a művet. Az első kötet 2013-ban jelent meg, röviddel Thatcher elhunyta után (Margaret Thatcher – Volume One: Not For Turning); a második kötet, mely a Vasladyt hatalma csúcsán mutatja be (Margaret Thatcher – Volume Two: Everything She Wants), 2015-ben. A befejező kötet, amely kormányzásának befejezését és élete utolsó éveit tárgyalja, Margaret Thatcher - Volume Three: Herself Alone címen jelent meg 2019-ben.
Életét bemutató filmek közül a 2008-ban forgatott The Long Walk to Finchley a politikus ifjú éveiről és az 1959-es parlamenti képviselői hely elnyeréséről mesél. A 2009-ben bemutatott Margaret című film a vesztes 1990-es választásokra koncentrál. 2011-ben Meryl Streep címszereplésével mutatták be A Vaslady című filmet, alakításáért Oscar-, BAFTA- és Golden Globe-díjat kapott.
A Korona című TV-sorozat 4. évadában (2020) figyelemmel kísérhetjük II. Erzsébettel való kapcsolatát és részleteket tudhatunk meg magánéletéről is.
Magyarul megjelent művei
Életem; ford. Magyarics Péter; Antall József Tudásközpont, Budapest, 2014
Margaret Thatcher. Nagy-Britannia átalakulása az 1980-as években; szerk. Arday Lajos, Németh György, vál. Németh György, ford. Koczóh Péter, Szemerkényi Réka; Batthyány Alapítvány, Bp., 1993 (Tájékoztató füzetek. Batthyány Alapítvány)
John O'Sullivan: Az elnök, a pápa és a miniszterelnök; ford. Árokszállási Zoltán; Helikon–Heti Válasz, Bp., 2010
Richard Aldous: Reagan és Thatcher. Egy különleges kapcsolat; ford. Horváth Mónika; Antall József Tudásközpont, Bp., 2019
Henry Kissinger: Margaret Thatcher – A meggyőződés stratégiája. In Henry Kissinger: Az állam vezetéséről: Hat politikai stratégia a XX. századból. Budapest: MCC Press. 2023. ISBN978-963-644-000-8
.svg)
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
.svg){kind=small}
