Teller Budapesten született, jómódú zsidó családban. A Horthy-korszak aniszemitizmusa miatt az 1920-as években Németországban tanult fizikát, több egyetemnek is hallgatója volt, végül Heisenberg mentorálása mellett Lipcsében doktorált. A nemzetiszocialisták hatalomra jutását követően az Egyesült Államokba disszidált, ahol a washingtoni George Washington EgyetemenGeorge Gamowval dolgozott együtt. Szilárd Leóval és Wigner Jenővel együtt rávették Einsteint, hogy levélben figyelmeztesse az amerikai kormányt a nukleáris fegyverek készítésének lehetőségére. 1943-ban meghívták az atombombát fejlesztő Manhattan tervbe; Los Alamosban az elméleti csoportban dolgozott. Már ekkor szorgalmazta a hidrogénbomba (az ún. „szuperbomba”) kutatását és ezt folytatta a második világháború után, a Szovjetunióval való szembenállás kezdeteikor. A szovjet atombombaprogram sikereinek láttán Truman elnök 1950-ben kiadta az utasítást a hidrogénbomba kifejlesztésére. A prototípus alapötlete Stanisław Ulamtól származott, amelyet Teller fejlesztett működő modellé. 1952 novemberében sikeresen kipróbálták az első változatot.
1953-ban a Manhattan terv tudományos vezetőjét, Robert Oppenheimert mint baloldali szimpatizánst bizottsági meghallgatásra rendelték; ezen Teller ellene tanúskodott. Emiatt a tudóstársadalom nagy része megszakította vele a kapcsolatot. Teller sikeresen lobbizott Los Alamos mellett egy másik atomfegyver-laboratórium megalapításáért, amely végül a kaliforniai Livermore-ban nyitotta meg kapuit. Teller egy rövid ideig igazgatója volt az intézménynek, de több évtizedig tanácsadóként, „szürke eminenciásként” segítette a kutatásait. Eközben jó kapcsolatokat épített ki, elsősorban a republikánus párti politikusokkal és országszerte közismertté vált, mint a nukleáris energia és a szovjet fenyegetést ellensúlyozó amerikai atomarzenál propagátora.
1983-ban Ronald Reagan meghirdette a csillagháborús tervet. Teller azon kevés ismert tudós közé tartozott, akik támogatták a programot és lobbizásának köszönhetően a livermore-i laboratórium támogatást kapott a balliszikus rakétákat megsemmisítő röntgenlézer kifejlesztésére; erről azonban hamarosan kiderült, hogy a gyakorlatban nem működőképes. A rendszerváltást követően többször járt Magyarországon és kétszer a volt Szovjetunióban is, ahol megismerkedett az orosz atomfegyver-fejlesztőkkel. 2003-ban halt meg, 95 éves korában.
Ifjúsága
Ebben a házban nevelkedett Teller Ede 1913 és 1926 közöttÉrettségi fotója
Teller Ede 1908. január 15-én született felső középosztálybeli családban a budapesti Gorove (ma Kozma) utca 3. szám alatti házban (helyén ma modern irodaház található). Ötéves korában a Szalay utca 3. alá költöztek. Apja Teller Miksa (1871–1950) ügyvéd, anyja Deutsch Ilona (1884–1977) volt. Apja érsekújvári kereskedő-, anyja lugosi bankárcsaládból származott. Mindketten az izraelita felekezethez tartoztak, de Teller visszaemlékezése szerint a család nem volt különösebben vallásos, hittant is csak azért kellett tanulnia, mert gimnáziuma megkövetelte. Zsidóságát inkább csak háttérként élte meg, a vallást annyira nem tartotta lényegesnek, hogy ő volt az öt magyar „marslakó” közül az egyetlen, aki nem keresztelkedett ki. Ede nővére, Emma 1905-ben született (kétszer ment férjhez, második férje, a jogász Kirz András koncentrációs táborban halt meg 1945-ben).
Ede csak későn, három-négy korában tanult meg beszélni, de akkor azonnal teljes mondatokban. Kisgyerekkorától szeretett számolni, számokban gondolkodni; állítása szerint azért, mert a kétnyelvű családban (anyja német anyanyelvű volt) összezavarta a beszéd. Hétéves korában a chicagói születésű Hesz Magda lett a nevelőnője, akitől megtanulta az amerikai angolt. A tanköteles kor elérésekor nem íratták azonnal iskolába, otthon tanították, illetve egy közeli magániskolában vett órákat. 1917-ben, kilencéves korától a Mintagimnázium (ma Trefort Gimnázium) tanulója lett. Nem szerette azt iskolát; bár első matematikatanárát kedvelte, őt a Tanácsköztársaság bukása után kommunista nézetei miatt eltávolították az iskolából és az új tanár merev, poroszos légkört hozott, aki nem szerette Teller újító megoldásait. Az 1920-as évek elején összebarátkozott három, nála 5-10 évvel idősebb zsidó fiatalemberrel, Wigner Jenővel, Neumann Jánossal és Szilárd Leóval, akik Németországban tanultak fizikát és általában a nyári szünetekben találkozott velük. 1925-ben kiváló minősítéssel fejezte be a nyolcéves gimnáziumot; ugyanebben az évben fizikából és matematikából (utóbbiból két másik diákkal megosztva) első lett az országos tanulmányi versenyen.
Németországi tanulmányai, kutatásai
Teller magyar útlevele
Apja azt szerette volna ha külföldön tanul tovább, a fokozódó antiszemitizmus miatt a zsidók lehetőségei egyre inkább beszűkültek Budapesten. Végül anyja aggodalmai miatt a Műegyetem vegyészmérnöki szakára iratkozott be. Jobban szeretett volna matematikát vagy fizikát tanulni, de ott nem látott megfelelő karrierlehetőséget a maga számára (Wigner Jenő és Neumann János szintén vegyészmérnökként indult). Néhány hónappal később, 1926. január elején azonban Németországba utazott és beiratkozott a Karlsruhei Műegyetemre (eközben formálisan megmaradt jogviszonya a budapesti Műegyetemen is, egészen 1928 novemberéig), ahol szintén elsősorban vegyészetet, emellett matematikát hallgatott. Karlsruhe népszerű célpontja volt a kémia iránt érdeklődő magyaroknak, ott tanult korábban Polányi Mihály, vagy Tellerrel egy időben Kőrösy Ferenc. Teller igazából csak kényszerűségből tanult kémiát és fizikai előadásokra is járt, mint pl. Herman Mark hullámmechanikai óráira; vele és fiával később is jó barátok voltak. Végül sikerült rávennie apját (aki tanulmányait finanszírozta) hogy engedélyezze átváltását a fizikára. Amint az engedélyt megkapta, 1928 tavaszán inkább átment a Müncheni Egyetemre, ahol magasabb színvonalú volt a fizikaoktatás, bár a híres Arnold Sommerfeld professzorban csalódnia kellett, Markot jobb tanárnak tartotta.
1928. július 14-én súlyos baleset érte Münchenben: villamoson utazva elfelejtett leszállni a megfelelő megállóban, leugrott a mozgó járműről és annak kereke levágta a jobb lábfejét. Emiatt egész életében protézist viselt, de így is sántított és bottal kellett járnia, ami szinte „védjegyévé” vált. A baleset után nem tért vissza a Müncheni Egyetemre, inkább Lipcsében folytatta tanulmányait, ahol Werner Heisenberg oktatta a fizikát. Németországban ekkor az egyetemi fizikaoktatás (pl. a kémiától is eltérően) nem diplomával, hanem a doktorátus megszerzésével ért véget. Teller mentora a disszertációja elkészítésében Heisenberg volt, de a körülötte összegyűlt kutatócsoportban fontos ismeretségeket kötött: összebarátkozott az amerikai Robert Mullikennel, a svájci Felix Blochhal, az orosz Lev Landauval (később valamennyien elnyerték a Nobel-díjat), a német Carl Weizsäckerrel. Tanárai voltak Heisenberg mellett a leendő Nobel-díjas Peter Debye és Friedrich Hund. Disszertációjának témája egy elméleti jellegű munka volt, a hidrogénmolekula-ion (H2+) egyetlen elektronja lehetséges gerjesztett állapotjait számította ki. 1930 februárjában védte meg és a „nagyon jó” (sehr gut) minősítést kapta rá; ezután a szóbeli vizsgán a legmagasabb „kiváló’’ (ausgezeichnet) minősítést kapta. Doktori diplomáját 1930. május 19-án állították ki, négy hónappal 22. születésnapja után. Ezután Hund felajánlott neki egy asszisztensi állást, ami elsősorban adminisztratív teendőkkel járt, emellett önálló kutatásokat folytathatott és egyedül a saját neve alatt publikálhatott. Ebben az időszakban Tisza Lászlóval dolgozott együtt a molekulák rezgésének és belső forgásának kiszámításán.
1931 tavaszán Arnold Eucken, a Göttingeni Egyetem fizika-kémia tanára ajánlott neki asszisztensi állást, melyben az akkor még új és gyorsan fejlődő kvantummechanika szemszögéből kellett értelmeznie Eucken eredményeit. Kiváló munkájának köszönhetően a szintén göttingeni James Franck (aki 1925-ben kapott fizikai Nobelt) is Teller segítségét kérte az új kutatások megértéséhez; de a fiatal kutató is sokat tanulhatott tőle. Teller később ezt írta: „Franck professzor annak a két-három embernek az egyike volt, aki a legnagyobb hatást gyakorolták tudományos fejlődésemre. Nemcsak azt tanultam meg tőle, hogy a fontos dolgok többsége a fizikában matematikai kifejezések nélkül is leírható, de azt is hogy a matematikát túl gyakran használják a lényegében egyszerű alapvető dolgok elhomályosítására.” Franck Hitler hatalomra jutását követően emigrált, a Chicagói Egyetemen kapott fizikai katedrát és a későbbiekben is többször találkozott Tellerrel. Teller Max Bornnal is dolgozott együtt, segített neki optikai témájú könyve egyik fejezetének megírásában (az akkoriban felfedezett Raman-effektus témájában volt járatosabb).
Amerikai emigrációja
Doktori disszertációjának címlapja
1933-ban a nácik hatalomra jutottak Németországban és programjuk szerint megkezdték a zsidó értelmiségiek kiszorítását az egyetemekről és kutatóintézetekből. Tellernek a londoni University College tanára, Frederick G. Donnan (akit egy korábbi londoni útja során ismert meg személyesen) ajánlott állást. Költözését a német tudósok kimenekítését végző Akadémiai Segítő Tanács (Academy Assistance Council, AAC) finanszírozta. Teller egyúttal ösztöndíjért folyamodott a Rockefeller Alapítványhoz, amely segítségével egy ideig Niels Bohr koppenhágai intézetében dolgozhatott. Ugyanebben az évben Teller menyasszonya, Schütz-Harkányi Auguszta (becenevén Mici, egyébként Teller gimnáziumi osztálytársának húga és diákkori szerelme) hazatért az Egyesült Államokból, ahol a Pittsburghi Egyetemen tanult szociológiát és pszichológiát. Teller megkérte a kezét és – a Rockefeller Alapítvány akadékoskodása ellenére, amelynek voltak rossz tapasztalatai arról, hogy ösztöndíját a kutatók nászutuk finanszírozására használják fel – 1934. február 24-én összeházasodtak.
Koppenhágában nem dolgozott közvetlenül Bohrral, de publikált egy közös cikket a szovjet Lev Landauval, valamint Bohr munkatársával, Fritz Kalckarral; utóbbi sokat idézett publikáció témája a katalízis volt. 1934 szeptemberében lejárt a Rockefeller-ösztöndíj és Tellerék Londonba költöztek, ahol Szilárd Leóval végzett közös kutatásokat. Rövidesen azonban két állásajánlatot kapott Amerikából: az egyiket Wigner szervezte a Princetoni Egyetemről, a másikat Teller régi ismerőse, George Gamow (aki 1933-ban disszidált a Szovjetunióból) a washingtoni George Washington Egyetemről; ő az utóbbit választotta. Atlanti-óceáni hajóútján együtt utazott a szintén Németországból elűzött Hans Bethével.
Washingtoni munkája során – oktatói tevékenysége mellett – elsősorban Gamowval dolgozott együtt és érdeklődése egyre inkább az atomfizika felé fordult. Mire Teller az 1930-as évek elején érett kutatóvá vált, az atomfizika és kvantummechanika forradalmának felfedezéseire már sor került és a részletek kidolgozása került sorra. Teller karakterére egyébként is az volt jellemző, hogy érdeklődése széleskörű volt, sok problémába belefogott és amikor azt megoldotta - lehetőleg más kutatókkal közösen - más témakört keresett. Számos híres tudóssal dolgozott együtt és munkássága rendkívül kiterjedt, de nevéhez nem igazán köthető egyetlen nagy felfedezés sem. Egyik legismertebb vívmánya a gázok szilárd felületen való többrétegű adszorpcióját leíró Brunauer-Emmet-Teller (BET) egyenlet, amivel meg lehet határozni egy bármilyen alakú szilárd felület (pl. egy marék talaj) teljes felületét, vagy a szénbányákban a szénben megkötött metán mennyiségét. Egy másik sokat idézett és továbbfejlesztett jelenség a Jahn-Teller-effektus, amely az atom magjának és elektronfelhőjének szimmetriakülönbségeire vonatkozik és a későbbiekben főleg a magas hőmérsékletű szupravezetők kutatásánál alkalmazták. De foglalkozott többek között az etán két szénatomja közötti kötés forgásával, a benzolmolekula kötéseinek szerkezetével is (megerősítve Linus Pauling elméletét), továbbfejlesztette Fermi béta-bomlással kapcsolatos elméletét (Gamow-Teller koncepció), Gamowval közösen meghatározta a termonukleáris reakciók hőmérsékletfüggését, együttműködött Wigner Jenővel vagy a leendő Nobel-díjas Julian Schwingerrel. 1935-1943 között ötven cikket publikált, de csak kettőt egyedüli szerzőként. Gamowval közösen öt publikációja jelent meg; többi társszerzői között öt akkori vagy későbbi Nobel-díjas található. 1943 után munkája már jórészt katonai titoknak minősült.
1936-tól Gamowval együtt ő szervezte az évenkénti washingtoni elméleti fizikai konferenciákat, majd ahogy barátja elvesztette érdeklődését a szervezés iránt, a munka fokozatosan az ő kezébe csúszott át. Mintegy hatvan élvonalbeli fizikus vett részt a találkozókon (köztük kilenc Nobel-díjas), sokan Teller társszerzői vagy barátai.
1936-ban hazalátogattak és Teller Németországban is felkereste ottani barátait. Terveztek egy 1938-as utat is, de a politikai feszültségek rohamos romlása miatt ezt elhalasztották és több mint fél évszázadnak kellett eltelnie, míg Magyarországra látogathatott.
Teller 1937-ig baloldalinak tartotta magát, sőt állítása szerint a kommunizmus iránt is nyitott volt. Voltak kommunista barátai, pl. Tisza László, akit - miután röpiratok terjesztéséért börtönbüntetésre ítélték és szabadulása után nem kapott állást - beajánlott Lev Landaunak Harkovba. Landaut 1939-ben letartóztatták, a hazatérő Tisza pedig beszámolt a tényleges Szovjetunió-beli helyzetről. A Molotov-Ribbentrop-paktum tovább erodálta Teller bizalmát a szovjet rendszerben, ahogyan írta „1940-re minden okom megvolt rá, hogy idegenkedjek a szovjetektől és bizalmatlan legyek velük szemben”. 1943-ban, már Los Alamosban elolvasta Arthur KoestlerSötétség délben című regényét, amely a sztálini rendszerről és a kirakatperekről rántotta le a leplet. A végképp a kommunizmus ellen fordult Teller a könyvet élete második legjobb könyvének tartotta (GoetheFaustja után).
1938 decemberében Lise Meitner és Otto Frisch Németországban felfedezték az urán maghasadását. Egyértelmű volt hogy az urán atommagjának hasadása során keletkező neutronok újabb magok bomlását idézik elő, hatalmas energia felszabadulásával járó láncreakciót idézve elő. Az 1939 januári washingtoni fizikai konferencia (amelyen Telleren és Gamowon kívül többek között Bohr, Fermi és Szilárd Leó is jelen volt - Wigner ekkor épp májbetegsége miatt kórházban feküdt) témája már a maghasadás energiaforrásként vagy fegyverként való alkalmazása volt. Szilárd és Teller kezdeményezésére megegyeztek, hogy a témában tett felfedezéseiket bizalmasan kezelik és nem teszik közzé, nehogy a náci Németország atombomba fejlesztésére használhassa azokat; ami azért is aggasztó lehetőség volt, mert a világ akkor ismert leggazdagabb uránérclelőhelyei a németek által megszállt Csehországban (illetve Belga-Kongóban) voltak. Júliusban Szilárd és Wigner felkeresték Princetonban a náluk jóval közismertebb Albert Einsteint, hogy felkérjék az amerikai kormányzat figyelmeztetésére az atombomba kifejlesztésének lehetőségéről. Három héttel később, augusztus 2-án a második találkozón Szilárd és Teller látogatta meg Einsteint (Teller később azzal tréfált, hogy ő csak a sofőr volt, mert Szilárd nem tudott autót vezetni) és együtt véglegesítették a Roosevelt elnökhöz címzett híres levél szövegét.
Egy hónappal később kitört a második világháború. Bár az Egyesült Államok még két évig semleges maradt, az elnöknek számos sürgős feladata támadt és csak októberben került a kezébe Einstein levele. Roosevelt utasítást adott az Uránügyi Tanácsadó Bizottság (Advisory Committee on Uranium) felállítására, amelyet Lyman J. Briggs, a Szabványügyi Hivatal (National Bureau of Standards) igazgatója vezetett és első, október 21-i ülésére meghívták Tellert, Szilárdot és Wignert is. Briggs 6 ezer dollárt ígért a további kutatásokra, de szkeptikus maradt, egyrészt mert Teller ekkor még 30 tonnára becsülte egy atombomba uránigényét; másrészt nem szívesen vett be titkos katonai kutatásokba potenciálisan ellenséges államok polgárait. Az új tudományos felfedezések miatt (pl. Louis A. Turner elmélete az atombombakészítésre szintén alkalmas plutónium előállítására urán238-ból) felállították a Magfizikai Tanácsadó Bizottságot (Advisory Committee on Nuclear Physics), amely döntött a cikkek publikálhatóságáról; ebben szintén szerepet kapott Teller, Szilárd és Wigner. 1940 júniusában a kormány tudományos informálásának céljával létrehozták a Vannevar Bush vezette Nemzeti Védelmi Kutatási Bizottságot (National Defence Research Committe, NDRC), amelybe betagolták az Uránbizottságot is.
Teller és felesége 1941. március 6-án kapta meg az amerikai állampolgárságot. Júliusban egy éves szerződéssel vendégprofesszorként meghívták a Columbia Egyetemre. 1941. december 7-én Japán megtámadta Pearl Harbort és az Egyesült Államok belépett a második világháborúba. A Nobel-díjas Arthur H. Comptont kinevezték az atombombaprogram vezetőjévé, aki megbízta J. Robert Oppenheimert a fizikai kutatások irányításával. 1942 szeptemberében Leslie R. Groves tábornok vette át Manhattan tervként ismertté vált programot. Nagyjából ugyanekkor Teller csatlakozott a program chicagói részéhez, ahol az ún. Metallurgiai Laboratóriumban atomreaktort építettek - ez 1942 decemberében kezdte meg működését. New Yorkból átköltöztek Chicagóba, de hamarosan, 1943 márciusában továbbköltöztek a Los Alamos-i titkos atomkísérleti telepre.
Oppenheimer a heti tudományos szemináriumok szervezését és az újonnan érkezők eligazítását bízta Tellerre, aki a hasadóbomba kutatásában csak kevéssé vett részt (ennek elméleti alapja már tisztázva volt) és inkább a termonukleáris bomba megvalósíthatóságán gondolkodott. Az elméleti csoport vezetőjével, Hans Bethével nem jött ki jól, mert az számításos aprómunkával akarta megbízni, amit Teller nem vállalt el, mert ezt a fajta munkát nem szerette és nem is volt jó benne. 1943 nyarán a bázisra érkezett Neumann János és Teller segítségével javasolt egy új bombatervezési modellt, amelyben nem egymásba lövik a két hasadóanyag-darabot a kritikus tömeg eléréséhez, hanem körülötte elhelyezett robbanóanyaggal kis gömbbé préselik össze; ezt a megoldást használták később a plutóniumbombánál. A Bethével való konfliktust akkor sikerült feloldani, amikor Fermi 1944-ben Los Alamos-ba érkezett és Tellert áthelyezték az ő csoportjába.
A hidrogénbomba
Bár 1945 májusára Hitler meghalt és Németország kapitulált, a Manhattan terv gőzerővel folytatódott. Két bombára való plutóniumot és egyre elegendő urán-235-öt termeltek, ezért eldőlt, hogy a plutóniumbombát próbálják ki, és a másik kettőt élesben vetik be a japánok ellen. Júniusban Szilárd Leó petíciót juttatott el a tervben szereplő tudósokhoz, melyben arra kérte Truman elnököt, hogy ne vesse be a bombát a japánok ellen előzetes figyelmeztetés nélkül. Hatvannyolcan aláírták a petíciót, de Teller – miután konzultált Oppenheimerrel, aki lebeszélte róla – nem. Évekkel később már úgy gondolta hogy alá kellett volna írnia és azt állította, hogy Oppenheimer félrevezette őt. Oppenheimer ekkor (Arthur H. Comptonnal, Ernest O. Lawrence-szel és Enrico Fermivel közösen) tagja volt az Ideiglenes Bizottság Tudományos Munkaközösségének, amely a kormány nukleáris tanácsadó testülete volt, és amely az atombomba demonstrációs bemutatása helyett az éles bevetést javasolta. Mindenesetre Teller, amikor később számos alkalommal kérdezték tőle, hogy megbánta-e hogy részt vett a bomba kifejlesztésében, mindig határozott nemmel válaszolt.
A termonukleáris reakció (a hidrogénbomba) elvi lehetőségét Fermi vetette fel Tellernek, még 1941-ben, amikor attól tartott, hogy az atombomba robbanásakor keletkező magas hőmérséklet beindíthatja a légkör hidrogénjének fúzióját. Teller és Emil Konopinski egy évvel később Chicagóban közelebbről is megvizsgálták a lehetőséget és kiderült, hogy elméletileg lehetséges a hidrogénatomok önfenntartó fúziójának beindítása, de a levegő és az óceánok hidrogénjének belobbantásától nem kell tartani. Los Alamosban a hasadóbomba elkészítése lefoglalta a legtöbb kutatót, de Oppenheimer azért megbízta Tellert, hogy néhány elméleti fizikus segítségével ideje egy részében dolgozzon az ún. „szuperbomba” témáján is.
A hidrogénbomba Teller-Ulam-féle koncepciója
Hirosima és Nagaszaki bombázása bebizonyította, hogy mind az urán-, mind a plutóniumbomba működőképes. 1945 októberében Oppenheimer lemondott a Los Alamos-i központ vezetéséről és helyét Norris Bradbury vette át, aki az alamogordói első tesztnél szerelte össze az atombombát. Bradbury felajánlotta Tellernek az elméleti csoport vezetését, de mivel nem tudta garantálni a hidrogénbomba fejlesztését, sem a Teller által kért intenzív, évente legalább 12 bombatesztelést, Teller elfogadta a Chicagói Egyetem (ahol Fermi megalapította a Nukleáris Tanulmányok Intézetét) meghívását, azzal, hogy segíti majd Los Alamos munkáját is. A szintén ott tanuló Freeman Dyson tréfásan úgy fogalmazott, hogy az intézetben „Fermi volt a király és Teller az udvari bolond”. „A szemináriumokon egymás mellett ültek; Fermié volt a meghatározó szerep és Teller mondta az összes viccet”. Ezekben az években Teller volt a doktori témavezetője a későbbi Nobel-díjas Jang Csen-ningnek és mentora Maria Goeppert-Mayernak. Maria munkatársból fokozatosan legközelebbi bizalmasa és egyfajta lelki társa lett Tellernek, bár kapcsolatuk plátói maradt.
Bár folytatta tudományos munkáját (1947 és 1951 között 15 cikket publikált, kettőt egyedüli szerzőként), a Manhattan terv vezető fizikusaként egyre gyakrabban kikérték véleményét tudományos kérdésekben és bevonták a politikai életbe. Első kongresszusi meghallgatására már 1946 februárjában sor került (az atomenergiát szabályozó McMahon-féle törvényjavaslattal kapcsolatban), amikor az atomenergiai bizottság kérdezte ki a nukleáris fegyvereket és az energiatermelés biztonságát érintő témákban. Bár az Egyesült Államoknak ekkor még monopóliuma volt az atombombát illetően, Teller előre látta a fegyverkezési versenyt, javasolta nukleáris meghajtású hajók építését és a radioaktív izotópok orvosi alkalmazását. Teller ezt követően jó munkakapcsolatot alakított ki a törvényjavaslatot szignáló Brien MacMahon szenátorral, így elkezdte kiépíteni kapcsolatrendszerét a politika felsőbb köreiben; ez lehetővé tette, hogy évtizedeken át fenntartsa befolyását, anélkül hogy jelentős kormányzati pozíciót töltött volna be. Ebben az időszakban úgy nyilatkozott, hogy egy világkormányra lenne szükség, amely megakadályozza az atomháború kitörését. Elképzelését azonban a hidegháború, és a nagyhatalmak közötti bizalmatlanság megakadályozta.
Los Alamos-ban eközben, ha kis intenzitással is, folyt a munka a hidrogénbombán is. Az első, 1946-os megbeszéléseken még jelen volt Klaus Fuchs is, akiről később kiderült, hogy információkat adott át a szovjeteknek. A helyzet akkor változott meg, amikor 1949 augusztusában a Szovjetunió bejelentette, hogy sikeres atomrobbantást hajtott végre a szemipalatyinszki kísérleti bázison és az Egyesült Államok elvesztette atommonopóliumát. Októberben az Atomenergia Bizottság tárgyalni kezdte a hidrogénbomba létrehozásának lehetőségét és az általa nyújtott stratégiai előnyöket. A türelmetlen Teller már ekkor szervezni kezdett egy munkacsoportot és felvette a kapcsolatot a Los Alamos-i igazgatóval, elküldve neki annak a 28 kutatónak a listáját, akit hasznosnak ítélt a munka elkezdéséhez. Nagy csalódására Fermi és Bethe visszautasította a felkérését, az Általános Tanácsadó Bizottság pedig október végén úgy határozott, hogy nem támogatja a hidrogénbomba gyorsított fejlesztését, mert túl bizonytalan a siker esélye, túl sok erőforrást vonna el a hasadóbombáktól és ezenfelül erkölcsi okokból sem támogatták a korlátlanul növelhető erejű tömegpusztító fegyver kifejlesztését. Oppenheimer és más kutatók felvetették, hogy moratóriumot kellene hirdetni a hidrogénbomba-kutatásokra. Ellenfeleik (köztük Teller és Lewis Strauss) rámutattak, hogy a Szovjetunió valószínűleg aláírná a megállapodást, aztán titokban elkészítené a bombát (mint utólag kiderült ebben igazuk volt, ekkor már folyt a szovjet hidrogénbomba-program). Novemberben McMahon szenátor Los Alamosba látogatott, meghallgatta Teller és a többi ottani kutató véleményét, majd levelet írt Truman elnöknek, amelyben sürgette a "szuperbomba" mielőbbi kifejlesztését. A Nemzetbiztonsági Tanács (amelynek Johnson védelmi miniszter, Acheson külügyminiszter és Lilienthal, az Atomenergia Bizottság elnöke voltak a tagjai) végül – Lilienthal ellenzése mellett – szintén támogatta az ügyet. Ennek megfelelően 1950 januárjában Truman elnök bejelentette az atomfegyverek (közte a hidrogénbomba) kutatásának folytatását.
A Ivy Mike prototípusAz Ivy Mike robbanása
Truman bejelentését követően Bethe és tizenegy másik kutató kiáltványt tett közzé, amelyben elítélte a termonukleáris fegyverek fejlesztését és azt kérte az amerikai kormánytól hogy nyilatkozzon arról, hogy soha nem fog elsőként hidrogénbombát bevetni. Valószínűleg jóval több tudós aláírta volna a kiáltványt, de a titkos nukleáris programokban dolgozók többségére nyilatkozási tilalom vonatkozott. Fermi viszont visszatért Los Alamosba – ha nem is teljes munkaidőben – és közeli munkatársaival együtt sokat segített a munkában. Ugyanekkor, 1950. februárjában derült ki, hogy a Manhattan programban dolgozó Klaus Fuchs Moszkvának kémkedett, júniusban pedig kitört a koreai háború; így az atomháború lehetősége egészen közelinek látszott. Megindult Joseph McCarthy szenátor mindenkiben kommunista kémet gyanító boszorkányüldözése is, ami megnehezítette a titkos kutatásokban részt vevő kutatók toborzását; Tellernek be kellett vetnie washingtoni befolyását, hogy Brunauer Istvánt tisztázza McCarthy vádjai alól. Szilárd Leó, aki aggódott amiatt, hogy a hidrogénbomba tervén addig egyedül Teller dolgozott komolyan, figyelmeztetett erről egy magas rangú hivatalnokot, aki erre úgy reagált, hogy "az Isten szerelmére, tartsa titokban ennek az embernek a nevét. Ha az oroszok rájönnek ki ő, meg fogják vádolni hogy kommunista és még az elnöknek sem lesz hatalmában hogy megtartsa őt a munkájában".
Rögtön a munka kezdetén Stanislaw Ulam – akivel Teller ekkor már nagyon rossz viszonyban volt, a Los Alamos-ban dolgozó Lax Péter visszaemlékezése szerint gyűlölték egymást – kimutatta, hogy Teller eredeti modellje, amelyben egy hasadóbomba indítaná be a termonukleáris reakciót egy folyékony deutériummal tele tartályban, nem működik, mert túl sok energiát veszít és nem tartja fenn a reakciót. A megoldásra Ulam jött rá egy évvel később, az atombombarobbanás lökéshullámával nyomva össze és koncentrálva a deutériumot. Tervét Teller tökéletesítette, a kompresszióra nem a mechanikus lökéshullámot, hanem a röntgensugárzás nyomását használva fel (ún. Teller-Ulam modell). 1951 májusában a Marshall-szigetek Enewetak atollján végrehajtották a "George" atomkísérletet, amelyben már sikerült termonukleáris reakciót kimutatniuk (bár az ott használt bombamodell még a régi elképzelést alapján készült). Az új modellt 1952 november 1-én robbantották fel az "Ivy Mike" kísérlet során és igazolva a hozzá fűzött várakozásokat, tökéletesen működött.
Bár Teller mindig is hangsúlyozta hogy a termonukleáris fegyver elkészítése csapatmunka volt, politikai és közéleti aktivitása, közismertsége miatt a sajtó hamarosan őt kiáltotta ki a "hidrogénbomba atyjának". Ebben fő szerepet játszott James R. Shepley és Clay Blair könyve a hidrogénbombáról, amiben szinte egyedüli alkotójának Tellert tették meg.
A livermore-i laboratórium
1962-ben a Fermi-díj átvételekor (tőle balra Kennedy elnök és felesége, Mici)
Teller már évek óta rossz viszonyban volt Los Alamos vezetésével, amely csak minimális mértékben volt hajlandó a hidrogénbombával foglalkozni, csak kimondott kormányzati utasítást követően tette azt prioritássá. Az évek során az ő helyzete is sokat változott; míg kezdetben csak egy volt az atombombán dolgozó fizikusok közül, aki mindenkivel jó viszonyt ápolt, az 1950-es évek elejére "primadonna" lett belőle, sok korábbi barátjával összeveszett és megkerülhetetlen szereplőjévé vált a nukleáris fegyverek fejlesztésének. 1951 nyarán végleg ott is hagyta Los Alamost és visszaköltözött Chicagóba. Már ezen év áprilisában javasolta Gordon Deannek, az Atomenergia Bizottság elnökének, hogy alapítsanak egy második atomfegyver-laboratóriumot. Érvelése szerint a két intézmény egészséges versenyben lehetne egymással és nem állna fenn az a veszély, hogy az egyetlen fegyverlaboratórium egy, később esetleg zsákutcának bizonyuló irányultsága miatt a Szovjetunió megelőzi az Egyesült Államokat a fegyverkezési versenyben. Ezenfelül a második - kisebb - intézet ráállítható lenne olyan kutatási ágakra, amelyet a nagy laboratórium másodlagosnak ítél és kihasználatlanul hagy. Javaslatát, amely Los Alamos vezetőjének, Norris Bradburynak nyílt bírálatával volt egyenértékű, az Általános Tanácsadó Bizottság (GAC) októberben elutasította. Teller azonban nem adta fel, decemberben megjelent a bizottság előtt és felsorolta nekik érveit, majd mozgósította befolyásos kapcsolatait, köztük MacMahon szenátort, Lewis Strausst és Willard Libbyt. A GAC megpróbált kompromisszumos megoldásokat találni, pl. külön munkacsoportot Tellernek Los Alamosban; de a Teller és Bradbury közötti szakadék ekkor már áthidalhatatlannak bizonyult.
Eközben a légierő tudományos tanácsadójaként dolgozó Kármán Tódor megalapította a fegyvernem Tudományos Tanácsadó Testületét (Scientific Advisory Board, SAB), amelybe 1951-ben meghívták Tellert is (aki aztán egészen 1990-es évek elejéig a testület tagja maradt). Mivel az Atomenergia Bizottsággal nem sikerült megfelelő kapcsolatot kiépíteni és a légierőnek szüksége volt a nukleáris fegyverek adataira azok célbajuttatásához, megalapították a Nukleáris Fegyver Munkabizottságot, amelynek Neumann János volt az elnöke, és a tagok között Teller mellett ott volt Bradbury és Bethe is.
A második laboratórium iránti lobbitevékenységében Teller 1952 elején új szövetségesre talál Ernest O. Lawrence személyében, aki a kaliforniai Berkeley-i Egyetem Sugárzási Laboratóriumát vezette és 1939-ben Nobel-díjat kapott a ciklotron feltalálásért. A radikális jobboldali Lawrence javasolta helyszínül a berkeley-i campushoz közel fekvő Livermore kisvárosát. Februárban sikerült meggyőzniük a légierő miniszterét, Thomas K. Finlettert, ezt követően pedig Robert A. Lovett védelmi minisztert is. Ennek megfelelően 1952 júniusában az Atomenergia Bizottság döntött a második laboratórium létrehozásáról. Helyszínül Livermore-t választották, igazgatóul pedig Herbert Yorkot, aki ebben a minőségében Lawrence beosztottja volt. Teller (aki a Chicagói Egyetem professzora volt) nem kapott formális státuszt az intézményben, de nagy befolyást gyakorolt a kutatásokra és vétójoggal rendelkezett. York eleinte mellékfeladatokat, diagnosztikus vizsgálatokat tervezett be, hosszú távú célként pedig a fúziós reaktor kifejlesztését jelölte meg. A szürke eminenciásként működő Teller nyomására azonban visszatértek a termonukleáris fegyverek fejlesztéséhez. 1952 júliusában Teller Chicagóból családostul átköltözött a kaliforniai Diablóba, bár az egyetemi világban járatos barátai (Neumann és Fermi) óva intették attól, hogy túl közel kerüljön Lawrence túlpolitizált köreihez. 1953-ban lemondta chicagói tanári állását és ősszel a Berkeley-i Egyetemen kapott fizikai katedrát.
A livermore-i laboratórium gyorsan gyarapodott. 1953 végén 698-an dolgoztak az intézményben és 3,5 millió dollár volt a költségvetése. 1958-ban a létszám 3 ezer fölé nőtt, a működési költség pedig 55 millióra. 1963-ra a dolgozók száma több mint 5 ezer volt, a költségvetés pedig 127 millió dollár. Bár az első két kísérleti robbantásuk (1953-ban és 54-ben) nem sikerült, 1955-től már sikeres tesztrobbantások sora következett.
Szerteágazó feladatai mellett Tellernek kevés ideje maradt tudománnyal foglalkozni. Az 1950-es évek elején csak néhány cikket jelentetett meg, azokban is főleg régebbi témáihoz (mint az adszorpciós BET-egyenlet) nyúlt vissza. 1953-ban azonban felesége és egy másik házaspár (Arianna és Marshall Rosenbluth) társszerzőségével kiadott egy közleményt, amely arról szólt, hogyan tudnák a Monte Carlo-módszert (amelyet eredetileg Ulam és Neumann dolgozott ki Los Alamosban) számítógép segítségével felhasználni a fizikai számításokhoz. A cikk idézettsége nagyon magas, tízezres nagyságrendű lett, a módszer pedig bekerült a 20 század tudományos életének tíz legfontosabb matematikai módszere közé.
York öt évig maradt Livermore igazgatója, majd egy washingtoni kormányzati állásba távozott. Teller 1958-ban átvette az igazgatói posztot, ám ugyanabban az évben meghalt Lawrence is (és emlékére az intézet hamarosan felvette a Lawrence Livermore-i Nemzeti Laboratórium nevet) és a ráháruló hatalmas munkamennyiség mellett ő maradt az intézményben az egyetlen tekintélyes vezető munkatárs. Két évvel később át is adta feladatait Harold Brownnak.
A livermore-i laboratórium tudományos fokozattal nem rendelkező munkatársainak továbbképzésére Teller kezdeményezte posztgraduális képzés indítását alkalmazott tudományokból. A Kaliforniai Egyetem davisi campusán létrehoztak egy alkalmazott tudomány tanszéket, amelynek első vezetője Teller volt, bár csak rövid időre vállalta a megbízatást. Az előadások 1963-ban indultak és a hallgatók nukleáris kémiára, fizikai kémiára, számítástechnikára, anyagtudományokra és plazmafizikára szakosodhattak. A davisi programra általában Teller Műegyetemként (Teller Tech) hivatkoztak.
Reaktorbiztonság
„
Teller olyan monomániás, akinek sok mániája van
”
– Enrico Fermi
A világháború után sorra építettek az új atomreaktorokat és komoly problémaként merült fel ezek biztonságossága. 1948-ban Teller, Feynmann, John A, Wheeler és a kémikus Joseph Kennedy több más szakértő későbbi bevonásával az Általános Tanácsadó Bizottság alszervezeteként megalapították a Reaktorbiztonsági Bizottságot (Reactor Safety Committee, RSC), amelynek Teller lett az elnöke. Nagy buzgalommal látott a munkához; tudta hogy az általános bizalmatlansággal övezett atomenergia elfogadása függ attól, hogy ne legyenek balesetek, halálos áldozatok. Nem indulhattak ki már megtörtént balesetek későbbi megelőzéséből, lehetőleg előre ki kellett küszöbölni minden üzemzavart vagy akár szándékos szabotázst. Igen szigorú előírásokat léptettek életbe, többek között csak ritkán lakott területeken engedélyezték atomreaktorok létesítését és betonkupolával fedték őket a sugárzó anyag kiszabadulásának megakadályozására. Ennek ellenére történtek kisebb balesetek. A Chicago melletti Argonne Nemzeti Laboratóriumban négy ember súlyos sugárfertőzést szenvedett, miközben repülőgépeken használható reaktort próbáltak fejleszteni. A balesetveszély miatt ezt a projektet hamarosan törölték, akárcsak az atommozdonyok ötletét, amelyet Teller úgy jellemzett, mint „párját ritkítóan leleményes megoldása annak a feladatnak, hogyan valósítható meg együttesen a lehető legkisebb hasznosság a lehető legnagyobb veszéllyel’’.
1955-ben időhiányra hivatkozva lemondott tagságáról a Reaktorbiztonsági Bizottságban. Ebben a témakörben a későbbiekben magáncégeknek végzett tanácsadói munkát. Korábbi Los Alamos-i munkatársa, Frederic de Hoffmann magáncéget alapított, amely kórházaknak, laboratóriumoknak készített rövid élettartamú izotópokat előállító reaktorokat. Teller neki is dolgozott, de miután kinevezték a livermore-i laboratórium igazgatójává, összeférhetetlenség miatt lemondott tanácsadói jövedelméről.
Az 1950-60-as években részt vett azokban a kutatásokban, amelyek az atomenergia békés hasznosítására kerestek színteret (ún. Ekevas-program). Tervezték, hogy Alaszkában atomrobbanással hoznak létre mély vizű kikötőt. A Szuezi-csatorna 1956-as államosításakor felmerült, hogy izraeli területen, a Sínai-félsziget keleti oldalán ássanak új csatornát, amelyhez atom- és hidrogénbombákat használtak volna fel. Hasonlóképpen terveztek egy Panama-csatorna 2-t, amely végig a tengerszintben haladt volna és elkerüli az idő- és energiaigényes zsilipelést. Görögországnak is felajánlották egy nagy csatorna kiásását nukleáris módszerekkel, mire Friderika királynő úgy válaszolt, hogy: "Köszönjük dr. Teller, de Görögországban már bőven el vagyunk látva romokkal". Föld alatti robbantásokkal földgázt és olajat nyertek volna ki a kőzetekből a hagyományos módszerekkel nehezen bányászható helyeken. Ezek a tervek azonban a környezeti aggodalmak és a szovjet tiltakozás miatt nem valósultak meg.
Az Oppenheimer-ügy
J. Robert Oppenheimer az 1930-as években szimpatizált a kommunista tanokkal, baráti köre nagyrészt baloldaliakból állt és dolgozott is a Kommunista Párt fedőszervezeteinek (bár arra nincs bizonyíték, hogy akárcsak testvére Frank, ő is párttag lett volna). Sok más értelmiségihez hasonlóan a Molotov-Ribbentrop paktum elidegenítette a Szovjetuniótól, de kommunista barátaival nem szakította meg a kapcsolatot. Politikai előélete ellenére a Manhattan Terv igazgatója, Groves tábornok őt szemelte ki a Los Alamos-i laboratórium vezetőjének; tagadhatatlan intellektuális képességei mellett talán azért is, mert így "kézben tarthatta". Groves az 1960-as években úgy nyilatkozott, hogy nem bánta meg döntését, bár beismerte, hogy később, a hidegháborús körülmények között Oppenheimer nem kaphatott volna biztonsági engedélyt a titkos információkhoz való hozzáférésre.
1943 elején, még mielőtt átvette volna Los Alamos vezetését, Oppenheimer találkozott egyik baloldali barátjával, Haakon Chevalier-vel, aki megkérdezte tőle, hogy hajlandó lenne-e a háborúra vonatkozó információkat átadni az akkor amerikai szövetséges szovjeteknek. Oppenheimer elutasította a beszervezési próbálkozást, de a Manhattan terv biztonsági szolgálatát csak nyolc hónappal később tájékoztatta az esetről és sokáig nem árulta el a barátja nevét sem. A biztonsági tisztek emiatt bizalmatlanok maradtak iránta, mindenhová követték, minden lépését rögzítették, telefonját lehallgatták.
Los Alamosban igyekezett gátolni a kutatók politikai szervezkedését. Teller szerint (aki sokáig szívélyes kapcsolatot ápolt vele, de aztán 1943-tól eltávolodtak egymástól) Oppenheimer akadályozta meg abban, hogy aláírja az atombomba bevetés előtti demonstrálására felhívó Franck-féle petíciót. Két ízben is lebeszélte társait politikai szervezet alakításáról, de 1945 augusztusának végén így létrejött a Los Alamos-i Tudósok Szervezete (tagjai között Tellerrel), amely a nukleáris energia nemzetközi ellenőrzését kívánta. A háború után 1952-ig ő volt az elnöke az Általános Tanácsadó Bizottságnak, bár a háttérben az FBI folyamatosan információt gyűjtött róla.
1958-ban
1953 novemberében William Borden, a Kongresszus Közös Atomenergia Bizottságának korábbi hivatalvezetője levelet írt J. Edgar Hoovernek, az FBI igazgatójának, melyben azzal vádolta Oppenheimert, hogy a Szovjetunió ügynöke. Amikor 1954 nyarán a fizikus tanácsadói megbízatása lejárt az Atomenergia Bizottságnál (AEC), ő tisztázni akarta magát a gyanúsítások alól és létrehoztak egy vizsgálóbizottságot. A meghallgatásokon korábbi munkatársai (mint pl. Fermi vagy Bethe) szinte egyöntetűen kiálltak mellette. Teller azonban megbízhatatlannak mondta, felrótta neki, hogy hátráltatta a hidrogénbomba kifejlesztését és – bár lojálisnak tartotta az Egyesült Államokhoz – nem javasolta biztonsági engedélyének meghosszabbítását. A bizottság végül ebben a szellemben döntött: nem tartották hazaárulónak Oppenheimert, de a titkos információkhoz való hozzáférését megtiltották.
A meghallgatás jegyzőkönyve a Tellernek tett előzetes ígéretek ellenére nyilvánosságra került. A tudományos közösség árulónak tekintette Tellert (akitől kormányzati szerepvállalása, türelmetlensége és rámenős viselkedése miatt már addig is elidegenedtek), Oppenheimerből pedig mártírt csináltak. Megtagadták vele az együttműködést, ahol megjelent fagyossá vált a hangulat, korábbi barátainak, ismerőseinek egy része nem volt hajlandó kezet fogni vele. Ahogyan Teller később mondta, élete során háromszor kényszerült emigrációba: Magyarországról Németországba, Németországból Amerikába, Amerikában pedig az Oppenheimer-ügy után belső emigrációba kellett vonulnia és az utóbbi volt a legrosszabb. Tudományos elszigeteltsége csak fokozódott, miután legközelebbi barátai viszonylag rövid időszak alatt meghaltak (Fermi 1954-ben, Neumann 1957-ben, Szilárd pedig 1964-ben). 1958-ban Lawrence, a livermore-i laboratórium alapítója is meghalt, így annak - nem hivatalos - vezetése is Tellerre maradt.
Oppenheimer, egyfajta nem hivatalos rehabilitációként 1963-ban Kennedy elnöktől Fermi-díjat kapott; Teller, aki az előző évben kapta meg a díjat, ott volt az átadón.
Mint kommunista országból származó és ottani rokonaival kapcsolatot tartó, valamint katonai titkokhoz hozzáférő személyt, a FBI Tellert is folyamatosan megfigyelte (időnként lehallgatták a telefonját, átvizsgálták a háztartási szemetét), még 95 éves korában is. Többször kikérdezték, például a Fuchs-féle kémbotrányt követően, vagy azért mert összetévesztették egy azonos nevű New York-i kommunista tanárral.
Politikai szerepvállalása
„
Háromfajta fizikus van: elméleti, kísérleti és politikus. Edward Teller mindhárom
”
– Lewis L. Strauss
Miami-beli előadásán (1979)
Az 1950-es években Linus Pauling Nobel-díjas kémikus vezetésével egyre komolyabb polgári ellenállás bontakozott ki a légköri atomkísérletek ellen és követelték, hogy kössenek egyezményt a Szovjetunióval azok betiltásáról. Teller nem bízott a szovjetekben, hitte hogy azok aláírnák a szerződést és titokban folytatnák a kísérleteket; ezért minden erejével küzdött az atomcsend-egyezmény ellen, nehogy az Egyesült Államok hátrányba kerüljön a fegyverkezési versenyben. Úgy vélte, hogy a lakosság félelme a radioaktív sugárzástól túlzott és megalapozatlan és a háttérsugárzás enyhe növekedésének még pozitív hatásai is lehetnek. Hosszú cikket írt a Life magazinba Pauling moratóriumra való felhívása ellen, 1958 tavaszán pedig nyilvános tévévitát folytatott vele. Ebben az évben már közeli látszott a moratórium aláírása, ezért Teller szabadságát megszakítva meggyorsította a munkát Livermore-ban, ahol éppen az egy megatonnás robbanófejeken dolgoztak, amelyeket tengeralattjárók is hordozhattak. Emellett 1958-ban és a következő években többször is tanúskodott a Kongresszus bizottságai előtt és tévévitákon vett részt a leszereléspárti Szilárd Leóval. Még 1963 januárjában is figyelmeztette a képviselőket, hogy a tervezett atomcsend-egyezmény veszélyezteti az ország biztonságát és "segíti a Szovjetuniót világhódító terveiben". Ennek ellenére júliusban aláírták a szerződést, amely a föld alatti tesztek kivételével megtiltotta a kísérleti atomrobbantásokat. Teller később is ellenezte a nukleáris fegyverzetkorlátozó egyezményeket, pld. az 1972-es SALT I és 1979-es SALT II szerződéseket. Mélységesen bizalmatlan volt Moszkvával szemben, amelynek szerinte kidolgozott terve volt a világ meghódítására. Attól tartott, hogy az egyezmények meggyengítik az USA védelmi képességeit és hamis biztonságérzetbe ringatják politikusait.
Teller tudományos tekintélye, energikus fellépése, médiaszereplései, politikai kapcsolatai révén a washingtoni „héják’’ egyik közismert képviselőjévé lépett elő, akinek véleményét a szenátorok, sőt maga az elnök is kikérte. Arcképe megjelent a Time magazin 1957. november 18-i kiadásának címlapján (1961. január 2-án is megjelent a címlapon, de nem egyedül; ebben az évben a Time a tudósokat jelölte Az év emberének és Tellert beválogatták 14 másik vezető amerikai kutató mellé). 1960-ban kezdett el tanácsadóként dolgozni a republikánus párt tekintélyes személyiségnek számító Nelson A. Rockefellernek. 1964-ben a párt elnökjelöltségi küzdelemben nyíltan melléállt; ezt Rockefeller elvesztette, de utána megválasztották New York állam kormányzójává. A politikus 1974-ben ért el pályája csúcsára, amikor Gerald Ford alelnökévé nevezte ki. Teller mindvégig segítette, többek között ő dolgozta ki az 1975-ben publikált energiaügyi jelentését.
Teler tevékenysége az 1970-es években is szerteágazó volt. Politikai munkája mellett menedzselte a livermore-i laboratóriumot és gondoskodott róla, hogy mindig elegendő megrendelést kapjon; előadott a berkeley-i egyetemen; publicisztikákat és könyveket írt, előadás-sorozatokat tartott (az USÁ-n kívül Izraelben is). Több évtizeden át (az 1950-es évek közepétől az 1980-as évek végéig) politikai tényező tudott maradni. Befolyásának mélypontja Jimmy Carter elnökségére tehető.
Közismertsége természetes célponttá tette a baloldali aktivisták számára. Több ízben vitát folytatott környezetvédő csoportokkal (bár Teller maga is híve volt a környezetvédelemnek, a nukleáris energiával akarta csökkenti a légszennyezést és az elsők között hívta fel a figyelmet a globális felmelegedés veszélyére) és a vietnami háború idején a a pacifista tüntetők háborús bűnösnek kiáltották ki. Előfordult, hogy rendőrségi kordonnal kellett megvédeni a házát a tüntetőktől.
Teller 1966-ban találkozott először Ronald Reagannel, a következő évben pedig, amikor Reagant megválasztották Kalifornia kormányzójává, meghívta egy livermore-i látogatásra. 1980-ban (amikor a Carter-féle politikát katasztrofálisnak tartotta és maga is fontolgatta hogy jelölteti magát valamilyen politikai pozícióra) és 1984-ben kampányolt Reagan megválasztásáért (illetve újraválasztásáért), ő volt az amerikai magyarok republikánus mozgalmának vezetője. Megválasztása után az elnök tudományos tanácsadója, George Keyworth létrehozta a 15 tagú Fehér Házi Tudományos Tanácsot, amelynek tagja lett Teller is (a testület nem az elnöknek, hanem Keyworthnak adott tanácsokat). Ezután közvetlenül egyszer beszélhetett az elnökkel, amikor a harmadik generációs nukleáris fegyverek kifejlesztését szorgalmazta és pénzt kért Livermore-nak.
Reagan 1983. március 23-án bejelentette, hogy elindítja a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (Strategic Defense Initiative, SDI) programot (amit az újságok azonnal csillagháborús tervként aposztrofáltak, utalva a nem sokkal korábban mozikba került Csillagok háborúja filmre), ami egy globális rakétaelhárító rendszer kifejlesztését jelentette, amely műholdakra telepített érzékelőkkel és fegyverekkel detektálja az interkontinentális rakéták indítását, majd megsemmisíti azokat. Utóbbinak volt része a Teller által propagált harmadik generációs atomfegyver, amely a robbanás energiáját röntgenlézer energiájává alakította volna (a fegyver kódneve Excalibur volt). Teller azonban előzetesen nem tudott az SDI-ról, azt az elnök igen szűk körű tanácsadó köre készítette elő. Ellentétben a Manhattan tervvel, ahol a program indításakor az elméleti problémákat már megoldották és csak a gyakorlatba kellett átültetni azokat, az SDI számos eleme (mint az Excalibur) még csak bizonytalan hipotézis formájában létezett. Ráadásul az élvonalbeli kutatók nagy része nem is akart részt venni a fejlesztésében, gyakorlatilag Teller volt az egyetlen ismert tudós, aki Reagan programja mellé állt.
Teller lobbizásának köszönhetően hamarosan a röntgenlézer került az SDI program központjába és Livermore megkapta az erre a célra szánt kutatási támogatások egészét. 1985-re azonban kiderült, hogy Teller – szokásához híven – túl optimistán ígérgetett és a röntgenlézer elméletben sem képes elegendő energiát fókuszálni, amit a decemberben végzett gyakorlati teszt teljes mértékben igazolt. Az Excalibur program még évekig húzódott és csak 1992-ben állították le végleg. Időközben Mihail Gorbacsov hatalomra kerülésével a Szovjetunióban is jelentős fordulat következett be és a védelmi politika fókuszába a rakétaelhárítás helyett a leszerelés került.
Az Excalibur program bukását követően Teller és Lowell Wood asztrofizikus az ún. „Ragyogó kavicsok’’ (Brilliant Pebbles) rakétaelhárító rendszer kifejlesztéséért lobbizott, amely hagyományos működésű kis rakéták ezret telepített volna az űrbe, hogy ütközéssel térítsék le pályájukról az interkontinentális rakétákat. Ez sem jutott a tervezés fázisánál tovább.
Utolsó évei
Az idős Teller
A Szovjetunió és a szocialista rendszer bukása után Teller - amíg egészsége engedte - többször ellátogatott Magyarországra és kétszer Oroszországba is. Míg korábban antikommunizmusa és az USA fegyverkezésében játszott szerepe miatt a hivatalos körök háborús uszítónak és háborús bűnösnek tartották, most megkülönböztetett figyelemmel és elismeréssel fogadták. A rendszerváltás utáni Magyarországon 1990 decemberében járt először, amikor meglátogatta a paksi erőművet és részt vett a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésén, ahol átvette a tiszteletbeli tagságról szóló oklevelet. Magyar identitása mindig is fontos maradt számára; miután a tudományos közvélemény kiközösítette, továbbra is az amerikai magyar társadalom része maradhatott, ami fontos lelki támpontot jelentett. Az 1956-os forradalom bukása mintegy kétszázezren menekültek a Nyugatra, köztük unokaöccse, Kirz János is. Teller meglátogatta a New Jersey államban létesített menekülttábort és számos fiatalt meghívott Berkeleybe, hogy ott folytassák egyetemi tanulmányaikat.
Utolsó éveiben már súlyos beteg volt, teljesen megvakult és nem tudott járni. 2003. szeptember 9-én halt meg a kaliforniai Stanfordban, 95 éves korában.
Családja
Szülei és Emma nővére Magyarországon maradtak. Nővérének férje és édesanyjának bátyja 1944-ben a holokauszt áldozatai lettek, a többiek a budapesti gettóban érték meg a felszabadulást. Édesapja 1950-ben meghalt, édesanyját, nővérét és unokaöccsét 1951-ben kitelepítették Tállyára, ahonnan másfél év múlva térhettek vissza Pestre, de lakásukat közben elvették. Unokaöccse 1956-ban elhagyta az országot. Szilárd Leó 1958-ban rá akarta venni, menjen el Moszkvába vele a Pugwash Konferenciára, hogy beszélhessenek a szovjet atomfizikusokkal a nukleáris leszerelésről. Ő azonban elutasította, rokonai magyarországi fenyegetettségére hivatkozva. Ezt Szilárd elmondta Moszkvában a szovjeteknek és a magyar küldöttnek, Jánossy Lajosnak is, mint abszurd dolgot. Három hét múlva édesanyja és nővére megkapta az útlevelet, hogy kivándorolhassanak az Egyesült Államokba.
Teller Edének és Schütz-Harkányi Micinek két gyermeke született: Paul és Susan Wendy.
Megítélése
Teller Ede televíziós felvételen (1960-as évek)
Teller Ede ellentmondásos személyiség volt és megítélése is az. Bár pacifista oldalról sokat támadták, mint „a hidrogénbomba atyját”, utólag visszatekintve helyesen ítélte meg a sztálinista Szovjetunió viselkedését. Bár hangosan elítélte a nukleáris fegyverkezést, Moszkva titokban önerőből is kifejlesztette a hidrogénbombát. Ha az Egyesült Államok a közhangulatot követve megmarad a hagyományos atombombánál, súlyos lemaradásba került volna a fegyverkezési versenyben és arra ösztönözte volna a Szovjetuniót, hogy addig használja ki előnyét, amíg az tart. Teller munkássága ebből a szempontból segített fenntartani a kölcsönös elrettentés elvét. Sztálin halála után azonban Moszkva viselkedése sokat mérséklődött, Teller véleménye azonban ezt nem követte, továbbra is mélységesen bizalmatlanul tekintett a Szovjetunióra. Későbbi nyilatkozatai, amikor a nukleáris energia és a fegyverfejlesztés népszerűsítése érdekében lekicsinyelte a radioaktív szennyezés hatását és megnövekedett születési rendellenességi rátát elfogadható árnak nevezte kísérleti atomrobbantások fenntartása érdekében, elhibázottak voltak és hozzájárultak ahhoz, hogy – az Oppenheimer-ügytől függetlenül is – elhidegüljenek tőle kollégái. Teller technokrata volt, hajlamos volt arra, hogy bármilyen (akár politikai vagy emberi) problémát technikai kérdésként kezeljen. Hitt abban, hogy ha egy ötlet megszületik, akkor már csak a gyakorlati részletkérdések megoldása van hátra. Kritikusai szerint felelőtlenül ígérgetett, míg ő csak optimistának tartotta magát.
Székesfehérváron A School Of Business Üzleti Szakközépiskola névváltáskor Teller Ede nevét vette fel 2013 novemberében.
Farkas Pál Szekszárdon élő szobrászművész, 1995-ben mellszobrot alkotott róla a paksi erőmű látogatóközpontja előtti Paksi disputa c. szoboregyüttésbe.
Teller Ede út (Budapest)
Válogatott publikációk
Our Nuclear Future; Facts, Dangers, and Opportunities (1958)
↑Személyek > Teller EdeArchiválva2010. július 1-i dátummal a Wayback Machine-ben Díjátadási ünnepség a Magyarok IV. Világkongresszusa és Tudóstalálkozója keretében a Budapesti Kongresszusi Központ Pátria termében 1996. június 16-án. A kitüntetést Teller Ede professzor az 1996. októberi hazalátogatásakor vette át.
↑Borcherds, P. (2003). "Review of Conversations on the Dark Secrets of Physics by Edward Teller with Wendy Teller and Wilson Talley". European Journal of Physics. 24 (4): 495–496. doi:10.1088/0143-0807/24/4/702.{{cite journal}}: Cite has empty unknown parameter: |1= (súgó)
↑Dyson, Freeman J. (2002). "Review of Memoirs: A Twentieth-Century Journey in Science and Politics by Edward Teller with Judith Shoolery". American Journal of Physics. 70 (4): 462–463. doi:10.1119/1.1456079.{{cite journal}}: Cite has empty unknown parameter: |1= (súgó)
Források
Hargittai István: Teller. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011 ISBN9789630589246
.jpg)
.jpg)
-LLNL.jpg)
.jpg)
.jpg)
